Huszonötödik fejezet – Hogy is mondjam, hogy szeretlek?

Ez az egész nem vallott Simonra. Tizennyolc évet leélt úgy, hogy egy sejtje sem vágyott arra, ő fusson valaki után, egy porcikája sem sajgott azért könyörögve, hogy beismerje, mennyire felemészti a törődés, az aggódás és a szeretet.

Ez lett volna az a pillanat, amit Ádám mindig ígérgetett, hogy majd egyszer megkomolyodik?

Igen. Lehet. Simon attól félt, hogy nagyon is eljött ez a pillanat, mert nem számított, hányan gratuláltak az eredményhirdetés alatt, és hogy az Erikék nyaralójáig vezető úton hány biztató magyarázattal álltak elő a barátai arról, hogy mi történhetett, Simon nem nyugodott meg.

Percről percre jobban bánta, hogy nem ment Ármin után, pedig Nándiék erősen ügyködtek azon, hogy eltereljék a figyelmét. Simon is minden eszközt bevetett, még a dohányzóasztalról is felvett egy régi újságot, hogy rejtvényt fejtsen – ezzel nem boldogult túl jól, szóval inkább rajzolgatni kezdett az üres területre.

Ugyanazokat a vonalat húzta meg, mint mindig. És a vonal most nem lett olyan ronda, mint általában.

Lehet, amiatt, hogy az idegességtől nem tudott odafigyelni a hibákra, vagy talán Nándi miatt nem hallotta meg a benne mocorgó kételkedést.

– Gyakoroltad nyáron az akt képek rajzolását? – dőlt előre a fotelben a fiú vigyorogva, amikor látta, hogy Simon belemélyed a rajzolásba.

Simon lapos pillantást vetett rá.

– Szeretnéd tudni, mi?

Nándi felnevetett, de Simon csak a kezdetleges rajzát tudta nézni. Az aligátorban nem talált semmi kivetnivalót, a rajta gördeszkázó figurának kissé túl hosszú lett a karja, de Simon mégsem akarta kitépni a lapot az újságból, hogy összegyűrhesse. Inkább folytatta az árnyékolást.

Nem baj, hogy nem lett tökéletes. Majd tökéletes lesz legközelebb, azután, vagy a rákövetkező alkalommal. Most bőven elég volt, hogy az ismerős mozdulatok elültették benne a nyugalom szikráját.

– Ez nem volt egy egyértelmű nem – jegyezte meg Nándi.

Simon elégedetlenül csettintett a nyelvével, de mielőtt kitalálhatott volna valami éles visszaszólást, Lili nagy lendülettel feljebb ült a kanapén.

– Tudom már, miről beszélgessünk! Elmesélem, mi történt Kendével.

Simon egyből letette maga mellé az újságot és a tollat.

– Már ideje lenne!

A nagy sztorizgatás előtt azért Simon vetett egy utolsó pillantást Erikre, aki a földön ücsörgött, fejét Nándi ölébe hajtva. A fiú tehetetlenül összepréselte az ajkát, a mosolya valami olyasmit üzent, hogy „majd szólok, ha írt", szóval Simon sóhajtva megtámaszkodott a kanapé háttámláján.

Telefon híján csak a többiekre támaszkodhatott, ha el akarta érni Ármint, és bár Erik magára vállalta a nemes feladatot, hogy írjon neki és megpróbálja felhívni, eddig még nem kaptak választ.

– Na. – Simon megdörzsölte a halántékát, hátha jobban tud koncentrálni. – Mesélj. Mennyire kell hétfőn megvernem Kendét?

– Tudod, hogy már pénteken visszamegyünk a suliba, ugye? – billentette oldalra a fejét Ádám.

Simon felnyögött.

– Ha eddig volt életkedvem, most az utolsó csepp is elpárolgott, köszi!

Ádám felnevetett, ahogy megveregette a vállát.

– Bocsi!

– És nem kell megverni Kendét – mentegette Lili. – Nem viselkedett annyira rosszul.

– De – sóhajtott Erik.

– Ha már Erik is azt mondja, hogy gáz... – ciccegett Simon.

– Jó, ne akadj ki – kezdte Lili. – De áthívott magához nem sokkal Erik szülinapja után.

Simon a plafon felé emelte a tekintetét.

– Mondd, hogy nem mentél át!

Lili bűnbánóan beharapta az alsó ajkát. Persze, hogy átment, már kilencedik óta odavolt Kendéért, amit Simon sosem értett meg, de általában megpróbált támogató lenni. Általában – de nem most.

– De nem történt semmi komoly – védekezett Lili.

– Jó – sóhajtott Simon. – Sosem kedveltem Kendét.

– Hát most sem fogod – halkult el a lány hangja.

Simon közelebb húzódott, összehúzta a szemöldökét. Körülnézett a szobában, egyesével vette szemügyre a barátait, ahogy a padlóra szegezték a tekintetüket. Egy kis részében még mindig ott motoszkált a félelem, hogy túl hevesnek, túl durvának gondolták, de igyekezett elhessegetni ezt a gondolatot.

Ő ilyen volt – és ez persze nem vált mindig előnyére, fárasztotta, hogy naponta ötvenszer el kellett motyognia magában, hogy „hogy is mondjam...", de a barátai szerették, és ebben meg kellett tanulnia bízni

– Mi történt? – fordult vissza Lili felé.

Lili az orrát ráncolta, ahogy felhúzta maga elé a térdét és átkarolta.

– Csak... Kende nem akart óvszert húzni – hadarta. – Ennyi.

Simonnak felszaladt a szemöldöke.

– Tessék?

– Ja – támasztotta meg az állát a térdén Lili. – Kiakadt, hogy úgy nem jó érzés, meg minden, szóval eljöttem. Csak azért hívtalak titeket utána, hogy megkérdezzem, mit csináljak.

Simon hosszasan kifújta a levegőjét. A figyelemelterelés az este folyamán most működött először. A verseny utáni idegesség és a megbánás helyét átvette valami más, valami mélyebb, ami mardosta belülről, de mégsem olyan égetően, mint az elmúlt napokban, inkább sürgetően, hogy változtasson.

– Ne haragudj, hogy nem tudtam aznap beszélni – nyúlt ki Lili kezéért. – Utáltam, hogy szétcsúsztam, és minél jobban helyt álltam itt, annál kevésbé tudtam figyelni rátok, de... Mostantól itt leszek, oké? – Simon elmosolyodott, és finoman megszorította Lili kézfejét. – Bár nem mintha szükséged lenne a segítségemre, mert okos vagy és az egyik legtörődőbb ember, akit ismerek, szóval Kende cseszheti, amiért nem képes komolyan venni.

Lili lebiggyesztette az alsó ajkát, ahogy közelebb kúszott egy ölelésért.

– Köszönöm!

– Nincs mit megköszönni – karolta át Simon a lányt.

Lili pár másodperccel később hátrahúzódott, és már elnyílt az ajka, de mielőtt megszólalhatott volna, felhangzott a csengő berregése. Simonon egy nanoszekundum alatt vágtatott át az izgatottság, de erőt vett magát, és nem ugrott egyből talpra, hanem udvariasan Lili felé intett.

– Mostantól annyira koncentrálni fogok, hogy úgy teszek, mintha meg sem hallottam volna a csengőt, fejezd csak be, amit mondani akartál, és...

– Simon! – nevetett fel Lili. – Mindjárt felrobbansz! Menj csak.

Simon vigyorogva felpattant. Sietős léptekkel tette meg az utat az előszobáig, de ott lefékezett és belepillantott az egész alakos tükörbe – elvégre nem nyithatott ajtót Árminnak szétesve. Eligazgatta a rövid, hajmosástól nedves tincseit, még a fekete pólóját is lesimította, de aztán nem húzta tovább az időt, inkább elfordította a kilincset.

– Szia. – Simon ezt amolyan „kösz, hogy benéztél" lazasággal akarta mondani, de meg kellett köszörülnie a torkát, amint szembetalálta magát Árminnal.

Ármin az ajtófélfának támaszkodva várakozott, csak Simon hangjára húzta ki magát. Még mindig a festékfoltos pólójában volt, haja összevissza állt, tekintetében fáradtság ült, de azért elmosolyodott, amikor összeakadt a tekintetük.

– Szia. – Ármin összepréselte az ajkát, pár másodperces kínos csend telepedett közéjük. Simon már formálta magában a kérdéseket, de végül Ármin a zsebébe nyúlt, és elővette a mobilját. – Nálam maradt a telód. Bocs.

– Most az egyszer elnézem – vette vissza Simon a telefont, de akárhogy is próbálkozott, az ujjuk nem súrolta egymást. – Minden rendben volt Gabival?

Ármin összehúzta a szemöldökét.

– Gabival? Persze.

Simonból kikényszerült egy kínos, értetlen nevetés.

– Csak mert a kórházból hívott, és...

– Ja – dörzsölte meg Ármin az arcát megvilágosodva. – Igen, de apa került kórházba, csak Gabiék vitték be.

– Döme kórházba került?! – Simon kitárta az ajtót, hogy behívja Ármint, és a fiú mindent elmesélhessen, de aztán maga mögé pillantott. Nándi, Erik, Ádám és Lili a nappaliba nyíló ajtóból figyelték őket, fejük sorban rendeződött egymás felé, mint a rajzfilmfiguráknak. – Oké – bújt bele Simon a cipőjébe –, mi lenne, ha hazakísérnélek? És közben elmeséled.

Ármin kábán bólintott, és intett egyet Nándiéknak, ahogy elnézett Simon válla felett.

– Helló, sziasztok.

– Nekem hónapokig nem köszöntél, nekik meg duplán köszönsz?! – morogta Simon maga elé, ahogy bekötötte a cipőfűzőjét, aztán ő is hátranézett a barátaira. – Majd jövök. Ne érezzétek magatokat túl jól nélkülem.

– Soha – ingatta Nándi a fejét mosolyogva.

Simon elmosolyodott, aztán behúzta maga mögött az ajtót, és Ármin mellé lépett. Legszívesebben egy ölelésbe húzta volna a fiút, viszont a hevesen dübörgő szíve előbb válaszokat akart:

– Szóval mi történt apukáddal? Jól van? Bent kellett maradnia a kórházban? És te hogy vagy?

Ármin szeme körül nevetőráncok bukkantak fel, sűrűn pislogott, ahogy megemésztette a kérdéseket.

– Minden rendben. El sem hinnéd, hogy mennyire rendben van minden. – Ármin olyan izgatottan mosolygott, hogy Simonnak meg kellett torpannia az út közepén, hogy ránézzen.

– Tuti? Nem vagy lázas, vagy valami? – simította Ármin homlokára a tenyerét.

Ármin halkan felnevetett. Lehámozta Simon kezét az arcáról, de nem engedte el.

– Enikő felajánlotta apának, hogy megveszi ő a bisztrót. – Simonnak kellett pár másodperc, mire összekötötte a szálakat, de végül rájött, honnan ismerős Enikő neve: ő Feri válásban lévő felesége. – Jó, persze ez még nem biztos, de azt mondta, hogy ne írja alá Ferivel a szerződést, mert ő is szívesen tenne egy ajánlatot, és hogy szüksége lenne egy olyan üzlettársra, mint apa, szóval...

– Oké, Ármin? – fogta meg Simon két vállánál a fiút, ahogy felnevetett. – Nagyon örülök, de kilométerekkel le vagyok maradva ebben a történetben.

Ármin arca meglágyult, vonásai kisimultak. Simon nem tudta, látta-e a fiút valaha ilyen nyugodtnak és boldognak, de azt igen, hogy a mellkasában kellemes szorítás ült, és legszívesebben csak közelebb hajolt, simult és csókolt volna.

– Bocs. Tudom – bólogatott Ármin, ahogy kifújta a levegőjét. – Csak izgatott vagyok.

– Azt látom – legyintette meg Simon a fiú karját. – Jól áll, ha úgy tűnik, mintha lennének érzelmeid.

Ármin ezt egy lapos pillantással jutalmazta.

– Ne szokj hozzá.

– Nem terveztem – tette fel Simon vigyorogva a kezét. – Na, mesélj! És onnan, hogy felhívott Gabi.

Ármin biccentett egyet, ahogy belevetették magukat a sötét utcába. A lámpapóznák túl messze álltak egymástól ahhoz, hogy rendes fényt adjanak, Simon nem látta, hogyan rendeződnek át a fiú vonásai, de a hangján hallotta, hogy elkomolyodik:

– Ja. Igen. Szóval hívott Gabi, de csak annyit mondott, hogy menjek, mert most viszik be apát a kórházba, és nagyon vérzik, szóval... – Ármin a hajába túrt, élesen beszívta a levegőt. Simon érezte, ahogy elnehezedik a mellkasa; még mindig látta maga előtt, hogyan sápad el Ármin telefonálás közben. – Apa figyelmetlen volt hússzeletelés közben, és megvágta magát. Elég mély volt a seb, nem maradt abba a vérzés, szóval átment a Vörös Nádasba, hogy be tudnák-e vinni a kórházba. Feri nem volt ott, de végül Enikő meg Gabi bevitték.

Simon összehúzta a szemöldökét.

– Jézusom. De most már jól van?

– Ja – biccentett Ármin megkönnyebbülten. – Összevarrták a sebet meg minden. Utána még viccelődött is, hogy végre kapott egy olyan erős fájdalomcsillapítót, hogy már a háta sem fáj.

– Jaj, Döme – nevetett fel Simon. – Jól rád hozta a frászt.

– Mindenkire – mosolyodott el Ármin halványan. – Pedig erősködött, hogy nincs akkora baj, de Enikőék nem hittek neki. Gabi inkább kikereste a számodat a telefonjából, mert engem nem ért el, szóval... ja.

Simon bólintott egyet, ahogy a történteket emésztgette.

– És az ajánlat? Hogy Enikő megvenné a bisztrót? – kérdezte.

Ármin lefordult egy utcán, menet közben elkezdett egy követ rugdosni. Simon nem is figyelte, merre mennek, csak Ármin arcát fürkészte, amint beléptek egy lámpa fénykörébe.

– A kórházba menet állt elő Enikő ezzel az ötlettel – döntötte oldalra a fejét. – Gabi azt mondta, hogy már amúgy is régen érlelődhetett benne, mert Ferivel anno közösen nyitották meg a Vörös Nádast, de Feri nagyon a kezébe vette az irányítást, és nem hagyta őt érvényesülni. – Ármin felszuszogott, ahogy Simonra nézett. – De ez így praktikus lenne. Apának kell egy üzlettárs, akinek van pénze, Enikőnek meg valaki, aki tudja, hogy kell éttermet vezetni.

Simon magába fojtott egy tucatnyi beszólást a praktikusság kapcsán, és inkább hagyta eluralkodni magán az örömöt.

– Örülök – nyúlt ki Ármin kezéhez, hogy finoman megszorítsa. – Tényleg. Már ideje volt, hogy szerencsétek legyen.

Döme megérdemelte, hogyha csak részben is, de megtarthassa a bisztróját. Így a Balatonon maradhat, azt csinálhatja, amit szeret, és ki tudja, még kajakozni is megtanulhat.

– Basszus! – ugrott be hirtelen Simonnak. – Az utalvány. Meg az érem. Elhoztam az eredményhirdetésről, de ott maradt Erikéknél. Visszamenjünk érte?

Ármin megállt egy kereszteződésnél, és zsebretett kézzel körbenézett. Simonnak most tűnt fel, hogy nem a nyaraló felé haladnak – legalábbis nem a legrövidebb úton. Össze kellett préselnie az ajkát, ha nem akart idióta módjára vigyorogni. Semmi más nem ébresztett benne akkora forróságot, mint az, ha rájött, hogy Ármin húzza az időt, hogy még beszélgethessenek.

– Ja, vissza kéne – mondta Ármin kevésbé lelkesen.

Simon közelebb lépett, és elpillantott a part felé vezető útra.

– Vagy még sétáljunk előtte?

Ármin követte a tekintetét.

– Sétálhatunk. – Ezt olyan közönyösen mondta, mintha nem ereszkedett volna meg megkönnyebbülten a válla. Van, ami nem változik, és az Ármin és az örökös színjátéka, miszerint ő taszít mindent, aminek köze van a szórakozáshoz.

Simonnak meg kellett forgatnia a szemét, de azért elmosolyodott.

– Kösz, hogy megengeded! – sóhajtott nagyot, ahogy megindult a part felé.

A partig semmiségekről beszélgettek: arról, hogy Gabi elmesélte, Enikő már keresett lakást, hogy Alexával majd odaköltözhessenek; a verseny eredményhirdetéséről; a pályaválasztási tanácsadóról, akivel talán nem is lesz majd olyan szörnyű beszélgetni. Persze ezek nem voltak semmiségek, de kerülgették a forró kását, a veszekedést, a szakítást, az e-mailt.

Még akkor is hallgattak, amikor megálltak egy fűzfa mellett. Mindketten a vizet kémlelték, mintha életükben nem látták volna még a Balatont.

– Jó lehet most a víz – mondta Simon, amikor túl hosszúra nyúlt a csend.

– Aham – hümmögött Ármin.

Simon körülnézett a parton. Későre járt, nem szúrt ki senkit, aki esti sétára készült volna. Egy szúnyog zümmögött a fülébe, de ez sem zavarta, a meleg szellő és a hirtelen ötlet rögtön felvillanyozta:

– Menjünk be!

Ármin elhúzta a száját.

– Nem akarom összevizezni a ruhámat.

– Akkor vedd le – sóhajtott Simon, miközben kibújt a pólójából.

Ármin unottan oldalra biccentette a fejét, mintha Simon a világ legradikálisabb ötletét javasolta volna. Összefonta a mellkasa előtt a karját, úgy nézte végig, ahogy Simon levette a nadrágját.

– Ez közszeméremsértés – közölte.

– Ja, és kit sértek meg vele? – vont vállat Simon, ahogy letolta az alsónadrágját. – Téged? Mert volt idő, amikor nem panaszkodtál...

Árminból kibukott egy mosoly, ahogy elfordította a fejét. Szeme ide-oda járt, Simon szinte hallotta, ahogy gondolatban kalkulál.

– Na, gyere már! Nincs ott semmi, amit még ne láttam volna – csapott Ármin fenekére, aztán rávigyorgott, és a víz felé lendült. – Az nyer, aki előbb a vízbe ér!

Simon berohant a vízbe, bár egyből megbánta a nagy sietséget. A hullámok hűvösen ölelték körül, jó pár métert beljebb kellett úsznia, mire nem didergett. Amikor már vállig ellepte a víz, visszafordult a part felé, és hirtelen el is feledkezett a hideg fogalmáról, amint észrevette, hogy Ármin levetkőzik, és elindul felé.

Egy-null neki. Ezt Ármin is így gondolhatta, és nem örülhetett a vereségnek, mert a szemöldökei között ülő szigorú ránc még akkor sem szívódott fel, amikor beérte Simont.

– Te vagy a leggyerekesebb ember, akit ismerek – kezdte.

Simon kihívóan felvonta a szemöldökét.

– Igen? – fröcskölt Ármin felé egy kis vizet, mire a fiú közelebb úszott, és a karja után kapott. Simon időben elhúzta a kezét, és lassan hátrálni kezdett, nehogy elérje Ármin bosszúja.

– És a legidegesítőbb – folytatta Ármin, ahogy utána úszott.

– Ezt már hallottam valamikor – köhintett Simon vigyorogva.

– A legnagyszájúbb, és...

Simon felnevetett.

– Nagyszájú? Ezt öt éves korom óta nem mondták rám.

Ármin az ég felé emelte a tekintetét, alsó ajkát frusztráltan megnedvesítette, ahogy ismét sikertelenül Simon után kapott.

– És mindig a tiéd kell, hogy legyen az utolsó szó, különben összedől a világ – fejezte be Ármin a monológját.

Szóval Simon is befejezte a menekülést. Megtorpant, a víz már a nyakáig ért, de nem zavarta. Csak arra koncentrált, hogy végre itt van Ármintól pár centire.

Végre hallja az egyenletlen légzését.

Végre közelről látja a száját.

Végre csak egy mozdulatba kerülne, hogy megszüntesse kettejük között a távolságot.

– Igen? – búgta Simon. – És most mit fogsz csinálni?

Ármin néhány másodpercig állta a tekintetét, aztán lejjebb vándorolt a pillantása. Csak nézte; nem ért hozzá, nem húzódott közelebb, még a lélegzete sem csiklandozta Simon bőrét, és mégis. A forróság Simon egész testén átsöpört, apró, lángoló foltokban költözött az arcába, a mellkasába, majd egyenesen a tüdejébe, amíg elfelejtette, hogyan kell lélegezni.

Egyszerű lett volna hagyni, hogy az ajkuk összeforrjon. Hogy helyre kattanjon valami benne, ahogy hagyja Ármin tincsei között elveszni az ujjait. Hogy újabb és újabb csókokba feledkezzenek, és maguk mögött hagyjanak mindent.

De Árminnak más tervei voltak.

– Semmit. Semmit – ismételte, ahogy zavartan összehúzta a szemöldökét, és hátrébb úszott. – Csak...

Simon most egészen más miatt felejtette el, hogy kell lélegezni. Gyomra apróra összerándult, és hirtelen megérezte, mennyire hideg a víz, mennyire beletornászta magát az izmaiba a feszültség.

– Jó, figyelj – emberelte meg magát. – Nem gáz, ha nem akarsz kibékülni. Elmondhatod.

– Nem erről van szó – szólt közbe Ármin, ahogy megingatta a fejét. – Csak... mondtam neked pár dolgot, amire nem vagyok büszke.

Szóval nem kerülgették tovább a forró kását. Jöhetett a veszekedés, a szakítás, az e-mail. Simon egy kis része még mindig azt kívánta, bár egy csókkal maguk mögött hagyhatták volna – de a nagyobb, másik fele, aki végre felfogta, hogy a meneküléssel nem megy semmire, örült, hogy oldódhat a görcs a gyomrában, ami szülinapja óta érlelődött.

– Ja – vakarászta meg Simon a felkarját. – Én is neked.

Ármin halványan elmosolyodott.

– De te azért, mert azt gondoltad, hogy nem vagy elég jó nekem – mondta halkan. – Én meg azért, mert féltem.

Simon összehúzta a szemöldökét.

– Mitől?

– Hát – ráncolta Ármin az orrát – leginkább attól, hogy elveszítelek. Ami tudom, milyen ironikusan hangzik, oké? De jobbnak tűnt ott rögtön szakítani, mint megvárni, amíg beleunsz abba, hogy mindig edzésen vagyok, vagy amíg rájössz, hogy mennyire nincs szükséged egy munkamániás barátra.

Simon ellenkezni akart, de nem jött ki egy hang se a torkán. Csak Ármint tudta nézni, ahogy a ráncai elmélyülnek, és ahogy nagyokat nyel, mielőtt megszólal:

– Van ez a rossz szokásom – préselte össze a fiú a száját –, hogy megpróbálom kitalálni, hogyan lesz valaminek vége. Nem ajánlom – nevetett fel kínjában –, kivéve, ha szereted szabotálni magadat. Mert kitaláltam én előre, hogy miért szakítana velem Gabi, és kitalálom előre, hogy mi lesz, ha soha többé nem élvezem majd a röplabdát, de mi a garancia, hogy ezek tényleg megtörténnek?

Simon azt hitte, ez költői kérdés, de Ármin olyan sokáig hallgatott, hogy inkább megköszörülte a torkát:

– Semmi.

– Ja. – Ármin felpillantott, mintha Simon hangja ragadta volna ki a gondolatai közül. – Semmi. Ezt én is tudom, de attól még folytatom. Muszáj tudnom, mi fog történni, mert a bizonytalanságban nem tudok mit kezdeni magammal. Nem tudom, hogy dolgozzak, tanuljak, eddzek, egyek vagy aludjak. Egyszerűen nem tudom.

Ezt Ármin olyan szomorúan mondta, hogy Simon legszívesebben kinyúlt volna felé, hogy megsimogassa az arcát. Ki akarta simítani a vonásaiból a szégyent, a feszültséget, mindent, amíg azt a boldogságot nem látja rajta, amit Erikék nyaralója előtt.

– Csak mert – dörzsölte meg Ármin az arcát – az elmúlt évek annyira bizonytalanok voltak anyáék meg a bisztró miatt. Az egyetlen biztos pont a röplabda volt, de ezen a nyáron sikerült azt is tönkretennem – szuszogott fel. – Aztán meg... ja. Te is egy biztos pont lettél.

Simon nem tudta elfojtani a mosolyát.

– Én?

– Igen – nézett végre fel Ármin. – Persze kiszámíthatatlan voltál, de végre egyszer ez nem ijesztett meg, hanem felszabadított. Azt hittem, megtanultam kezelni a bizonytalanságot, de amikor összevesztünk, elég hamar kiderült, hogy nem. – Ármin elnézett a távolba, alsó ajkát beharapta, mielőtt beszélni kezdett. – Nem azért mondtam, hogy te mindig azt fogod csinálni, amihez kedved van, mert ez idegesítene benned. Tulajdonképpen inkább irigykedem, de ott abban a pillanatban csak megijesztett. Mert mi van, ha tényleg túl különbözőek vagyunk? Ha egyszer tényleg beleunsz abba, hogy milyen vagyok?

– Nem fogok – vágta rá egyből Simon, de már bánta, hogy ilyen gyorsan beszélt. Olcsó, semmitmondó ígéretnek hangzott a szájából, Ármin mégis elmosolyodott.

– De, lehet – biccentett. – Csak aztán arra jutottam, hogy nem feltétlenül jobb a biztos rossz, mint az, ha adok egy esélyt a bizonytalanságnak. Szóval azt hiszem, azt akarom ezzel az egésszel mondani – húzta össze zavartan a szemöldökét –, hogy ha valakiért le akarom gyűrni a félelmemet, akkor az te vagy. Vagy valami ilyesmi. Ez elég szarul hangzik, de...

Mielőtt Ármin befejezhette volna a beszédet, Simon közelebb úszott, és a fiú arcára simította a tenyerét. Ez kellett most neki. Az érintés, a közelség, az, hogy finoman cirógathassa Ármin bőrét, ahogy összebiccenti a homlokukat. Muszáj, mert a gerince mentén mérgeshangyák tucatja szaladt végig, és elültették benne az izgalmat.

– Ja, elég nyálasan hangzik – mondta könnyedén, mintha nem kellett volna minden idegszálával arra fókuszálnia, hogy ne bukjon ki belőle egy széles mosoly –, de tudod, hogy így szeretlek.

Simon szorosan lehunyta a szemét; most nem akart Ármin szemébe nézni, nem akarta zavart, habogó magyarázkodással elrontani a pillanatot. Kimondta, és nem bánta meg, akárhogy is dübörgött a szíve.

– Én is téged – súgta halkan Ármin. – Meg minden.

Simon elvigyorodott, amikor megérezte, hogy forrósodik fel Ármin bőre a tenyere alatt. Bár ne lett volna sötét, bár láthatta volna, ahogy Ármint elönti a pír – szerette, ha a fiú elárulta önmagát, hiába próbált lazának tűnni.

– Meg minden – utánozta Ármint, ahogy rávigyorgott.

Ármin felnevetett. Vitatkozni készülhetett, Simon hallotta, ahogy mély levegőt vesz, de egy szavára sem volt kíváncsi – legalábbis nem most.

Nem akkor, amikor Ármin ajkára zárta a sajátját. Nem akkor, amikor Ármin átfogta a karjával, és közelebb vonta, amíg már majdnem összesimult a mellkasuk. Nem akkor, amikor végre ellazult, amikor ha csak pár pillanat erejéig is, de felszívódott minden mérgeshangya, ami eddig rajta motoszkált.

Amikor elhúzódtak levegőért, Simonnak be kellett vizeznie az arcát, hogy visszarántsa magát a valóságba. Úgy érezte magát, mint élete első csókja után, amikor azt sem tudta, mit kéne mondania.

– Tetszett a leveled amúgy – mondta Ármin hirtelen. – Ha lett volna időm, visszaírok.

Simon beharapta az alsó ajkát, hogy ne nevessen fel. Úgy képzelte, Ármin válasza kimerülne annyiban, hogy „ok", de azért szívesen vette volna, ha meglepi.

– Még visszaírhatsz – emelte meg kihívóan a szemöldökét. – Négy napig írtam, szóval értékeld!

– Értékelem – tette fel Ármin védekezően a kezét.

– Te mit csináltál, amíg nem voltam itt? Nagyon unatkoztál nélkülem? – vigyorgott.

Ármin elmosolyodva oldalra billentette a fejét.

– Én sem voltam itt. Beiratkoztam az új suliba, anyával elkezdtük berendezni a pesti lakást, meg ilyesmik.

– Aham – bólogatott Simon. – Melyik suliba fogsz járni? Még nem is kérdeztem.

– A Munkácsyba.

Ármin ezt olyan közönyösen mondta, hogy Simon fel sem eszmélt egy pillanatra. Csak fáziskéséssel ért el hozzá a felismerés, csak másodpercekkel később dübörgött fel a mellkasában az izgalom. Akkor viszont átviharzott rajta, amíg játékosan bele nem bokszolt Ármin karjába.

– Vágó Ármin, ki foglak nyírni! – közölte, de azért vigyorgott. – Ezt egész nyáron titkoltad előlem?

Ármin nagyokat pislogva megdörzsölte a karját.

– Nem titkoltam, csak sosem kérdezted, és... – Itt megállt egy pillanatra a beszédben, Simon látta a pillanatot, amikor őt is eléri a felismerés. – Miért? Te is...?

– Igen, én is odajárok – fejezte be Ármin mondatát. – Beszarok! Milyen osztályos leszel?

Most már Árminon is eluralkodott az izgalom, szeme köré nevetőráncok rendeződtek, és hosszas másodpercekbe telt, mire összeeszkábálta a válaszát:

– D-s – túrt a hajába hitetlenkedve.

Simon felnevetett. Ilyen nincs.

– Utálni fogod az osztályunkat – csapott bele a közepébe. – Előre szólok, hogy Nándiékkal mi vagyunk az egyetlen elviselhető emberek ott. Fú, ha meglátod a Kendét! Még jó is, hogy jössz, mert esküszöm neked, hogy nekimegyek pénteken, és... – Simon nehezen állította le magát. Az arca már fájt a mosolygástól, a gondolatai megállíthatatlanul pattogtak, mint a gumilabdák, a mellkasában nőtt a kellemes szorítás, amint rájött a lényegre. – Látni foglak minden nap. Jézusom, előre hallom, ahogy mondod, hogy „nem, Simon, nem másolhatod le a matekházit, nem praktikus, ha nem tudod magadtól a másodfokúegyenlet megoldóképletét." – Simon megdörzsölte a szája sarkát. Most ő érezte úgy magát, mint Ármin a nyaraló előtt, ki is kellett mondania még egyszer a lényeget: – Látni foglak minden nap!

Ármin közelebb úszott. Szeme mosolygott, talán neki is most esett le, ez mennyire megkönnyíti a dolgukat. Nem kell előre azon aggódni, mikor nyeli el őket a végzős év és a sok tanulnivaló; nem kell előre kiszámítani, mekkora a valószínűsége, hogy az edzések miatt alig fogják látni egymást.

– És bírni fogod? – simított végig Ármin játékosan Simon oldalán, ahogy magához vonta. – Hogy minden nap látnod kell?

– Egy egész nyáron át eltűrtem valahogy – vigyorgott rá Simon. – Egy tanév már nem oszt, nem szoroz.

Ármin felnevetett, és ahogy megingatta a fejét, belepuszilt Simon nyakába. Forró bizsergés futott végig Simon gerince mentén, de legalább előcsalogatta belőle a legfontosabb kérdést:

– Akkor – köszörülte meg a torkát – kibékülünk, ugye?

– Nem is tudom – biccentette oldalra Ármin a fejét kihívóan. – Majd esetleg akkor, ha beérsz előbb a suliba, mint én.

– Ó, értem én – ment bele Simon a játékba, ahogy Ármin nyaka köré fonta a karját. – Tudod mit? Legyen. Mire megtalálod, hol vannak a termek, addigra én már rég bent fogok ücsörögni.

– Ilyen magabiztos vagy? – harapta be Ármin az ajkát, mielőtt elmosolyodhatott volna. – Akarsz rá fogadni?

Simon hátrébb húzódott, hogy Ármin felé nyújthassa a kezét.

– Ha szeptember végéig beérsz előbb, mint én, akkor felőlem kérhetsz bármit, amit akarsz, mert téged ismerve úgyis valami hihetetlenül unalmas dolog lesz az. – Ármin megjátszotta, hogy sértődött fejet vág, de a nevetőráncai elárulták. – De ha nem sikerül, akkor a kibékülésünk jeléül írnod kell egy kétszer olyan hosszú e-mailt, mint amit én írtam neked, és – tartott drámai szünetet – panaszkodás nélkül hagyod, hogy lemásoljam a házidat.

Ármin megrázta a kezét, hüvelykujjával finoman megcirógatta.

– Jobb, ha le sem fekszel mostantól aludni.

– Te meg jobb, ha egyenesen bent alszol a suliban – vigyorgott Simon, aztán hagyta, hogy Ármin magához húzza, és egy csókkal hallgattassa el.

Ezt a fogadást meg kellett nyernie. Vagy talán nem. Ki tudja. Ármint nyerni látni valahogy jobb volt, mint győzedelmeskedni, de Simon ezt azért nem mondta ki, inkább megtartotta magának, és nekifogott az öncenzurázásnak még egyszer utoljára:

Hogy is mondjam, hogy majd hagylak nyerni?

*

Hjaj, hát idáig is eljutottunk, pedig én még mindig tagadásban élek, hogy vége. :D Köszönöm, hogy végigkövettétek Simonék történetét, sokat jelentett minden szavazat és komment, amit kaptam, nagyon jó volt azt látni, hogy várjátok az új részeket, tényleg elmondhatatlanul jól esett. :) <3

@lavande11 rengeteg segítségéről már írtam egy-egy fejezet kapcsán, ő a megálmodója a zenekarneveknek, és mindennek, amihez nem vagyok elég kreatív, hogy kitaláljam (:D), de így is szeretném megköszönni neki, hogy akárhányszor írok, hogy SOS, jön, segít, támogat, nélküle Simonék még csak ötlet formájában léteznének :) <3

@Abigel_Szello sok-sok segítsége és támogatása nélkül valószínűleg nem tartana itt a történet, és még mindig azon rágódnék a harmadik fejezetnél leragadva, hogy vajon Ármin kedvelhető-e (:D), szóval nagyon köszönöm neki a bétázást! :) <3 

Köszönöm, hogy itt voltatok! <3