Tizenegyedik fejezet – Hogy is mondjam, hogy hasonlítunk?

Csütörtökig Simonnak három napja maradt megtanulni röplabdázni. Még Lili edzéstervével is kételkedett benne, hogy ennyi idő alatt megváltja a világot, főleg, hogy Ármin ahol tudta, nehezítette a dolgát – és kivételesen nem szándékosan.

Egyszerűen csak ott volt mindenhol. A konyhában, amikor Simon evés közben röplabdás videókat nézett. A fürdőben, amikor Simon a sajgó alkarjára keresett fájdalomcsillapítót. A gondolatai közt, amikor aludni próbált.

De a legrosszabb mégis az volt, amikor Ármin a focipályán jelent meg.

– Te mit csinálsz itt? – állt meg Ármin mellette.

Simon felkapta a fejét, amikor Ármin táskája a füvön landolt. Karja még görcsben állt a fekvőtámaszoktól, ahogy felkönyökölt, kiszáradt torkát meg kellett köszörülnie, mielőtt megszólalt:

– Minek néz ki?

Ármin leguggolt mellé. Pillantása végigsiklott Simon fehér, átizzadt trikóján, amint kicipzározta a táskáját, és elővette a kulacsát.

– Haldoklásnak – nyújtotta felé Ármin az üveget.

Simon az ég felé emelte a tekintetét, de azért elvette a flakont, és nagyot kortyolt a vízből. A testét elárasztó kellemes hideg helyet adott pár gondolatnak, ami felperzselte az idegszálait. Hirtelen csak arra tudott gondolni, hogy Ármin kulacsából iszik.

Ármin szája az üvegen. Most az üveg az ő száján.

Simon felült, mintha a fű égette volna a hátát, és Ármin kezébe nyomta a flakont.

– Nem haldoklom.

Ármin ivott egy keveset, ádámcsutkája fel-le mozdult, ahogy nyelt. Az ő fejében nem az járhatott, mint Simonéban, mert akkor talán a focipálya másik végébe hajítja a kulacsot.

– Akkor mégis mit csinálsz? – csavarta vissza a kupakot a fiú.

Simon körbenézett maga körül. A saját vizét, a telefonját és a fejhallgatóját pár méterrel arrébb, a kapu mellé hányta le, de akár otthon is felejthette volna őket, egyik sem segített hihető hazugságot összekovácsolni.

– Rajzoltam – dörzsölte meg Simon az orrát.

Ármin követte a pillantását, szemöldökét összehúzta, amikor visszanézett rá.

– Aha.

– Inspirálódtam – helyesbített Simon, ahogy feltápászkodott. – Tudod, kell az ihlet, meg ilyesmi.

Ármin összepréselte az ajkát, mielőtt kibukhatott volna belőle egy mosoly. Vállat vont, és Simon remélte, ezzel ráhagyja a dolgot. Meg is indult a főút felé, de alig tett meg pár lépést, Ármin utána szólt:

– Majd megmutatod, ha kész?

Simon még sosem volt olyan biztos a válaszában, mint akkor, amikor visszakiabált:

– Nem!

Végül megmutatta. Nem akart ő semmit sem rajzolni, főleg nem Ármint, mégis megtette. De csak mert estére berágta a gondolat magát a tudatába, és különben is meleg volt, még takaró nélkül is vergődött az ágyában.

Szóval éjfél körül lapot meg ceruzát vett elő, és húzta egymás után a vonalakat. Nem lett szép, egyébként sem lehetett semmi szép egy karikatúrában, de Simon ehhez értett. Az összevisszasághoz, a groteszkséghez.

„Nesze" – firkantotta fel a papír sarkába, aztán Ármin ajtajához ment.

Bekopoghatott volna. Lefotózhatta volna a rajzot, hogy elküldje neki. Akár a kukába is dobhatta volna galacsinként összegyűrve, de egyik lehetőséggel sem volt megelégedve.

Inkább becsúsztatta Ármin ajtaja alatt a lapot, és hátrált pár lépést. Várt pár másodpercet, egy pillanatig azt hitte, a fiú már alszik, és nem fog válaszolni, de végül reccsent a szobában a padló – az ajtó azonban nem nyílt.

Eltelt egy bő perc, mire Simon úgy döntött, megpróbálkozik újra az alvással. Már a küszöbön állt, amikor Ármin ajtaja alól előkerült a papír.

„Ez meg mi akar lenni?" – Simonnak hunyorítani kellett a sötétben, hogy lássa a betűket, de ajkára vigyor kúszott, amint megfordította a lapot, hogy láthassa a rajzát.

A kenguru, aki egy röplabdát tartott a hóna alatt, pont olyan ítélkezően nézett vissza rá a papírról, mint ahogy Ármin tette volna.

Simon visszament egy ceruzáért és a telefonjáért a szobájába, majd a lap másik oldalára firkantott:

„Te."

Újra Ármin ajtajához ment, és becsúsztatta a papírt a kis résen. Amíg várakozott, leült, és hátát a hideg falnak döntötte.

„Ettől féltem. Amúgy jó lett, nem értem, miért mondod mindig azt, hogy nem tudsz rajzolni." – érkezett meg Ármin válasza.

Simon kifújta a levegőjét. Így, hogy nem feszített a tüdeje, a folyosón sötét uralkodott, és a hűvös fal kordában tartotta a mérgeshangyákat, egyszerűbben gondolt vissza az év utolsó rajzórájára.

A dühre. A lemondásra. Az elhatározásra, hogy többet nem vesz ceruzát a kezébe.

„Mert már rég nem rajzoltam semmi jót." – Simon megvilágította a telefonjával a lapot, miközben írt. – „Második félévben nem adtam be egy rajzomat sem fakton."

Simon ujjai között megszorult a lap, mielőtt becsúsztatta volna a résen. Ha lett volna nála radír, talán azonnal eltünteti a szavait. Magát sem értette, miért beszél erről. Közel százötven kilóméternyire menekült mindenkitől, aki felhozhatta volna ezt témának, és most egy késői óra, a sötét meg egy gyóntatásra emlékeztető beszélgetés elég ahhoz, hogy megnyíljon?

De végül becsúsztatta Ármin szobájába a lapot. Talán, ha a fiú is olyan fürkésző, aggódó tekintettel nézi őt folyton, mint Simon szülei, akkor legalább kevésbé akar majd a közelében lenni.

„Szóval volt idő, amikor jól rajzoltál?" – írt vissza Ármin.

„Persze, koromhoz képest. Három évesen nagy szám volt, ha pálcikaembereket rajzoltam." – Simon az elviccelés ellenére is úgy passzolta vissza a lapot, mintha a közelében lélegezni sem tudna.

Hallotta, ahogy Ármin mozog a szobájában. Recsegtek a lécek a léptei alatt, és Simon félt, hogy mindjárt megnyikordul a kilincs, de aztán mellé csúszott a lap a rés alól.

„Hogy osztályozott le a tanárod év végén?"

Simon felszuszogott. Ez annyira Ármin volt. Hülye praktikus kérdések, nulla érzelem, megkérdőjelezhetően őszinte érdeklődés. De Simonnak ez kellett, hogy kitisztuljon a feje, hogy ne álljanak görcsben az izmai.

Fogalma sem volt, mire kapott jegyet. Egyszer csak megjelent a naplóban egy ötös és két egyes, de aztán ott volt az a vita a tanárával, és sosem gondolkozott el rajta, hogy ment át kettessel.

„Nem tudom. Biztos órai munkára kaptam jegyet." – írta vissza.

„Lehet. De ügyes vagy, nekem tetszik a rajzod."

Simon mellkasában forróság ébredezett. Nem akarta átverni magát, tudta, hogy ettől nem nyeri vissza az önbizalmát – de akkor sem nyerte volna vissza, ha Ármin különösen jól ért a szavakhoz és a vigasztaláshoz.

Így viszont nem szorult apróra a gyomra. Nem kellett elmagyaráznia, mint a barátainak, hogy igenis baj, ha nem tetszik mindenkinek, amit csinál. Nem kellett lefutnia ugyanazokat a köröket, mint a szüleivel, ha meg akarta értetni velük, hogy úgy érzi, semmi másban nem volt eddig jó, csak a rajzolásban.

„Megtarthatod." – firkantotta a lapra.

Simon feltápászkodott, és még utoljára Ármin ajtaja felé lesett. Talán Ármin mégis értett a szavakhoz és a vigasztaláshoz. Talán az összeszedettsége simította el a Simonban készülődő vihart. Talán azért értek ilyen sokat a szavai, mert ő maga is kudarcot vallott a röplabdában, amikor tavaly elveszítette a versenyt.

Simon becsukta a szobája ajtaját, és ahogy bedőlt az ágyába, elhatározta, hogy megpróbálja megismerni Ármint. Persze nem azért, mert annyira érdekelte volna őt a fiú – csak az év viccéért, hogy kiderítse, tényleg van-e bennük valami közös.

——

– Írtam Farkasnak – dobálta egyik kezéből a másikba Ármin a labdát. – De még nem válaszolt.

Simon ásítva nyújtózkodott egy nagyot. Talpát nyomta pár kavics, ami a strandröplabdapálya homokjába keveredett, de annyira nem zavarta, hogy lehajoljon és a fűre dobja őket. Az ötkor kelés és a bicikliút Zánkáig már kivette az erejét.

– Azt hiszem, most nyaral – tornáztatta meg az ujjait Balázs. – Írjak neki, hogy válaszoljon neked?

Ármin megveregette Bence vállát, hogy keljen fel. A fiú percek óta a pálya szélén ült, homlokát a felhúzott térdének biccentette, talán el is aludt. Simon szívesen ledőlt volna mellé, de egyből felélénkült, amikor Ármin megszólalt:

– Aha. Csak el kéne küldenie a személyi számát, hogy jelentkezhessünk a versenyre, mert tizenötödike a határidő.

Simon előhúzta a telefonját a zsebéből, hogy megnézze az időt. 6:03, július 13.

– Francba – morogta maga elé.

Két nap. Összesen ennyi ideje maradt, hogy meggyőzze Ármint arról, hogy együtt kéne indulniuk a versenyen. Negyvennyolc óra nem volt elég, hiába készültek most meccset játszani. Simon izmai sajogtak az előző napi edzéstől, a gondolatai zümmögtek az éjszakai levelezéstől, mintha egy méhkas költözött volna a fejébe.

– Amúgy idén is feliratkozzak beugrónak? – vette elő Balázs a mobilját.

Erre már Simon felkapta a fejét. Ármin összepréselte az ajkát gondolkodás közben, ujjai megszorultak a röplabdán. Szeme ide-oda járt, aztán végül aprót biccentett, és újra megpaskolta Bence hátát.

– Gyere! Ha most elkezdjük, hamarabb visszafeküdhetsz aludni.

– Jövök már – tápászkodott fel Bence ásítva.

Simon közelebb sétált.

– Hogy lesznek a csapatok?

– Te leszel Balázzsal. – Az ujjuk összeért, ahogy Ármin a kezébe nyomta a röplabdát. – Én Bencével.

Simon aprót biccentett. A helyzet talán kezdett jóra fordulni – ha Árminnal egy csapatban játszanának, kevésbé lett volna lenyűgöző nyerni, de Balázzsal együtt már az is figyelemreméltó, ha pontot szereznek.

Simonnak csak egy óra erejéig kellett összeszednie magát, hogy közelebb kerüljön Ármin meggyőzéséhez.

– Ismered a szabályokat? – tette csípőre Ármin a kezét.

Persze, hogy Simon ismerte a szabályokat. Az elmúlt napokban minden szabad percét Wikipédián és Youtube-on töltötte, hogy mindent kiderítsen a strandröplabdáról – de ezt nem tervezte bevallani.

Nem akkor, amikor ki akart deríteni pár dolgot.

– Nem – ingatta meg a fejét.

Ármin tett egy lépést felé.

– Maximum háromszor üthettek bele a labdába. – Simon ezzel tisztában volt. Azt már nem tudta, Ármin miért nem szakítja meg a szemkontaktust magyarázás közben, és ettől miért érzi úgy, mintha lángra kapna a tüdeje. – De kétszer egymás után nem érhetsz bele, az szabálytalan. – Simon nem is akart kétszer a labdához érni. Inkább Ármin karjára, az arcára és a tarkójára akarta simítani a tenyerét, amíg rá nem jön, mi van benne, amitől azonnal mérgeshangyák lepik el a testét. – Huszonegy pontig játszunk legfeljebb három kört. Aki előbb nyer kettőt, az a győztes. Bármi kérdés?

Rengeteg. Simon fejében csak kérdések tomboltak.

– Szerintem megvagyok – köszörülte meg a torkát.

– Oké – veregette meg Ármin a vállát. – Ti kezdtek.

Simon röviden a vállára lesett, aztán a pályára sétált. Egyik kezéből a másikba dobálta a labdát, de amikor Balázs mellé ért, átpasszolta neki.

– Szerválj te.

Balázs biccentett, a pálya végébe kocogott, és megvárta, amíg Ármin és Bence is elhelyezkednek a háló túloldalán. Vett egy mély levegőt, fejét jobbra-balra döntötte, majd feldobta a labdát és elütötte.

Ármin gyorsan mozdult. Hátrált pár lépést, hogy a labda útjába kerüljön, majd gond nélkül átpasszolta Bencének. Bence még ásítozott és a csipát szedte ki a szeméből, de az utolsó pillanatban kosárérintéssel feladta Árminnak a labdát. A fiú nagyot ugrott, egy kézzel ütött a röplabdába.

Simonnak esélye sem volt. Felugrott, karja bőven a háló fölé lendült, hogy blokkolja a labdát, de az elszáguldott mellette és a homokba csapódott.

– Egy-null – ásítozott tovább Bence.

Simon és Ármin egyszerre vetettek egy gyilkos pillantást a fiúra.

– Kicsit ébredj fel – mormolta Ármin.

– És vegyél vissza – tette hozzá Simon.

– Te meg ne szólogass be – szidta le Ármin Simont is.

Simon morgott valamit válaszul, ahogy felvette a földről a labdát és átgurította a háló alatt. Hátrébb sétált, vállával körzött néhányat, és mélyet lélegzett. Hátán már most mérgeshangyák tolongtak, pedig még alig kezdődött el a meccs.

– Mehet? – kérdezte Ármin, amint a pálya végébe ment.

Simon aprót biccentett, előrébb hajolt, és karját előre nyújtotta. Azt már szerencsére ismerte, milyen, ha Ármin szervál. Tudta, hogy a fiú feldobja a labdát. Magasra ugrik, karját lendíti, pólója feljebb csúszik. Erősen üt, könnyedén ér földet. Tudta azt is, milyen nehéz visszaütni egy gyorsan száguldó labdát, de azért tett egy próbát.

Karját csípte a bőr, amikor nekicsapódott. Alkarérintéssel ütötte Balázs felé a labdát, de nem találta el túl jól az irányt, a fiú későn ért oda, hiába csúszott be alá.

A labda a homokban landolt. Kettő-null.

– Bocs – porolta le Balázs a térdét, ahogy feltápászkodott. – Legközelebb jobban figyelek.

– Én bocs – dörzsölte meg Simon a tarkóját, és röviden Ármin felé lesett.

A fiú a homokban lévő kis köveket rugdosta a pálya széléhez, tekintetét a földre szegezte. Fele olyan frusztráltnak sem tűnt, mint Simon, pedig az ő edzését nehezítették épp meg.

Simon újból körzött néhányat a vállával, amíg Balázs átgurította a háló alatt a labdát. Mérgeshangyák csipkedték a bőrét, ha csak arra gondolt, hogy rosszul sül el a terve. Fogalma sem volt, be tudja-e bizonyítani Árminnak, hogy jól röpizik – és már abban sem bízott, hogy tényleg ügyes lett volna.

Simon alig kapta fel a fejét, amikor Ármin szervált. Ezúttal tovább passzolgatták ide-oda a labdát, de Simon végül beleütötte a hálóba. Három-null.

Ármin nyitott. Balázs blokkolt. Bence hamar mozdult, átpasszolta Árminnak a röplabdát. Ármin kíméletlenül ütött bele, a homok porzott, amikor a labda belecsapódott. Négy-null.

Bence szervált. Simon könnyebben fogadta az ő nyitását, még blokkolta is párszor a labdát a hálónál, de végül Balázzsal mindketten kifulladtak. Öt-null.

Hat-nullnál Simon kezdett lemondani a tervéről.

A hét-null már meg se kottyant neki. Nem is érdekelte, hiába állt lángokban az összes izma.

– Térfélcsere – vette fel Ármin a labdát a földről. – És igyatok egy korty vizet.

Simon hosszasan fújta ki a levegőjét, ahogy a táskájához ment. A fáradtsága felszívódott, a zsibbadás helyére feszülés fészkelte be magát. Úgy érezte, mintha egy húr lenne, ami mindjárt elpattan.

– Simon – kapta el Ármin a karját. – Mi van veled?

Simon lassan emelte fel a fejét.

– Mi lenne?

Ármin megállt előtte, szemöldökét megemelte. Tenyere továbbra is Simon bőrére simult, érintése alatt egy forró pontban gyülekeztek a mérgeshangyák.

– Nem hittem, hogy az a típus vagy, aki elsőre feladja, ha nem megy neki valami.

Simon megrántotta a vállát. Ez tényleg nem vallott rá. Egy hónapja szüntelenül próbált előbb beérni a bisztróba, hiába nem járt egyszer sem sikerrel, de azt felismerte, ha valamit nem volt érdemes erőltetni.

– Csak fáradt vagyok – mondta végül.

– Aha – biccentett Ármin. – Én is.

Simon nagyot sóhajtott, de amikor Ármin elengedte a karját, eszébe jutott, mit is határozott el éjszaka. Meg akarta ismerni a fiút, tudni akarta, van-e bennük valami közös.

Eddig csak a különbségeket látta. Amíg ő belefáradt a kötélhúzásba az univerzummal, ahol mindig ő veszített, addig Ármin nap, mint nap felkelt edzeni. Amíg Simon egy kudarc után maga mögött hagyta a rajzolást, addig Ármin csak keményebben dolgozott.

– Volt már év, hogy nyertél a versenyen? – kérdezte Simon halkan.

Ármin szemöldöke összeszaladt, ahogy összefonta maga előtt a karjait.

– Még nem – pillantott a homokra, ahogy vállat vont.

Simon a szája belsejét harapdálva biccentett.

– Mégis minden évben elindulsz.

Ármin lehajolt a táskájához, és elővette a kulacsát. Nagyokat kortyolt a vízből, mielőtt válaszolt volna:

– Muszáj, ha nyerni akarok, nem?

– Ilyen fontos az az utalvány? – húzta össze Simon a szemöldökét.

Ármin nem válaszolt – legalábbis nem szavakkal. Pillantása megtalálta Simonét, mintha így akarna üzenni valamit, de Simon eleinte alig tudott leolvasni valamit róla. Látta a fiú összepréselt ajkát, ahogy nyel egyet, a kis barna foltot a szemében, a megemelkedő mellkasát, de azt már nem, hogy tényleg az utalvány miatt csinálna mindent.

Talán csak a hasonlóságok keresése miatt, de Simon úgy érezte, mintha tükörbe nézett volna. Mintha Ármin is azért csinált volna mindent, hogy bebizonyítsa, igenis jó valamiben.

– Igen. – Ármin megnedvesítette az alsó ajkát, mintha a szájában megkeseredett volna a nyál. – Fontos.

Simon megértően bólintott. Egy pillanatig sem hitt neki.

– Idén nyerni fogsz – mondta, mintha mi sem lenne ennél egyértelműbb.

Ármin megengedett magának egy rövid mosolyt.

– Te pedig összeszeded magad – vette fel maga mellől a röplabdát és Simon kezébe nyomta.

Simon felnevetett, a nyelve hegyén formálódott valami visszaszólás, de ott is maradt. A labdával a kezében a táskájához ment, ivott egy korty vizet, aztán amikor mindenki végzett a szünetével, a pályára sétált.

– Most szerválj te – állt meg Balázs mellette.

Simon összeszorította az ajkát, ahogy bólintott. Megforgatta a labdát a kezében, vállával körzött párszor, hátha felszívódik belőle a feszültség. De hiába, az ideg tovább terjedt, lassan megmérgezte a gondolatait is.

Simon hirtelen csak a hálót látta maga előtt. Azt, hogy a labda át sem megy a túloldalra. Hogy a hálóba csapódik. Hogy el sem találja, amikor bele akar ütni.

– Még ma, ha lehet – szólt át Ármin a túloldalról.

Simon mély levegőt vett, ahogy az égnek emelte a tekintetét. Ármin hangja felébresztette a mérgeshangyákat, szavaitól lángra kaptak az izmai, Simonnak jó nagy adag káromkodást kellett lenyelnie.

Inkább feldobta a labdát. Felugrott. Beleütött. A labda átment a túloldalra. Ármin becsúszott alá, hogy Bencének passzolja. A fiú nem reagált időben, mintha nem számított volna arra, hogy Simon jól szervál. A labda a földre esett, mielőtt átrepülhetett volna a háló felett.

Hét-egy.

– Simon! – támadta le Balázs egy nagy öleléssel. – Megcsináltad!

Simon felnevetett, ahogy megveregette a fiú hátát. A felismerés csak akkor ért el igazán hozzá, amikor Ármin felé lesett. A fiú felvette a labdát a földről, válla megereszkedett, és ahogy összeakadt a tekintete Simonéval, aprót biccentett.

Simon pontot szerzett. Mégsem volt olyan menthetetlen a terve. Nem kellett még mindenről lemondania.

Innentől kezdve lassan újra erőre kapott. Akkor sem adta fel, amikor Árminék huszonegy-kilencre megnyerték az első kört, és az sem rendítette meg, amikor ők huszonegy-tizennégyre elveszítették a másodikat.

Hiába ért ezzel véget a meccs, Simon bebizonyította, hogy nem olyan rossz, mint hitte – elsősorban magának, de talán Árminnak is. Látta, hogy jár ide-oda a fiú szeme, ahogy összepakol, és pontosan tudta, mennyire a gondolataiba van merülve.

– Nem örülsz, hogy nyertetek? – bökte meg finoman a könyökével.

Ármin felkapta a fejét.

– De, persze.

Simon összehúzta a szemöldökét, ahogy jobban szemügyre vette Ármin megfeszülő vonásait.

– Ember, ha ilyen vagy boldogan, akkor milyen, amikor szomorú vagy?

– Csak elfáradtam – vette ki a zsebéből a telefonját és a táskájába dobta.

Simon csípőre tett kézzel körbenézett. Balázs és Bence épp kacsáztak, versenyeztek, hogy melyik kő megy tovább a vízen. Bence hátralesett, mintha megérezte volna magán Simon tekintetét, és kérdőn oldalra billentette a fejét.

Simon maga mellé biccentett, aztán visszafordult Árminhoz.

– Vehetünk egy kávét, mielőtt hazatekerünk.

Balázs és Bence bizonytalanul közelebb sétált.

– Nem kávézom – vont vállat Ármin.

– Biztos nem esne jól valami frissítő? – nyomott el egy mosolyt Simon, ahogy Ármin háta mögé sétált.

Mire Ármin összevont szemöldökkel Simonra lesett, addigra Balázsék is megérkeztek.

– Simon, az életemre esküszöm, hogy... – kezdte Ármin.

Simon, mintha meg sem hallotta volna a fiú fenyegetését, a hóna alá nyúlt, és biccentett Balázséknak, hogy fogják meg Ármin lábát.

– Hogy szeretnél végre fürdeni egyet? – vigyorgott Simon, ahogy felvették Ármint. – Kérésed számomra parancs!

Simon maga mögé lesett, ahogy a víz felé meneteltek. Abban a pillanatban, hogy a bokáját hideg víz öblítette le, már örült, hogy még nem húzott cipőt.

– Meg foglak ölni, komolyan mondom – csapkodta meg Ármin a lábát, és figyelmeztetően Bencéékre nézett. – Titeket is! Engedjetek el!

Simon vigyorogva az ikrekre nézett.

– Az úr azt kéri, engedjük el – mondta, amikor már a combközepéig felcsaptak a hullámok, átáztatva a nadrágja alját. – Akkor mehet háromra?

– Mehet – nevetett fel Bence.

– Egy! – kiáltott fel Simon.

Ármint nehézkesen lóbálták ide-oda, a fiú nem akarta könnyen megadni magát, folyamatosan mozgott.

– Halott emberek vagytok – morogta Ármin.

– Kettő – számolt vissza Balázs.

– Három! – kiáltotta Bence.

Simon elengedte Ármint. A fiú a vízbe csobbant, pár másodpercre elmerült, majd amikor feljött a felszínre, hátrasimította a nedves tincseit. Szemét mosolyráncok ölelték körbe, de szigorúan húzta össze a szemöldökét, így Simon a biztonság kedvéért hátrált egy lépést.

– Azonnal gyere ide – kapott Ármin utána.

– Még fürdőzz egy kicsit, hátha lenyugszol – tette fel Simon védekezően a kezét, de hiába.

Ármin megfogta a karját, és berántotta maga mellé a vízbe. Simon csak a válláig merült el, ahogy lehuppant, de így is összerándultak az izmai a hidegtől.

– Nem olyan rossz ez – hazudta, ahogy megdörzsölte a karját. – Te felébredtél végre?

Ármin válaszul lefröcskölte, de még így sem tudta elrejteni a nevetését. Őszintén nevetett, Simonnal együtt, és nem olyan szárazon, mint általában tette.

Simon csak egy tanulságot tudott levonni. Talán Árminnal a legtöbb tekintetben különböztek, mint a fekete és a fehér, de egy valamiben azért hasonlítottak: nem is voltak olyan rossz hatással egymásra.