Dean szemszöge

Elönt a düh és az idegesség egyvelege, vagyis a jelenlegi állapotomban mindent széttudnék törni magam körül, még a nehezen törhető tárgyakat is. Akárki is rabolta el Katie-t, megölöm, ha egy haja szála is meggörbűl. Magamhoz veszem az autóm kulcsát, és Spencer-el elhajtok az irodába, egy kis nyomozgatásra.
- Megfogjuk találni Dean, nyugodj meg... - nyugtat Spencer, de mindez feleslegesnek bizonyul.
- Nem tudok megnyugodni...Félek, hogy bántják vagy esetleg megpróbálják megölni - fakadok ki.
- Te tényleg nagyon szereted - állapítja meg.
- Mindennél jobban, épp ezért akarom minél hamarabb megtalálni.

Amikor megérkezünk, az első szabad géphez vetődöm oda. Megnyitom Katie ügyeinek listáját, bár nem hiszem, hogy ezzel bármi nyomra bukkannék, elvégre Amelia kijelentése óta azt a tanácsot adtam neki, ne jöjjön be egy darabig. Ki tudja, Amelia meddig ment volna még...Amilyen őrült, lehetséges...hogy el is rabolja!
- Emily - szólítom le az első szembe jövő munkatársamat. - Amelia bejött ma dolgozni?
- Én eddig még nem láttam - válaszol. - És tegnap még hét előtt lelépett egy fél órával.

Spencer-re pillantok, aki ugyan azzal a pillantással vizslat engem. Amelia keze lehet a dologban? Észrevétlenül besurranunk Amelia irodájába, és átnézzük a gépét, kezdve az e-mail-ekkel. Egy bizonyos Daniel-től érkezett az első e-mail, amit megnyitok.

Akkor a parkban találkozunk hétkor. A kulcsot pedig megszereztem a házhoz! Ott találkozunk! Elfogjuk kapni, érzem!

Akkor ehhez már semmi kétség nem férhet, Amelia áll Kate elrablásának a hátterében, ezzel a Daniel nevű fickóval egyetemben. Már csak azt kellene megtudnom, miféle házban tartják fogva Kate-et. Utolsó lépésként rá keresek a férfi nevére, hátha választ kapok a kérdésemre...

Kate szemszöge

Éhen és szomjan halok. Mindössze egy almát, és egy fél pohár meleg vizet kaptam amióta itt vagyok, és őszintén, az ájulás szélén állok. Nem tűnt fel senkinek, hogy eltűntem? Amelia és Daniel felváltva vigyáznak rám, ezért még esélyt sem kaptam a menekülő útvonalra. Emellett van egy olyan érzésem, hogy még kamerák is megbújhatnak a helyiségben. Tehát a helyzetem eléggé kilátástalan, és már kezdem elveszteni a reményem utolsó szikráját is. Jelenleg Amelia figyel engem a szoba egyik sarkából, rezzenéstelen tekintettel.
- Imádom, hogy ki vagy szolgáltatva nekünk - töri meg a csendet. - Azt csinálhatunk veled, amit akarunk. Senki nem figyelt fel az eltűnésedre, annyira jelentéktelen vagy. Még Dean sem. Apropó Dean, lehet hogy lekéne csapnom rá. Annyira szexi...
- Én a helyedben nem tenném - tanácsolom. - Nagyon is átlát rajtad. Őt nem lehet olyan könnyen manipulálni, mint az ilyen Daniel féléket.
- Nem is értem, mi fogta őt meg benned... Üres vagy, kinézetileg is nullát érsz. Itt az ideje, hogy Dean valami jót is kapjon az élettől...

Ebben a pillanatban pisztoly lövés hallatszodótt fel, egy férfi kiáltás kíséretében, amit ha megpróbálnék beazonosítani, azt mondanám, Daniel a hang tulajdonosa. Ekkor tör be az ajtón Dean, pisztolyát egyenesen Amelia felé szegezve.
- Szabadítsd ki, és vidd el innen - utasítja Dean a mögötte megjelenő Spencer-t.
- Jól vagy? - kérdi idegesen Spencer.
- Igen, kutyabajom, csak oldozz már el... - mondom mérgesen.

Amint ez megtörténik, Spencer megragadja a karomat, és kihúzz a házból.
- Nagyon aggódtunk érted - liheg Spencer. - Dean talán jobban, mint én. Bántottak?
- Nem, dehogy is. Jaj Dean, gyere már!- toporgok idegességemben.

Aztán, ordítást hallok. Dean, ordítását.  Amilyen gyorsan csak tehetem, felrohanok, és meglátva a combját fogó, földön vergődő Dean-t, villámokat szórnék Amelia felé, de ő az ablakon nemes egyszerűséggel megszökik. Nem futok utána, mert sokkal fontosabbnak tartom, hogy Dean minél előbb orvosi kezek alatt legyen.

A kórházban azonnal betolják a műtőbe Dean-t, természetesen Spencer fogja elvégezni a műtétet. Szerinte nem mehetett olyan mélyre a golyó, de lehet hogy csak azért mondta ezt, hogy lenyugtasson. Ez valamelyest sikerült is, de valahol még rettegek a komplikációktól. De mikor Spencer mosolyogva jön ki a műtőből, minden aggódalmam elszáll.
- Jól gondoltam, a golyó nem ment igazán mélyre, így sikerült minden komplikáció nélkül végrehajtanunk a műtétet - közli, mire az arcomon egy vigyor terül el. - Még hat az altató, de ha gondolod, bemehetsz hozzá amíg fel nem ébred.
- Köszönöm, Spencer - hálálkodom, és halkan belépek Dean-hez.

Az ágya mellé húzok egy széket, és mosolyogva bámulom őt, miközben ő halkan szuszog. El sem tudom képzelni, mi lett volna, ha ő ezt nem élte volna túl, vagy hogyha nem kezdenek el keresni, és ott maradok halálom napjáig azon a dohos padláson. De szerencsére, erről már csak feltételes módban beszélhetünk. Ebben a pillanatban Dean pislákolni kezd.
- Hol vagyok? - kérdi nyöszörögve.
- A kórházban, mert Amelia combon lőtt - közlöm. - De minden oké, Spencer kiszedte a golyót, neked pedig át kell venned a helyemet a pihenő szektorban.
-  És te jól vagy? - fogja meg a kezemet.
- Voltam már jobban is, de semmi bajom. Inkább miattad aggódtam, mint saját magam miatt.
- Miattam nem kell aggódni. Született túlélő vagyok.
- Ezt már én is látom - mosolygok.
- És mi lett Amelia-val? Sikerült elkapnod?
- Sajnos nem. Meghallottam a kiáltásodat, azonnal felmentem. De mire oda értem, ő megszökött az ablakon át. De Daniel-nek hála Istennek nem sikerült.
- De legalább neked nem esett semmi bajod - szorítja meg a kezem. - Abba beleőrültem volna.
- Dean... - sóhajtok. - Én...
- Meddig akarsz még ellenállni? Szeretsz, különben nem aggódtál volna értem ennyire. Amelia pedig a legkevésbé sem jelent veszélyt rád, pláne így, hogy itt vagyok melletted, és bármikor ha úgy adódik, megtudnálak védeni. Hát még mindig nem látod?

Könnybe lábadnak a szemeim. Nem bírom megállni, hogy ne csókoljam meg. Mindvégig igaza volt. Szeretem, de féltem a kockázatoktól, és attól, hogy bármelyikőnk, vagy esetleg a szeretteink megsérülnek Amelia által, a kapcsolatunk árán. Dean azonnal visszacsókol, végül a levegőhiány vet véget a csókunknak.
- Szeretlek - sóhajtok.
- Én is szeretlek. De azért kár, hogy ennek a pillatnak pont egy kórházban kellett eljönnie.

Elnevetem magamat, majd ismételten megcsókolom.

Dean-el szerepet cseréltünk. Én visszamentem az irodába, ahol tárt karokkal fogadtak, és meglepő módon még a főnöki posztot is szabadon hagyták nekem, mert szerintük Jack nem véletlenül döntött úgy, hogy én leszek az utódja, aki majd irányíthatja ezt a több évtizede fenálló intézményt. Még nem merek nagyobb dolgokba belevágni, hiszen Dean mindeközben még otthon piheni ki a combjába kapott golyóval járó fájdalmakat. Neki sem tetszik a dolog, pont úgy, ahogy nekem nem sem anno, amikor ezt én átéltem. Jelenleg Amelia után nyomozom, mert az elrablásos eset óta nem hagy nyugodni, hogy ő szabad lábon van. Lehetséges, hogy valahol bújkál előlem, de én addig nem állok le, ameddig meg nem találom. Ebben a pillanatban villan fel a mobilom képernyője.
- Szia, szívem -  veszem fel boldogan a telefont, amint megpillantom Dean nevét.
- Mit gondolsz, tanácsos lenne beengednem a nővéredet az ajtón? - kérdi kuncogva.
- Sidney ott van? - döbbenek le egy pillanatra. - Francba, véletlenül elmeséltem neki hogy mi történt veled, miközben ő mániákus gondoskodó.
- Hozott pitét is - kuncog.
- Ne haragudj - sóhajtozom. - Engedd be, mert addig úgysem megy el, ameddig nem lát téged a saját szemével.
- Ha nem térnék vissza, mert belefulladok a gondoskodásába, csak hogy tudd, akartam tőled gyerekeket...

Ledöbbent a kijelentése.
- Most várjak amíg visszatérsz, vagy...
- Itt vagyok - nyögöm be némi idő elteltével.
- Jó munkát, de azért ne hajszold túl magad, oké? Szükségem lesz még rád. Szeretlek.
- Én is téged.

Merem remélni, hogy Dean-t egyben, és jó állapotban kapom vissza. Imádom Sidney-t, ő volt mindig az az ember, akire támaszkodhattam. Jobb nővért nem is lehetne kívánni nála. De, ami a viselkedését illeti, imád másokkal foglalkozni, másokról gondoskodni. Sőt, néha már túlzásba is viszi. Már átmegy egy idegesítő fázisba. Sokszor ezért imádkozom azért, hogy ne essen nagyobb bajom. Veszek egy nagy sóhajt, és tovább folytatom a tevékenységemet.
- Hogy vagy, Amelia? - hallom meg odakintről az egyik kollégiám hangját, ahogy Amelia-t szólítja?

Azonnal felpattanok a székemből. Miért jött ide? Nem fél attól, hogy esetleg így, mindenki előtt leleplezem, elmondom a kis tettét, amit ha már megtettem volna, most épp egy enyhe büntetésért imádkozna. Felveszem a leghatározottabb külsőmet, ezzel sugallva majd Amelia felé, hogy engem innentől kezdve nem fog tudni megfélemlíteni, és mindenképp azon leszek, hogy napokon belül kövesse majd Daniel-t a bíróságra, aztán a börtönbe. Jó páran körbe rajongják Amelia-t, amit ő vigyorogva fogad, de amint meglát, az már mosolyba megy át.
- Szia, Kate - sétál hozzám, mindezt még mindig mosolyogva. - Jó, hogy újra itt vagy. Milyen visszatérni?
- Egészen felemelő, Amelia - válaszolok én is mosolyogva. - Mond csak, ráérsz most? Olyan jó lenne egy kicsit beszélgetni...
- Oh, bárcsak mehetnék. De Debra-nak ígérkeztem el.
- De csak pár percről lenne szó, semmi többről - erősködöm. - Ígérem, nem tartalak fel.
- Rendben, nem bánom. Később találkozunk, Debra.

Amint belépünk az irodámba, egyből visszatér az igazi énünk.
- Hogy van képed idejönni a történtek fényében?! - támadom le. - Nem félsz attól, hogy lecsukatlak?
- Nyugodjál már le, nem kell mindenkinek hallania - forgatja a szemeit. - Válaszolva a kérdésedre, szerinted nem lenne furcsa, ha egyik napról a másikra eltűnnék? Pletykálni kezdenének. Én meg úgy gondolom, a látszat megőrzése sokkal fontosabb, mint a viszályunkon rágódni.
- Én a helyedben nem lennék ilyen nyugodt - jelentem ki. - Meg vannak számlálva az idekint töltött napjaid.
- És ha tudok egy okot, ami visszatart téged attól, hogy letartóztass? - kérdi félmosollyal. - Nem hiába tűntem el az utóbbi napokban.
- Kétlem, hogy bármilyen nyomos indokot tudsz mondani, amivel megváltoztatod a véleményem. Elraboltál, ráadásul veszélybe sodortad mind Dean, mind az én életemet. És ezért meg kell kapnod a büntetésedet.
- Még akkor is, ha Dean és én családtagok vagyunk? 
- Mit hadoválsz itt össze?!
- Mi az, talán nem hallasz jól? A napokban megtudtam, hogy Dean anyja és az enyém, testvérek. Csak épp nem állnak szóba egymással már hosszú évek óta, ezért nem tudtunk a másikról.
- És most azt várod tőlem, hogy ezt vakon el is higyjem? Te vagy a leghazugabb és legáskálódobb ember, akivel eddig találkoztam...Nem dőlök be minden kijelentésednek!
- Azt gondolsz, amit akarsz...De ha még mindig leakarsz tartóztatni, akkor ezt tartsd észben.
- Mint mondtam, nem tudsz semmivel előállni, ami megváltoztatná a szándékaim. A börtönben fogsz megrohadni, Amelia!

Amelia szúrós szemekkel néz végig rajtam, majd hátat fordítva nekem kilép az irodám ajtaján. Ha valóban igaz lenne amit mond, hogy fogom elmondani Dean-nek anélkül, hogy ne okozzak neki semmiféle fájdalmat? Ő is ugyan úgy  vélekedik Amelia-ról mint én, épp ezért tudom, hogyha megtudná az "igazat" Amelia-ról, egy része összetörne. A munkaidőm lassacskán lejár, és hazaindulok. Út közben is ugyan azon jár az eszem. Tudom, azt mondtam, egy szavát sem hiszem el Amelia-nak, de mivan ha ez esetben igazat mond, én meg titkoltam Dean előtt, ő meg megharagszik rám. Amikor hazaérkezem, nem várt meglepetés fogad. A nappaliban rózsaszírom út vezet a konyhába, ahol egy gyertyafényes vacsora vár, egy fehér ingbe öltözött Dean-el karöltve.
- Ezt mind te hoztad össze? - ámulok.
- Szeretném learatni a babérokat, de szerintem Sidney ennek nem örülne - mosolyog, majd felém sétálva megfogja a kezem. - És mielőtt még letolnál, már semmi bajom. Kicsit rájátszottam, hogy ezt össze tudjuk hozni Sidney-vel.
- Gonosz, én meg körbeugráltalak...
- Bevallom, kicsit élveztem. De most nem csak erről kell színt vallanom. Most jöhetnék azzal az elcsépelt, sablon szöveggel, hogy amióta csak megláttalak, szerelmes vagyok beléd. De inkább kifejezem másképp. Nincs személy, aki fontosabb lenne számomra nálad. Mindenkinél, és mindennél jobban szeretlek, és nem akarom,  hogy egy tappotat is elmozdulj tőlem. Kate Monteith, kérlek tégy a világ legboldogabb emberévé, és gyere hozzám feleségül.

Végül letérdel, és a farmere zsebéből előhúzza a kis dobozkát.