Huszonnegyedik fejezet – Hogy is mondjam, hogy fussunk neki újra?

– Akkor rohadj meg! – kiabálta Simon a busz után, amint az kihajtott a megállóból, pont, mielőtt elérhette volna.

Lemondóan sóhajtott egyet, ahogy előhúzta a zsebéből a telefonját. Fél hét volt, és máris megszegte a két legfontosabb szabályt az életében, miszerint fiúk és buszok után nem futott. De kénytelen volt, ha időben oda akart érni a versenyre, hogy Ármin megbocsásson neki.

Hát, ezt most cseszhette. Megnézte, mikor jön a következő busz, és az ajkába harapva vette tudomásul, hogy majd sprintelhet az állomásig, ha el akarja érni a vonatot.

Sebaj. Addig is kidühöngte magát:

„öljetek meg. lekéstem a buszt, és szerintem a vonatot is le fogom." – Az utolsó részt végül visszatörölte, mert csak az járt a fejében, ahogy Ármin azt mormolja, nem szabad ilyeneket mondani, mert még be fogja vonzani. Aztán inkább az egészet visszatörölte – még túl korai lett volna ilyen lazán írni a barátainak.

Tegnap este Ádám visszavette a csoportba, de Simonban már nem volt annyi lélekjelenlét, hogy egy hosszú, érzelgős üzenetet írjon, csak pár sorra maradt ereje:

„Sziasztok (tudhatjátok, hogy ez komoly, mert nagybetűvel írok). Bocs, hogy kiléptem, volt pár szar napom. Ma hazajöttem, de holnap visszamegyek a Balatonra, hogy befejezzük a versenyt. Ha végeztünk, írok, addig is szeretlek titeket meg minden."

Nándiék visszaírtak – kedvesebben és nyitottabban, mint ő –, de a feszült hangulat még nem szűnt meg. Nem baj. Majd ha visszamennek az iskolába, talán minden könnyebb lesz.

Simon belépett az emailjei közé, frissített egyet az oldalon. Semmi válasz. Lehet, feleslegesen megy le, mert Ármin nem is nézi a postafiókját – bár ezt kizártnak találta, a fiú ereiben nagypapa vér csörgedezett, biztos naponta nézte, hogy kapott-e új üzenetet.

Már majdnem megpróbálta felhívni, de mielőtt megtehette volna, leparkolt a buszmegállóba egy kocsi és kirakta a vészjelzőt. Simon nem sokat törődött vele, tovább keresgélte Ármin számát, de amikor dudálást hallott, már felkapta a fejét.

– Nem kell egy fuvar, szépfiú? – húzta le Nándi az ablakot.

Simonnak hunyorítania kellett, hogy kiszúrjon mindenkit: Eriket a kormánynál, Nándit az anyósülésen, Ádámot és Lilit hátul. Elvigyorodott, ahogy közelebb sétált, és megtámaszkodott az autó tetején.

– Szépnek szép vagyok, de fiú már nem igazán – tisztázta, ahogy behajolt az ablakon. – Hát ti?

– Jöttünk érted – mosolygott Erik. – Leviszünk a Balatonra.

Simon megkönnyebbülten felnevetett, ahogy végigsimított a rövid tincsein.

– Erik, most meg tudnálak csókolni! – közölte, majd Nándira vigyorgott. – Már ha megengeded. De amúgy téged is, nem diszkriminálok!

– Kösz, engem hagyj csak ki – hajolt előre Lili nevetve.

Simon a szívéhez kapott.

– Soha!

Mosolyogva végignézett a barátain, a testéből felszívódott a feszültség utolsó szikrája is, és nem csak azért, mert tudta, hogy most már biztosan nem késik el. Inkább azért, mert valami mást tudott: azt, hogy bármi történik a mai nap folyamán, itt van négy ember, akik szeretik minden hülyeségével együtt, és képesek hajnalok hajnalán felkelni, hogy meglepjék őt.

– Na – nyitotta ki Ádám az ajtót –, pattanj!

Simon beült hátra, miután Ádám középre húzódott, aztán hálásan megveregette Nándi vállát, ahogy átnyúlt az ülésen.

– Köszönöm.

– Kösd be magad – nézett hátra Erik a visszapillantóban.

– És meséld el, mi történt a Balatonon – tette hozzá Nándi. – Az elejétől a végéig.

Szóval Simon elmesélte – elejétől a végéig.

——

Egy két órás kocsi út alatt sok mindent el lehet mesélni – de nem érdemes. Mire leértek a Balatonra, Simon úgy érezte, egy egész hangyaboly szabadult el rajta. A mérgeshangyák végigcsipkedték a bőrét, amikor Feriről beszélt, az izmai görcsbe rándultak, akárhányszor ki kellett ejtenie Ármin nevét. Minden érzelem, ami a nyár alatt befészkelte magát a teste legapróbb zugaiba, most előbújt, és zsibbadásra bírta a porcikáit.

Elképzelhetetlennek találta, hogy ma még röplabdázni fog. Nem csak azért, mert a végtagjait ólomsúly húzta le, hanem mert Ármint nem találta a verseny helyszínén, amikor megérkeztek – se akkor rögtön, se húsz perc múlva.

10:36.

– Nem fog eljönni – közölte Simon, ahogy a telefonjára nézett.

Ádám megingatta a fejét, ahogy a lelátó korlátjára támaszkodott. Még nem ültek le, az olyan lett volna, mintha feladnák a várakozást.

– Mindjárt itt lesz – biztatta.

A mindjárt nem definiálható, hogy pontosan mennyit jelent, de egészen biztosan nem öt percet, mert 10:41-kor Simon mély levegőt véve az ég felé lesett.

– Utál – állapította meg. – Utál, és nem fog eljönni.

Nándi és Erik összenéztek, mintha lélekben kő-papír-ollóznák le, hogy melyikükre jut ezúttal a bátorítás. Végül Lili vállalta magára a feladatot:

– Nem utál. – A lány arrébb húzódott, hogy elengedjen egy családot, akik az egyre zsúfoltabb padokhoz igyekeztek. – Lehet, csak lekéste a buszt.

10:46.

Simon lement a pálya szélére, hogy bemelegítsen – hogy minek, azt nem tudta, az izmai így is lángban álltak, és a tizenegykor kezdődő meccs egyre elérhetetlenebbnek tűnt.

10:49.

10:51.

10:54.

Simonnak fogalma sem volt, mi történt ezekben a percekben. Csak fel-alá járkált, talán még beszélt is a bíróval, amíg ő és a másik csapat feldobtak egy érmét, hogy eldöntsék, ki fog kezdeni.

10:57-kor azon agyalt, hogy milyen kínos lesz megmondani, hogy mégsem tudnak indulni, mert nincs itt a párja.

10:58-kor azon, hogy ezután fixen rákeres, hogyan kell elátkozni az exét, mert ezt már ő sem tűrte el.

Lehuppant pályamenti a padra. Egy önkéntes megkérdezte, hol van a csapattársa. Simon nyitotta a száját, kínjában beharapta az alsó ajkát. Formálta magában a szavakat, a hosszas szabadkozást, amiért húzta mindenkinek az idejét.

Aztán betoppant Ármin.

Simon a szeme sarkából szúrta ki. Ármin a lelátó mellett állt, csípőre tett kézzel, kifulladva fürkészte az embereket, mire végre észrevette Simont. Újból kocogni kezdett, arca vöröslött, izzadt homlokára rátapadt pár hajszál, amikor megállt előtte.

Simon annyi mindent akart csinálni. Kinyúlni felé, kisimítani a haját az arcából. Közelebb lépni, amíg a mellkasuk össze nem simul, amíg a karját szorosan a dereka köré nem zárhatja. Megkönnyebbülten felnevetni, azt figyelni, mi bújik meg a fiú egy-egy ránca mögött.

De végül csak taszított egyet Árminon.

– Te gyökér! – kezdte felháborodva. – Nem hiszem el, hogy öt napig nem voltál képes visszaírni, hogy figyelmen kívül hagytad az összes hívásomat, és amikor írok neked egy e-mailt, akkor...

– Egy szerelmeslevelet – köhintett Ármin.

– Ó, és még félbe is mersz szakítani. – Simon csak bólogatni tudott, ahogy elöntötte a düh. – Nem elég, hogy bizonytalanságban éltem, még el is késel, mikor én teszek szívességet neked, te...

Ármin megfogta a karját, mielőtt Simon kipréselhette volna magából a magyar nyelv leghosszabb káromkodását. Az érintése megdermesztett benne mindent – csak Ármin hosszasan kifújt levegője, a megereszkedő válla és a szorosan lehunyt szeme maradt.

– Sajnálom. – Ármin végre ránézett, tekintete meglágyult. – Azt hittem, jót fog tenni, ha távolságot tartunk. – Egyszerre ingatták meg a fejüket, mintha mindketten tudták volna, hogy a távolság csak ront a helyzetükön. – És most láttam reggel az e-mailedet, azóta rohanásban vagyok.

Simon összepréselte az ajkát. Rá akart kérdezni, hogyha ő nincs, akkor Ármin tényleg feladja-e a versenyt, de egészen más bukott ki belőle:

– És nehezedre esett volna felhívni az úton? – morogta.

– Simon, ne idegesítsél már, úgy nézek ki, mint akinél van telefon? – mutatott végig Ármin magán.

Most, hogy Simon jobban megnézte, már nehezen gyűrte le a mosolyát. Árminon az a fehér pólója volt, amit a hajfestéshez vett fel, még mindig ott virítottak rajta a kék foltok. Mióta összejöttek, azóta hordta alváshoz, a gyűrött rövidnadrágja pedig úgy nézett ki, mint amit a földről szedett fel menet közben.

– Tudom, hogy sok mindent elrontottam – kezdte Ármin, de mielőtt folytathatta volna, a bíró belefújt a sípjába.

Simon mély levegőt vett, ahogy hátrált egy lépést a pálya felé.

– Szerinted van esélyünk nyerni?

Ármin felnevetett. Őszintén, jókedvűen.

– Nem – ingatta meg a fejét. – De legalább itt vagyunk. Most ez a legfontosabb.

Simon egy rosszabb pillanatában megsértődött volna azon, hogy Ármin esélyt se ad maguknak, de most megkönnyebbülten megereszkedett a válla. Mit meg nem adott volna azért, hogy ő is azt mondhassa a rajz – vagy bármi kapcsán az életében –, hogy nem baj, ha nincs esélye sikereket elérni, legalább megpróbálta.

Hátrált egyet a pálya felé, közben azt figyelte, ahogy Ármin kibújik a cipőjéből és a zoknijából, majd ráragasztja a pólójára a rajtszámukat, amit egy önkéntes nyomott a kezébe.

– Ki kezd? – érdeklődött Ármin.

– Mi – kapta el Simon a labdát, amit az egyik dolgozó felé dobott. – Akarsz nyitni?

Ármin biccentett egyet. Simon átpasszolta a labdát, és előrébb sétált. A homok forró volt a talpa alatt, a lágy szél lesodorta róla a félelem utolsó szikráit is. Nem azért, mert belenyugodott, hogy nem fognak nyerni – hanem mert látta Ármin mozdulataiban azt a könnyed magabiztosságot, amibe beleremegett a gyomra.

Talán Ármin nem is vette észre magát. Azt a gyakorlottságot, ami kiült rá, amíg megforgatta a labdát a kezében, vagy míg felmérte az ellenfél csapatot. Az ismerős, fesztelen mozdulatokat, amiket Simon kismilliószor látott tőle.

A labda feldobását.

Az ugrást.

Az erős ütést.

A labda gyorsabban száguldott át a másik térfélre, mint arra bárki számított volna. A harmincas férfi az utolsó pillanatban mozdult, gyengén ért bele, alig lendült át a hálón.

Simon olyan könnyen leütötte a labdát, hogy még maga is meglepődött rajta. A bőr puffant a homokban, a bíró belefújt a sípjába, de csak akkor realizálta, hogy pontot szereztek, amikor hátrafordult, és szembenézett Árminnal.

– Többet kéne veszekednünk – jegyezte meg. – Jót tesz a munkamorálunknak.

Simon felhorkantott.

– Még neked eshetek, amiért nem írtál vissza, ha gondolod.

– Tartogasd a következő pontig – veregette meg Ármin a hátát. – Szerválsz?

Simon megrántotta a vállát.

– Miért ne?

Legalább addig is feldühíthette magán a mérgeshangyákat. Árminnak igaza volt: a veszekedés tényleg jót tett a munkamoráljuknak. Simon nem tudta, miben rejlik a titok: abban, hogy az elmúlt napok elkeseredettségét kiadhatta, amint elütötte a labdát, vagy abban, hogy az izgulást felemésztette a düh lángja? Bármelyik is volt, működött.

Feldobta a labdát. Ugrott. Ütött. És a labda ment, oda-vissza, oda-vissza. Ha az ellenfél csapat a pálya szélét célozta meg vele, akkor Ármin futott utána, hogy visszaüsse; ha éppen csak átlendült a háló felett, Simon becsúszott alá, mielőtt leeshetett volna.

Nem érezte azt a fullasztó nyomást, mint a múltkor, csak a következő beszóláson agyalt. Kettő-null után le is támadta Ármint:

– Tudod, mi a legnagyobb baj? – tárta szét a karját. – Hogy sosem köszönsz. Ideállítasz, annyit se nyögsz ki, hogy szia, és...

– Hé – ciccegett Ármin elégedetlenül. – Egyből nekem estél, mikor kellett volna köszönnöm?!

Simon összepréselte az ajkát. Ebbe nem tudott belekötni, de mire három-nullhoz értek, kitalált egy jobb indokot:

– Elolvastad egyáltalán, miket írtam? – dörmögte, ahogy szerválni készült.

– Nem, még nyár elején lenémítottam a beszélgetésünket – vonta meg Ármin a vállát, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Simon sértetten felprüszkölt. És ezt most kell megtudnia?! Remek.

Ez valamennyire visszarántotta a valóságba. A valóságba, ahol a legutóbbi alkalommal, amikor találkoztak, Ármin szakítani akart; a valóságba, ahol ott állt a vonalnál, és a bíró sípjának hangja bántotta a fülét.

A mérgeshangyák bizonytalanul mozdultak rajta, a levegő nehezen találta meg az utat a tüdejébe. Simon megrázta a fejét, hátha megszabadul a félelemtől, ami beleszőtte magát az izmaiba, de hiába.

Hiába dobta fel a labdát. Hiába ugrott. A labda belecsapódott a hálóba.

Három-egynél nem folytatták a veszekedést. Három-egynél Ármin közelebb sétált, és békítően megköszörülte a torkát:

– Szinte mindenkivel le van némítva a beszélgetésem – tette hozzá halkan. – Nem bunkóságból, csak... Nem szeretem, ha látom, mennyi mindenre kell válaszolnom. Stresszel.

Simon halványan elmosolyodott.

– Vegyél egy régi nyomkodós telefont, az való neked.

Ármin felnevetett, aztán a hálóhoz sétált, hogy felkészüljön a másik csapat nyitására.

Ez így ment egy darabig. Ha pontot szereztek, mint mondjuk nyolc-ötnél, akkor az egyikük odaszúrt valamit a másiknak:

– Utálom, hogy magadba fordulsz, ha gond van – jegyezte meg Simon, ahogy Ármin elhaladt mellette, hogy szerváljon. – Sokkal egyszerűbb lenne, ha egyből elmondanád, mi a baj.

– Bagoly mondja... – köhintett Ármin.

Simon ebbe se tudott belekötni, de nem zavartatta magát. Inkább előhúzta a rendes énjét, mert ha pontot veszítettek, mint tizenegy-kilencnél, akkor valami kedvessel kellett előállnia:

– Köszönöm, hogy megpróbáltál segíteni a bisztróban – ajánlotta békítően. – Ferivel meg minden.

– Nem kell megköszönni – ingatta Ármin a fejét. – Természetes, hogy megvédelek, ha tudlak. – Ármin pillantása jólesően felperzselte Simon bőrét. – Mint ahogy te is tetted.

Ezer és egy témán rágták így át magukat.

Amikor tizenöt-tizenkettőnél Simon túl lassan ért be a labda alá, Ármin lehalkította a hangját:

– Sajnálom, hogy összevesztél a barátaiddal. Ha akarod, majd elmesélheted, mi történt.

És amikor tizennégy-tizenhétnél megcsapta őket a veszteség első szele, Simon előhúzta az ütőkártyát:

– Tudod, hogy mennyire becsülöm, amiért minden problémát meg akarsz oldani, ugye? – Kinyúlt Ármin kezéért, de simogatás helyett csak egy kínos vállveregetést tudott produkálni. – És sosem érdemelnéd meg, hogy egyedül maradj emiatt.

Innentől kissé fellendült a játék. Ármin magasabbra ugrott blokkolásnál, Simon gyorsabban mozdult, ha a pálya széléhez kellett futni, hogy megmentsen egy labdát. Lassan behozták magukat.

Tizenöt-tizenhét.

Aztán valamivel később tizenkilenc-tizennyolc.

Húsz-tizennyolc Simon még egyszer odaszúrt Árminnak:

– Azért választhattál volna egy jobb időpontot is, mint a szülinapomat, ha fel akartál sorolni mindent, ami idegesít bennem.

De huszonegy-tizennyolcnál nem tudott mást a szemére hányni. Pedig akart, ott ült a nyelve hegyén a beszólás, de a bíró sípolt, az ellenfél csapat elégedetlenül morgott magában, és mire Simon Ármin felé fordult, azt vette észre, hogy a fiú köré fonja a karját és szorosan átöleli.

Simon pár másodpercig mozdulatlanul állt. Nem értette, miért nem mozdulnak újabb szerváláshoz, miért hagyták abba a vitatkozást, és legfőképp azt nem értette, hogy miért nem mozdul már a karja, miért nem simul bele Ármin ölelésébe, amire napok óta vágyott.

Aztán az eredmény újra átvillant az agyán: huszonegy-tizennyolc. Megnyerték az első játszmát.

– Ügyes voltál – mormolta Ármin a bőrébe.

Simon válla megkönnyebbülten megereszkedett, karját szorosan a fiú köré zárta. Legszívesebben lehunyta volna a szemét, hogy magába vésse a zsibongást a mellkasában és a kellemes szorítást a torkában, de nem tette.

A boldogság forrón érlelődött benne, és nem akarta egy másodpercét sem elmulasztani ennek a pillanatnak.

– Köszönöm. – Alig volt ott fejben a meccsnél, de ha Ármin azt mondta, ügyes volt, akkor csak nem játszhatott rosszul. – Te is.

Ármin megveregette a hátát, ahogy hátrébb húzódott.

– De a második játszmánál hagyjuk a beszélgetést, oké? – kérte felszuszogva. – Inkább koncentráljunk.

Simon egyetértően bólintott. Egyébként is elég volt egy ölelés ahhoz, hogy elfelejtse, mennyi indulat mocorog benne. Amint egy rövid szünet után a bíró belefújt a sípjába, kezdetét vette a második játszma, és Simon szerette volna azt mondani, hogy erre tudta irányítani az összes figyelmét – de ez nem így történt.

Az első percekben alig volt jelen lélekben, de ugrott, ütött, blokkolt, és csodával határos módon zsebelte be a pontokat. Hogy? Valószínűleg egy óvatlan pillanatában eladta a lelkét az Ördögnek a győzelemért, ez lehetett az egyetlen magyarázat.

Pedig a másik csapat olyannak tűnt, mint akik simán megnyernék az Éhezők viadalát, de hát ilyen az élet, néha két hormontúlfűtött tizenéves kell ahhoz, hogy eltaroljon izmos és magas harminc éves pasikat.

Huszonegy-tizenötre nyertek. Simon nem tudta, mit kezdjen az izmaiban zsongó fáradtsággal és az ereiben dübörgő fáradhatatlansággal, csak egy valamit tudott, ahogy a meccs végén kezet fogtak az ellenfél csapattal: igenis volt esélyük nyerni.

Bejutottak a döntőbe.

Szürreális volt úgy leülni a padra, hogy tudta, alig fél óra múlva lejátsszák az utolsó meccset. Úgy felnézni a lelátóról lelkesen integető barátaira, hogy a gyomrába görcs fészkelte be magát, mert a következő egy órán állt vagy bukott minden.

Nem tudta, mit mondjon, amikor Ármin megállt előtte. A fiú átmozgatta a vállát, állkapcsa megfeszült, ahogy a távolba meredt. A könnyedség felszívódott belőle, az idegessége ragályossá vált.

– Mit szoktál meccsek előtt csinálni? – köszörülte végül meg Simon a torkát. – Ha izgulsz.

Ármin ránézett, vett egy mély levegőt.

– Nem tudom – mosolyodott el egy pillanatra. – Általában nem izgulok.

– Soha? – húzta össze Simon a szemöldökét.

– Ha az ember elég meccsre jár, hozzászokik.

– Most mégis izgulsz – állapította meg Simon.

Ármin leült mellé a padra, tenyerével megdörzsölte a vállát. Simon legszívesebben odanyúlt volna, hogy kimasszírozza belőle az idegességet, de a karja nem mozdult. A játék közbeni vitájukat nem nevezte volna békülésnek, és most nem is akart belemenni a témába. Attól, hogy Ármin nem akarta megfojtani, még mondhatja azt, hogy nem akar kapcsolatot – de Simon ezt nem akarta hallani, nem most, amikor a verseny megnyerése volt a cél.

– Ja – biccentett Ármin.

Simon hallgatott, próbált nem közhelyes biztatásokat összeeszkábálni, de mielőtt megszólalhatott volna, Ármin folytatta:

– Ezért nem akartam indulni az idén. – Elkeseredetten felszuszogott, ahogy hátrasimította az arcába hulló tincseket. – Mindig a röplabda volt az egyetlen, aminél úgy éreztem, hogy teljesen kiürül közben a fejem, és akármilyen rossz napom is volt, ez helyrerántott. Tudod, milyen ritka ez? Találni valamit, ami jó hatással van rád, és amiben még jó is vagy?

Simon szomorkásan elmosolyodott.

– Tudom.

– De félek, hogy elcsesztem. – Ármin a földre szegezte a tekintetét. – Azzal, hogy ennyire hajtottam magam. Először azért kezdtem, mert amíg edzettem, addig se rágódtam anyáék válásán, vagy azon, hogy pont Feri lesz az, aki rátelepszik a bisztróra – ingatta meg a fejét. – De aztán néztem, hogy hogy lehet, hogy ennyit edzek, és nem fejlődök? Hogy lehet, hogy az utolsó biztos dolog az életemben széthullik? – Ármin pillantása most megtalálta Simonét. Szemében kérdések ültek, ajkát úgy préselte össze, mintha Simontól várná a válaszokat. – Amikor azt éreztem, hogy izgulok a verseny miatt, akkor tudtam, hogy nem kellene indulni, mert ha veszítek, az tönkre fog vágni.

– Mégis ragaszkodtál hozzá, hogy indulj – mondta halkan Simon.

– Igen. – Most Ármin ajkára kúszott szomorkás mosoly. – Mert egy hülye vagyok, aki meg van győződve róla, hogy megtanulhat a szarban is evezni.

Simon kinyúlt Ármin kezéhez, és megszorította az ujjait.

– Őszintén? Ha bárki megtanulhatja, az te vagy.

– Nem tudom, mit csinálok, ha kiderül, ha nem – halkult el. – Ha az új egyesületnél is kételkedni fogok magamban.

– Ne gondolkozz olyanon, ami még nincs – ingatta meg Simon a fejét. – Honnan tudhatnád, hogy nem kapsz egy olyan edzőt, aki segít fejlődni? Vagy olyan csapattársakat, akik mellett a röpi újra kikapcsol?

Ármin vett egy mély levegőt. Sokáig hallgatott, finoman dobolt az ujjával Simon kézfején, ahogy a gondolataiba merült.

– De épp ez a baj velem – nézett fel Ármin. – Hogy mindig olyanon gondolkozom, ami még nincs.

Simon nyitotta a száját. El akarta mondani, hogy ez normális, hogy ezzel pontosan ugyanúgy védi magát, mint ahogy ő azzal, hogy a világért sem agyal semmin, csak megy előre, mint egy buldózer. Meg akarta nyugtatni Ármint, de aztán a fiú halványan elmosolyodott, és az orrát ráncolta, ahogy elvörösödött.

– Na – tápászkodott fel. – Nem rontom tovább a hangulatot. Kösz, hogy meghallgattál, meg egyáltalán azt, hogy itt vagy, és... ja. Elmegyek vécére.

Simon hitetlenkedve az ég felé emelt a tekintetét. A világ legeffektívebben menekülő emberének járó díjat vajon postán fogják majd küldeni? Mert akkor Árminnak érdemes lenne néha bekukkantania a postaládájába.

Sebaj. Amíg Ármin elment vécére, Simon tett egy tiszteletkört a lelátón, hogy ránézzen a barátaira.

– Mi a helyzet? – tette fel Simon az egyik lábát a padra, hogy rákönyököljön. Szerette volna, ha gondtalannak látszik, bár annyi lazaság volt benne, mint egy tömör acélkockában, de hát fake it till you make it, meg minden.

– Veled mi a helyzet? – Nándi a tekintetével Ármint kereshette, ahogy a röplabdapályát kémlelte.

– Jó minden – bólogatott Simon, aztán amikor négy elégedetlen fapofával találta szemben magát, kicsit változtatott a válaszán: – Be vagyok fosva.

Erik felnevetett.

– Meg tudtátok beszélni a dolgokat?

– Nem tudom – harapta be Simon az alsó ajkát. – Beszélgettünk, de most a verseny a legfontosabb.

– Meg fogjátok nyerni – bólogatott Lili elszántan. – Egy jel az univerzumtól, hogy utólag bejutottatok az elődöntőbe. Azt akarja, hogy megnyerjétek a versenyt.

Simonnak meg kellett dörzsölnie a szája szélét, hogy ne vigyorogjon idióta módjára. Nem szabadott Ármint és Lilit összeeresztenie, mert abból a végén egy mélyen spirituális beszélgetés született volna.

– Próbálj meg visszafelé számolni – köszörülte meg Ádám a torkát, mint mindig, amikor tanácsot adott. – Ne arra gondolj, hogy egy-null az állás, hanem arra, hogy már csak húsz pontot kell szereznetek, és nyerni fogtok. Hitesd el magaddal, hogy természetes, hogy győztök.

Simon összehúzta a szemöldökét. Ez nem is volt hülyeség. Lehet, nehezen verte át a görcsben álló izmait, de egy próbát mindenképp megért.

– Oké – vett mély levegőt. – Szorítsatok!

Azzal lekocogott a pálya szélére, és átmozgatta magát. Ármin is hamarosan visszatért, de már aligha beszélgettek.

A többi papírforma szerint ment. Érmefeldobás. Eldőlt, hogy a másik csapat szervál először. Utolsó várakozással teli, izzó percek. Utolsó bokakörzés. Utolsó korty víz. Utolsó mély levegő.

Aztán a bíró belefújt a sípjába.

Simon most nézte meg csak igazán az ellenfél csapat tagjait: mindketten huszonéveseknek tűntek, az egyiküknek, aki épp a vonalhoz sétált, hogy szerváljon, olyan hajpánt fogta hátra a szőke tincseit, mint általában Árminnak. A másik, magasabb fiúra nem fordított nagyobb figyelmet – inkább a labdára összpontosított.

Mert a hajpántos srác feldobta a labdát. Felugrott. És ütött.

Simon gyorsan reagált: alkarja égett, ahogy nekicsattant a bőr, de legalább könnyedén átpasszolta Árminnak. A fiú ugrott, karja magasra lendült, ahogy leütötte a labdát. Hiába mozdult a magas srác, hogy visszaüsse, nem ért be alá időben, a homok felcsapódott, amikor a labda puffant benne.

Egy-null – pontosabban: már csak húsz pont kellett, hogy megnyerjék az első játszmát.

– Jó volt – veregette meg Ármin a hátát.

Simon elmosolyodva bólintott. Persze, hogy jó volt. Ármin hogy nem látta, mennyire ügyes?

Most rajtuk volt a sor, hogy nyissanak. Ármin szervált, a labda sokáig a levegőben élt. Az ellenfél csapat nehezebben adta magát, gyorsan mozdultak, erősen ütöttek, de végül Ármin blokkolt a hálónál.

Tizenkilenc.

Tizennyolc.

Tizenhét.

Itt kissé megakadtak. Egy elveszített kör után az ellenfél csapat szervált – és nem is akárhogy. Mindig túl messze landolt a labda, még épp a vonalon belül, de sosem annyira közel, hogy időben vissza tudják ütni.

Sorban bukták el a pontokat, de végül Ármin egyszer becsúszott a labda alá, és pár ide-oda passzolgatás után végre nyertek egy kört.

Már csak tizenhat.

Tizenöt.

Tizennégy.

Újabb körök, elveszített és megszerzett pontok, hátlapolgatások, mély levegővételek, hátha csillapodik a légszomj. Simon úgy érezte, az agya kikapcsol, csak a visszafelé számolásra koncentrál, és minden más mozdulat az izmaiba van kódolva.

Végre átérezte azt az ürességet, amiről Ármin beszélt. Most nem rágódott semmin, nem telepedtek rá vírusként a gondolatai, egyedül azzal foglalkozott, hogy kizárja, ahogy a Nap égeti a vállát és a végtagjaiba beissza magát a fáradtság.

Egy. Ott eszmélt fel újra, hogy már csak egy pontot kellett szerezniük.

– Szerválj te – állt meg Ármin mellett.

Ármin bólintott egyet. Simon kételkedett benne, hogy a fiú ki tudna nyögni bármit is, úgy feszült meg az állkapcsa. Bár elvehetett volna egy keveset a félelméből, a kételkedéséből. Ő tudta, hogy Ármin meg fogja csinálni. Nem elfogultságból, egyszerűen csak érezte, amikor Ármin a vonalhoz sétált és megforgatta a labdát a kezében.

Érezte, hogy a labda át fog repülni a háló felett.

Hogy elszáguld az ellenfelek keze mellett.

Hogy a vonal közelében fog földet érni, még éppen belül.

Hogy megnyerik az első játszmát.

És igaza lett.

Nulla.

Simonból kibukott egy vigyor, és talán megkönnyebbülten fel is nevetett volna, ha Ármin nem vet rá egy szigorú pillantást.

– Mit nem fogunk most csinálni? – kérdezte, mintha egy leckét akarna megtanítani.

– Hazamenni? – tippelt Simon.

Árminnak megereszkedett a szemhéja.

– Elbízni magunkat.

Simon megvilágosodva bólintott egyet.

– Ja. Persze! Nem is tudnám elbízni magam, ahhoz túl fáradt vagyok.

– Én is – vallotta be Ármin, ahogy megenyhülve elmosolyodott.

A rövid szünet nem volt elég arra, hogy kifújják magukat. A második játszma nehezebben csúszott: az ellenfél csapat felszívta magát, a hajpántos srác olyan erőseket ütött, hogy Simonnak piroslott az alkarja, akárhányszor labdába ért. A magas srác folytatta a kegyetlen szerválásait, szinte végig fej-fej mellett haladtak.

Még tizenkilenc-tizenkilencnél is. Két pont hiányzott, de Simon úgy érezte, bennük együtt sincs két pontnyi erő, míg a másik két srácban még öt további körre is maradt spiritusz – ráadásul rajtuk volt a sor, hogy nyissanak.

A magas srác ugrott, ütött, és a labda jött. Gyorsabban, mint azt Simon fel tudta volna fogni, de mozdult.

A vádlija görcsben állt.

A tüdeje alig fogadta magába a levegőt.

A karját ösztönösen húzta volna el, nehogy még egyszer nekicsapódjon a sajgó izmának a labda.

De végül becsúszott alá. Éppen a vonal közelében, éppen az utolsó pillanatban. És ütött, minden erejét beleadta, hogy elpasszolja Árminnak, aki a háló közelében állt.

Ármin leütötte a labdát. Minden izma megfeszült, még egy erőtlen szuszogás is kipréselődött belőle, de mégis olyan természetesnek, könnyűnek hatott a mozdulat. Mert Simon számára ez természetes is volt, ő mindig bízott abban, hogy a fiú a győzelem felé tereli őket.

És meg is tette.

Húsz-tizenkilenc.

– Már csak egy – mondta ki Simon hangosan is, amikor Ármin mély levegőt véve megállt mellette.

– Nem baj, ha végül nem nyerünk. – Ármin hangja vigasztalóan hangzott, de az arcát uraló ráncok nem arról árulkodtak, hogy tényleg lemondott volna a győzelemről.

Simon felhorkantott.

– De, baj. Utálok második lenni.

– Ha ennek ahhoz van köze, hogy te vagy a második gyerek... – mosolyodott el Ármin.

– Persze, hogy ehhez van köze – bólintott Simon elvigyorodva. – Na, szerválj. Nyerjük meg.

Ármin a vonalhoz sétált. Nyitott, de a labda most nem száguldott olyan gyorsan a levegőben, hogy az ellenfél csapat ne tudja visszaütni.

Sokáig ment az ide-oda passzolgatás. Addig, amíg Simon nem érzett mást, csak az égető fáradtságot az izmaiban és a fullasztó szárazságot a torkában. A labda akárhányszor átrepült a háló felett, azt hitte, most fog leesni, és néha már azért imádkozott, érjen végre földet. Tök mindegy, kinek a térfelén, csak hadd rázza ki a karjából a zsibbadást, hadd nyújtsa ki a lábát, hadd jusson végre levegőhöz.

Talán hiba volt ezt kívánnia.

A labda felé repült. Gyorsan, és nem is annyira felé, inkább pár méterrel arrébb, és tudta, hogy mozdulnia kéne, tudta, hogy most kell összekaparnia a maradék erejét, de mintha futóhomokban lépkedett volna, a lába mereven mozdult.

Lépett. A labda zuhant. Lépett. Esélytelennek tűnt beleérni. Lépett, de a bokája megbicsaklott, térdéből kifutott az erő. A labda zuhant.

Nem.

Nem.

Nem!

Simon feladta. Nyújtotta a karját, de látta, hogy még ha hason csúszik, akkor sem ér bele a labdába. Elengedte a pontot – és egy kicsit elengedte a győzelmet is.

Aztán egy lábat szúrt ki maga előtt. Ármin lábát, amint az utolsó pillanatban becsúszik mellé, és belerúg a labdába. Az magasra repült – elég magasra ahhoz, hogy Simon átüsse a túloldalra.

Simon felegyenesedett. Lendítette a karját. Ütött. Gyorsan, erősen, úgy, ahogy arra a hajpántos srác és a csapattársa nem számítottak, úgy, hogy a labda egyenesen a homokban landoljon a túloldalon.

Úgy, hogy huszonegy-tizenkilenc legyen az állás.

Úgy, hogy nyerjenek.

Simon egy pillanat erejéig nem érzett semmit. Sem a dübörgő szívét, sem a hevesen fel-le emelkedő mellkasát, sem a kirobbanó örömöt. Aztán lassan megfordult, Árminra nézett, látta, ahogy a fiú ajka elnyílik, és egyszerre öntötte el minden.

Ez már nem arról szólt, hogy izgatott lett volna, mert rájött, hogy tud ő jó lenni valamiben. Esetleg egy hajszálnyit szólt arról, hogy megkönnyebbült, amiért bebizonyította magának, hogy nem csak tör-zúz, ha segíteni akar, de nem ez ültette el benne a kismillió kirobbanni vágyó érzelmet.

Az Ármin volt. Ármin, az öröm, ami kiült az arcára, a hitetlenkedés, ami beszőtte magát a vonásai közé. Simon megindult felé, úgy érezte, minden porcikája reszket, mint felhevült részecskék, ahogy a fiú köré fonta a karját.

– Te kibaszott zseni – mormolta Ármin bőrébe. – Megcsináltad!

Ármin felnevetett, ahogy átkarolta Simont. Ő már tényleg felhevült részecskék módjára reszketett, Simon érezte az ujjai remegését, ahogy megszorultak a trikóján, de nem bánta.

Szerette volna, ha a világ elhalkul, és csak Ármin megkönnyebbült nevetését hallja. Kissé eltolta magától a fiút, szemügyre vette a kipirult arcát, finom mosolyráncait, szégyenlős tekintetét, amit a földre szegezett, mintha maga se hinné el, hogy tényleg győztek.

Olyan gyönyörű volt. Simon ezt ki is akarta mondani, már majdnem megdicsérte, de végül egészen mást kényszerített ki belőle az izgalom:

– Ármin, most meg tudnálak csókolni!

Ármin olyan zavartan pislogott, mintha nem ismerték volna jobban egymás testét, mint a tenyerüket, szóval Simon hozzátette:

– Ne aggódj, ma te vagy a negyedik ember, akinek ezt mondom, szóval...

– Mi? – szaladt össze Ármin szemöldöke.

Simon érezte, hogy ég az arca, szóval inkább újra egy ölelésbe húzta a fiút.

– Semmi! – ingatta a fejét. – Gratulálok.

Ármin kifújta a levegőt, válla megereszkedett. Talán ebben a pillanatban esett le neki igazán, hogy megnyerte a versenyt, amiért egész nyáron ötkor kelt, nem is, amiért az elmúlt három évben ötkor kelt. Talán ebben a pillanatban hitte el, hogy nem hiába tette fel a röplabdára az életét.

– Köszönöm. – Ármin hangja lágyan csengett. – Hogy eljöttél. Hogy indultál velem, az edzéseket meg... Mindent.

Simon bólintott egyet. Válaszolni akart, elmondani, hogy ez természetes, és hogy mindig itt lesz neki, de aztán az ellenfél csapat megjelent mellettük, és elsodorta őket a gratulációk serege. Nándiék is leözönlöttek a lelátóról, a bíró a lelkükre kötötte, hogy ne menjenek messzire, mert mindjárt eredményhirdetés, és mire a padokhoz értek, Simonnak már rég kiment a fejéből a beszéde, amit összekészített magában.

Próbálta összeszedni a gondolatait, de nem ment. Csak Ármint tudta nézni, ahogy vigyorog, mint a tejbetök, arra is alig figyelt fel, hogy csörög a telefonja a táskájában.

– Még mindig azt érzem, hogy álmodom – vallotta be Ármin.

– Nem álmodsz – csípett bele Ármin karjába, ahogy előkotorta a telefonját.

– Azért nem mernék megesküdni, hogy nem fogok mindjárt felébredni.

Simon elvigyorodott, aztán összehúzta a szemöldökét, ahogy a képernyőn villogó számra nézett. Még életében nem látta.

– Ismered ezt a számot? – fordította Ármin felé a telefonját.

Ármin összehúzta a szemét, ahogy a képernyőt vizslatta.

– Ez Gabié.

– Gabié?! – Simonból csak ez bukott ki, pedig legszívesebben azt kérdezte volna: ezt ilyen könnyen felismered? – Honnan tudja a számomat?

Ármin megvonta a vállát, és kivette Simon kezéből a telefont.

– Nem tudom, de megmondom neki, hogy ne hívogasson. – Ármin fogadta a hívást, és megköszörülte a torkát. – Szia, Ármin vagyok. – A „ne hívogasd Simont" rész elmaradt. Ármin arca elkomolyodott, a mosoly egy pillanat alatt olvadt le az arcáról. – Mi? Mi történt? Melyik kórházban vagytok? – vette fel Ármin a padról a pénztárcáját, és hátrált egy lépést. – Megyek. Igen, most indulok. Jó. Jó. Oké. Szia.

Simonnak egy porcikája se rezzent. Lélekben még mindig a kórháznál járt, próbálta összekötni a szálakat. Gabi kórházba került? Vagy Alexának lett volna baja? És miért Ármint hívta? Pontosabban: miért őt hívta?

– Baj van? – köszörülte meg Simon a torkát.

– Igen. Nem tudom. – Ármin sűrűn pislogott, ujjai megszorultak a tincsei körül. – Mindjárt beviszik a műtőbe, szóval... – Ármin ezt úgy mondta, mintha Simonnak tudnia kéne, kiről van szó. Szavai egymásba gabalyodtak, nagyokat nyelt beszéd közben. – Mennem kell.

Ármin egy másik világban járt. Arcából kifutott az összes szín, újra hátrált egy lépést, és zsebre vágta Simon telefonját, mintha nem is realizálná, hogy az nem a sajátja. Simon nem szólt érte, csak a táskájáért nyúlt.

– Micsoda? – halkította le a hangját. – Elkísérlek, csak mondd, mi történt.

– Maradj itt az eredményhirdetésen, vedd át az utalványt – ingatta meg Ármin a fejét. – Még... még kereslek, oké? Csak most...

Ármin megfordult, és meglódult. Gyorsan, bizonytalanul lépkedett, ujjait összefonta a tarkóján. Simon tudta, hogy ilyen állapotban nem kéne hagynia, hogy a fiú egyedül utazzon, de lefagyva állt, az agya még mindig azt próbálta feldolgozni, hogy mi történt csupán percek leforgása alatt.

Szóval csak lehuppant a padra – és rettegett, hogy valami elromlott, mielőtt minden rendbe jöhetett volna.