Második fejezet – Hogy is mondjam, hogy ne becsülj le?

– És eszel rendesen?

Simon a szájába tömött egy nagy kanál müzlit, ahogy a telefonjára lesett. Az anyukája túl közel hajolt a kamerához, az apukája és Ádám szinte nem is látszódtak a képernyőn.

– Nem. – Simon újabb hatalmas adagot tuszkolt magába, anélkül, hogy lenyelte volna az előző falatot. – Éhezem. Küldjetek pénzt.

Simon elégedetlenül figyelte, ahogy egy izom se rándul meg a szülei arcán. Az utóbbi időben immunissá váltak rá, az anyukája már nem babrált a szőkésbarna hajával, hogy elrejtse a nevetését, és az apukája sem igazgatta a vastag keretes, fekete szemüvegét, amit akkor tett, ha valami vicces visszaszóláson agyalt.

– Igen, eszem rendesen, ne izguljatok – szánta rá magát egy normális válaszra, ahogy a telefonjához nyúlt, és belépett a naptárba.

Június 23. Nándi három napja kérdezett rá, hogy elmegy-e az évzáróra, szóval azóta egészen biztosan lezajlott egyik nap az ünnepség – Ádám pedig minden bizonnyal átvette Simon bizonyítványát is.

Már egyből érthetővé vált a fagyos hangulat.

– De ugye nem csak azt a gusztustalan müzlit eszed? – kérdezte az apukája.

Simon tenyere csattant a mellkasán, mintha szíven szúrták volna.

– Ezt meg sem hallottam! – Simon a kamerába nyomta a banános-kókuszos gabonapelyhét. – Bejártam az egész környéket, mire találtam egy boltot, ahol árulják ezt a csodát.

– A csodát, amit egyedül te vagy képes megenni – köhintett Ádám.

– Hogy mondod? – vonta fel Simon a szemöldökét.

– Na, ne veszekedjetek – szólt rájuk az anyukájuk.

Simon és Ádám csak összemosolyogtak. A szüleik sosem tudták, mikor veszekednek valójában és mikor viccből, de az igazság az, hogy Simon se tudta mindig. Ha őt kérdezi valaki, akkor azt mondja, ők ténylegesen nem szoktak veszekedni – valahogy sosem jutottak el arra a pontra, hogy az egyikőjük vérszemet kapott volna.

Jól kiegészítették egymást. Ádám az a fajta ember volt, aki előbb állt fel és kerülte meg az asztalt, ha a másik végében volt a só, minthogy megkérjen valakit, hogy adja oda neki. Simon meg átkiabált mindenkin, ha neki kellett a só, de különösen akkor, ha látta, hogy Ádám kitolja a székét.

– Nem veszekszünk – ette meg Simon végül az utolsó falatot is.

– Jól van. – Az apukája megigazgatta az ingjének a gallérját. Simon tudta, mi következik. Segítségkérően Ádámra lesett, de a fiú csak összeszorította az száját. – Simon, tudod, hogy örülünk, hogy dolgozol, de ránéztünk a jegyeidre, és...

Az előszobából kulcszörgés szűrődött ki, és pár másodperc múlva nyílt is a bejárati ajtó. Simon még sosem könnyebbült meg ennyire Ármin hangjának hallatától.

– Tudom – szakította félbe az apukáját. – Jövőre összeszedem magam, ígérem. De most mennem kell, hazaértek Árminék.

– Nem az a baj, hogy... – fogott neki újból az apukája, de Simon egy bűnbánó mosoly és egy gyors elköszönés keretében kinyomta a hívást.

Simon kifújta a levegőt, ahogy hátradőlt a székben. Gondolta, ír egy gyors bocsánatkérő üzenetet Ádámnak, amiért fellocsolt mindent olajjal, rádobott egy égő gyufát, és most neki kell eloltania otthon a lángokat, de ezt kicsit későbbre halasztotta.

Most jobban lekötötte a figyelmét, hogy kiderítse, Ármin és a szülei között miért fagyos a hangulat.

– Szia, Simon. – Először Ármin anyukája, Anikó ért be a konyhába. Napbarnított arcán halvány mosoly pihent, mintha így akart volna bocsánatot kérni a viharfelhő miatt, akit maga mögött húzott.

Ármin csak biccentett egyet, és feltette a kezében lévő két szatyrot a pultra.

– Sziasztok! – köszönt Simon.

– Ármin, miért nem köszönsz Simonnak? – dorgálta meg finoman Döme a fiát, ahogy ő is beért a konyhába.

Simon felállt az asztaltól, és felkapta a tányérját, hogy több helyet csináljon a zacskóknak.

– Már találkoztunk reggel – sietett gyorsan Ármin védelmére.

Ez Simon új taktikája volt. Azután dolgozta ki, hogy egyik nap előadta Ádámnak, mennyire veri őt a sors. Ádám csomó jó tanácsot rejtegetett a tarsolyában: legyen ő az okosabb, ne keltsen feleslegesen feszültséget, és fogja vissza magát, mert Ármin nem lehet olyan rossz, mint amilyennek leírja.

Simon természetesen egytől egyig megfogadta a tippeket. Elvégre, Katának ki tetszene jobban: valaki, akire pikkel a főnök fia, pedig ő nem más, mint egy földreszállt angyal, vagy valaki, aki ok nélkül bunkó?

Plusz, nagyon is élvezte, ahogy Árminnak az agyára mehetett csupán azzal, hogy kedves.

– Jól van akkor – mosolyodott el Döme.

Simon a mosogatóhoz lépett a tányérjával. Ha otthon lett volna, egy pötty mosogatószerrel és pár löttyintéssel késznek tekinti a mosogatást, de – amellett, hogy idegen helyen nem merte megtenni – most amennyire csak tudta, elhúzta ezt a folyamatot.

Árminék a pofátlanul nagy konyha másik felén pakoltak ki a szatyrokból és rendezték el a dolgokat a hűtőben, a víz csobogásától alig ért el Simonhoz a hangjuk.

– Nem lesz baj. – Döme halkan, finoman beszélt. – Nem tudod megkérni valamelyik csapattársadat, hogy segítsen ki?

– Nem tudom. – Ármin csendben pakolászott, bármi is késztette arra, hogy szűkszavú legyen, nem csempészett a szavai közé indulatot. – A tábor mellett már senki nem akar többet edzeni. Kristóf csak szívességet tett volna.

Simon elzárta a vizet, és nyomott egy kis mosogatószert a szivacsra. Tudta, hogy a hallgatózással nem segít azon, hogy megkedveltesse magát a sorssal, de nemes célból tette – ha kiderül, hogy Árminnak valami gondja van, akár még tűzszünetet is hajlandó kötni.

– Akkor kérd meg megint Balázst, hogy induljon veled – javasolta Döme.

Ármin megingatta a fejét.

– Vele tavaly is veszítettünk.

– Hát akkor... – Simonnak nem kellett hátrafordulnia, így is sejtette, hogy Döme az őszülő, sötétbarna tincseit birizgálja a tarkójánál. – Ha legyőzöd a büszkeséged, és megkéred Gabit...

– Apa. – Ármin hangjába él költözött. – Hagyjuk. Majd megoldom.

Simon elhúzta a száját, és pár gyors mozdulattal elmosta a tányért. Ideje volt kivonnia magát innen, és azt tervezgetnie, hogyan moderálja magát a tűzszünetük alatt.

– Vagy megkérhetnéd Simont – ajánlotta Anikó.

Simon nem tudta, mire kell őt megkérni, de érezte, hogy ez a sors büntetése, amiért hallgatózott. Nemes cél ide-oda.

– Hm? – fordult meg Simon zavartan mosolyogva.

Simonnak fogalma sem volt, kire nézzen: Dömére, aki hevesen bólogatott, Árminra, akinek kitágult a szeme, vagy Anikóra, aki folytatta a pakolászást, és nem is vette észre, hogy pattogzik a szavaitól a levegőben a feszültség.

– Képzeld el, Ármin már évek óta indul egy amatőr strandröplabdaversenyen – mesélte a nő.

– Anya! – Ármin ujjai a hajába csúsztak, ahogy megpróbálta leállítani az anyukáját.

Anikó csak leintette.

– Úgy volt, hogy idén elindul vele egy fiú, akivel egy röplabda egyesületben játszanak – folytatta. – De ma reggelt írt Árminnak, hogy eltört a bokája.

Ármin kivett két lisztes zacskót a szatyorból, megkerülte az étkezőasztalt, és Simon mellé lépett.

– Szegény – húzta össze Simon a szemöldökét, de nem kezdett kérdezősködni.

Hamar megérezte magán Ármin tekintetét, olyan volt, mint egy szúnyogcsípés.

– Mondj nemet – kérte halkan Ármin, ahogy kinyitotta az egyik konyhaszekrényt, és feltette a polcra a zacskókat. – Bárhogy is erősködnek, mondj nemet.

– Miért? – köszörülte meg Simon a torkát, ahogy eltörölgette a tányért. – Nem kéne egy új csapattárs?

– Egy olyan csapattárs kell, aki tud röplabdázni.

Ármin nem köpte ellenségesen a szavakat, nem ereszkedett meg lenézően a szemhéja, de Simon bőre mostanában vékonyabb volt, mint általában. Könnyebben aláférkőztek a feszültség szikrái, marták az ártatlan szavak, és zúzódásokat hagyott rajta már annak a gondolata is, hogy valaki azt hiszi róla, hogy nem elég jó.

– Hát – húzta ki magát Simon, ahogy letette a tálat – csak hogy tudd, nem egy röplabdaversenyen voltam már.

– Komolyan? – szaladt össze Ármin szemöldöke.

Komolyan. Simon egyik barátja, Lili röplabdázott, és Simon mindig elment a meccseire, ha az élet kezdett túl unalmassá válni, mert nem tetszett neki éppen senki. Meg persze azért is eljárt, hogy szurkoljon Lilinek.

– Persze – vont vállat Simon, ahogy jobbra-balra húzogatta az orrát. – Nem nézed ki belőlem?

Ármin pillantása sokatmondóan végigsiklott Simonon. Ennyit a tűzszünetről.

– Tök mindegy – csukta be a szekrényajtót Ármin. – Az is a te hibád, hogy eltört Kristóf bokája.

Simon felnevetett, de aztán lehalkította a hangját, nehogy felhívja magukra Ármin szüleinek a figyelmét – bár Döme épp hevesen magyarázott Anikónak arról, hogy kellene valamikor bográcsozniuk, azért elővigyázatosnak kellett lenni.

– Ez mégis hogy lenne az én hibám?

– Te jöttél azzal egyik nap, hogy ki fog fordulni a bokám pincérkedés közben – mondta Ármin, mintha ez olyan nyilvánvaló lenne. – Bevonzottad.

Simon hitetlenkedve pislogott párat. A düh ott forrongott a mellkasában, úgy kaparászta a légcsövét a forróság, mintha egy sivatagban próbált volna meg lélegezni.

Hogy is mondjam – kezdett neki –, hogy te vagy a legidegesítőbb, leggyerekesebb ember, akivel valaha találkoztam, és...

– Én tök szívesen indulnék Árminnal a versenyen. – Simonból egyszerűen csak kibuktak a szavak, ahogy megfordult, hogy Ármin szüleire nézhessen.

Anikó zöldes szeme köré nevetőráncok rendeződtek.

– Tényleg?

Természetesen nem. Bár Simon nem szerette, ha lebecsülik, de még inkább utált futni és erősíteni, így azzal is beérte, ha ráijeszthetett Árminra, és átadhatott neki abból a dühből, ami őt mardosta. Aztán előáll majd valami kifogással, amiért mégsem tud indulni a versenyen.

– Hogyne!

– Ez nagyon jó ötlet volt – simította meg Döme Anikó karját.

Anikó csak biccentett egyet, fel sem nézett rá, ahogy visszatért a pakoláshoz. Döme pislogott párat, mielőtt újra megköszörülte volna a torkát:

– Így legalább jobban megismerhetitek egymást.

Ármin oldalra lesett Simonra. Az összepréselt ajka, a hosszú pislogása és a megemelkedő mellkasa semmi jóra nem utalt, ezt Simon is tudta. Már készítette is magában a kifogást, mielőtt Ármin robbant volna.

– Szóval mikor is lesz ez a verseny? – kérdezte.

– Augusztus huszonharmadikán kezdődik – mormolta Ármin.

Simon leküzdötte a mosolyát. Nem gondolta volna, hogy a kifogás ilyen könnyen adja magát.

– Basszus, az pont a szülinapomra esik! Akkor lehet, hogy mégse...

– Így jártál – szakította félbe Ármin. – Kösz, hogy felajánlottad, hogy beszállsz! Gyere, megnézzük, hogyan tudunk együtt játszani.

Ármin megveregette a hátát, bár ez a veregetés inkább arra emlékeztette Simont, mint amikor az ember ütögeti a bőröndje tetejét, hogy beférjen az összes ruha, és be lehessen húzni a cipzárt.

– De... – fogott bele, viszont Ármin elindult a bejárati ajtó felé, és útközben felkapta a cipőtartó mellől a röplabdát.

Simon nézte, ahogy Ármin eltűnik a szeme elől. Hallotta, ahogy az ajtó csapódik a fiú mögött. Érezte, ahogy a tüdejéből kiszökik az összes oxigén, és tűz költözik a helyére.

– Azért úgy játsszatok, hogy lassan fél tizenegy, el kell indulnunk a bisztróba – lesett az órájára Döme.

– Persze – préselte ki magából a szavakat Simon, és Ármin után lendült.

Rég volt olyan, hogy valaki így felhúzta volna Simont. Árminnak inkább hálát kellett volna adnia, hogy valaki kimenti, és nem kell lemondania a versenyről, de legalább elmantrázhatta volna magában, hogy nem praktikus összeveszni egy munkatársával. Erre meg? Lebecsüli őt, és még arra is kényszeríti, hogy beváltsa a hirtelen felindulásból meghozott és rosszindulattal fűtött ígéretét? Ez hallatlan.

– Várj már meg! – szólt Ármin után, ahogy becsukta maga mögött a bejárati ajtót.

– Megy! – Ármin a kert túlsó végében állt a biciklitárolónál. Feldobta a labdát a levegőbe, és egy könnyed mozdulattal elütötte.

Simon felkapta a fejét, figyelte felé repülő labdát. Az nagy ívet tett meg, Simonnak lett volna ideje kilépnie előle, de a lába mégsem mozdult. A keze már annál inkább: fellendítette, és amikor a labda elég közel ért hozzá, leütötte.

A labda a földnek ütközött. A fű elnyelte a csapódás hangját, pedig Simon örült volna, ha csattan, mint a tesiterem linóleum padlóján. Ott mindig az osztálytársai ujjongása követte ezt a hangot – mert akárhányszor röplabdáztak, Simont odatuszkolták a hálóhoz, mondván, ő magas, majd leüti a labdákat –, de itt csak az hallatszódott, ahogy Ármin élesen beszívta a levegőt.

– Te nem vagy normális – közölte Simon, ahogy közelebb ment.

Ármin a labdát figyelte. Keze a csípőjén pihent, szemöldökei között mély ránc húzódott, és a szeme ide-oda járt, mintha fejben számolna vagy olvasna valamit. Csak akkor eszmélt fel, amikor Simon már előtte állt.

– Te vagy a nemnormális – vágta rá. – Egy dologra kértelek, hogy mondj nemet. Miért kell állandóan bekavarnod?

– Nem kavartam volna be, ha normálisan beszélsz velem – szuszogott fel Simon, és a labda felé intett. – És mi volt ez? Meg akartál ütni a labdával? És ha meghalok?

Ármin felnevetett, és kisöpörte a homloka elől a tincseket.

– Bőven ki tudtál volna lépni előle.

Ezzel Simon nem tudott vitatkozni, de szerencsére egész hosszú listát tartogatott magában a sérelmeiről, így gond nélkül folytatta:

– És mi van azzal, hogy hirtelen velem akarsz indulni a hülye versenyeden? Nem gondoltam komolyan az ajánlatomat, azt hittem, ezt te is tudod!

Ármin pár centivel Simon fölé magasodott, ahogy közelebb lépett.

– Tudom. – A fiú megütögette a mutatóujjával a haléntékát. – És azt is tudom, hogy napok óta hülyére veszel. Rendes vagy, hogy én tűnjek seggfejnek. Bocs, hogy nem mentem bele a játékodba.

Simon megköszörülte a torkát, és oldalra billentette a fejét. Ennek az Árminnak gyorsan le kellett állnia, nem tetszett ez Simonnak, hogy az összes érvét megcáfolta.

– Szóval akkor most tényleg elindulsz velem? Nem is tudok röpizni!

– De tudsz. – Ármin ezt most nem azzal a kötözködő hangsúlyával mondta, amitől megrándultak az arcán az izmok.

Simon megvakarászta a felkarját. A levegő furcsán vibrált körülöttük. Ármin elkapta a tekintetét, Simon nyelve hegyén pedig majdnem helyet foglalt a rettegett B-betűs szó.

– Viszont nem akarok olyannal együtt versenyezni, aki ha látja, hogy szar napom van, még meg is szívat. – Simon fellélegzett, amikor Ármin folytatta a beszédet. El sem hitte, hogy majdnem a bocsánatkérés szélén állt!

– Te kezdted azzal, hogy... – kontrázott rá Simon, de elhallgatott, amikor kerékcsikorgást hallott.

– A ti veszekedéseteket hallom az utca végéről? – fékezett le Kata a biciklijével.

Ármin és Simon egyszerre léptek hátra. Ármin lesimította a türkizkék pólóját, Simon meg összefonta maga mögött az ujjait, mint egy kisgyerek, akit leszid épp a tanára.

– Nem – ingatta a fejét Ármin. – Csak beszélgettünk.

Kata kifújta a levegőjét, ahogy leszállt a biciklijéről, és közelebb sétált. Láthatólag nem hitt Árminnak, összehúzta a szemöldökét, de a szeplői és a kipirult arca elvett a szigorából.

– És miről beszélgettetek?

– Csak... – Simonnak annyit kellett volna mondania, hogy Ármin nem akar vele együtt indulni a versenyen, hogy a saját javára fordítsa a helyzetet, de nem tette meg. Vigyáznia kellett, Ármin jobban a nyomában volt, mint hitte. – A Vörös Nádasról. Azon húztuk fel magunkat.

A szomszédos bisztrót hívták Vörös Nádasnak. Simon még nem tudott sokat arról, hogy honnan ered a konfliktus a két hely között, Döme eddig annyit említett róla, hogy a tulaj, Feri évek óta kötekszik, mert szerinte ellopták a névötletüket.

Simon szerint jópofa volt, hogy a Kék Sarok és a Vörös Nádas egymás mellett van, sőt, ha a közeli cukrászdánál észnél lettek volna, becsatlakoznak ő is a szivárvány egy színével, de ugyanakkor meg Simon nem tartotta magát a konfliktusmegoldás mesterének, így nem is szólt semmit.

– Mondtam már, hogy a szakácsuk bepróbálkozott nálam? – fonta össze maga előtt a karját Kata, és a vállát is kicsit összébb húzta.

– Komolyan? – halkította le a hangját Ármin. – Az nem valami negyven éves faszi?

– De – bólintott Kata. – Szóltam anyukádnak, ő beszélt Ferivel, aki csak annyit üzent, hogy a mai világban túl érzékenyek az emberek.

Simon hitetlenkedve felszuszogott.

– Nem mondod!

– De – vakargatta meg Kata a felkarját. Pár másodpercig csak a sárga tornacipőjét figyelte, aztán felkapta a fejét. – Mindegy is. Megyünk ma együtt dolgozni?

Simon Árminra pillantott. Remélte, hogy ő mond valamit, valami okosat, vagy valami kevésbé okosat, ami akár még illegálisnak is számított, de a fiú csak a füvet nézte. A szeme megint ide-oda járt, homlokát ráncok övezték.

– Persze, csak hozzuk a cuccunkat – mondta végül Ármin.

Simon összerezzent, amikor megérezte, ahogy a fiú megfogja a vállánál, és határozott mozdulattal a bejárati ajtó felé tereli.

– Indulj el velem a versenyen – kérte halkan, ahogy beillesztette a zárba a kulcsokat.

– Mi? – húzta össze Simon a szemöldökét. – Azt hittem, megegyeztünk, hogy ezt egyikünk se akarja.

Az ajtó nyikorgott, ahogy Ármin kinyitotta.

– Azon leszek, hogy találjak valaki mást – nézett Ármin a szemébe. – De addig eddz velem.

– És ha nem találsz senki mást? – Nem tetszett ez Simonnak. Hacsak Ármin nem talál nap végére valakit a helyére, akkor holnap reggel már tuti ott dörömböl majd az ajtaján, hogy menjenek futni munka előtt.

– Akkor majd teszel nekem egy szívességet, nem fogsz belehalni – lépett be az előszobába Ármin.

– Jó, de akkor te is jössz egy szívességgel – vont vállat Simon. – Mondjuk elkésel egyik nap, és hagyod, hogy előbb beérjek.

Ármin unottan oldalra biccentette a fejét, de amikor látta, hogy Simon nem hátrál meg, lehunyta a szemét. A válla megereszkedett, vékony arcán ellazultak az izmok.

– Legyen.

Simon felszuszogott, és inkább kibújt a papucsából, hogy felvegye a cipőjét. Jó vicc – gondolta magában, de mire felegyenesedett, Ármin még mindig ugyanúgy állt, és a jókedv legkisebb jelét sem mutatta.

– Komolyan? – halkította le Simon a hangját.

Ármin aprón biccentett.

– Szóval mit mondasz?

Mit mondott? Simon köpni-nyelni nem tudott. Az agya akár lehetett volna egy elrontott omlett is, ugyanannyi gondolat mocorgott volna benne. Nem értette, hova lett Ármin heves ellenkezése, és hogy ezt miért Kata története törölte ki belőle.

– Vagy mégsem vagy olyan jó röpiben?

Simon élesen beszívta a levegőt. Az agyában átkattant valami, a bőre még vékonyabbá vált, és a szavak szinte kiráncigálták belőle a mélyre temetett emlékeit.

Jónak kellett lennie. Ha a munkában, akkor a munkában, ha a röplabdában, akkor a röplabdában. Mindegy, csak valamiben.

– Oké. Ha más nem vállalja, akkor elindulok veled azon a versenyen.