Tizenkettedik fejezet – Hogy is mondjam, hogy már kapizsgálom?

„mizu otthon, minden oké?" – küldte el az üzenetet Simon.

Amíg Ádám válaszára várt, az asztalra dobta a telefonját. Egy odaszáradt szószmaradékot próbált lekaparni, miközben kihúzta magát, hogy jobban belásson az üvegen keresztül a bisztróba. Döme, Anikó és Ármin bent ücsörögtek, de Simon ha akart, sem tudott volna szájról olvasni, hogy rájöhessen, mi történik.

Ádám pontosan úgy hallgatott, mint Döméék, így Simon felkapta a mobilját, hogy új üzenettel bombázza:

„nagyon unalmas az élet nélkülem?"

„Kicsit, de azért elvagyok" – írt vissza végre Ádám. – „Tegnap újranéztem a Vándorló palotát, szóval most pár napig azon fogok kattogni."

Simon felszuszogott. Ádám kiskoruk óta odavolt a Vándorló palotáért, és Simon fejében párszor meg is fordult, hogy összecserélték Ádám igazi ikertestvérével a kórházban, mert neki sosem jött át annyira a lényege. Egy valamit azért megértett:

„Howl továbbra is úgy néz ki, mint akiről nem tudod eldönteni, hogy fiú vagy lány, és azt sem, hogy csak nagyon tetszik, vagy szeretnéd ellopni a külsejét?"

„Aha. Majd jövőhéten nézzük újra együtt is." – írta Ádám.

– Jó reggelt, Sebestyén!

Simon lehunyta egy pillanatra a szemét Feri hangjának hallatán. Kíváncsi volt, a férfi vajon felcsapja-e az anyakönyvezhető utónevek listáját a találkozásaik előtt, vagy belülről ered a seggfejsége.

– Szia, Feri – biccentett illedelmesen.

– Döme bent van? – állt meg a férfi csípőre tett kézzel az erkélyen.

Simon valami olyasmi akart mondani, hogy „ha kinyitnád a szemedet, talán rájönnél, te utolsó paraszt", de csodával határos módon mást szűrt ki a foga között:

– Igen, már vár.

Feri bólintott egyet, sarkon fordult, és bement a bisztróba. Döme azonnal felpattant, amikor Feri mögött csapódott az ajtó, és intett neki, hogy üljön le.

Simonnak valójában fogalma sem volt arról, hogy Döméék Ferire vártak. Neki csak annyit mondtak, hogy várjon még egy kicsit, mielőtt elkezdenek dolgozni, aztán bementek csendkirályt játszani. Azt végképp nem tudta, miről beszélgethetnek, egyedül a múltheti koncert jutott eszébe.

De Simon nem nyomozónak készült, így inkább visszaírt Ádámnak:

„oké, majd újranézzük. ha jössz, hozd le légyszi otthonról a kék pólómat, tudod, ami ilyen kék."

Simon megfogalmazott még pár roppant informatív kérést arról, hogy Ádám miket hozzon magával, amikor Nándiékkal együtt lejön, hogy a jövőhetet Erikék nyaralójában töltsék, bár legszívesebben szabályokat kötött volna ki. Még nem állt készen rá, hogy újra a suliról beszélgessenek és a rajzórákról – márpedig a barátai mindig aggódtak, és aligha hagyták, hogy eltemesse magában a problémáit.

Simon felkapta a fejét, amikor Anikó odabent hirtelen, szárazon felnevetett. Hangja még a csukott ajtón át is kiszűrődött:

– Ne viccelj már, Feri.

Simon hunyorított, hogy Anikó szájáról olvashasson. Oldalról látott rá, a nő szőkés haja az arcába lógott, nehézkesen állt össze a pár szó, amit mondott:

– Nem úgy gondolta!

Anikó egészen biztosan Árminról beszélt. Simonban még élénken élt, ahogy Ármin a koncert alatt elküldi Ferit, és most is elég volt azt látnia, ahogy a fiú az összefont ujjait nézi, és a körme körüli bőrt kaparássza.

Simon hamar feladta a szájról olvasást, amikor Anikó elfordult, és csak a hátára látott rá. Inkább más célokra használta fel a nyomozói tudását, és unaloműzésképp teszteket keresgélt.

„Melyik Chris lennél: Chris Pine, Chris Hemsworth, Chris Evans vagy Chris Pratt?"

Simon tovább pörgetett. Ez túlságosan tesztoszteron túlfűtött tesztnek tűnt.

„Melyik fanfiction trope lennél?"

Ezen már elgondolkozott, de utoljára nyolcadikban vett kezébe önszántából könyvet, amikor otthon feküdt két hétig mononukleózissal, így ismét lejjebb görgetett.

„Melyik The Walking Dead karakter lennél?"

Bingó. Igen, Simonnak feltétlenül tudnia kellett, melyik karakter lenne. Nem, nem látta a sorozatot, mindössze másfél részt unalmában, szintén a mononukleózis alatt.

„Mi a nemed?" – ugrott fel az első kérdés.

Simon pillantása unottan futott végig a férfi és nő opciókon, de a harmadikon már megakadt a tekintete: zombi. Szuszogva a rákattintott híres harmadik nemre, aztán lejjebb tekert.

„Mit csinálnál legelőször, ha kitörne az apokalipszis?"

Simon felkapta a fejét, amikor nyílt a bisztró ajtaja. Anikó jött ki, táskájából a slusszkulcsot kereste elő, de lelassított, amikor Simon mellé ért.

– Biztos mindjárt végeznek – mosolyodott el a nő halványan.

Simon aprót bólintott, ahogy Anikó arcát fürkészte. Figyelte pár másodpercig, amíg megállapította, hogy a vonásait a harag feszíti meg, aztán visszanézett a telefonjára.

„Otthon maradnék" – választotta ki Simon az opciót, de egyből megbánta, amint felugrott a következő kérdés. Rosszul döntött. Inkább azt kellett volna választania, hogy információt gyűjt.

– Baj van? – köszörülte meg Simon a torkát, hátha javíthat valamennyit a jellemén.

Egyébként is unta már, hogy nem értett semmit.

– Nem – legyintett Anikó. – Majd Döme lerendezi, addig én veszek útravalót.

Simon újra biccentett, újra visszafordult a telefonjához, és újra felpofozta magát lélekben. Talán az ő hibája volt, hogy nem tudott semmiről, mert sosem kérdezett semmi értelmeset.

– Útravalót? – húzta össze a szemöldökét.

Anikó már pár lépéssel odébb járt, fél lábbal a lépcsőn ácsorgott, amikor visszafordult.

– Árminnal felmegyünk ma Székesfehérvárra, ki tudja, mikor fogunk ebédelni.

– Hogyhogy felmentek? – kérdezősködött tovább, ahogy megérintette a képernyőjét, mielőtt az elsötétedhetett volna.

– Eladjuk a lakást – mesélte Anikó. – Mini segít képeket csinálni.

Simon szemöldöke összeszaladt. A tudata legmélyén ott mocorgott, ahogy Feri összevissza beszél, először arról, hogy télre meg kellene csinálnia Dömének a nyaraló szigetelését, aztán Ármint kérdezi a pesti röplabdaegyesületről, de nem tudta összekötni a szálakat.

Talán azért nem, mert a gondolatai teljesen másfele jártak:

– Mini? – mosolyodott el.

Anikó meglepetten felnevetett, mint aki nem is vette észre, mit mond ki.

– Ármin, Ármini, Mini – magyarázta. – Döme találta ki kiskorában, mert sokáig elég alacsony volt.

Simon eltakarta a tenyerével a száját, hátha visszafojthatja a nevetését. Magában már ötszáz kérdést megfogalmazott, amivel több zsarolásraméltó információt deríthet ki Ármin – illetve Mini – múltjából, de Anikó hátrált egy lépést, mielőtt bármelyiket is feltehette volna.

– Na, sietek is! Jó munkát mára, kitartást – mosolygott a nő, aztán a kocsihoz sétált.

Simon intett egyet elköszönésül. Egy ideig még jól szórakozott magában Ármin becenevén, de ahogy visszapörgette magában a beszélgetést, egyre jobban befurakodott a gondolatai közé az értetlenség. Ennek nem így kellett volna lennie. Nem megkétszereződnie kellett volna a kérdéseknek a fejében, hanem válaszokat kellett volna kapnia.

Azért Simon nem nyomasztotta magát sokáig. Visszatért a teszthez, szeme végigfutott a betűkön:

„Könnyen megbízol másokban?"

Simon rányomott az igen gombra, de a következő kérdésnél összehúzta a szemöldökét.

„Mások könnyen megbíznak benned?"

Simon nyelt egy nagyot, és az asztalra tette a telefonját. Lehet, erről lett volna szó? Mások nem bíztak meg benne eléggé?

Azonnal tesztelhette az elméletét, amikor az ajtó nyílt, és Ármin kilépett a bisztróból. A fiú megtorpant, körbenézett, aztán olyan arcot vágott, mintha minden mindegy alapon egy hete lejárt tejet akarna meginni egy kis kovászosuborka mellé, és leült Simon mellé.

– Baj van? – Simon kezdte magát úgy érezni, mint egy tehetségkutató műsorvezetője, aki interjút készít a versenyzőkkel, miután szétalázta őket a zsűri.

– Nem – vette elő a telefonját Ármin a zsebéből. – Majd apa lerendezi.

Simon elmosolyodott. Vajon Anikó és Ármin előre lebeszélték, mit mondanak?

– Aham – bólogatott.

Ármin vetett rá egy gyors pillantást, aztán a telefonjába merült. Talán még mindig eljátszotta, hogy haragszik, amiért tegnap Simon bedobta a vízbe, vagy csak sürgős elintéznivalója akadt, Simont egyik lehetőség sem hatotta meg. Elég könnyen eldöntötte, melyik a fontosabb: Ármin lelkibékéje vagy, hogy ő ki tudja tölteni a tesztet.

– Mit csinálsz? – nyújtogatta a nyakát, hátha rálát Ármin telefonjára.

– Leszállnál egy kicsit rólam? – sóhajtott Ármin.

– Örömmel – emelte égnek a tekintetét, és felvette a telefonját az asztalról.

Simon összepréselt ajkakkal rányomott a nem gombra, és inkább tovább haladt a következő kérdésre. Megválaszolta, hogy hol táborozna le, és mi hiányozna az apokalipszis előtti életéből, aztán megvakarta a felkarját, hátha ezzel pár képzeletbeli mérgeshangyát is lesöpör magáról. Ármin tekintete szinte felperzselte a bőrét.

– Csak ügyeket intézek – mondta a fiú békítően.

– A versenyre jelentkezel? – kérdezte halkan.

Mindössze egy nap maradt a jelentkezési határidőig. Ármin a tegnapi meccs óta nem hozta fel témának a versenyt, Simonnak pedig fogalma sem volt, mit csináljon. Nem akart lemondani róla, de vészesen kifogyott az ötletekből.

– Igen, majd mindjárt – biccentett Ármin. – Most még átutalom a pénzt az edzőtáborra.

– Mikor mész?

– Jövőhéten – nézett vissza Ármin a telefonjába.

Simon is újra a mobiljára nézett. „Jól megbirkózol a váratlan helyzetekkel?" – bukkant fel az újabb kérdés. Simon ujja bizonytalanul járt az igen és a nem között. Helyeselnie kellett volna, de nem tudott, amikor a gondolatai sorban borultak el, mint a dominók.

A mai csak egy Ármin-mentes nap. Ha Ármin elmegy táborba, akkor már egy hét lesz. Ha a nyár véget ér, akkor egy egész tanév.

– Akkor nem is jössz Erik szülinapi bulijába? – köszörülte meg a torkát.

– Nem hiszem – lesett fel Ármin.

Simon elhúzta a száját, és rányomott a nem gombra. Ha jól megbirkózott volna a váratlan helyzetekkel, nem terpeszkedik szét a mellkasában a csalódottság.

Pár percig csendben ültek. Simon megválaszolt néhány újabb kérdést a végeláthatatlan tesztből, aztán feljebb ült, és belesett a bisztróba. Döme és Feri még mindig beszélgettek, de Döme most már felvette az olvasószemüvegét, kezében pár papírt tartott.

Ármin az asztal alatt finoman megrúgta Simont, hogy felhívja magára a figyelmét.

– És te mit csinálsz?

– IQ tesztet töltök ki – mosolygott Simon.

Ármin egy lapos pillantással jutalmazta. Simon a határán állt, hogy sértetten felprüszköljön, amiért a fiú nem nézi ki belőle, hogy értelmesen töltse el az idejét, de Ármin újra megszólalt:

– Akarsz te jelentkezni beugrónak a versenyen?

Simon előrébb csúszott a székében. Szerette volna, ha a telefonja nem koppan akkorát az asztalon. Ha a bal lábával nem kezd el egyből izgatottan dobolni. Ha az ajka nem görbül egyből felfelé, hogy úgy vigyorogjon, mint egy idióta.

Nem akart ennyire lelkesnek tűnni. Nem akkor, amikor Ármin úgy tette fel a kérdést, mintha csak arról érdeklődött volna, kér-e egy pohár vizet.

– Hát... – fogott bele Simon.

– Nem muszáj – szakította félbe Ármin. – Tudom, hogy aznap van a szülinapod, meg minden. De tegnap ügyesebb voltál, mint Balázs, és amúgy is állandóan eltűnik miattad a röplabdám, szóval...

– Először is fogalmam sincs, miről beszélsz – sóhajtott nagyot. – És igen, szívesen kihúzlak a szarból.

Ármin az ég felé emelte a tekintetét, ahogy kinyújtotta Simon felé a kezét.

– Add ide a személyidet, be kell írnom a számát. És nem húzol ki a szarból, csak akkor kell indulnod, ha Farkas valamiért nem tudna.

Simon elővette a zsebéből az igazolványtartóját, és kihalászta az összeragadt műanyaglapok közül a személyi igazolványát. Most még a képe sem idegesítette annyira, pedig lassan négy éve készült, még hosszú, vállát verdeső haja volt rajta, és morcosan nézett a kamerába.

– Pontosan. Megmentelek, ha Farkas cserbenhagy – adta oda Árminnak az igazolványt.

Ármin tekintete a képre kúszott, szemét nevetőráncok ölelték körül, amikor fellesett.

– Biztos jól átgondoltad?

Simon gondolkodás nélkül bólintott.

– És te jól átgondoltad?

Ármin szintén biccentett, ahogy hátradőlt a székében.

– Köszönöm.

Simon alig tudta elfojtani a mosolyát, ahogy a Balaton felé pillantott. Persze nem sikerült a terve száz százalékosan, hiszen Ármin nem vált meg Farkastól miatta, de ez egy pillanatig sem zavarta.

Ármin jónak gondolta. Ügyesnek. Ez éppen elég volt.

Amíg a fiú beírta a személyi számot a jelentkezési űrlapba, addig Simon rendet teremtett a gondolatai között. Rá akart kérdezni, hogy mostantól újra együtt fognak-e edzeni, és hogy ott kell-e lennie a verseny napján, de egészen más bukott ki belőle:

– Tavaly Balázs volt a beugró, ugye?

Ármin nem nézett rá, de a válla megfeszült.

– Igen.

Simon az asztalra könyökölt.

– Szóval nem vele akartál eredetileg indulni?

– Nem. – Simon szinte biztos volt benne, hogy Ármin ennél többet nem fog elárulni. Arcát ráncok szőtték be, ujja céltalanul járt a képernyő felett, tekintete messziről kerülte Simonét. De aztán mégis folytatta. – Úgy volt, hogy Gabival indulunk együtt.

– Kivel? – húzta össze a szemöldökét.

Ármin a combjára fektette a telefonját.

– Gabival – ismételte el. – Az exemmel.

Simon oldalra biccentette a fejét.

– És mi történt?

Ármin mély levegőt vett. Türelmetlennek tűnt, frusztráltnak, olyannak, mint akinek muszáj találnia valami pótcselekvést, hogy ne kelljen a szavaira figyelnie. Közelebb húzta a székét Simonéhoz, térdük finoman összekoccant.

– Csak elkésett – köszörülte meg a torkát. – Nem ért oda időben, mert előző este azzal a sráccal bulizott, akivel most együtt van.

Simon eltátotta a száját.

– Milyen szemét csaj!

Ármin pislogott egyet, mintha várt volna valamire, aztán felvonta a szemöldökét.

– Gabi, mint Gábor – magyarázta. – Ferinek a fia.

Simon szíve meglódult. Fel akart nevetni az abszurditás miatt, hogy Ármin pont Feri fiával volt együtt, de nem tudott. Ebben a pillanatban nem Gabi és nem is Feri követelte meg magának a figyelmet, hanem a tény, hogy Ármin együtt volt egy fiúval.

Ármin fürkésző tekintete szinte a bőre alá fúródott, térde az övének préselődött, és Simon tudta, hogy mondania kéne valamit. Valami vicceset, valami támogatót, valami bosszankodót. Valamit, ami elvonja a figyelmét arról, milyen izgatottság szövi be magát a sejtjei közé.

– Hogy úgy – vett egy mély levegőt, hátha felélénkül. – Elég Rómeó és Júlia sztori lehetett, hogy összejöttél a konkurens bisztró tulajának a fiával.

Ármin lassan elmosolyodott, ahogy újra felvette a telefonját.

– Nem volt az. Mióta megnyitott öt éve a Vörös Nádas, azóta barátok voltunk. Én tanítottam meg röplabdázni is.

– Unalmas vagy – sóhajtott Simon. – Még egy rendes ellenséget sem tudsz begyűjteni.

– Hát, most már nem vagyunk túl jóban – vont vállat.

Simon megértően biccentett.

– Én se lennék jóban az exemmel, ha megcsalt volna.

Ármin a bisztró felé lesett, ahogy megingatta a fejét.

– Nem csalt meg. Tavaly nyár végén szakítottunk, csak télen jöttek össze a barátjával.

Simon összehúzta a szemöldökét, de nem szólalt meg. Hiába volt Ármin beszédesebb kedvében mint általában, és Simon hiába tudta volna még hosszasan ecsetelni a témát, nem tette meg.

Két dolog érdekelte csak igazán: hogy Ármin nem heteró, és hogy még mindig nem húzta el a lábát.

– Azért ezt ne annyira emlegesd Feri előtt – tette hozzá Ármin. – Gabi még nem bújt elő.

– Persze – biccentett Simon. – Egyébként sem beszélnék önszántamból Ferivel.

– Nem tudlak hibáztatni – szuszogott Ármin, majd újra felvette a telefonját.

Amíg a fiú jelentkezett a versenyre, Simon visszatért a teszthez. Kellett párat pislognia, mire megértette, miért az a következő kérdés, hogy milyen fegyvert vinne magával. A gondolatai ezer felé jártak, csak a zombiknál nem.

Azért kiválasztotta a baseball ütő opciót, és tovább lépett a következő kérdésre. Már az utolsónál tartott, amikor Anikó bekanyarodott a bisztró utcájába. Ármin egyből pattant, és Simon gondolta, rákérdez a költözésre, de a fiú szólalt meg először:

– Majd este jövök – tolta be a székét Ármin –, és megbeszéljük, mikor edzünk legközelebb.

– Oké – pillantott fel rá Simon.

Ármin biccentett egyet elköszönésül, aztán a kocsihoz ment. Simon hosszasan fújta ki a levegőt, de legszívesebben felnyögött volna, amikor Feri és Döme is kijöttek a bisztróból.

– Na – nyújtotta a kezét Feri –, akkor ezt is megbeszéltük.

Döme kezet rázott vele, szabad tenyerét még finoman Feri karjára is fektette.

– Még egyszer köszönöm!

Simon legszívesebben az égnek emelte volna a tekintetét. Nem értette, miért kell egy olyan alaknak, mint Feri, kinyalni a seggét, főleg egy olyan semmiség miatt, mint a múltkori koncert.

– Majd beszélünk – veregette meg Feri Döme vállát, aztán hátrált egy lépést, és intett Simonnak. – Jó munkát mára, Stefán!

Simon magára öltött egy mosolyt, amivel véletlenül sem üzente azt, hogy képes lenne ebben a pillanatban a Balatonba fojtani Ferit.

– Kösz, Feri.

Feri nevetgélve a Vörös Nádashoz ment, hogy kinyissa a kaput. Amikor eltűnt az ajtó mögött, Döme bocsánatkérő mosolyt küldött Simon felé.

– Ne haragudj, hogy megvárakoztattalak. Még elintézek egy gyors telefont, és jöhetsz!

– Addig megvárom Katát – lesett Simon a telefonja órájára. – Lassan itt kéne lennie.

Döme röviden bólintott, és visszament a bisztróba. Simon nyújtózkodott egy nagyot, megropogtatta a nyakát, aztán az utolsó kérdést is megválaszolta a teszten. Az eredmény pár másodperccel később fel is ugrott: Wayne Dunlap.

– Ki a tököm az a Wayne Dunlap – morogta maga elé Simon, ahogy lejjebb görgetett, hogy elolvassa a rövid jellemzést.

– Halihó! – csendült fel Kata hangja.

Simon felkapta a fejét. Kata még csak az utca végében álló cukrászdánál tartott, mellette egy srác sétált. Simonnak hunyorítania kellett, hogy felismerje: az orrpiercinges srác volt, a Rozsomakik gitárosa.

Pár métert még együtt tettek meg, aztán a fiú elkapta Kata kezét, és közelebb húzta magához. Simon úgy érezte magát, mint kiskorában, amikor esténként diafilmeket vetítettek. Képkockáról képkockára látott mindent.

Ahogy Kata lábujjhegyre áll.

Ahogy a srác lehajol.

Ahogy Kata rövid csókot nyom a fiú szájára, mielőtt elköszönne.

Furcsa volt. Simon arra várt, hogy mindjárt úgy fogja érezni, a tüdeje összezsugorodik és nem engedi levegőhöz jutni. Azt hitte, ha nyelni akar majd egyet, akkor egy gombóc fog a torkába nőni. Azt hitte, a gondolatai összecsomósodnak, mint a karácsonyi égősorok, de ehelyett csak kisimultak.

Nem értette, hogy lehetett ennyire hülye. Tudnia kellett volna. Tudnia kellett volna már a srác nyálas, nevetséges beszédénél a bisztróban, vagy akkor, amikor először találkoztak. Hisz Bence megmondta: Kata tavaly egy orrpiercinges sráccal volt együtt.

– Majd írok, ha végeztem – mosolygott Kata a srácra, aztán Simon felé indult vadul integetve.

Simon halványan elmosolyodva visszaintett. Frusztráltság pattogzott a bőrén, és keserűen szökött ki a levegő a tüdejéből, de az igazat megvallva csak Árminra tudott gondolni. Arra, hogy a fiú vajon tudott-e már erről, csalódott lesz-e, amikor megtudja, vagy úgy fog-e érezni, mint Simon: hülyén, amiért ennyi mindent nem vett észre, többet között azt, hogy egy ideje talán már nem is Kata tetszett neki igazán.

Simon feltápászkodott a székéből, és lepillantott a tesztre. „Te Wayne Dunlap lennél, egy zombi, akit már a második részben megölnek. Mivel Wayne kétszer is meghal, valószínűleg nem figyelsz eléggé a részletekre, és nehezen esnek le a dolgok." – írta a jellemzés.

Hát igen. Ezt már kezdte Simon is kapizsgálni.