- Legszívesebben képen törölnélek, de nem adom meg neked azt az örömöt, hogy olyan könnyen a helyemre lépj - jelentem ki. - Mert úgy is arra pályázól, nem? A kis újonc előre akar törni.
- Bármilyen meglepő, nem vagyok a könnyű munka híve. Szeretek megdolgozni a megérdemelt helyemért.
- Mond csak, mit ártottam neked?! - szorulnak ökölbe a kezeim, mire nyugtatásképp Dean a vállamra teszi kezét. - Az elejétől fogva rühellek, de mégis jópofát vágtam hozzád, mert újonc vagy még. Erre megpróbálsz szétszedni minket Dean-el, és ezt csinálod?!
- Sokkal több dolgot tettem le az asztalra, mint te. Én jobban megérdemlem azt a pocíziót amiben most te tetszelegsz. És Jack bácsi mindig is híres volt a rossz döntéseiről. Te is egy rossz döntés vagy.
- Jack bácsi? - értetlenkedem.
- Úgy lenne ésszerű, ha egy rokon vinné tovább az irodát. Nem pedig a kis kedvenc, aki az elejétől fogva nyalja a főnök fenekét.
- Ez szánalmas - kacagok. - Savanyú a szőlő? Csak hogy tudd, nem kellett nyalnom érte, ellentétben veled. Kihasználtad Jack-et, hogy bekerülhess ide. Ez elég hogy is mondjam...Undorító.
- Elég legyen, lányok - áll közénk Dean.- Megkaptad amit akartál Amelia. Most már elmehetsz.
- Akarod mondani, Amelia igazgatónő... - kacag fel, és hátat fordít.
- Megfogom ölni ezt a nőt, ezt garantálom - sziszegek.
- Nem, nem fogod - jelenti ki Dean. - Sőt, ami azt illeti, egy ideig jobb lenne, ha nem járnál be. Csak amíg tisztázom a nevedet.
- Nincs itt semmiféle tisztázni való, Dean. Idebent senkinek nincs köze a magánéletemhez, pláne nem ennem a nyomorult féregnek.
- Azzal hogy bejársz ide, csak rontasz a helyzeten. Maradj otthon egy pár napig, én meg addig megteszek mindent, hogy nyugodt lélekkel vezethesd az irodát. Tedd meg értem, jó?
- Nem bánom - egyezem bele. - De ne dőljön be senki Amelia ármányságainak, rendben? Nem akarok közutálat tárgya lenni. Már ha még nem vagyok az.
- Biztosan nem utálnak érte, mert nem te tehetsz róla. Ha az is lennél, nem hagynám hogy Amelia tovább menjen. De most már menj haza, este lehet beugrom.

Elmosolyodom, és eleget teszek Dean kérésének. Az elejétől fogva tudtam, hogy Amelia váratlan érkezése még balszerencsét hozhat, de hogy az a balszerencse pont rajtam csattant, azt nem gondoltam volna. Amikor hazaérkezem, a hálószobámba zárom magam egy időre Toby társaságában, aki lassacskán már eléri egy jól fejlett Golden Retriever méretét. Ekkor üzenetem érkezik.

Sam: Gyere a kórházba, Sidney-nél beindult a szülés!

Rakéta gyorsasággal ugrom ki az ágyból, és gondolkodás nélkül ülök autóba, és nyomom tövig a gázt. Sietek, amennyire csak tehetem. Amint megérkezem, rohanok a recepcióra egy kézenfekvő eligazításért, és amint azt megkapom, a megadott helyre veszem az irányt. A folyosón egyből meglátom Sam-et, aki idegesen járkál fel s alá.
- Van már valami fejlemény? - torpanok meg előtte.
- Most tolták be. Szeretnék bent lenni, de nem bírom a vért, szóval amint meglátnám Amy-t, elájulnék.
- Amy? - somolygok. - Már most imádom. Ki az orvos?
- Sidney azt mondta jobb, ha nem válaszolok erre a kérdésre - húzza a száját.
- Miért is? - kérdezem összezavarodva.
- Inkább hagyjuk jó? - ráz le, amit nem tudok hova tenni, de nem kérdezősködöm tovább, mert ahogy ismerem Sam-et, nem fogja beadni a derekát.Órák telnek el, amikor meghalljuk egy baba sírását.
Ekkor lép ki az ajtón egy személy, akire egyáltalán nem számítottam. Külsőre semmit nem változott. Barna haja ugyan úgy sötét, az úgyszint barna szemeivel erősen egy korlapot vizslat. Spencer. A férfi, aki Dean előtt fordult meg az életemben. Amikor együtt jártunk, orvosi hallgató volt, de azt nem tudtam, hogy pont itt fog majd elhelyezkedni, azt pláne nem, hogy egyszer majd ő fogja levezetni a nővérem szülését. Felpillant, és meglát engem.
- Szia, Katie - szólít az általa használt becenevemen. - Régen láttalak.
- Valóban - mosolygok halványan. - Hogy van Sidney?
- Ő is, és a kis Amy is jól vannak - tájékoztat Spencer. - Az apa nyugodtan bemehet hozzá.

Sam érthető módon kap is az alkalmon, és beviharzik az ajtón a feleségéhez, és újszülőtt kislányához.
- Mi újság veled mostanság? - kérdezi Spencer.
- Ugyan az, semmi változás. Nyomozó vagyok, és élem a mindennapjaimat a kutyámmal, Toby-val összezárva.
- Semmi változás, mi? - mosolyog. - Pedig sosem tűntél valami állatszerető típusnak. Amikor gyíkot akartam venni, egyből elutasítottad...
- Egy kutya és egy gyík között jelentős különbség van, nem gondolod? - forgatom a szemeim nevetve. - És veled mi újság?
- Elvégeztem az egyetemet, és most itt dolgozom. Nekem nincs kutyám, ellenben elköltöztem a szüleimtől és vettem egy házat pár lépésnyire innen.
- Jól hangzik.
- És ő, szingli vagy még? - kérdi óvatosan.
- Ez elég bonyolult, tudod? - válaszolok zavartan. - Ha most megbocsájtasz, szeretném megnézni az unokahúgomat.
- Ugyan semmi gond, menj csak - legyint. - Gratulálok a nagynénivé váláshoz.
- Köszönöm.

Veszek egy nagy lélegzetet, és benyitok  a szobába. Felcsillanó szempárral bámulom a családunk új tagját, Amy-t, majd az édesanyát, aki könnyes szemekkel néz vissza rám. Boldogsággal megtelítve várom a válaszát a következő kéresemre: Megfoghatom?

Sidney határozottan bólint, és a kezembe adja a kis csecsemőt.
- De gyönyörű vagy - gügyögök. - El sem hiszem hogy itt vagy. Nagyon hasonlítasz anyukádra.
- Én megmondtam - húzza ki magát Sam. - Az imént akartuk eldönteni, kire hasonlít jobban. A nővéred túl makacs, és nem akarja bevallani, hogy Amy szakasztott olyan baba, mint amilyen ő volt.

Sidney megforgatja a szemeit, mindezt mosolyogva teszi, ezáltal jelezve hogy megadja magát. Visszaadom Amy-t az anyukája kezébe, majd kimegyek az automatához egy kis kávéért. Ekkor egy újabb üzenettel leszek gazdagabb, még pedig Dean-től.

Dean: Ráérsz este? Viszek pizzát és leülhetnénk megnézni valamit...

Most komolyan? Mi van ma mindenkivel? Előbb Steve, most meg Dean...

Kate: Bocsi, de nem tartom jó ötletnek. Kimerült vagyok, rám férne egy kis pihenés. De azért köszi az ajánlatot.

Bűntudat nélkül pattintom le. Egyáltalán nem gondolom jó ötletnek, hogy Dean este a lakásomon lenne. Nem akarok meginogni, sem pedig látható fájdalmat okozni neki az elutasításommal. Jobb ez így mindkettőnknek. Késő délután elhagyom a kórház területét, mert a nővéremet eléggé lestrapálta Amy érkezése, és a mi jelenlétünk is, így muszáj kipihennie a fáradalmait. Otthon első dolgom, hogy a kedvenc és egyetlen lakótársamat, Toby-t megetetem, megitatom, és egy rövidebb sétára is leviszem. Mindezeket elvégezve, a fürdőt célzom meg, amik az estéim fénypontjai. Ellazult végtagokkal merülök el a habokban, a bőröm beszívja a tusfürdőm rózsás illatát. Magamra kapom a puha s meleg rózsaszín köntösöm, és vacsora után nézek. Megkívánom az emeletes melegszendvicset, amit mindig a nagymamám készített el nekem régen, amikor jó jegyeket hoztam haza az iskolából. Olyankor mindig kiváltságosnak éreztem magam, mert nem minden gyereknek jutott ilyen nagymama, mint nekem. A Monteith féle emeletes melegszendvics nagy jellegzetessége, hogy a tetejére egy kis reszelt füstölt sajt kerül, ami még különlegesebb ízt is ad neki. Már most összefut a nyál a számban, miközben sütöm a melegszendvics sütőben. Amint beleharapok az elkészült, nem túl fogyókúra barát vacsorámba, bevillannak a régi emlékeim azokról a bizonyos hétvégi reggelekről, amikor ezt falatoztam, a szokásos gőzölgő kakaóm társaságában. A nagypapám kora reggel híreket olvasott a foteljében, nagyrészt a fociról. Mindeközben Sidney még mindig aludt, mert nehezen ment neki akkor is a felkelés. Ebben a pillanatban csöngetnek.

Ki lehet az ilyenkor?

Meglepődve látom, hogy nem más, mint Spencer áll az ajtóm mögött, a kezében a kedvenc borunkkal.
- Ühm - mekegek akár egy kecske. - Nem akarok bunkó lenni, de azért megkérdezem, hogy mégis mit csinálsz itt?
- Arra gondoltam, megleplek - mosolyog. - Ráadásul elhoztam a közös borunkat.

Az arcomra erőltetek egy mosolyt.

Hát, tényleg megleptél, Spencer...

- Bejöhetek, vagy zavarok? - kérdezi.
- Gyere be - engedem be őt végül.

Istenem, add hogy Spencer egy hamar úgy menjen ki, ahogy bejött!

Két boros poharat szervírozok a nappaliba, majd Spencer beletölti a vörös színű bort, amit rengetegszer ittunk együtt, akár az évfordulónk alkalmából is. Zavart mosollyal emelem a számhoz poharamat, és kortyolok az pohár tartalmából.
- Tudod, meglepődtem hogy milyen zavart lettél a szingliséggel kapcsolatosan - mondja Spencer. - Nyugodtan megmondhatod ha már nincsenek esélyeim, csakhogy tiszta lappal kezdhessünk.
- Van egy Dean nevű férfi az életemben, de most vele elég bonyolultak a dolgaink, és most szünetet tartunk - vallom be.
- Mi történt, természetesen ha szabad megtudnom?
- Mint említettem, bonyolult. De most beszéljünk egy kicsit rólad. Barátnő? Menyasszony? Feleség?
- Ezekből egyik sincsen a láthatáron. Miután szakítottunk, többnyire a munkámra koncentráltam, és arra, hogy minél sikeresebb orvos váljon belőlem.
- Mi van azzal a Sierra nevű csajjal? Ha jól emlékszem, mindig oda volt érted.
- Az a csaj kattos, Katie. Mindig is féltékeny volt rád, sokszor már féltettelek is tőle, pedig aztán téged semmitől sem kellene félteni.

Ha nagyon őszinte akarok lenni, jó érzés Spencer társaságát élvezni. Újabb emlékek elevenedtek fel bennem, amikhez úgyszintén jó érzesek fűznek. Spencer volt a legkifinomultabb, legkedvesebb, és legjószívűbb ember, aki akkor az életembe léphetett. Rettentően imponált a munkáságga, az egyénisége, nagyon büszke voltam arra, hogy ilyen vőlegényem lehetett.

Igen, 4 év után Spencer Gilinsky menyasszonya lettem.

Minden reggel ránéztem a gyűrűmre, és csak az járt a fejemben, hogy már csak 49 nap, már csak 48...És Mrs. Gilinsky leszek. Viszont, a sors nem válogat. Spencer egyre többet tanult, mert közeledett a vizsgája, az esküvői előkészületek pedig már javában folytak, és én sem szűkölködtem a munkával. Ennek nem kerítettem túlságosan nagy figyelmet, hiszen az emberek dolgoznak, és az esküvő előtti hetek rányomják az emberre azt a bizonyos stresszt. A dolgok azonban egyre rosszabbak lettek, amikor Spencer már aludni sem járt haza, mert éjt nappalá téve a könyvtárban tanult, és elkezdtünk elhidegülni egymástól. Az 1 évben egyszer megtörténő veszekedések a napjaink részévé váltak, és addig fajultak a dolgok, amíg fel nem bontottuk az eljegyzést. Nem mondom, hogy nem fáj még érte a szívem egyik darabkája, elvégre, egy lépésre voltam a családalapítástól, a gyerekvállalástól, egy olyan családtól, amiről mindig is álmodtam. De, lehetséges hogy így kellett lennie, mert másképp nem érkezett volna az életembe Dean, aki iránt ugyan azokat az érzéseket érzem, mint anno Spencer iránt.

Biztonságot, szeretetet, törődést, és még sorolhatnám.

Tehát az egyik részem bánja, a másik pedig egyáltalán nem. Az utóbbi hónapokban fölényesen domimál a másik énem.
- Hiányzól - jön egy váratlan mondat.

Nem felelek.

- Ne haragudj hogy ezt csak így kimondom, de már elég régóta lappang bennem, csak eddig még nem volt merszem megkeresni téged - mondja kissé idegesen. - Még a gyűrűt is megtartottam, hátha visszatalálunk egymáshoz.
- Nem tudom hogy mit mondjak, Spencer - sóhajtok. - Mi már nagyon régóta nem találkoztunk, azóta számtalan dolog történhetett az életedben, ugyan úgy az enyémben is. Megkéne ismerjelek jobban, ahhoz hogy megtudjam, hogy én is érzem a hiányodat.
- Akkor adj egy esélyt - pillant rám könyörögve. - Egyetlen egy esélyt megérdemlek az együtt töltött évek tükrében. Vagy te nem így gondolod?
- Nem tudom mit gondoljak, olyan váratlanul találkoztunk, és szeretném azt hinni hogy ez egy puszta véletlen, de...

Ekkor újra megszólalt a csengő. Isten áldásának tekintem ezt a csengőszót, mert így legalább egy pillanatra véget vethetünk egy kínos helyzetnek. De aki áll az ajtó mögött, az inkább Isten csapása.

Még a pizza sem tud felvidítani, amit a kezében fog.