Negyedik fejezet – Hogy is mondjam, hogy hagyj békén?

– És akkor még nem is mondtam a legrosszabbat. – Simon rátámaszkodott a seprűre, ahogy Katára nézett. – Ármin fél hatkor berontott a szobámba, hogy menjünk edzeni. Szerinted normális?

Kata felnevetett, ahogy letörölte a konyhapultot.

– És jó volt az edzés?

– Nem – folytatta Simon a sepregetést. – Ármin megkínzott. Mentálisan és fizikailag is.

Kata a pultnak dőlt, és mosolyogva oldalra billentette a fejét. Simon szeretett ilyenkor ránézni. A nevetőráncok örökös vendégei voltak a szeme sarkának, de ha a lány visszafogta a nevetést, és még az ajka is megremegett, akkor valahogy megváltozott a légkör.

A hideg fényű lámpa hirtelen már nem tűnt olyan barátságtalannak. A bukóra nyitott ablakon beszökő levegőn már nem érződött, hogy kezd lehűlni az idő. Simon késztetést érzett, hogy lehalkítsa a hangját.

– Mentálisan? – kérdezte Kata.

– Aha. – Simon közelebb lépett. – Sohasem nevet a vicceimen. Annyira fárasztó.

Kata szuszogva megingatta a fejét, és bezárta a konyhaablakot.

– Tényleg nem jöhettek ki túl jól. Mióta takarítunk, csak Árminról beszélsz.

Simon szerette volna felpofozni magát. Észre sem vette, hogy Árminról beszélt. Az a típus volt, aki azt hozta fel témának, amit épp meglátott; arról a gondolatról kérdezett, ami épp átfutott a fején; arról mesélt, amit épp érzett.

Eddig könnyen kizárta a gondolatai közül Ármint, mert a kék asztalokról nem a fiú pólója jutott eszébe, amit a ma reggeli edzéshez húzott fel. A fejében eddig nem az az utálatos, monoton hangnem visszhangzott, amivel Ármin az utasításokat adta röplabdázás közben. Az izmai eddig nem sajogtak a lefutott kilométerektől és az erősítésektől.

Talán Ármin ezért passzolta át neki a mai műszakot. Tudta, hogy megmérgezte a gondolatait, és még a távolból is tönkreteheti a kettesben töltött idejét Katával.

– Bocsánat – bukott ki Simonból, ahogy összevonta a szemöldökét. – Nem szidni akartam, csak... Tudod mit, ne is beszéljünk többet róla.

– Ne is, mert elmondom Árminnak, hogy van egy rajongója – vigyorgott rá Kata.

Simon közelebb lépett, hagyta, hogy a seprű a földre essen.

– Tudom, hogy csak viccelsz, de ha egy pillanatig is átfutna a fejeden, hogy ezt mondd neki, akkor kész vagyok könyörögni, hogy ne tedd meg – közölte.

– Dehogy viccelek! – nevetett Kata, ahogy elővette a telefonját. – Meg is írom neki, hogy van egy megszállottja.

– Megszállottja? – hüledezett Simon. – Az előbb még rajongó volt!

Kata arcát megvilágította a telefonja fénye. Ujjai sebesen jártak a képernyőn, de amikor Simon a mobil fölé hajolt, hogy meglesse, Kata tényleg ír-e, a lány hátrált egy lépést.

– Szia, Ármin – mondta Kata lassan, tagoltan, mintha egyidőben le is írná a szavakat. – Légy szíves, nevess Simon viccein, mert teljes letargiába esett, és...

Simon hitetlenkedve a telefon után kapott, de Kata nevetve tovább hátrált.

– És csak rád tud gondolni – folytatta. – Előre is köszi! Utóirat, ha kell, átvállalom a műszakodat, hogy elmenjetek Simonnal párterapeutához. Elküldve!

Simon gyomrába mintha kő süllyedt volna, amikor hallotta a pittyegést, ami jelezte, hogy Kata tényleg elküldött egy üzenetet. Az ajka elnyílt, a torka egy pillanat alatt száradt ki, és már hallotta Ármint, amint arról papol, hogy Simon mennyire komolytalan, és... Megrezzent a zsebében a telefonja.

Simon előkapta a mobilját, és nagyot sóhajtott, amikor a képernyőn megjelent az üzenet, amit Kata épp az előbb írt le.

– Jézusom, Kata! – ingatta meg Simon a fejét, ahogy megkönnyebbülve felnevetett. – Lepergett előttem az életem.

– Adj egy kis időt Árminnak – mondta békítően a lány, ahogy elmosolyodott. – Jófej ő, csak meg kell ismerned.

Simon inkább lenyelte, hogy előbb beszélgetne nyár végéig csakis Bencével és Balázzsal a videójátékokról, minthogy megismerje Ármint. Ideje lesz megszabadulnia a megmérgezett, Ármin körül forgó gondolataitól.

– Persze, oké – ígérte.

– Na, fejezzük be a takarítást! Ma még sorozatot akarok nézni – paskolta meg Kata Simon vállát, majd elindult a felmosóért.

Simon gyorsan be is fejezte a sepregetést, aztán tovább állt, hogy behordja bisztró erkélyéről az asztalokat és a székeket. Mint kiderült, ha nem beszélt egyfolytában, akkor egész gyorsan tudtak haladni. Tíz órakor a lány már a lakattal babrált, és Simon csak hálát adott, hogy vasárnap kilenckor zártak, és nem most kellett kitessékelni az utolsó vendégeket.

– Mehetünk – tette el a kulcsokat Kata.

– Gyalog jöttél? – nézett Simon a biciklitároló felé.

– Ma igen – ugrált le a lépcsőn a lány.

Simon a zsebébe csúsztatta a kezét, és úgy tett, mintha nem is érezné a bicikli lakatjának a kulcsát.

– Én is. – Állt még pár bicikli Simoné mellett, kételkedett benne, hogy Kata pont kiszúrja az övét, de azért figyelemelterelésképp mosolyt varázsolt az arcára. – Akkor sétálhatunk együtt.

– Szuper – vetette át a vállán Kata a táskáját. – Te mit fogsz csinálni, ha hazaérsz?

Őszintén? Simon be akart dőlni az ágyba, és olyan mélyre süppedni a matracban, hogy fel se tűnjön neki, mennyire sajog minden porcikája.

– Valószínűleg felhívom egy barátomat – szépített a valóságon. – Tudod, Nándit, akiről meséltem.

– Igen, Erik barátja – bólogatott Kata.

– Ja! Most épp Erik szülinapját szervezi. Megmondtam neki, hogy szerintem az utolsó, amit Erik akar, az egy meglepetésbuli, de menthetetlen eset.

Kata elmosolyodott, és a füle mögé tűrt egy-egy hullámos tincset.

– De tuti jó lesz!

– Persze. – Erik mindent értékelt, amit Nándi csinált, és ez fordítva is igaz volt. Bár egyikük sem kérte Simon véleményét, de ő minden adandó alkalommal emlékeztette őket, hogy ideje befejezniük a kapcsolatuknak ezt a nyálaskodó szakaszát. Természetesen nem féltékenységből mondta, az hallatlan lett volna. – Hé, de amúgy itt lesz Erikék nyaralójában! El kéne jönnöd.

– Mikor is lesz?

– Soká – fújta ki a levegőjét Simon. – Asszem' július vége felé.

– Ha Döme elenged, mindenképp – mosolygott Kata.

Simon biccentett egyet, a gondolatai máris megállíthatatlan ide-oda pattogásba kezdtek. Dömének el kell engednie Katát. Valakivel pótolnia kellett a hiányát. Mondjuk Árminnal. Igen, Ármin talán még élvezné is a plusz munkát, amekkora szadista, és...

Simon szorosan lehunyta a szemét. Ha legközelebb Árminra gondol, kénytelen lesz tényleg felpofozni magát.

– És te mit is csinálsz? Sorozatot nézel? – váltott inkább témát.

– Igen! Elkezdtem egy tök jó bűnügyi sorozatot. – Katának több sem kellett, belelendült a mesélésbe, és az egész hazaúton a karakterek komplexitását elemezte.

Végül egy kereszteződésnél váltak el egymástól. Kata ragaszkodott hozzá, hogy innen már nem lakik messze, Simon pedig hagyta meggyőzni magát, mert a hasa félúton úgy megkordult, hogy még Kata is leállt a meséléssel.

Simon most először szerette azt a csendet, ami az utcákat uralta. Talán azért, mert Kata mellett elfelejtette, hogy néha úgy érzi, annyi mérgeshangya rohangál a testén, hogy az egész világon ki akarja tölteni a dühét. Vagy talán azért, mert mostanra élesedtek ki az érzékszervei.

A sötét segített megtalálni az utcai lámpák meleg fénykörében a nyugalmat. A rovarok közül Simon kihallotta a tücsköket és a kabócákat. A levegőben érezte, hogy egy közeli háznál nemrég locsolhatták meg a virágokat, elért hozzá az ázott beton illata.

Ez a békesség egészen addig tartott, amíg vissza nem ért Árminék nyaralójába.

Simon pár méterrel a kapu előtt megtorpant, amikor meghallotta Ármin hangját. Persze nem ment ki a fejéből, hogy ma Ármin találkozik valakivel, de azt hitte, ez azt jelenti, hogy lesz egy Ármin-mentes estéje.

– Kristóf eltörte a bokáját. – Ármin halkan, feszülten beszélt, az utolsó szót szinte elharapta.

Aha! Kristóf, bokatörés, ez ismerősen hangzott. Talán Ármin most akart megkérni valakit, hogy induljon vele a versenyen? Akkor Simonnak talán nem kéne belerondítania a beszélgetésbe.

– Az melyik is? – A másik fiúhangot Simon nem ismerte fel, tompán hangzott, mintha a srác visszatartana egy ásítást. – A vöröshajú?

– Nem – válaszolt Ármin türelmetlenül, szinte sürgetően. – Ő a libero.

– Ja, tudom akkor. Csóri! Hé, nem őt csalta meg a barátnője? – élénkült fel a srác.

Simon az égnek emelte a tekintetét. Nem készülődött itt semmiféle komoly beszélgetés arról, hogy leváltsák őt, szóval ideje volt felbukkannia a színen, mielőtt elvitte volna az éhhalál.

Simon megtette az utolsó pár lépést a kapuig, és lenyomta a kilincset.

– Sziasztok – intett a verandán ülő két fiúnak.

Ármin felkapta a fejét, és mint mindig, most is úgy nézett ki, mint egy kormányablakban dolgozó hivatalnok, aki ma már a százhuszadik személyi igazolvány képet lövi. A másik, fekete hajú fiú lelkesebbnek tűnt, megigazította a mintás ingjét, és mosolyogva biccentett.

– Helló.

Simon magára erőltetett egy mosolyt, amolyan részvétkifejezésképp, amiért a srácnak Árminnal kell beszélgetnie, aztán tovább sétált a bejárat felé.

– Ma nem biciklivel mentél? – szólalt meg Ármin, amikor Simon fellépett mellé a verandára.

Simon lepillantott rá.

– Neked is szia, Ármin – szuszogott fel. – És de, biciklivel mentem.

Árminnak megereszkedett a szemhéja.

– Akkor hol a biciklid?

Simon rámarkolt a táskája pántjára.

– Hát nem fogod elhinni, mi történt. – Simon akkor érezte, hogy ebbe bele se kéne kezdenie, amikor a válla megrázkódott a visszatartott nevetéstől. – A bisztró elől felkapta egy részeg hülye, hogy ezzel tekerjen haza. Sajnálom, te figyelmeztettél, hogy ez lesz.

Ha létezett Ármin düh-skála, akkor a fiú kezdte kikészíteni a képzeletbeli mérőeszközt. Feltápászkodott, az ádámcsutkája fel-le mozdult, ahogy nyelt egyet. Simon érezte, hogy Ármin nyelvén türelmetlenül készülődik a visszaszólás, és ki is fog bukni belőle, már csak annyi kell, hogy...

A fekete hajú srác felnevetett, mielőtt Ármin megszólalhatott volna.

– Ez jó – tápászkodott fel ő is, és meglegyintette Ármin karját. – Emlékszel, amikor tavaly nyáron olyan részeg voltál, hogy majdnem ledőltél a bicikliről, és...

Ármin elhúzta a karját, és ahogy lehunyta a szemét, vett egy mély levegőt.

– Nem emlékszem – szakította félbe.

Simon el sem tudta rejteni a vigyorát. Szóval mégiscsak Ármin volt az a részeg hülye, aki miatt úgy össze volt karcolódva a biciklije!

– Micsoda? – nézett Simon a fekete hajú srácra. – Én még nem hallottam ezt a sztorit!

– Pedig ez a legjobb! – ütötte össze a két tenyerét a fiú. – Na, szóval még tavaly...

– Jól van, nekünk mennünk kell – vágott Ármin újra a szavába, ahogy megragadta Simon karját.

Simon lepillantott Ármin ujjaira, amelyek szorosan ölelték át a csuklóját. Nekünk? – ismételte meg magában. Nem, nem. Ilyen nem volt, hogy Ármin és Simon, semmilyen kontextusban, de főleg nem akkor, amikor végre megtudhatott valami zsarolásra méltó információt a fiúról.

– Nem mutatsz be a barátodnak? – Simon, ahogy csak tudott, ellent tartott, Ármin hiába húzta az ajtó felé.

– Nem – ingatta meg Ármin a fejét.

Simon kifújta a levegőjét, és segítségkérően a fekete hajú srácra lesett. Ő egyből közelebb lépett, és mosolyogva Simon felé nyújtotta a kezét.

– Bemutatom majd én magamat.

– Hali, Németh Simon – rázta meg a srác kezét.

– Szia, én meg...

Simon nem hallotta a fiú nevét. Pedig kimondta, tisztán és érthetően, talán valami Gergő, vagy jobban belegondolva inkább Áron, Simont nem érdekelte. Egy valami foglalkoztatta – méghozzá az, hogy Ármin elengedte a másik csuklóját.

Nem mintha annyira kellemes lett volna a fiú ujjainak szorítása vagy az izzadó tenyerének a tapintása. Nem mintha annyira akarta volna, hogy a bőrük összeérjen, vagy, hogy Ármin a tíz méteres közelében legyen. Csak...

Csak jobban gondolva talán éppen ezért nem tudott koncentrálni egy pillanatra. Mert végre fellélegzett, végre megkönnyebbült, végre nem érezte úgy, mintha egy egész hangyaboly mászkálna a testén.

– Ja, örülök – kapott észbe Simon bólogatva.

– Menned kéne – szólalt meg Ármin, ahogy a fekete hajú srácra lesett. – Megvan akkor mindened, ugye?

Simon követte Ármin pillantását, és kiszúrt a földön egy kis hátizsákot. A srác felvette, de még nem mozdult.

– Ez komoly? – húzta össze a szemöldökét. – Most jöttem.

– Nem kellett volna elkésni. – Ármin biccentett egyet, és Simon már ismerte annyira, hogy tudja, ez nála felér egy elköszönéssel, de azt nem tudta megfejteni, mikor és miért fészkelte be magát az él a fiú hangjába. Ármint tényleg ennyire fel lehetett húzni egy szimpla viccelődéssel?

Ármin kinyitotta a bejárati ajtót, és besétált. Simon pillantása ide-oda járt a két fiú között, aztán kínos mosolyra görbült az ajka.

– Hát akkor – intett a srácnak – helló.

– A versenyen találkozunk – szólt a fiú utánuk.

Ármin megtorpant. Visszafordult, de nem lépte át a küszöböt, az előszobából nézett a srácra.

– Szóval elindulsz? – Simon tévedett, ha létezett düh skála, akkor a mérő most akadt ki igazán Ármin hangjától. – Kivel?

Simon elhúzta a száját, és inkább úgy döntött, kimenti magát ebből a helyzetből. Beslisszolt Ármin mellett a házba, kibújt a cipőjéből, ledobta a táskáját, és a konyha felé vette az irányt. Már csak egy beszélgetésfoszlányt kapott el:

– A barátommal – válaszolt a srác.

Simon az új információktól még inkább megéhezve kivett a szekrényből egy tálat meg a banános-kókuszos müzlijét. Szóval ez a Gergő, Áron vagy legyen ő bárki, nem is Ármin barátja volt, hanem a riválisa. Az ellensége. Simon ismerte ám a mondást, hogy az ellenségem ellensége a barátom, de ez a felfedezés most nem dobta fel.

Amíg Ármin nem talál senkit a helyére, addig a fiú neki is az ellenfele.

Elégedetlenül öntötte bele a müzlit és a tejet a tálba, elővett egy kanalat, és letelepedett a konyhaasztalhoz. A beszélgetés odakint abbamaradt, Simon hallotta, ahogy a bejárati ajtó csukódik, de hiába várta Ármin csendes lépteit a nyikorgó lépcsőn.

Ármin a konyhaajtóban jelent meg. Úgy sétált beljebb, mintha nem is otthon lenne, vállát összehúzta, ahogy kivett egy poharat a szekrényből, és megtöltötte vízzel.

– Szóval – kanalazott egy nagy adagot Simon a müzliből – ki volt ez?

Ármin nekidőlt a konyhapultnak, és kortyolt egy nagyot. Homlokán mély ráncok húzódtak.

– Senki.

Simon a szájába tuszkolt pár nagy falatot, amíg Ármint méregette. Nem tetszett ez neki. Ármin fanyarságát megszokta már, de az idegességével nem tudott mit kezdeni.

– Hát jó nagy seggfejnek tűnt – mondta vigasztalásképp.

Valójában Simon biztos volt benne, hogy a személyisége nyolcvan százalékban megegyezik a srácéval, és jól kijönnének, de most egy aknamezőn lépkedett, nem mert kekeckedni.

– Hm? – szaladt össze Ármin szemöldöke.

– Ja, komolyan mondom – eszegetett Simon tovább.

Ármin tekintete pár másodpercig rajta ragadt, aztán megitta a víz maradékát. A mosogató felé fordult, hogy elöblögesse a poharat, de miután végzett, azután sem mozdult. Ha Simon nem ismerte volna, még azt hiszi volna, Ármin az időt akarja húzni.

– Mi volt a táskában? – folytatta a kérdezősködést Simon.

– Semmi – vont vállat Ármin. – Ruhák.

Most Simonon lett volna a sor, hogy hümmögjön, de inkább egy újabb falatot lapátolt a szájába. Ha rágott, jobban fel tudta mérni Ármint. Arra már rájött, hogy a fiú zaklatott, de rejtélynek számított, hogy miért keresi az ő társaságát.

Talán Ármin nem is kereste a társaságát. Talán csak sokkot kapott, az izmai görcsben álltak, és nem tudott felmenni a szobájáig. Annak több értelme lett volna.

– Aha – bólogatott Simon. – Fogadok, hogy valójában drogcsempész vagy.

Ármin vett egy mély levegőt.

– Haha.

– Elmondhatod, én nem köpnék a rendőröknek – vonogatta a vállát Simon. – Már átlátok rajtad. Azért vagy ilyen hihetetlenül unalmas a közelemben, hogyha jönnek a zsaruk, és megkérdezik, mit tudok rólad, azt mondjam, hogy te biztos nem árulnál drogot, ahhoz túl befásult vagy.

Ármin szemöldöke összeszaladt, elkapta a tekintetét Simonról. Ajkát összepréselte, de a szeme körüli nevetőráncokat már nem tudta elrejteni.

– Minden alkalom, amikor megszólalsz, olyan, mintha lázálmom lenne – mondta a fiú.

Simon vigyorogva folytatta az evést. Remélte, ezzel kipipálta a napi jócselekedetét, és Kata is büszke lenne, amiért nem rúgott bele csak azért is Árminba.

– Amúgy a bisztrónál hagytam a biciklit. Ha akarod, visszamehetek érte.

– Hagyjad – ingatta meg Ármin a fejét. – Visszamegyek én érte. Úgyis el akartam menni futni.

Simon az égnek emelte a tekintetét. Nem is értette, miért nem jutott eszébe, hogy Ármin valami szadista, de azért monoton módját választja a stresszlevezetésnek.

– Te sosem vagy fáradt?

– De. – Ármin nem ment bele a témába, csak ellökte magát a pulttól, és az előszoba felé indult.

Simon felvette a tálat az asztalról, és követte a fiút. Vállát megtámasztotta az ajtófélfánál, evett egy újabb falat müzlit, és közben azt figyelte, ahogy Ármin belebújik a futócipőjébe.

– Tudod, van Erik... – kezdte Simon.

– Tudom – kötötte be Ármin a cipőfűzőjét. – Két és fél hónapig dolgoztunk együtt tavaly nyáron.

Simon elégedetlenül csettintett egyet a nyelvével.

– Szóval majd lesz a szülinapi bulija, és elhívtam rá Katát – folytatta Simon.

Ezt kivételesen nem azért hozta el fel, hogy elrontsa Ármin napját. Csak el akarta mondani valakinek a hírt, és Ármin volt az első, aki az útjába került.

– Oké. – Ármin felegyenesedett, szemöldöke összeszaladt. – Gratulálok.

Ez utóbbi inkább kérdésnek hangzott, mint kijelentésnek.

– Nem is zavar? – Simon még az evést is abbahagyta. Nem tetszett neki, hogy Ármin ilyen nyugodt.

– Nem.

Ármin kinyitotta az ajtót, és a kertig meg sem állt. Simon követte, a verandáról nézte, ahogy a fiú karkörzéseket csinál.

– Miért nem?

Valahogy ott volt a levegőben Ármin válasza, mint ahogy egy vihart is előre lehet sejteni a levegő fülledtségéből, de Simon így sem viselte jobban, amikor Ármin megszólalt:

– Mert én is elhívtam valahova.

Simon ujjai megszorultak a tányéron. A nyakán felkúszott a forróság, az arcából sütött a hő, és hirtelen felszívódott az izmaiból a fáradtság.

– Randizni?

– Ja, találkozni – vont Ármin vállat.

Bár biztató volt, hogy Ármin nem merte randinak hívni a találkozót, de Simon mellkasában tovább érlelődött a tűz.

– Mikor? – préselte ki magából a szavakat.

Simon remélte, az égiek felismerik a mai napi jócselekedetét, és valami iszonyatosan távoli dátumot suttognak Ármin fülébe, de hiába:

– Pénteken. – Ármin csinált pár bokakörzést, aztán biccentett egyet. – Akkor elmentem. Holnap találkozunk.

Az utolsó szavak alig találták meg az utat Simon tudatáig, csak a péntek ugrált a szeme előtt. Péntekig öt nap volt hátra, öt fárasztó edzés, öt hosszú műszak, és ötször huszonnégy órán át sajgó izmok.

Egy olyan állat mellett, mint Ármin, Simonnak esélye sem volt péntekig megnyerni a fogadást. Július végéig nyert ügye lett volna, de ennyi idő alatt lehetetlennek tűnt összeszednie magát.

Hacsak...

– Várj – szólt Simon Ármin után. – Elmegyek veled én is futni.

Azzal Simon már vissza is ment a konyhába, hogy lerakja a tányért. Egy percig sem hitte, hogy egy késő esti futástól ennyire megerősödhet, de az agyában ott élt a tudat, hogy Ármin ismer egy rövidebb utat a bisztróig.

Ha pedig azt Simon kideríti, akkor könnyedén beelőzheti egyik nap Ármint – akinek nem lesz más lehetősége, mint lemondani a pénteki találkozójukat, és ezentúl békén hagynia Katát.