Talán az érzelmektől való túltöltöttség mondatja ezt velem, de Amelia most nagyot nőtt a szememben, és a történetünk megkapta a neki járó befejezést. Amelia előre láthatólag nem egyhamar szabadul majd, azonban elnyert valamit, amire titokban lehetséges, hogy vágyott. Dean már nem érzett iránta semmiféle megvetést, utálatot, haragot. Inkább csak sajnálatot. Ők ketten végezetül megölelik egymást, és mivel nem lehetünk bent nála sok időt, elmentünk. Ezúttal most Dean lakására megyünk, mert mostanában folyton az enyémben dekkoltunk.
- Hogy érzed magad? - kérdezem, miután Dean már vagy 1 órája némasági fogadalmat tett.
- Nem tudom, mit kellene éreznem... Az normális, ha el akarom felejteni azt, ami történt?
- Több, mint normális - simogatom a hátát. - Büszke vagyok rád, hogy sikerült megbocsátanod, és elengedned a sérelmeidet.
- Én is az vagyok magamra. De ez nélküled nem ment volna. Ha nem lennél, valószínűleg azt sem tudnám, hol áll a fejem.
- Nem szeretem a feltételes módot... Ne azon töprengjünk, hogy mi lett volna, ha. Most itt vagyunk egymásnak, és ezen kívűl semmi más nem számít.
- Igazad van - fogja közre két tenyerével az arcomat, és egy rövid puszit ad az ajkaimra. - De azért mégis hálás vagyok neked, mert a támogatásod sokat segített rajtam.
- Elég a hálából. Csak ölelj meg.

Elmondhatatlanul szeretem ezt a férfit, és hálás vagyok Jack-nek és a sorsnak, hogy az életembe hozta. Akkor még nem gondoltam volna, hogy ehhez a férfihoz akarok hozzámenni. És most arra az igazán őrjítő szituációra visszagondolva nevetés fog el, mert a dolgok 180 fokos fordulatot vettek, egy váratlan irányba.

Pár hónap múlva

- Nem Sidney, szerintem bőven sok az a 180 ember - jelentem ki.
- Az olyan kevés - hisztizik.
- Az én esküvőm, én döntök - világosítom fel.

Az esküvő napja vészesen közeledik. És most, hogy már javában folyik a tervezgetés, sőt, már templomot, és helyszínt is választottunk, illetve a leánybúcsúmig is csak pár nap van hátra, amit egyébként nem más, mint a nővérem szervez, Sidney egyre jobban rápörög erre a témára. Talán ő jobban izgul emiatt az egész miatt, mint én. Én már csak azt a pillanatot várom epekedve, hogy végre valahára azt mondhassam, hogy Mrs. Schuester vagyok. De erre a pillanatra még kell várnom egy kicsit. Konkrétan 1 hetet. Jelenleg az étel listát állítom össze, majd belép a közös lakásunk ajtaján Dean, így abbahagyom a tevékenységemet.
- Szia - köszöntjük egymást egy szájra puszival.
- Mond, hogy te is legalább ennyire elfáradtál, mint én - ásít Dean.
- Egy öltöny próba ennyire fárasztó lenne? - kuncogok.
- Amikor már vagy huszadszorra mérnek le, nagyon is az...Neked meg van már a ruhád?
- Képzeld, meg - kulcsolom össze kezeimet a tarkójánál. - De ne is álmodozz róla, hogy láthatod rajtam az esküvő napjáig.
- De miért nem? És az esküvő az még csak 1 hét múlva lesz...
- Nem ismered a babonát? - forgatom a szemeimet. - Kénytelen leszel várni, Dean Schuester.
-  De megéri várni - hajol az ajkaimhoz, és megcsókolja azokat.

Belefeledkezünk egymásba, olyannyira, hogy minden további nélkül a pulton kötünk ki...

Fájó szívvel, de mégis teli boldogsággal sétálok be az iroda ajtaján. Nagyon úgy néz ki, hogy egy ideig, nevezetesen a nászút végéig, ez lesz az utolsó napom itt. Nagyon fog hiányozni a mindennapjaimból, de belátom, szükségem lesz erre a 2 hét nászútra, mert van mit kihevernünk ez idő alatt. Ahogy belépek az ajtón, csak mosolygós arcok köszönnek vissza rám, amit nem tudok hova tenni. De rögtön megértem, amikor belépek az irodámba. A helyiség feldíszítve, és egy hatalmas piros szalag is a szemem ügyébe kerül, amire arany betűkkel van írva: Nagyon fogsz hiányozni!

A szememben örömkönnyek gyűlnek, a szívem hatalmasakat dobban. Ez a sok ember mind a családom része. Miattuk lépek be ilyen pozítiv érzésekkel ide, mert tudom, hogy ők várnak rám az ajtó mögött. És ezt mind Jack építette fel. Legfőképp miatta lett ez így. Ő tette ezt a helyet a legtökéletesebb munkahellyé számomra. Reményeim szerint, majd én is olyan jól tudom vezetni ezt a helyet, ahogy ő ezt évtizedeken keresztül tette. Letörlöm a könnyeim a szemem sarkából, és kinézek az ablakon.

Süt a nap, a gyerekek futkároznak, vagy éppen a szülőkkel sétáltatják a kutyájukat. Én, ezért a városért élek. Miattuk kell minden egyes nap egy új ügyet megoldanom, hogy ők ne legyenek veszélynek kitéve általuk. Imádom ezt a kis várost. Szó szerint, imádom.

Az esküvő napja

Hogy félek e? Eléggé. Remegnek a lábaim, bár ennek részben a magassarkúm is lehet az oka. Sidney már vagy a 10. nyugtató beszédét hajtja végre rajtam, de semmi haszont nem hozott még. A falakon át tisztán hallatszik a tömeg hangja, akik a templomban várnak már a menyasszonyra, azaz rám. Most életem nagy pillanata előtt állok, mindennek tökéletesnek kell lennie. Az oltárhoz Sam, a nővérem férje kísér majd, ahol remélhetőleg Dean vár majd. De amilyen pechem van, ő már réges rég lelépett...
- Ne feledd! - figyelmeztet Sid. - Csak mosolyogj, és légy természetes.
- Ennyi sminkkel az arcomon nehéz természetesnek lenni... - morgok.
- Nem hiszem el, hogy a nagy napodon is morogsz - mosolyog Sidney könnyes szemekkel. - El sem hiszem, olyan gyönyörű vagy!

Sam ekkor lép be az ajtón. Felém nyútja a kezét, én pedig elfogadom azt. Remegő gyomorral teszem meg az első lépéseket Dean felé, miközben minden szempár engem bámul. Igyekszem kerülni a tekinteteket, mert csak még idegesebb leszek. Azonban rögtön lenyugszom, amikor megérkezem Dean-hez.
- Nálad szebbet még életemben nem láttam - ámul.
- Te is jól nézel ki - viszonzom a bókját.

A pap belekezd a szokásos szövegbe, miszerint azért vagyunk ma itt, hogy Dean és én összekössük az életünket, az idő végezetéig. A fogadalmaink elmondása után a másik ujjára húzzuk a karikagyűrűket, amiket a kis unokahúgom hoz oda nekünk az első sorból. Az ujjam látványosan remeg, miközben Dean ujjára húzom az egyik gyűrűt, ezen Dean csak mosolyogni tud. Aztán ő ragadja meg a másikat, és nálam határozottabban húzza azt az ujjamra.
- Ez a gyűrű a jelképe annak, hogy a ti életetek, a mai naptól kezdve egybe forrt - mondja a pap. - Ha valakinek van valami kifogása az ellen, hogy ez a házasság megkötessen, most szóljon, vagy hallgasson örökre.

Csend hallatszik a teremben, még csak egy rezdülés sem történik.
- A rám ruházott hatalmamnál fogva, Dean Schuester, és Kate Monteith, mától kezdve házastársak.

Tapsvihar, majd Dean az ajkaimhoz hajol, és megcsókolja azokat. Elmondhatatlan érzések kerítenek hatalmukba. A tömeg tapsvihara, a mosolygó vagy vigyorgó arcok,  és Dean. Egyszerűen, minden a helyén van. Amint kilépünk a templomból, a hajunkban rizsszemek díszelegnek, mert a szokás szerint szerencsét hoznak az elkövetkezendő évekre. A fogadást a templomtól nem messze található, pavilonokkal teli tóparton tartjuk, kifejezetten az én kérésemre. Sidney szerint jobb lett volna egy pincészetben, de én ezt találtam a legtökéletesebb helyszínnek. Dean és én a középen lévő nagy pavilonban foglalunk helyet, a családunk társaságában. A násznép a felcsendülő zene hallatára már a tóparton táncol, velük együtt Dean és én is. Az öröm csakúgy sugárzik rólam. Azt kívánom, bárcsak sose lenne vége ennek a pillanatnak. Legszívesebben megállítanám az időt, hogy mindez örökké tarthasson.

A beverődő napfény zargat fel édes álmomból. A szemeim résnyire nyílnak, és hatalmasakat ásítozom. Oldalra fordulok, és meglátom a mellettem fekvő férjemet.

Férjem.

Mosolyogva bámulom őt, megunhatatlanul. Ő ezt valószínűleg megérzi, mert elfordul tőlem.
- Ha meguntad a bámulást, csak szólj...
- Nem hiszem el, hogy az első házasokként élő napunk reggelén morogsz - puszilom meg a háta közepét. - Ez rossz előjel.
- Vajon ha ezt csináljuk, az jó előjel? - kerekedik fölém, és csókokkal árasztja el a nyakamat, ami sóhajokat vált ki belőlem.

Megszabadulok a selyempizsamámtól, ami alatt a fedtelen testem lapul. Dean csókokkal árasztja el a testem minden centi méterét, az ujjaim mindeközben a hajában barangolnak. Én sem habozom, a nyakához hajolva a fogaim közé veszem az érzékeny bőrfelületet, és szívni kezdem. Ő felszisszen, és óvatosan belém csúszik. A tempó először lassú, aztán gyorsabbá változik. Elérkezvén a csúcspontra, levegőt kapkodva, verejtékezve fekszünk egymás mellett. Úgy döntök, csinálok valami reggelit, így kipattanok az ágyból, és a konyhát veszem célba. Egy egyszerű kis rántottára esik a választásom, amivel a vártnál is gyorsabban kész leszek. Természetesen Toby végig a sarkamban van, hátha kap majd ő is valamit. Megkönyörülök rajta, elvégre ő az egyetlen négylábú a családban, ezért amint tálalom a reggelinket, Toby-t is kiszolgálom a szokásos reggeliével.

Mi is lenne velük nélkülem...

Évek múlva

Kimondhatatlan ürességet érzek. Mint hogyha a szívem egyik darabkájától fosztottak volna meg. A temető sosem volt a kedvenc helyem, most pedig már végképp nem az. Jack sírja előtt állok, könnyező szemekkel, Dean karjaiban, mellettünk a 2 éves fiúnkkal, Adam-el. Ő nagyon nem érti ezt, legalábbis, ezt sugallja az értetlen szempár. Dean vállára hajtom a fejemet, és csak potyognak a könnyeim.
- Shh - nyugtat. - Semmi baj.
- Miéjt síjsz? - kérdi kíváncsian Adam.
- Tudod, a mama és a papa ennek a bácsinak köszönheti, hogy megismerkedett - mondja Dean. - Ő keze van ebben az egészben.
- Ő végig hitt bennünk - nézek fel a férjemre.
- És milyen jól tette - csókolja meg a homlokom közepén.