Csak állok egyhelyben, Dean könnyektől csillogó szemébe nézve, azon gondolkodva, mivel érdemeltem ki ezt a pillanatot. Amióta csak az eszemet tudom, nem vagyok szerencsés a kapcsolatokban. Az esetek döntő többségében a másik fél vetett véget a kapcsolatnak, és nem én. És ez így ment hosszú időn keresztül. Erre a sors, - mert hiszem hogy ez a sors keze - , az utamba sodorta Dean-t, akit először nem szívesen fogadtam, mondhatni utáltam. Egy okoskodó, éretlen, és olykor komolytalan embernek tartottam, de aztán megismertem, és ezeket a tulajdonságokat már semmibe veszem, mert Dean jóval több egy ilyen embernél. Vigyáz rám, megnevettet, megért, és még sorolhatnám, mit szeretek Dean Schuester-ben.
- A legnagyobb örömmel megyek hozzád, Dean Schuester - mosolygok a könnyeimmel küszködve.

Dean arcára egy vigyor kerekedik, és remegő kezekkel húzza fel a gyűrűs ujjamra a szerelmünk zálogát, az eljegyzési gyűrűt. Derekamat körül ölelve magához húz, és egy lágy csókban részesít, amit én azonnal, habozás nélkül viszonzok. Számomra a külső tényezők megszűnnek körülöttünk, csakis Dean, és az ajkai számítanak. El sem hiszem, hogy hozzá megyek valakihez. Egy olyan emberhez, akinél jobbat keresve sem találnék.
- Akkora kő esett le a szívemről - mondja, miután elválunk egymástól.
- Azt hitted nemet mondok? - kuncog.
- Az Amelia ügy, és a köztünk lévő húza - vona után megfordult a fejemben.

A mosoly lehervad az arcomról, amint meghallom Amelia nevét. Van itt valami, amiről Dean-nek muszáj lesz tudnia.
- Valami baj van, kicsim? - érdeklődik.
- Előszőr is ülj le, oké? - mondom, majd én is azt teszem. - El kell mondanom valamit, aminek úgy érzem nem fogsz majd örülni, de jogod van tudni róla.
- Bármi is az, nyugodtan mond el, nem érdekes, hogy mit szólok hozzá - fogja meg a kezem. - Nos?
- Amelia-ról van szó.
- Erre magamtól nem jöttem volna rá... - forgatja a szemeit mosolyogva. - Mi van vele? Bántott téged?
- Ez egy egészen más jellegű dolog. Elvileg, ő és te rokonok vagytok.
- Ezt ő mondta neked?
- Igen, és tudom sanszos, hogy nem igaz, de mi van ha mégis? Ennyi éven át semmit nem tudtál erről, és...
- Elég, Katie - állít le. - Ez csak a manipulációjának az egyik eszköze, mert azt hiszi ezzel megfoghat minket, és megúszhatja a börtönt.
- Nem tudom, Dean. De kezdek besokalni ettől a sok bizonytalanságtól - sóhajtozom.
- Tudom. De Amelia kapcsán bármit is hallasz tőle, ne higyj neki, oké? Vagy ha mégis, szólj nekem.
- Azért még beszélj erről anyukáddal, jó? Sokkal nyugodtabb lennél te is, és én is.
- Én most is nyugodt vagyok. De a kedvedért holnap elmegyek hozzá, sőt te is eljössz velem.
- Én? - illetődöm meg.
- Épp itt az ideje, hogy a szüleim megismerjék a nőt, akit majd feleségül akarok venni - somolyog. - És különben is, nekem már volt szerencsém megismerni a nővéredet.
- Hát, jól van - egyezem bele. - Gondolod hogy kedvelni fognak? Nem fogják zokon venni, hogy már a menyasszonyodként mutatsz be nekik?
- Ismernek engem és a munkám. Tudják jól, ha előbb kaptunk volna alkalmat, már rég ismernének téged. Csak jött ez is, az is, és nem jutott rá lehetőség. De most már van.

Mosolygok Dean lelkesedésén. Remélem kedvelni fognak a szülei, hiszen mégis csak készülöm összekötni az életem a fiúkkal. Igyekszem nem túlspilázni a dolgot, mert nem akarom Dean-t kellemetlen helyzetbe hozni. Ugyanakkor nem vagyok valami jó színész, amit Dean már észrevehetett, mert mosolyogva megrázza a fejét, és egy puszit ad a homlokom közepére.
- Csak add önmagadat, és minden menni fog. Mutasd meg azt a nőt, akibe beleszerettem.

Ezzel a végszóval hajtjuk álomra a fejünket. Másnap reggel száz ágra sütött a nap, amit én egy jó jelnek tekintek a mai napra nézve. Mosolyogva nézem az ujjamon csillogó gyűrűmet, aminek láttán büszkeség önt el. Halkan kikászálódom az ágyból, és célba veszem a kis birodalmamat, a konyhámat. Kikeverem a palacsinta tésztájához hasonló masszát, és a gofri sütőben elegyengetve ki is sütöm azt. Mindeközben a frissen főtt kávét megspékelem egy kis tejjel, habbal, és némi fahéjas cukorral. A fejemben az egyik kedvenc dalom jár, így a lábaim nem bírják megállni, hogy egy kicsit ne rakoncátlankodjanak.
- Minden egyes reggel erre fogok kelni? - hallom meg Dean hangját a hátam mögött. - Mert ha igen, akkor várni fogom a reggeleket.
- Mióta is állsz ott? - kérdem félve.
- Elég régóta ahhoz, hogy tudjam, imádni való vagy amikor táncolsz - sétál hozzám, és egy rövid puszi nyomát hagyja az ajkaimon. - Ez egy lekenyerezés akar lenni, hogy ne keljen eljönnöd velem a szüleimhez?
- Nem, nem annak szántam - válaszolok. - Sőt, tulajdonképpen örülök is annak, hogy ma végre valahára találkozom velük. Már tényleg itt az ideje. Csak a reakcióktól félek. Biztos le fognak sokkolódni.
- Én vagyok a fiúk. Ez már nem lehet újdonság számukra.

Elnevetem magam, és magamhoz ölelem félmeztelen testét. Nyugadalomban megreggelizünk, aztán a maradék időnket a kanapé előtt üldögélve tengetjük. Dean szüleihez ebédre vagyunk hivatalosak, így dél előtt egy kicsivel el is indulunk. Hazudnék, ha azt mondanám, kicsit se vagyok ideges, de azért lehetnék rosszabbul is. Ujjaimat dobogtatom a combomon, és rezzenéstelen arccal bámulok ki az ablakon. Dean nyugtatásképp a combomon tartja a tenyerét, de őszintén, nem sokat segített. Amikor Dean hirtelenjében megáll egy ház előtt, tudatosul bennem, megérkezünk, és ki kell szálnom az autóból.
- Készen állsz? - kulcsolja össze a kezünket.
- Ha nem állnék készen, az változtatna valamin? - pillantok félve a vőlegényemre.
- Nem, nem igazán - puszilja meg az orrom hegyét. - Miért izgulsz ennyire?
- Ők a szüleid Dean, fontos hogy kedveljenek engem, ha már feleségül akarsz venni.
- Jelenleg nincs is más vágyam, mint hogy feleségül vegyelek. Ezen a szüleim rossz véleménye sem változtathatna. De most már tényleg menjünk be, mert anya a kedvencemet csinálta, és már éhen halok.

Mosolyogva bólintok, és megteszem az első lépéseket a Schuester ház felé, az oldalamon Dean-el. Dean még csak kopogni sem kopog, azonnal beránt az ajtón.
- Megjöttünk - kiáltja el magát.
- Oh, végre már - jelenik meg nagy izgatottsággal a semmiből egy szőkés hajú hölgy, és egyenesen hozzám siet.
- Úgy örülök, hogy végre valahára megismerhetlek, drágám - szorongat. - Donna vagyok, Dean édesanyja.
- Nagyon örülök, Donna. Én pedig Kate vagyok - somolygok.
- Már nagyon sok jót hallottunk rólad, Kate - érkezik meg hozzánk Dean apukája. - Alan Winchester.
- Örvendek.
- Szintúgy. Most már itt volt az ideje, hogy bemutasd nekünk a csinos kis barátnődet, fiam.
- Ami azt illeti... - vakarja a tarkóját idegesen Dean.
- Ugye nem azt akarod mondani kisfiam, hogy már nem vagytok együtt?! - ijed meg Donna.
- Katie már nem a barátnőm...hanem a menyasszonyom. Összeházasodunk - jelenti Dean.

Meglepő módon Donna és Alan egyszerre borulnak a nyakunkba. Elmondani nem tudom, mekkora kő gurult le most a szívemről, ebben az elmúlt pár másodpercben. Alan és Donna már most kedvelnek, ami eloszlatja minden kételyemet. Levakarhatatlan vigyorral ülünk asztalhoz, ahol egy 10 főre elég étel mennyiség vár bennünket, amitől már nem csak én, a pocakom is vigyorog. Ebéd közben megtudok egy - egy vicces, szórakoztató történetet Dean gyerekkoráról, mint például, hogy átszökött a szomszédba, és kitépett egy virágot a kertből, hogy azt majd az anyukájának adhassa.
- Egy kis csodabogár volt, az egyszer biztos - mosolyog Alan. - Bár, ezt nem sokan tudták róla a családból. Köztük Dean nagynénje sem...

Meghökkenek. Pont most, pont ebben a pillanatban fog kitudódni az igazság?
- Kisfiam, egy ideje nem vagyunk veled teljesen őszinték - sóhajt Donna.
- Akkor valljatok. Miről nem tudtam eddig? - válik feszülté Dean.
- Emlékszel a nagyiék karácsonyi összejöveteleire? Három szék mindig üresen maradt, mert a nagyiék minden egyes karácsonyra várták a húgomat, Johanna-t, és a férjét Markot, illetve a lányukat, Amelia-t. A születésed előtt megszakadt a kapcsolatunk, ezért nem ismered őt. De most jogod van hozzá. Te döntöd el, élni akarsz e vele.

Dean-re pillantok, aki hasonló ábrázattal pillant vissza rám. Ez idő alatt a saját unokatestvérét akarta börtönbe juttatni, talán még most is ezt akarja, de emiatt származhat egy bűntudata, elvégre, Amelia mégis csak az unokatestvére. Együttérzően megfogom a kezét, és megszorítom azt. Az ebéd eme hír hallatán teljesen más hangulatot vett, mondhatni nyomasztó volt a légkör. Dean jól láthatóan neheztel egy kicsit a szüleire, mert mindezt csakúgy eltitkolták előle. Másrészről pedig nem akar haragudni rájuk, mert a történtek ellenére mindig ők a legfontosabbak neki. A több mint 1 órája tartó, szokatlan csend után megpróbálom szóra bírni Dean-t.
- Mondj már valamit, kérlek - noszogatom.
- Nem tudom elhinni, hogy árthatott nekünk ennyit, miközben tudta hogy van közünk egymáshoz... - morogja.
- Nem biztos, hogy olyan régóta tudott róla - mondom. - De ugye nem neheztelsz a szüleidre?
- De, egy kicsit. Elmondhatták volna, de ők inkább hallgattak.

Ebben a pillanatban felhangzik a mobilom csengőhangja.
- Igen, tessék - emelem a fülemhez a készüléket.
- Szia Kat, Abbie vagyok - üti meg a fülemet nyomozó riporterünk hangja.
- Szia, Abbie. Mi történt?
- Megkértek értesítselek, hogy elkapták Amelia-t. Előzetes letartóztatásban van. Feladta magát.
- Önszántából? Miért tenne ilyet?
- Én is ezt kérdeztem. De tényleg így történt.
- Kösz az infót, Abby.

Dean rögtön felpattan, mert a beszélgetésből leszűrte, hogy az új családtagjáról van szó. Ahogy megérkezünk az őrsre, megkeressük Amelia-t. Az asztalon fekszik, megrökönyödve. Dean benyit hozzá, én pedig követem.
- Miért? - szögezi Dean Amelia felé a kérdést.
- Túl sokat ártottam. Mardoss a bűntudat, amitől csak úgy tudok megszabadulni, ha ezt megteszem. Előre láthatólag nem úszom meg 10 év alatt, úgyhogy lesz időm gondolkodni.

El sem hiszem, hogy ezt mondom, de ebben a pillanatban, elszáll a haragom Amelia iránt...