Tizenhetedik fejezet – Hogy is mondjam, hogy nyertem?

Simon félálmában az oldalára fordult. Ilyenkor máshogy működött az agya. Néha egyszerre rohanták le a gondolatai, mint ezer kiskatona, akik dárdákat hajítanak felé, amíg nyöszörögve fel nem kelt, hogy elkezdje a napját, néha pedig lassan merészkedtek elő, percről percre.

Most így ébredt.

Vett egy mély levegőt, megérezte Ármin bambuszos tusfürdőjének az illatát.

Kinyúlt, hogy ledobja magáról a takarót, keze a fiú hátának ütközött.

Kinyitotta a szemét, pillantása elidőzött a homokszínű tincseken.

Szerette volna végigfuttatni az ujjait a fürtök között. Úgy, ahogy előző este a parton; az előszobában, amikor végre hazaértek; a fürdőben, miután Ármin hajat, ő pedig fogat mosott, és vízben állt a padló, mert még addig sem szakadtak el egymástól, hogy elzárják a csapot.

Végül nem nyúlt ki felé. Szerette volna, mert a bőre égett, és a tüdejébe alig találta meg a levegő az utat, de nem tette. Ármin kikötötte, hogy amint felébreszti egy hülyeségével vagy a horkolásával, mehet vissza a saját szobájába aludni.

Máskor Simon már a telefonján lógott volna, de most túl sok minden lekötötte a figyelmét.

Az apró anyajegyek Ármin hátán, amiket ha összekötött volna, biztos talál bennük egy sajátos csillagképet.

Az, ahogy a fiú nyugtalanul szuszogott, mintha bármelyik pillanatban felébredhetne egy rossz álomból.

A szobája. Simon először járt itt, és bár nem tudta, neki hogy nézne ki a szobája, ha lett volna egy nyaralójuk, de egészen biztosan nem így. Ő nem elégedett volna meg a fehér lambériával és a kék falakkal, mert úgy érezte, mintha egy hajó fedélzetén lenne. Nem tolta volna az ablak alá az ágyat, mert így túl kevés hely maradt a ruhásszekrénynek. Nem hagyott volna mindent ilyen csupaszon, ő képeket, posztereket ragasztott volna fel.

De azért élvezte, hogy beleláthat Ármin életébe. Egészen addig, amíg a földre hányt farmernadrágjában megrezzent a telefonja. Lehajolt, kihalászta a zsebből a mobilt, aztán összehúzott szemmel leolvasta az órát: 8:36.

Még volt egy kis idejük, mielőtt be kellett érniük a bisztróba, szóval Ármin ébresztgetése helyett belépett az üzenetei közé.

„Nem jöttök?" – írta Kata előző este.

Majd tíz perc múlva:

„Hahó??"

Aztán fél órával később:

„Remélem, nem öltétek meg egymást Árminnal. Hívj, ha kellenek a kulcsok, de amúgy lefekszem aludni."

Simon elnyomott egy mosolyt, gyorsan visszaírt, aztán megnyitotta a barátaival a csoportos beszélgetést. Jócskán vissza kellett tekernie, mire megtalálta, hol maradt le legutóbb. Nem olvasott el mindent, főleg, hogy a többiek a következő találkozót szervezték egy csúszdaparkba.

Bár eddig viccelt, amikor számon kérte őket, miért találkoznak nélküle, most valami összerándult a belsejében. Valami, ami elhitette vele, hogy egy csendesebb pillanatban egyikük majd megszólal, és azt mondja: szóval Simon elég fura volt a múltkor, nem? Valami, ami meggyőzte, hogy az élet nélküle is megy tovább, és talán még jobban, nyugodtabban.

Jó. Kit érdekelt? Simont nem, az biztos, összerándulás ide-oda. Nélkülük is ment tovább az élet, ő is tudott magának programokat szervezni, célokat kitűzni.

Igen. Neki is minden jó lesz, csak jusson el oda, hogy pincérkedhessen, és akkor élete legsikeresebb nyarának nézhetett elébe.

Nem. Hiba volt erre gondolnia. Nagyon nagy hiba, mert a felismerés a bőre alá férkőzött, de nem töltötte el megkönnyebbüléssel, pedig tudta: most megnyerheti a fogadást.

Simon felült, az éjjeliszekrényre dobta a telefonját. Az ágykeret megreccsent alatta, és imádkozott, hátha Ármin felébred, hátha nem kell eldöntenie, hogy itt hagyja-e a fiút, hátha nem kell elképzelnie, mi fut majd át Ármin fején, ha felébred egyedül.

Ármin meg sem moccant.

Simon mérlegelt. Ugyanúgy benne volt a pakliban, hogy tönkretesz mindent, ami még el sem kezdődött, mint hogy Ármin megérti, mert tudja, milyen fontos neki, hogy jó legyen valamiben.

Végül nem önerőből döntött. Nándi neve felvillant a telefonján, alatta az üzenetével:

„Majd ha ráérsz, beszélhetünk a rajzos dologról? Sokat gondolkoztam, és szeretnék mondani pár dolgot."

Szóval Simon kikelt az ágyból. Belebújt a pólójába, felkapta a mobilját. Lesodort pár cetlit az éjjeliszekrényről, ahogy öltözködött, sóhajtva hajolt le értük.

„Tusfürdő, müzliszelet" – állt az egyiken. A másikon a bisztró eheti beosztása szerepelt. Simon nem értette, ki tart ilyen emlékeztetőket az ágya mellett, de inkább letérdelt, hogy kihalássza az ágy alá csúszott postitot is.

A padló ropogott alatta, Ármin mocorogni kezdett. Simon felegyenesedett, hátrált az ajtó felé egy lépést. Ármin kibírja, ha elveszik egy emlékeztetője, hogy mikor vegyen levegőt, de Simon nem, ha még egyszer ki kellett kerülnie a rajzolás témáját, ha még egyszer másoknak kellett bizonygatnia neki, hogy igenis tehetséges.

Ő magának akarta bebizonyítani, hogy tud jó is lenni valamiben.

Szóval megtette.

——

Bence futott be elsőként utána a bisztróba. Megállt előtte, nagyokat ásítva nézegette egy darabig, ahogy Simon a lépcsőn ül, aztán széttárta a karját.

– Na, nem megyünk be?

Ha Simonnak tippelnie kellett volna, hogy mit mondanak majd, ha megnyeri a fogadást, nem erre tippelt volna. Bár nem tudta, pontosan mit akar hallani.

Gratulációt? Miért? Amiért képes volt ott hagyni Ármint, miközben jól tudta, hogy ma van a szülei válási tárgyalása, és talán jól esne neki, ha nem egyedül ébred?

Lecseszést? Miért? Amiért hónapok óta marcangolta magát, nem hitte el, hogy tehetséges, és most végre elég összeszedte volt ahhoz, hogy bizonyítani akarjon?

Simon gyomra kavargott, a feje zúgott. Vissza akart bújni az ágyba, azt akarta, hogy Árminnal együtt ébredjenek fel az ébresztőjére.

– Nincsen kulcsom – mondta végül.

– Oké, de Árminnak van – pillantott körbe Bence.

Simon követte a fiú pillantását. Szerette volna, ha Ármin felbukkan az utca végében. Szerette volna, ha most rögtön láthatja az arcát, a feszes vonásait, és kifürkészheti belőle, hogy haragszik-e rá.

– És látod itt Ármint? – sóhajtott fel Simon.

Bence elégedetlenül ciccegett, ahogy lehuppant mellé. Hosszas másodpercekig piszkálta a cipőfűzőjét, mielőtt felkapta a fejét.

– Várjál már! Szóval megnyerted a fogadást?

Simonban lehetett valami velejéig romlott, sötét dolog, mert ahogy meghallotta Bence lelkességét, elmosolyodott. A mellkasa kevésbé érződött szűkösnek, a bűntudat kevesebb helyet bélelt ki a bordái között.

– Igen – biccentett. – Úgy néz ki.

– Hah! – Bence nevetve átvetette a vállán a karját, és biztatóan megszorította a karját. – Gratula, meg minden. Élvezd ki!

– Igyekszem – harapta be Simon az alsó ajkát.

– Nem, komolyan mondom – bólogatott Bence. – Még most élvezd ki, mert ha Ármin beér, ki fog nyírni.

Simonból kijött valami hang, amit csak erős jóindulattal lehetett nevetésnek hívni. Ha már Bence szerint is szervezheti a temetését, akkor talán jobb, ha beadja a felmondását, és hazamenekül Pestre.

De Simon végül nem menekült. Sem akkor, amikor befutott Kata, és bementek a bisztróba, sem akkor, amikor megérkezett Ármin.

A fiú későn ért be, izzadtan. A futócipőjében volt, fején ott pihent a hülye hajpántja, arca kipirult. Simon épp krumplit pucolt, amikor Ármin megállt az ajtóban, ujjába majdnem beleszaladt a kés, ahogy felé kapta a fejét.

– Minden rendben? – nézett körbe Ármin.

Simon a vágódeszkára tette a krumplit és a kést. Kezét a nadrágjába törölte, ajka elnyílt. Mondani akart valamit, de egy hang se jött ki a torkán, tenni akart előre egy lépést, de a lába nem mozdult.

– Igen – válaszolt végül Kata, aki épp palacsintatésztát kevert be. – Jól haladunk.

Ármin bólintott. Mélyeket lélegzett. Talán csak ki volt fulladva. Talán robbanni készült. Tekintete Simonra villant, arcán egy vonás se rezdült, ahogy megszólalt:

– Gratulálok.

Simon gerince mentén megfeszültek az izmok. Ez az egész olyan volt, mint a dilemma, hogy a pohár félig üres-e, vagy félig teli. Ha idegességet akart a fiú színtelen hangja mögé képzelni, akkor kihallotta belőle az élt, de ha optimista akart lenni, akkor meggyőzte magát, hogy Ármin hozzá sem szólna, ha annyira haragudna.

– Ja – szólalt meg halkan. – Köszönöm.

Ármin pár pillanatig még nem eresztette el a tekintetét. Aztán a padlóra lesett, és hátrált egy lépést.

– Oké. Nyitásra visszajövök, csak hazamegyek zuhanyozni.

Csend. Bence beleszürcsölt a kávéjába, Kata pillantása ide-oda járt Simon és Ármin között. Simon nem mozdult.

– Várunk vissza – mondta Kata.

Ármin biccentett, aztán sarkon fordult. Simon tudta, hogy csak másodpercei vannak, hogy eldöntse, utána menjen-e.

Egy. Hátrébb lépett a pulttól.

Kettő. Végigsimított a fején, mély levegőt vett.

Három. Katára nézett, motyogott valami olyasmit, hogy mindjárt jön, és Ármin után lendült.

A biciklitárolónál érte be. Elkapta a karját, Ármin bőre forrónak érződött az ujjai alatt, mégsem húzta el a kezét, amikor a fiú megfordult.

– Ármin – köszörülte meg a torkát.

– Simon. – Ármin biccentett, mintha egy mosoly is bujkált volna a szája sarkában. Remek. Simon most a dühének egy teljesen új fokozatát láthatja majd.

– Haragszol – állapította meg Simon.

– Miért haragudnék? – engedte le Ármin a karját.

Simon szerette volna, ha túlesnek az elkerülhetetlen veszekedésen. De volt joga egyáltalán ilyenkor türelmetlenkedni?

– Sajnálom, hogy ott hagytalak, oké? – vágott bele. – Tudom, hogy szar húzás volt.

Ármin megingatta a fejét.

– Én is ezt tettem volna a helyedben. Nincs gáz.

Simon megállt egy pillanatra. Alaposan fürkészte Ármin arcát, kereste a jelét, hogy hazudik, hogy valójában mérges. Hosszasan nézegette, de se egy ránc a homlokán, se egy összepréselt száj. Semmi.

Tényleg nem haragudott volna? Simon ezt furcsállta. Talán csak a bűntudata ültette el benne az érzést, hogy ez pont olyan, mint amikor az ember talál egy ötszázast az utcán, de pár órával később elhagyja a pénztárcáját. Talán csak Ármintól nem szokta meg a kedvességet – mindenesetre egyáltalán nem bánta.

– Szopatsz, igaz? – tette csípőre a kezét Simon. – Tuti, hogy haragszol.

Ármin felsóhajtott, és hátrált egy lépést.

– Ha még egy percig tovább kell folytatnunk ezt a beszélgetést, többet nem aludhatsz nálam.

Hogy úgy. Simon egyből befogta.

– Miért – halkította le a hangját –, megengeded, hogy újra nálad aludjak?

Simon legszívesebben azt kérdezte volna: szóval újra megcsókolhatja? Megint hallhatja, ahogy Ármin légzése felgyorsul, amint lehámozza róla a pólóját? Ismét elöntheti a forróság, miután Ármin keze az alsónadrágjába téved?

– Ha akarsz – fürkészte Ármin az arcát.

Simon igyekezett úgy tenni, mintha nem szaladna végig egy egész hangyaboly a hátán.

– Igen.

– Oké. – Ármin elkapta a pillantását, nyakát halvány, vörös foltok lepték el. – De nem csinálunk belőle rendszert. Még mindig horkolsz.

Simon elvigyorodott, ahogy bólintott egyet. A mellkasában izgatottság érlelődött, ahogy Ármin újra hátrált egyet, aztán elköszönt, és kocogni kezdett. Csak akkor nem voltak már ködösek a gondolatai, amikor Ármin befordult az utcasarkon, és eltűnt a szeme elől.

Fura volt, hogy ilyen könnyen megúszott mindent. Hogy Ármin nem volt ideges, és ilyen könnyen elengedte, hogy veszített. Hogy nem mondta azt, hogy az előző este egy hiba volt, hogy nem vált kínossá köztük a hangulat.

De egyszer neki is lehetett szerencséje, nem?

——

Simon lesimította a kötényét. Egyszerű volt, fekete, kissé gyűrődött, de legalább a pincéreké. Ma először hordhatta, pedig lassan egy hete megnyerte a fogadást. Döme csak mára csinálta meg az új beosztást, de Simon nem bánta. Eddig úgysem sem tudott volna rendesen koncentrálni.

Bár – szégyenszemre – most sem tudott. Csak Ármint figyelte, ahogy felírja a napi menüt a táblára. A pólóját, ahogy felcsúszott a karján. Az alsó ajkát, ahogy beharapta koncentrálás közben.

– Na. – Ármin hátralépett, vetett egy pillantást a remekművére. – Mit gondolsz?

Simon kényszerítette magát, hogy a táblára nézzen. Ármin nyomtatott nagybetűi katonás sorban álltak egymás mellett, a tábla sarkába rajzolt mosolygós gomba úgy nézett ki, mint ami mindkét világháborút megélte.

– Kicsit... – Simon megköszörülte a torkát, hátha lágyabban hangzik majd a hangja. – Ronda.

Ármin oldalra billentette a fejét, úgy vizslatta tovább a rajzot. Az arcán egy másodperc töredékéig sem suhant át sértettség. Mintha a fiú mostanában elfelejtette volna, hogyan kell haragudni.

– Most komolyan? – vette fel a szivacsot.

– Ja, sajnálom – biccentett Simon. – Meg kicsit olyan, mintha varázsgombát árulnánk, nem?

Ármin összepréselte az ajkát, próbálta leküzdeni a mosolyát, de a szemét így is körülölelték a nevetőráncok. Simon nem bírt így a munkára gondolni. Nem tudta engedni, hogy elöntse az izgatottság, amiért végre pincérkedhet, ha minden gondolata Ármin körül forgott.

– Kicsit tényleg olyan – ismerte el Ármin.

– Most nagyon idegesítesz – bukott ki Simonból.

Még akkor is Ármin ajkát figyelte, amikor a fiú felé fordult. Lassan kúszott feljebb a pillantása, a levegő nehezen találta meg az utat a tüdejébe, amikor összeakadt a tekintetük.

Ármin pár másodpercig hallgatott. Szeme ide-oda járt, aztán az ujjai megtalálták Simonét, és átadta neki a krétát.

– Öt perc múlva gyere ki hátra – halkította le a hangját. – De előbb rajzolj egy családbarát gombát.

Simon akaratlanul is felnevetett, ahogy bólintott. A legkevésbé sem akart rajzolni, a családbarát dolgok egyébként sem voltak az erősségei, de ha ez azt jelentette, hogy Ármin félreteszi érte az elveit, hát legyen.

Letörölte a gombát, és új vonalakat húzott. Talán egy másik napon elégedetlen lett volna. Talán máskor az dübörgött volna a fejében, hogy minden mozdulatából bűzlik, mennyire nincs tehetsége. Talán akkor hitt volna ezeknek a gondolatoknak.

Ma nem. Ma csak az érdekelte, hogy végezzen és gyorsan leteljen az az öt perc. Még volt nyitásig egy kis idő, Kata ebben a pillanatban futott be, mosolyogva integetett, ahogy Simon leszaladt a lépcsőn.

– Első nap pincérként? – kötötte ki a lány a biciklijét.

Simon sietősen biccentett, hátrált egy lépést.

– Aha, igen. Mindjárt jövök!

Meg sem várta Kata válaszát, csak megfordult, és a bisztró mögé ment. Megtorpant a fal mellett, körbenézett, és már azon volt, hogy előveszi a mobilját, hogy megnézze, letelt-e az öt perc, de aztán kiszúrta Ármint a kukák mellett.

A fiú a telefonjába mélyedve állt. Ez nem az a jókedvű énje volt, aki Simon mellett előbújt – ez inkább az az énje volt, akinek a szeme alatt gyűltek a karikák, aki nyugtalanul aludt, aki hosszasan zuhanyzott, mintha elfelejtette volna, mit csinál, annyira belemerült a gondolataiba.

Simon rá akart kérdezni, hogy minden rendben-e, de Ármin taszította a komoly beszélgetéseket, ha a saját problémáiról volt szó. Kerülte a témát, és aztán ott volt még valami.

Az, ahogy felkapta a fejét, amikor Simon megállt előtte. Az, ahogy meglágyultak az arcán a vonások, és megereszkedett a válla.

– Kész a családbarát gomba?

Simon összefűzte az ujjaikat, hogy közelebb húzza a fiút.

– Kész – súgta.

Ármin lehunyta a szemét, orruk összesimult. Simon nem tudta megunni ezt a pillanatot. Az összehangolódást. A várakozást. Az illúziót, hogy egy hete csak a másik közelében kapnak levegőt.

– Helyes – suttogta Ármin. – Majd megnézem.

Simon nem pazarolt több időt beszélgetésre. Előrehajolt, ajka mohón tapadt Árminéra. Szerette volna, ha gyengédebb, ha lassabb. Ha ki tudja élvezni a szájának az ízét, a puhaságát, a forróságát. De túl jó volt, túlságosan kiürült közben a feje, túl sokat akart belőle, mielőtt vissza kellett volna menniük dolgozni.

Ármin két keze közé vette az arcát, úgy csókolta. Simon mindennél jobban élvezte ezt: a fiú finom ujjait, amint a bőrét cirógatták; a pillanatot, amikor nyelvük összesimult és egyszerre szívták be élesen a levegőt. A közelséget, a kapkodást, a kiteljesülést.

– Már lógsz a munkából is – súgta Simon két csók között. – Kezdelek megrontani.

– Tudom. – Ármin sóhaja csiklandozta az ajkát. – Holnaptól befejezzük.

Simon nem tudta elfojtani a vigyorát, hiába tapadt Ármin szája az övére. Persze. Holnaptól majd biztos befejezik. Ezt mondták napok óta, Simon számolni sem tudta az alkalmakat. De nem fejezték be – cserébe arról sem beszéltek, hogy mit jelent ez az egész.

– Feltétlenül – mormolta vissza.

Ajkuk újra és újra összetalálkozott. Simon keze bejárta Ármin karját, ujjai megszorultak a tincsei körül. Magába akarta vésni ezt a pillanatot, ezt a zsibongást a mellkasában, ezt a forróságot, ami végigsöpört rajta. Mozdulatai lelassultak, mintha megnyugodott volna, hogy Ármin tényleg itt van, tényleg bele-belemosolyog a csókokba, és nem megy sehova.

– Ma én vagyok az egyedüli, aki dolgozik?

Kata hangjára úgy rebbentek szét, mintha valaki megparancsolta volna, hogy tartsanak két lépés távolságot. A lány nevetgélt, ahogy közelebb jött, és felnyitotta a kuka tetejét. Talán Simon is nevetett volna a visszavágáson, ha nem foglalja le, hogy emberi külsőt varázsoljon magára.

– Megyek – simította le a pólóját.

Kata mosolyogva a fejét ingatta, ahogy kidobta a szemetet. Ármin a haját igazgatta, megköszörülte a torkát, és hátrált egy lépést.

– Jó munkát – biccentett, amint feltépte a hátsó ajtót, és eltűnt mögötte.

Simon elégedetlenül Katára lesett.

– Most egy életre traumatizáltad szegény gyereket!

Kata felnevetve belekarolt Simonba, és a bisztró terasza felé húzta.

– Bocsi! De örülök nektek. Nem lesz csalódott a barátod, akinek tetszik Ármin? – vigyorgott a lány.

– Na, szia! – nyögött fel Simon. – Mennem kell dolgozni.

Kata a teraszhoz érve megveregette a vállát. Kemény egy vendég ücsörgött az egyik asztalnál, egy fiatal srác.

– Már mehetsz is!

Simon kifújta a levegőjét, ahogy felkapott a fal menti szekrényről egy étlapot. Árminnak talán igaza volt, tényleg be kellett volna fejezniük ezt az egészet. A gondolatai ezerfelé gurultak, mint az üveggolyók.

Alig eszmélt fel, amikor megállt a srác asztalánál. Az utolsó pillanatban varázsolt az arcára egy mosolyt, ahogy letette elé az étlapot.

– Szia! – Simon ekkor jött rá, hogy lehet, magáznia kéne a fiút, hiába nem tűnt idősebbnek nála. Őt is mindig magázták éttermekben, ez talán etikett lehetett. – Tudod már, mit hozhatok inni?

Jobban belegondolva most elengedhette az illemszabályokat. A srác lassan nézett fel, megigazította a túlméretezett napszemüvegét, de nem vette le. Feljebb ült, kihúzott maga mellett egy széket és rátette a begipszelt lábát.

– Aha, helló – lapozta fel az étlapot. – Van narancslevetek?

Simon biccentett.

– Igen.

– Aham. – A fiú hátrafésülte ujjaival a barna tincseit, amíg az opciókat bogarászta. – És milyen limonádék is vannak?

Egy morcosabb, türelmetlenebb Simonnak átfutott volna a fején, hogy az állását kockáztatva azt mondja, hogy „talán, ha elolvasnád az itallapot, rájönnél", de most minden további nélkül felsorolta a lehetőségeket:

– Van málnás, epres és bodzás.

– Hú, jól hangzik – mosolygott fel rá a srác. – Akkor egy almalevet szeretnék.

Simon pislogott egyet, de hát ki volt ő, hogy belekössön? Határozatlan vendégek ide-oda, legalább nem kellett többé negyven fokban krumplit pucolnia a konyhában.

– Máris hozom – fordult sarkon, és a konyhába indult.

Odabent még nyugodt volt a tempó. Dömét az egyik asztalnál szúrta ki, amint papírtengerben fulladozik, hosszú, vastag oldalakon rágta át magát. Anikó és Ármin a konyhában gombát pucoltak, Balázs az elmosogatott edényeket pakolta el.

– Minden rendben eddig? – lesett fel Anikó mosolyogva.

Simon kinyitotta a hűtőszekrényt, kivett egy almalevet, és amint kerített egy poharat is, rátette egy tálcára.

– Persze.

Ármin felpillantott. Már összeszedettebbnek tűnt egy fokkal, legalább nem pislogott zavarában.

– Csak türelmes legyél majd – tanácsolta.

Simon összehúzta a szemöldökét, ahogy bólintott egyet. Talán Ármin nem nézte ki belőle, hogy tud türelmes is lenni? Vagy volt valami hatodik érzéke, amivel látta a jövőt, hogy sűrű napnak néznek elébe?

– A türelem mintaképe leszek – ígérte Simon, majd a tálcával a kezében visszament az erkélyre.

A srác a telefonját bújta, amikor Simon mellé ért. Ahogy jobban megnézte a Rick és Morty-s pólóját, egyre jobban furcsállta, hogy beült hozzájuk egyedül kajálni. Simon ezért is akart pincérkedni: hajtotta a kíváncsiság, hogy többet tudjon meg másokról, hogy mindenféle emberrel találkozhasson.

– Sikerült esetleg választani? – nyitotta ki az almalevet és a pohárba öntötte.

– Igen – tette az asztalra a telefonját a fiú, és újra felkapta az étlapot.

Szóval tényleg egyedül jött, nem várt senkire. Vajon a Balatonra is egyedül jött le? Ha igen, Árminnal biztos jóban lennének, elbeszélgethetnétek az önállóság és a praktikusság rejtelmeiről.

– Mit hozhatok? – vette elő Simon a jegyzetfüzetét.

– Lesz egy... – kezdte.

Nem, Simon nem volt az illedelmesség mintaképe.

Igen, most mégis összepréselte az ajkát, mert hirtelen értette, miért dorgálta az anyukája hosszas éveken keresztül, hogy az nem „lesz egy...", hanem „szeretnék kérni egy...".

– ...rántott csirkemell hasáb burgonyával – folytatta. – Köszi!

Simon felfirkantotta a jegyzetfüzetbe a rendelést, aztán felegyenesedett.

– Rendben. Az étlapot elvihetem?

– Maradhat még – lapozgatta a srác, de fél kézzel már a telefonjáért nyúlt.

Simon bólintott egyet, kipréselt magából egy mosolyt, és újra elindult befelé. Már majdnem az ajtónál tartott, amikor a srác utána szólt:

– Bocs, ne haragudj!

Simon megpördült a tengelye körül.

– Igen?

– Kérhetnék inkább mégis egy kólát? – intett a fiú az almalé felé. – Bocs.

Igen, Simon tényleg a türelem mintaképeként viselkedett, ahogy szó nélkül, mosolyogva visszatette a tálcára a poharat és az üveget. Ármin tette volna ezt vele? Miatta szívódtak fel a mérgeshangyák, amik máskorra már szétcsipkedték volna a bőrét?

– Persze, rögtön hozom – mondta, aztán a konyhába ment.

Mostanra jobban pörgött bent az élet. Anikó telefonált, Ármin belemélyedt a gombák előkészítésébe, csak akkor kapta fel a fejét, amikor Simon feltűzte a rendelést a kis táblára. Most nem néztek össze, nem beszélgettek, Simon csak kivett egy kólát a hűtőből, jégkockát tett egy tiszta pohárba, és már fordult is.

Talán ezért kezdett el fogyni a türelme. Talán tényleg Árminnak köszönhette a nyugalmát. Vagy csak hihetetlenül szerencsétlen vendéget fogott ki.

Simon lefékezett az asztal mellett, letette a poharat, kiöntötte a kólát. A srác megvárta, amíg a pohár megtelt, csak utána szólalt meg:

– Ne haragudj. – Összepréselte az ajkát, egy mosolyt próbált elfojtani. – Nem kértem bele jeget.

Simon megállt egy pillanatra, átgondolta, hogyan mondja legudvariasabban azt, hogy „leszarom, most már megiszod így", és elővette a propagandaposzteres mosolyát.

– Hozok egy másik poharat – ajánlotta fel. – Jég nélkül.

– De már felvizesedett a jégtől – sóhajtozott a srác.

Mély levegő. Kifúj. Mély levegő. Kifúj.

– Hogyne. – Ez élesebben csúszott ki, mint Simon azt tervezte, de mit hitt ez a srác, hogy egy másodperc töredéke alatt elolvad a jég? – Akkor hozok egy újat.

– Csodás, köszönöm – bólogatott mosolyogva a fiú.

Simon visszatette a tálcára a poharat. Most, hogy százhuszadjára tartott a konyha felé, már nem emlékezett, miért akart annyira pincérkedni. Lehet, ebben ügyesebbnek bizonyult, mint zöldségpucolásban, de cserébe a parányi türelmét is felégette.

Nemsokára visszatért. Új kólával. Új pohárral. Jég nélkül.

– Egy kóla jég nélkül – öntötte ki az italt.

A srác fel sem pillantott rá, csak hümmögött egyet. Simon motyogott valamit arról, hogy már készül a rendelése, aztán ellépett az asztaltól. Egyébként is érkeztek mások közben, ideje lett volna besegítenie Katának.

– Ne haragudj – szólt utána a fiú.

De, Simon ezen a ponton haragudott – csak azt remélte, hogy ez az arcára nem ült ki, amint visszafordult.

– Igen?

– Ez zéró kóla? – ráncolta a szemöldökét a srác, ahogy belekortyolt.

Volt pár éles visszavágás, ami ott türemkedett Simon nyelve hegyén, de mindegyiket lekényszerítette a torkán.

Mély levegő.

– Nem.

Kifúj.

– Szerintem világosan megmondtam, hogy ezt kérek – ciccegett a srác.

Mély levegő. Döme hangja ott duruzsolt Simon fülében, hogy mindig a vásárlónak van igaza.

– Hát persze. Hozok egy újat – bólogatott Simon.

Kifúj.

– És most kaphatnék bele jeget légyszi? – billentette oldalra a fejét a fiú.

Simon már nem tudott elég mély levegőt venni ehhez. Ez a gyerek sem félt attól, hogy beleköpnek a kajájába – na, nem mintha Simon ezt megtette volna, azért idáig nem süllyedt. Csak gondolatban.

– Hogyne – nyelt nagyot.

Remélte, hogy ezzel megússza. Remélte, összetalálkozik a folyosón Katával és könyöröghet neki egy sort, hogy cseréljenek asztalt. De rossz dolgokban reménykedett – inkább abban kellett volna, hogy ne rúgják ki.

A srác ugyanis megint utána szólt. Még egyszer. Utoljára.

– És a főnököddel is szeretnék beszélni.

Simon izmai sorban feszültek meg. Leverte a víz, hiába nyílt el az ajka, nem tudott egy szót sem kinyögni. Ilyen nincs. Ez az univerzum büntetése lehetett, amiért ott hagyta aznap reggel Ármint, amiért túl nagyravágyó volt.

Ki más lehetett volna még ilyen szerencsétlen, hogy az előléptetése első napján panaszt tegyenek rá? Ráadásul miért? Amiért túl türelmes volt?

– Idehívom – nyögte ki végül.

Simon úgy állt meg Döme mellett, mint kiskorában az anyukája íróasztalánál, ha el kellett mondania, hogy kapott egy intőt. Összefonta a háta mögött az ujjait, megköszörülte a torkát, és bocsánatkérően méregette a férfit, amíg fel nem nézett rá.

– Mondd csak – mosolygott Döme, ahogy megigazította az olvasószemüvegét.

– Egy vendég beszélni akar veled – hadarta Simon. – Sajnálom.

– Ójaj. – Döme feltápászkodott, megigazította a gyűrött ingjét. – Semmi gond. Gyere velem.

Ez a pillanat hivatalosan is bekerült Simon életének tíz legkínosabb élménye közé. Követte Dömét vissza a sráchoz, aki mostanra levette a begipszelt lábát a székről, és a napszemüvegét is az asztalra tette.

– Miben segíthetek? – állt meg Döme.

Mosolygott. Olyan dömésen, játékosan, nem olyan udvariasan, ahogy más vendégekre szokott.

– Csak azt szeretném mondani... – kezdte a srác, ahogy felegyenesedett.

Simon a háta mögé lesett, amikor nyílt az ajtó. Ármin jött ki az erkélyre, kezében egy ronggyal. Remek. Asztaltörölgetés közben még ő is szemtanúja lehet Simon nyilvános megalázásnak.

– ...hogy a világ legtürelmesebb pincérét vettétek fel dolgozni – folytatta a fiú. – Gratulálok!

Simon előrekapta a fejét. Döme felnevetett, a fiú arcán meglágyultak a vonások, ahogy kezet fogott a férfivel. Úgy tűnt, mindenki érti, mi történt. Kata, aki mosolyogva feléjük lesett, miközben egy másik asztalnál rendeléseket vett fel. Ármin, aki megállt Simon oldalán és megveregette a vállát. Mindenki, csak Simon nem.

– Igyekeztünk – nevetgélt Döme. – Jó újra látni, Kristóf.

Ezt már Simon is értette – főleg akkor, amikor a pillantása újra a srác begipszelt lábára csúszott. Hát persze. A törött bokájú Kristóf.

– Ne haragudj. – Kristóf szájából eddig ez volt az első őszinte bocsánatkérés, ahogy felállt és Simon felé nyújtotta a kezét. – Rossz indítás volt. Fekete Kristóf.

Simon úgy érezte magát, mint aki most kelt fel egy délutáni alvásból, és még azt sem tudja, hol van.

– Németh Simon – rázta meg kezét.

– Átmentél a teszten – fordult felé Döme mosolyogva. – Ügyes voltál! Jó leszel te pincérnek, már azóta ezt mondogatom Árminnak, mióta megismertelek.

Simon megdörzsölte a halántékát, ahogy megkönnyebbülten felnevetett. Valakinek kellett volna egy pszichológiai kutatást csinálnia Döméről, mert ezt az embert kilencven százalék aranyosságból és tíz százalék kegyetlenségből rakták össze.

– Szóval ez egy próba volt? – ingatta a fejét, ahogy Ármin felé fordult. – Ez a te ötleted volt?

– Én csak megkértem Kristófot, hogy ugorjon be segíteni, ha már errefelé nyaral – tette fel Ármin védekezően a kezét.

– Ne haragudj rájuk – szólt oda Kata, ahogy elhaladt mellettük. – Ezt velem is eljátszották, amikor felvettek dolgozni.

Simon megrázta a fejét, annyi minden kavargott benne, hogy ideje sem lett volna haragudni. Döme és Kristóf nevetgéltek, beszélgetésbe mélyedtek, Ármin pedig közelebb lépett, és a karjához nyúlt.

– Ügyes voltál. Tényleg – szorította meg bátorítóan a kézfejét.

Simon mellkasában forróság ébredezett, ahogy finoman visszaszorított. Mindössze egy pillanat volt, amíg fogták egymás kezét, valami mégis átkattant benne.

Talán Ármintól.

Talán Dömétől.

Talán a sok teszttől, amin átment.

De végre nem volt olyan nehéz levegőt vennie. Végre elhitte, hogy tud ő jó lenni, ha akar.