Sosem gondoltam, hogy valaha is egyszer az életben találkozni fogok azzal a személlyel aki számomra tiltott.

Nem csak a kinézete, de maga a furcsa megjelenése is.

Pedig egy átlagos srácnak tűnik aki próbál az emberek nélkül élni és semmilyen kapcsolatot létesíteni bárkivel. Azonban a külseje miatt sokan vissza taszítónak tűnik, pedig nem. Ebbe senkinek sincs igaza, bár igaz, kicsit ijesztő de ha jobban megismerve egyáltalán nem az. Lakozik benne annyi emberség mint legtöbb embernek nincs. Bár igaz, hogy Adam 'szakítása' megviselt és azon a napon elszöktem otthonról és pont egy viskó mellett kötöttem ki.

Igaz nagyon megijesztett de valamilyen féle furcsa módon megbíztam benne és neki köszönhetem, hogy épségben haza vitt. Igaz, mikor a 'szüleim' - már ha annak tekinthető - megláttak vele, azon nyomban apám szó szoros értelemben kis híján majd nem megölte, titokban.

És ezt honnan tudom? Onnan, mikor apám a dolgozó szoba ajtaját elfelejtette bezárni úgy mondván "tilos a belépés és nem szabad zavarni ha dolgozik" , akkor az asztalán egy akta illetve dosszié volt nyitva. Elolvasva rá jöttem kiről is van szó. Hát persze, hogy Aiden.

Későbbiekben természetesen lebuktam, és ebből lett olyan vita, hogy csak na. Büntetéskép azt kaptam, hogy Aiden elment arról a helyről, pluszba nem találkozhattam vele soha az életbe.

Pedig valahogy a szívem mélyén éreztem, nekem ide kell jönnöm, és a szívem jól tudta, itt lesz.

Ahogy előbújt a rejtek helyéről jobban szemügyre vettem az alakját. Kidolgozott test de nem volt annyira 'hú de kigyúrt agyú' hanem pont az a közép alkat. Fél teste tetoválással van beborítva az általa, hogy sok sebek vannak rajta és azzal eltakarja. Haja fekete rakoncátlan kócos de mégis jól áll neki míg a szeme színe eszeveszett gyönyörűek. Hideg kék de még is fehérnek mondható. Pupillái nem az az átlagos kerek hanem hosszúkás mint ahogy a macskáknak van. Vámpírnak nézhet ki a fogai miatt, pedig neki alapból ilyen, a bőre színe napbarnított, hol ott tény és való, hogy erdős részen van alig van napfény. Mély férfias hang hasonló Matt hangja de mégis az a szigorú hanglejtése néha félelem gerjesztő.

Egyszóval, ez a srác pont úgy jó ahogy van.

Félre értés ne essék, nem szerettem bele. Csak Adam után szinte nem voltak barátaim, és igen baráti hiányba szenvedtem, így az ő társasága jól esett még ha nem is váltottunk pár szót se akkor is mintha megértettük volna szavak nélkül is.

Meg köszörülte a torkát azzal, hogy ne bambuljak el ennyire és ne 'stíröljem' a kinézetét,így kénytelen voltam a szemeibe néznem.

- Nem kellene itt lenned. - mondta határozottan.

- Tudok mindenről, de el kellene a kis segítséged. - magyaráztam.

Eközben ő félre nézve felsóhajt majd lassan közeledik felém, mikor már épp hogy kar nyújtásnyira van tőlem távol megtoppan.

- Egyedül jöttem. - adtam a kérdésére a választ, hol ott tudom nem tette fel de tudtam mit akart. Majd ismét a rideg tekintetét rám vezette és ekkor tudatosult bennem, miért kellett eltiltani tőle?

- Mit akarsz? - tért a lényegre..

- Rejtsd el, hogy még te se találd meg. Senki nem olvashatja el, még te sem, azonban... - itt el kellett halkatnom, mivel mégis csak lassan 2 éve nem láttuk egymást és valamilyen szinten tartanom kell magam. Ki tudja miket művel. Persze azt sem akarom, hogy megtudja mi vagyok.

De ekkor egy gúnyos kuncogást véltem fedezni. Ebből a kuncogásból elítéltség és undort véltem felfedezni.

Nem tudtam mire véljem így hát habozás nélkül megkérdeztem.

- Min kuncogsz?

Abba maradt, majd mélyen a szemembe nézett, elhaladt mellettem a viskó felé közbe bincettet, hogy kövessem.

Ahogy bementem, az állam a földet súrolta. Ismét. Pedig láttam egyszer de akkor sem tudom, hogy a látszat néha csal, hogy bírja ezt az egészet.

Egy egyszerű lakásnak vélhető. Ahogy beléptem, rögtön kis folyosó volt ahol jobbra és balra lehet menni. Bal felől konyha van kis étkezővel, jobb pedig nappali a szokásos kényelmes kanapé tv-el együtt. Persze a folyosó végén három ajtó van, ami az egyiken mosdó volt vele szembe fürdőszoba és mellette pedig egy háló. Azonban a hálón belül még egy ajtó rejtőzködött, az pedig a dolgozó szoba lenne sejtésem szerint.

- Helyezd magad kényelembe. - mondta majd konyha felé vette az irányt.

Elhelyezkedtem majd később pedig vissza tért két pohár víz kíséretével, azt a dohányzó asztalra rakta az egyiket nekem, míg a másikat magának.

- Honnan tudtad? - kérdezte.

Nos igen, ha valaki megkérdezné, hogy szavak nélkül is megértettük egymást, hogy hogy egyre szó beszédes, csak rövid szavakkal ejti ki. Nos igen, a választ én sem tudom.

- Már mint mit? - tettem a hülyét, hol ott tudtam valahogy mire céloz.

- Hogy itt megtalálsz.

- Jók a 'női' megérzéseim. - mosolyodtam el, ami viszont nagy döbbenetemre ő is elmosolyodott. Mi a franc, ez tényleg mosolyog?

- Nos, gondolom sejted miért és hogy miért beszélek ennyit. - mondta közbe az ujjait tördelte. Innen látszott, hogy mennyire ideges, de sajnos nekem az időm fogytán van. Most tényleg nem érek rá csevegni, de annyira jó érzés végre otthonról eljönnöm gondok nélkül.

- Igen, illetve nem. De csak ezért jöttem, hogy el rejtsd.

- Mi van abba a könyvben? - kérdezte rögtön.

Nos igen, fején találta a szöget, erről nem akarok beszélni így csak lesütöttem a szemem és azon gondolkozom még is mit mondjak erre.

- Ne válaszolj. Gondolom az életed árán sem mondanád el, mivel számodra titkos. De ha meghalsz akkor ki fog arról tudni? - célzott rá gondolom a könyvre. De össze vont szemöldökkel rá nézve inkább mást sejt mint ahogy gondolom.

Nem akarom beavatni, nekem nem hiányzik, hogy ő is meghaljon miattam a harc miatt, azaz a bátyám miatt. Persze a mivoltomról se beszélnék, még is csak egy halandó.

- Tudom, hogy félsz, de hidd el, ha félelmedet nem nyomod el, hamarabb megtalál a baj mint ahogy gondolnád és akkor nem lesz már az, hogy megvédjenek tőle. - magyarázva kis gúny kíséretével.

- Segítesz vagy sem? - követeltem szigorú hanglejtéssel, ami persze őt meglepte a hozzá állásom.

- Na ez a beszéd. Sose hagyd el magad, bármi is legyen szó.

- Vissza térhetnék a tárgyra? - felsóhajtoztam.

- Elrejtem, egy kivételével. - mutatta a mutató ujját az az egyet. Gondolkozás nélkül bólintottam és vártam mi lehet az.

- Miért?

Sokat mondó kérdés. Miért akarom elrejteni? Miért titkolózok előle? Miért rejtem a mivoltomat? Miért tiltott apám tőle és majd nem megölte? Miért teszem ezt? Vagy miért akarom megölni a bátyámat mert megakarom tudni, mi történt?

A kérdésekre a választ már megkaptam, csak egyetlen egyre nem, még pedig miért haltak meg a szüleim és a bátyám miért ilyen? Nos erre a válasz csak tőle tudhatom. Csak sajnos ő inkább harccal akarná meg adni a választ. Fogalmam sincs miért, hogy őszinte legyek, de ahogy telik ez az idő, egyre jobban fogytán a türelmem is.

Miért akarom ennyire elrejteni, a válasz egyszerű:

- Nem akarok többé háborút. - határozottan mondtam egyenesen a szemébe.

Ő csak pislogni , köpni-nyelni nem tudott, szinte ledöbbent a kijelentésemért. Tudtam, hogy tudja. Szinte éreztem már akkor mikor kint gúnyos szempillatással vetett rám.

- Meggyősztél. - csak ennyit mondott.

***

Ahogy teltek az órák, úgy éreztem kötelességem innen elmennem. Mivel éreztem már a vesztemet, éreztem, hogy nem fog menni, éreztem, hogy elbukok és nincs vissza út. Éreztem, nem lesz egyszerű és hosszú lesz, hol ott tudtam nem lesz tényleg egyszerű. Csak félek. Hogy mitől? Mindentől.

Fogtam magam, felálltam, majd az ajtóhoz érve felvettem a cipőmet, majd nagy sóhajjal kinyitottam az ajtót. Épp, hogy az egyik lábamat kiraktam, erre megijedve, megdöbbent két meleg karokat éreztem magamon, átölelt.

- Ne szólj semmit. - suttogta és itt a torkomba akadt a gombóc ami egyre nagyobb lesz. - Vigyázz magadra és ne halj meg. Most azt akarod kérdezni, honnan tudom. Majd megfogod idővel érteni, de arra kérlek, ne veszíts. - kérlelt, és ekkor akartam szembe fordulni vele, de csak jobban szorított. Mélyet bele szippantott a levegőbe majd lassan akadozva kifújta.

- Megígérem elrejtem, de azt nem, hogy a halálod után ne keresselek meg.

Hogy mi? Mire céloz? Nem tök mindegy az, ha meghalok akkor vagy a pokolba vagy mennyekbe jutok, vagy épp hogy sehova? Miért mondja már a második személy is aki a semmire célozgatva amit egyáltalán nem értek? Inkább nem is firtatom tovább, megfogom a karjait, lehámozom magamról, majd szembe fordulva mélyen a szemeibe néztem. Megbánás, fájdalmat és ürességet láttam egyszerre. Ezt hogyan? Nem is gondolkodtam tovább, egyből megöleltem őt szorosan és az illatát mélyen beszippantottam. Érezni akartam, mint egy jó barát semmi nem lesz baj. Minden meg fog oltódni idővel. De sajnos még mindig fogytán az idő, pihennem is kellene.

Kibontakoztam a karjai fogságában, hátat fordítva neki és mentem körülbelül öt métert, de megtorpantam. Vissza nézve vállam felett csak ennyit válaszoltam:

- Nem ígérek meg semmit, de cserébe köszönöm. - mosolyogtam rá aztán elmentem, vissza a kocsimhoz.

***

Vissza érve, halkan lopóztam be a lakásomba, közbe cipőmet levettem és halkan amennyire is tudtam benyitottamba a szobám ajtaját, hát persze hogy olyankor nyikorogni kezd. Magamba szitkozódtam és gyors belépés után levetkőztem és bújtam vissza Leo-hoz. Ő még mindig az igazak álmát alussza. Mosolyogtam ahogy alszik, mint egy kisfiú. Puszit adtam az arcára de ő még sem elégelt meg vele, így pont elfordította az arcát és csücsörítve jelzett, hogy a szájára adjak. Elnevettem magam majd lágy csókot hintettem az ajkaira ami persze viszonozta, majd szorosan megölelt és engem is elnyomott a mély álom.

- Még nincs vége....