A képernyőre meredek, és zakatoló szívvel kattintok rá apám nevére.

Név: Anthony Monteith
Eredeti neve: Anthony Walker
Születési helye: Iowa
Nem: Férfi
Életkor: 36
Leírás: Anthony Monteith egy 36 éves ex-bérgyilkos. A felesége Penelope Monteith, született Penelope Holt. Van két lánya, Kate és Sidney , a legerősebb gyengepontjai lehetnek. Ült már börtönben 8 évet, azóta jó útra tért, nevet változtatott és nyomozóként dolgozik.

Nem. Nem lehet. Nem akarom elhinni. Az apám mégsem volt olyan jó ember és szent, mint amilyennek én tartottam őt? Ráadásul Jack ezt tudhatta, de egy szóval nem említette... Tenyerembe temetem az arcomat, és zokogok. Megállíthatatlanul zokogok. A fejemben zakatol a düh és a csalódottság egyvelege. Mindenre számítottam, csak erre nem. Ez az a dolog, amit jobb lett volna nem megtudnom. Inkább élek a halálom napjáig tévedésben, de nem akarok szembesülni a sanyarú igazsággal. Szinte hallom hogy a szívem apró kis darabkái a földre hullanak, idegesítően lassan. Ekkor lép be az ajtón Dean, felettébb jókedvűen.
- Hé - siet hozzám aggódva. - Mi történt?
- Nézd meg magad - biccentek a képernyőre zaklatottan. - Hogy történhetett ez Dean?! Hogyan? Ő miatta kezdtem el ezt, ő inspirált...
- Oh, kicsim - zár a karjaiba. - Szeretnéd hogy elhalasszuk a mai vacsorát?
- Ne - sóhajtok. - Ha egyedül maradnék, megőrülnék. De ha nem nagy kérés, a szüleiddel való vacsorázást átrakhatnánk máskorra? Nem ilyen állapotban szeretném kivívni a szeretetüket.
- Imádni fognak, nem kell kivívnod - puszil a hajamba. - Máris felhívom őket, te pedig nyugodj meg szépen, mert az idegesség tönkretesz.

Egy halovány mosolyt eresztek felé, és hasznossá teszem magam, és folytatom tovább a munkát, hátha sikerül elterelnem a gondolataimat egy egészen más irányba. Kár a gőzért, nem sikerül. Folyton arra gondolok, hogy mit tartogathat még számomra a jövő, mivel ráz meg a sors. Ki lesz a következő, anya? Vagy a nővérem? Esetleg Dean? Már semmin nem lennék meglepve, ami azt illeti. Amikor véglegesen végzem a teendőmmel, kinézek, hátha akad valami amit csinálhatok. Az első amit megpillantok, az Amelia, aki magához hívta Dean-t, a következő pillanatban már vigyorogva magyaráz neki, a tipikus szempilla rebegtető stílusban.

Igyekszem nem a féltékeny barátnőt játszani, de ez az Amelia túllép egy határt az ismerkedésben.

Lenyugtatom magam, és tovább megyek, lehetőleg a legmesszire a kis újonctól. Josh-nál kötök ki, aki éppen valamit nyomkod a laptopon.
- Mond hogy valami érdekeset csinálsz- ülök le mellé sóhajtva.
- Csakúgy vagyok, szóval sajnálom ha csalódnod kell - nevet. - Emellett próbálok távol maradni Amelia-tól.
- Csakugyan? - húzodik félmosolyra ajkam. - Ugyan ezen vagyok.
- Miért? Mindenki oda van érte...
- Átlátok a hozzá hasonló embereken. Mindenkinek benyalom magam, utána pedig befeketítem. A legrosszabb ember fajta. És nem mellesleg épp az előbb láttam vidáman beszélgetni Dean-el...
- Oh, a zöldszemű szörny - kuncog.
- Nem vagyok féltékeny, ne kezd már te is - forgatom a szemeimet. - Egyszerűen csak vérszemet kapok, ha meglátom. De ha már így kinyíltam neked, elmondhatnád miért kerülöd ezt a rendkívűl imádnivaló nőt.
- Az exem - ránt vállat nemes egyszerűséggel. - Tudod hogy megy az exeknél. Ha haragban váltatok el, minél távolabb van tőled, annál jobb.
- Mi történt?
- Nem illettünk össze, ennyi. Ő viszont ezt nem volt hajlandó elfogadni. Kiverte a hisztit, és utána elváltak útjaink egy időre. Egészen pontosan mostanáig.
- Nem lennék a helyedben. Szerinted képes lenne megkörnyékezni Dean-t?
- Katie... - néz rám csúnyan Josh.
- Mi az, csak egy kérdés. Tudod, amolyan elővigyázatosságként.
- Nem hiszlek el - mosolyog rám. - Amelia nem a könnyen feladom típus, de ha látja hogy rossz ajtón kopogtat, akkor előbb vagy utóbb rá fog unni. Az meg hogy Dean tudja e ezt hárítani, az csak rajta múlik.

Épp ettől tartok. Meg kellene bíznom Dean-ben, és próbálok is, de nehezen megy, pláne úgy, hogy tudom, Dean nem az a fajta férfi, akire a nők félszemmel sem néznének rá. Sőt, épp ellenkezőleg. De az ehhez hasonló gondolatokat ki kellene vernem a fejemből, mert csak magamat idegesítem. Időközben eltelik egy nap, ritka napok egyike, hogy semmit nem csináltam, csak papírmunkákat intéztem. Az út egyenesen hozzám vezet, ahol első dolgom, hogy ellátom Toby-t, aki látványosabban nem is örülhetne Dean-nek és nekem. A mai vacsoránk egy házi készítésű pizza lesz, amit még a nagymamámtól tanultam el. Egy másfél óra elteltével már el is készülök vele.
- Ez valami isteni - dicsér meg Dean, majd arcon puszil. - Sikerült megnyugodnod valamennyire az apád ügye miatt?
- Fogjuk rá - sóhajtozom. - Olyan nehéz ezt megemésztenem. Fogalmam sincs, mire számítsak a továbbiakban, érted? És ez megőrjít. A következő az lesz, hogy kiderül hogy van egy eltitkolt testvérem, aki apámat segítette?! Vagy hogy te is valami szervezetnek dolgozol, és csak azért vagy velem, hogy információkat gyűjts rólam...
- Na jó, először is. Hagyd abba az ehhez hasonló elméletek gyártását, mert rohadt ijesztő. Másodszor, tudom hogy semmi közöm sincs hozzá, de én is voltam már hasonló cipőben a bátyám által. Szerintem hétvégén menj el a szüleid házába, és járj utána a dolgoknak. Lehet hogy sok lesz majd egyszerre, de legalább mindent megtudsz, és nem érzed majd becsapottnak magadat.
- Nehéz ezt mondanom, de félek.
- Te? Félni? Te soha sem félsz, Katie. Maximum meginogsz. De nem félsz. És pláne nem hátrálsz meg, és ugorsz fejest a közepébe.
- Szeretlek - csókolom meg, válaszul pedig egy viszonzást kapok.

***

Remegő gyomorral szelem az utakat, a afelé a ház felé tartva, ahol felnőttem. Úgy döntök, egyedül csinálom ezt végig, még Sidney-nek sem szóltam, bár ő még a háttérsztorit sem tudja, mert még nem állok készen mindezt tálalni neki, még várok a megfelelő pillanatra. Bár, nem hiszem hogy van megfelelő pillanat az ilyesmihez. De azért mégsem rondíthatok be az ajtaján csakúgy, közölve vele hogy: Képzeld Sidney, apa régen bérgyilkos volt!

Szegény szóhoz sem jutna, és sajnos talán őt jobban megviselné mint engem, mert kettőnk közül ő az érzelgősebb, és apa vele mindig is engedékenyebb volt, ebből kifolyólag ők ketten nagyon közel álltak egymáshoz. Ha ezt elmondanám neki, egy életre, vagy egy hosszú időre összetörném, és én ezt a legkevésbé sem szeretném, mert mégis csak a nővérem, fontos nekem. A gondolkodásom közepette már be is hajtok az ismerős ház udvarába, ami pontosan ugyan úgy néz ki, mint amikor utoljára voltam itt, a falak megviseltségét leszámítva. Már évek óta itt áll üresen, de még nem volt szívünk megválni tőle. De hogy is lenne, ez az egyetlen olyan emlék, a fotókon kívűl, amihez még tudunk kapcsolni valamit. Ebben a házban él még a szüleink lelke. Előveszem minden bátorságomat, és belépek a régi, porszagú épületbe. Belülről sem mutatott semmi változást, de azért egy kissé rémisztő itt lenni egyes egyedül, a nagy csöndben. Ámulattal pásztázom körbe a hatalmas konyhát, és ujjammal végig simítok a kis magasított széken, ahol mindig ültem kiskoromban, mert utáltam, ha nagyobbnak tűnt nálam bárki is. Erre apa megalkotta a szóbanforgó széket, ami megoldotta az akkor tájt 4 éves Katie problémáját. Mert akkor még ez volt a legnagyobb problémám. Ahogy  végig húzom rajta az ujjam, tömérdek por száll le róla. Kihúzom az első fiókot, ahol szimplán csak az evőeszközökre lelek, semmi másra. Az összes többi szekrényt, fiókot is átkutatom, de a legérdekesebb amit találok, eddig csak Sidney bohócos pohara. A szobáink környékét is bejárom, legutoljára hagyom azt a szobát, aminek az ajtaján kívűl semmit nem ismerek. Kulcsra volt zárva, anya és apa egyenesen kiborultak volna, ha bemegyünk ebbe a szobába, mert ez egy tiltott övezet, ahová még féllábbal is vétek lett volna belépni, mert ők megtiltották. Ez esetben, az ajtó nyitva volt. Mintha tudták volna, hogy érkezem. Óvatosan benyitok, és egy nagy szobát találok, telis-tele lommal, olyan dolgokkal, amiket ezelőtt még csak látomást sem ismertem.

Itt lenne mindaz, amit keresek?

A karton dobozok kiszúrják a szemem, amik ráadásul még névre szólóak is. Rögtön apáéval kezdek. Az elején csak pár darab ruhát találok, pólókat, pulóvereket, ilyesmiket. Viszont a legalján legkevésbé átlagos holmikba botlok bele. Egy pisztolyba, egy kupac levélbe, és fotókba. Megragadom az egyik levelet.

Drága Anthony,

Ez már vagy a 100. levelem, amire nem válaszolsz, amit meg is értek, elvégre házas ember vagy, a kötöttségek, és ehhez hasonló számomra jelentéktelen tényezők. De tudd, hogy nem fogom feladni. Ismersz már, legfeljebb a fogyókúrát szoktam feladni, de azt hamar. Na mindegy. Képzeld, Matt ma utánad érdeklődött. Nagyon kis eleven, és csibész, mint amilyen te is voltál kiskorodban. Én jól tudom, hiszen együtt nőttünk fel. Te voltál a lovagias herceg, én pedig a hercegnő, akit meg kellett védeni a fiúktól akik elzavarták őt a homokozótól. Talán akkor szerettem beléd. Nem szeretnék egy gigantikusan hosszú levelet írni, mert te a lényeges dolgok embere vagy, így csak annyit írnék még zárásként, mint minden egyes levelem végén, hogy még mindig él bennem a remény, hogy egy nap majd arra ébredhetek, hogy te fekszel majd mellettem, miközben Matty ugrál közöttünk. Ha ez egy álom.marad, akkor az marad. Álmodnom még szabad.

Ölel és szeret: Kate

Kate?!  Pont Kate-nek hívták a nőt, akivel apám együtt volt? Róla neveztek el? Ezt nem hiszem el... Anya vajon tudott erről? Oh apa, miket tartogatsz még? És ki a fene az a Matty? Apának lett volna még egy gyereke Sidney-n és rajtam kívűl?  Az ominózus levél alatt több is megfordul, szó szerint egy egész kupac, így az összeset magamhoz veszem, és szaporán hazamegyek velük. Amint hazaérek, egyesével elolvasgatom az összeset, amikből sok mindenre választ kapok. Anya mindvégig tudott erről a viszonyról, mert ez a Kate nem egy levelében említi, hogy hálás anyának, hogy így kezeli a történteket.  És ha ez önmagában nem lenne elég furcsa, van egy féltestvérem, Matt, aki most körülbelül 14-15 év körül járhat, legalábbis a levelek alatt szerepelt dátumokból ítélve. De nem csak dátumok jelennek meg a levélben. Egy telefonszám is. Minden egyes kapott levélhez ugyan az a telefonszám van csatolva. Sokáig gondolkozom rajta, de végül meghozom a döntést, és felhívom az ismeretlen nőt.
- Igen tessék, Kate Johnson - üti meg a fülemet egy női hang.
- Ühm, helló a nevem Kate Monteith - mutatkozom be megijedten.
- Monteith? - hallok megdöbbenést a hangjában.
- Anthony Monteith lánya.
- Honnan tudtad meg a telefonszámom? - faggatózik.
- Megtaláltam az apámnak írt leveleit - közlöm. - Nem bánja, ha feltennék pár kérdést? Még csak most tudtam még, és össze vagyok zavarodva.
- Nem hinném, hogy ezt telefonon keresztül kellene megbeszélnünk. Találkozzunk  holnap a belvárosban, a kis bisztrónál.
- Ön is itt lakik? - lepődöm meg.
- Igen, egy ideje. Akkor holnap.
- Köszönöm - mondom, majd leteszem a készüléket.

Jó ötlet volt ez egyáltalán? Már megint mibe kerültem...Vagy inkább, mibe rángattam magam. Ekkor üzenetem érkezik.

Ismeretlen: Mennyire rossz érzés?

És az üzenethez egy képet is kapok, amit látva az kívánok, bár megszűnnék létezni.

Dean. És Amelia. A szájuk pedig összeér.