Tizedik fejezet – Hogy is mondjam, hogy féltékeny vagyok?

– Azért fontolóba vettük, hogy lehet, egy közepesen szar banda csak elijeszti a vendégeket, és nem bevonzza őket? – kérdezte Simon, ahogy a bisztró falára akasztott táblát nézegette.

„Július 9. – Élőzene 19:00-től! Fellépnek: A Rozsomakik" – Simon nem tudott dönteni, hogy az együttes neve vagy Ármin gyerekes, nyomtatott nagybetűi a nevetségesebbek.

– Ezt Kata előtt ne annyira emlegesd – köszörülte meg Ármin a torkát.

Simon oldalra lesett rá.

– Miért?

Ármin a kötényébe törölte a krétás kezét. A hirdetést már akkor felírták, amikor a bográcsozást követő napon visszajöttek dolgozni, de a fiú most ragaszkodott hozzá, hogy hangjegyeket rajzoljon mellé.

Simon nem igazán értette, hogy néhány hangjegy, vagy egy rossz koncert miért segítene behozni az áramszünet miatt kiesett bevételt, de nem kötekedett – nem ma, amikor próbanapon volt.

– Mert ők Kata barátai – mondta végül Ármin.

– Ó – húzta el Simon a száját. – Ismered őket?

– Nagyjából – vont vállat Ármin. – Tavaly is felléptek.

Simon a fiú felé fordult.

– És jók voltak?

Ármin körbenézett, mintha attól félne, hogy Kata előugrik valahonnan, aztán közelebb hajolt Simonhoz.

– Nem.

Simon ajkára vigyor kúszott. Élvezte ezt. Ármin leheletét a nyakán, hogy centikre volt egymástól a könyökük, de így is érezte a bőréből sugárzó hőt. A bográcsozás óta mintha kimondatlan fegyverszünetet kötöttek volna – a beszólások persze nem maradtak el, de Simon kezdte elfelejteni, miért is utálta úgy Ármint.

– Megjöttünk!

Kata hangjára Simon és Ármin egyszerre fordultak meg. A lány mögött hárman battyogtak fel a bisztró teraszára. Az első srác az orrpiercingjét birizgálta, hiába esett le majdnem a gitártok a válláról, a második két nagy dobozzal egyensúlyozott, a hátul lévő szemüveges lány pedig épp nagyot kortyolt a kulacsából.

Ármin arcára széles mosoly kúszott, amikor megakadt Katán a tekintete – és Simon hirtelen már nagyon is jól emlékezett, hogy miért utálja a fiút.

– Sziasztok! – Mielőtt Ármin közelebb lépett volna Katáékhoz, oldalra pillantott Simonra. – Én eligazítom őket, te figyelj a vendégekre.

Simon összehúzott szemöldökkel végignézett a teraszon. Összesen két család üldögélt az asztaloknál: az egyik még bőszen eszegetett, a másik pedig egy heves vita közepén volt. Egyiküknek sem kellett pincér, Ármin csak le akarta rázni.

De Simon nem kötekedett. Nem a próbanapján.

– Helló – biccentett a banda tagjainak, aztán sarkon fordult.

– Menő a hajad – szólt utána a srác, aki a dobozokat fogta.

Simon mosolyogva megpördült a tengelye körül, és végigsimított a pár centis, kiszőkített tincsein. Akart mondani valamit, talán csak egy szimpla köszönömöt, vagy megdicsérni a fiú feltűrt ujjú, fekete ingjét, esetleg a nyakába lógó barnás haját, de mielőtt megtehette volna, a háta nekiütközött valakinek.

– Elnézést. – Ez inkább felháborodott kérdésnek hangzott, mintsem bocsánatkérésnek, és a nő megemelt, vékony szemöldöke sem árulkodott semmi jóról.

– Bocsánat, bocsánat – emelte fel védekezően a kezét Simon.

– Merre találjuk a mosdót? – fogta meg a nő a kislánya kezét, és az asztaluk felé nézett, a veszekedős családra. – És fizetnénk.

– Bent a folyosó végén jobbra – intett Simon az ajtó felé. – Kártya vagy készpénz lesz?

– Készpénz. – A nő úgy válaszolt, mintha Simon a világ leghülyébb kérdését tette volna fel, és abból, ahogy elviharzott, Simon nem mert volna megesküdni rá, hogy nem ír egy lehúzó véleményt a bisztróról, amíg vécén van.

Simon visszanézett Árminra, de a fiú egyedül Katára figyelt. Mosolya egyre szélesebb lett, ahogy a lány hadonászva magyarázott, egyszer-egyszer megérintve a karját.

Azért a hosszú hajú srác megtalálta a tekintetét, és elhúzta a száját, ahogy a nő után nézett.

Remek – gondolta magában Simon. Az első próbanapja pincérként annyira gáz, hogy még egy vadidegennek is feltűnik.

Persze ez nem vette el a kedvét a próbanaptól. Ha az nem lombozta le, hogy Ármin reggel dünnyögve közölte, csak azért pincérkedhet, mert estefelé már nem kellenek annyian a konyhába, hisz a vendégek úgyis inni fognak a koncert alatt, nem pedig enni, akkor ez már meg se kottyant neki.

És ez így is lett: Simon lelkesen vitte ki a számlát a veszekedős családnak, mosolygott, amikor semmi borravalót nem hagytak, és még az sem rontotta el a kedvét, hogy Kata és Ármin mennyit beszélgettek.

Utóbbit nem közvetítette jól a külvilág felé.

– Ma én vagyok az egyedüli, aki dolgozik? – jött ki a konyhából Simon két tányérral a kezében.

Ármin és Kata az ajtóval szemben ácsorogtak. Ármin nekibiccentette a fejét a falnak, karját összefonta a mellkasa előtt. Furcsa volt ennyi nevetőráncot látni a szeme körül, de talán Simon is így mosolygott volna, ha Kata neki mutogat képeket a telefonján.

– Jövünk – lépett közelebb Kata. – Csak azt mutattam Árminnak, hogy milyen volt Olivérék előző fellépése.

Simon lepillantott a telefonra, amikor Kata az arcába nyomta. A képen a szemüveges lány állt a mikrofonnál, mögötte az orrpiercinges fiú átszellemülve gitározott. Hátul a hosszúhajú srác ült a dobnál, amin görbe betűk sorakoztak.

– Fél Pár Cipő? – olvasta fel Simon a feliratot.

– Ez volt régebben a nevük – magyarázta Kata.

– Jópofa – lépett melléjük Ármin.

Simon magára öltötte a legudvariasabb mosolyát, és Ármin kezébe nyomta a két tányért.

– Ötös asztal. Két jópofa fickó ül ott – tette hozzá.

Azzal Simon visszaviharzott a konyhába, Döme felkapta a fejét, ahogy megállt mellette. Még javában lángost sütött, amint felpillantott a falon lévő órára.

– Gyors voltál – nevetgélt.

– Ármin besegített – mosolygott Simon.

– Miért nem viszel valamit inni a bandának? – biccentett Döme a hűtő felé. – Mondd meg nekik, hogy a ház ajándéka!

Simon ellökte magát a konyhapulttól, kivett három szénsavmentes vizet a hűtőből, és rápakolta őket egy tálcára. Mire kiért a bisztró teraszára, addigra Kata felkapcsolta a pergolára fűzött égősort. Még csak fél hét volt, bőven világos, de az eget ellepték a felhők, és a padlón tekergő zsinórok is szebben mutattak hangulatvilágításban.

A meleg fény megnyugtatta a testén szaladgáló mérgeshangyákat, amikről Simon nem volt hajlandó tudomást venni. Még annak a gondolatát se engedte be a tudatába, hogy Ármin épp tönkreteszi a próbanapját, helyette megállt a terasz végében, ahol a Rozsomakik a hangosítással babráltak.

– Hoztam vizet – adta oda a gitárosnak és az énekesnek az üveget.

Simon megkerülte a gitárállványt és a mikrofont, átlépett pár zsinórt, és odanyújtotta a hosszú hajú srácnak a flakont.

– Hoztam vizet – ismételte el, de ezúttal mosolyra húzta az ajkát.

A fiú felnézett. Ajka felfelé görbült, ahogy elvette az üveget, majd a kezét nyújtotta.

– Kösz! Olivér vagyok.

– Simon – rázta meg a kezét.

– Tavaly még nem láttalak itt – tápászkodott fel Olivér.

Simon gyorsan a háta mögé lesett, hátha valamelyik vendég épp le akarná inteni, aztán előre fordult. A gondolatok gyorsan cikáztak a fejében, válaszok ezrei toporogtak a nyelve hegyén, de mégis egy hazugság mellett döntött. Csak a szórakozás kedvéért. Hogy érdekes legyen.

– Pedig akkor is itt voltam.

Olivér összehúzta a szemöldökét, de a mosolya nem fakult meg.

– Tuti nem. Emlékeznék rád.

Simon oldalra billentette a fejét, az ereiben izgatottság pezsgett fel.

– Még hosszabb volt a hajam – hazudta, ahogy maga elé képzelte Eriket. Nándi és Erik csak előző év novemberében ismerkedtek meg, Simonnak fogalma sem volt, Erik mennyivel volt másabb tavaly nyáron, de merte remélni, hogy akkor is a tarkóját verdesték a göndör tincsei. – Meg barna.

– Aha, rémlik valami – ciccegett Olivér gondolkodás közben. – És akkor nem mutatkoztunk be?

Simon beharapta az alsó ajkát. A hazugságaiban több lyuk volt néha, mint egy méhkaptárban, és nem tudta, hogy tömködje be őket.

– Dehogynem – kapta el a pillantását.

Olivér oldalra lépett, hogy a szemébe nézhessen.

– Szívattál, ugye?

– Igen – vallotta be Simon elmosolyodva. – Csak egy hónapja vagyok itt.

Olivér kilépett a dob mögül, keresgélt egy keveset a földön lévő táskájában, mire végre rátalált a cigisdobozára.

– Akkor meg tudod mutatni, hol gyújthatok rá?

Simon már majdnem biccentett Olivérnek, hogy kövesse, de aztán megérzett egy kezet a vállán. Hátra sem kellett néznie, hogy tudja, ki áll mellette. A mérgeshangyák zsibongani kezdtek benne, a bőre felforrósodott.

– Ma én vagyok az egyedüli, aki dolgozik? – veregette meg Ármin a vállát.

Simon vett egy mély levegőt, ahogy Árminra lesett.

– Jövök már.

– Itt nem gyújthatsz rá – nézett Ármin Olivérre, aztán a bisztró mellé intett. – Az a kijelölt dohányzóhely.

Simon megfontolta, hogy oldalba könyökölje-e Ármint figyelmeztetésképp, hogy talán Katát nem azzal fogja levenni a lábáról, ha lenézően és szigorúan beszél a barátaival, de végül nem mozdult a karja. Ha Ármin szabotálni akarta önmagát, csak tessék.

– Nem fontos, de azért kösz – mosolygott Olivér, és visszadobta a dobozt a táskájába.

– Oké. – Ármin biccentett, majd a terasz ajtaja terelte Simont. – Gyere.

– Jövök már – ismételte Simon, ahogy lerázta magáról a fiú kezét.

Simon egész testét ellepték a mérgeshangyák. Csípett mindene, ha Árminra gondolt. A fiú olyan volt, mint egy nyári zivatar, váratlanul jelent meg, de a legkevésbé sem hűtötte le Simont. Csak felperzselte az összes porcikáját.

Ármin egy üres asztalnál állt meg. Lassan pakolta egybe a tányérokat, hogy felszedje őket, nem olyan gyakorlatiasan és gyorsan mint általában.

– Nem tudtam – szólalt meg halkan a fiú.

Simon lekapta a vállára terített rongyot, és pár hanyag mozdulattal áttörölte az asztalt.

– Mit? – morogta.

– Hogy a fiúk is tetszenek.

Simon felkapta a fejét. Le akart olvasni valamit Ármin arcáról, ki akart hallani valamit a hangjából. Izgalmat. Kíváncsiságot. Értetlenséget. Még akár undort is, Simon megbirkózott volna vele, de a semmivel nem tudott elbánni.

A semmi lefagyasztotta rajta a mérgeshangyákat. A semmi fülledt levegővel töltötte meg a tüdejét. A semmitől még az asztal letakarításáról is megfeledkezett.

– Ja. – Simon felegyenesedett, tett egy lépést Ármin felé, hogy megtalálja a fiú tekintetét. – Zavar?

Ármin pillantása bejárta Simon egész arcát.

– Egyáltalán nem.

Simon ajka felfelé görbült, ahogy megemelte a szemöldökét. Egyáltalán nem? Ez a válasz nem vallott Árminra. Túl hosszú volt, nem szúrt úgy, mint az egyszavas visszavágásai, szinte könyörgött azért, hogy Simon képzeljen mögé valami többet. De mielőtt megtehette volna, Ármin megszólalt:

– De ne munka közben flörtölj másokkal.

Simon felszuszogott.

– Nem flörtöltem.

Ármin felvette az utolsó koszos tányért az asztalról, és hátrált egy lépést.

– Pedig Olivér flörtölt veled.

Simon visszanézett Olivérre. A fiú épp nagyot kortyolt a vízéből, de amint kiszúrta őt, elmosolyodva intett egyet. Simon visszaintegetett, aztán Ármin felé fordult.

– Az már nem az én hibám, hogy mások ennyire vonzódnak hozzám!

Ármin átadott neki pár tálat, megdörzsölte a szája sarkát, és az ajtó felé biccentett.

– Ne fárassz, inkább menjünk.

– Az sem az én hibám, ha fárasztónak találsz – mondta Simon az utolsó szó jogán, aztán megindult a konyhába.

A következő fél órában Simon megértette, Döme miért tesztelte a bográcsozás napján. Csodával határos módon a vendégek lassan megtöltötték a bisztrót, a benti asztalokat is mind elfoglalták, így Simon egy pillanatra sem állt meg. Nem is tudott volna – Árminnal ketten rohangáltak ide-oda, Katát elküldték szünetre, miután összeveszett valamin az orrpiercinges sráccal, és utána három tányért is leejtett.

Simon akkortájt állt meg először, amikor a koncert kezdetét vette – nem önszántából, először azért, mert a gitáros a mikrofonba szólt, mintha egy Z-kategóriás filmből rángatta volna őt ki valaki:

– Helló mindenkinek, mi vagyunk a Rozsomakik.

Simon összeszorította az ajkát, hogy visszafojtsa a nevetését. Ahogy lefékezett egy asztalnál, és letette egy kislány elé a hamburgerét, Ármin tekintetét kereste a tömegben. A fiú egy italokkal teli tálcával egyensúlyozott, elmosolyodott, amint visszanézett rá.

– Az első számot egy különleges embernek szeretném küldeni – folytatta a srác.

Mi ez, egy rádióműsor? – szórakozott jól magában Simon, de a jókedve egyből elmúlt, amikor torokköszörülést hallott a háta mögül.

Simon megfordult, de legszívesebben felsóhajtott volna, amikor kiszúrta Feri kerekded arcát. A bográcsozáson már egy életre elege lett belőle.

– Bár vannak hullámvölgyek a kapcsolatunkban, de... – beszélt tovább a fiú.

– Soma! – veregette vállon Feri Simont. – Gyere csak ide!

Simon felnevetett kínjában. Ujjai szorosan fonódtak a tányérok köré, de nem tudott Feritől mozdulni. A férfi csípőre tett kézzel elállta előle az utat, és az arcán nyúló mély, dühös ráncok megakasztották a gondolkodásban.

– Sajnos nincs szabad asztalunk – viccelődött Simon, hátha megtöri a jeget.

A jég nem tört meg. Feri állkapcsa megfeszült, szemöldöke megemelkedett, hangját lehalkította, amikor megszólalt:

– Dolgozik ma a Döme?

Simon lerakta a kezében lévő utolsó tányért is, és finomabb arrébb terelte Ferit a vendégektől a terasz korlátjához.

– Igen, de most haza kellett szaladnia valamiért. Csak Anikó van a konyhán.

– Remek – sóhajtott Feri. – Mikor jön vissza?

Simon összefonta maga előtt a karját, és átnézett Feri válla felett, hátha kiszúrja valahol Ármint. Ő jobban értett a robbanni készülő bombák hatástalanításához.

– Mindegy – legyintett Feri, amikor Simon másodpercekkel később sem válaszolt. – Te is át tudsz adni egy üzenetet, nem?

– Egy, két, há'! – számolt Olivér, majd az első dal kezdetét is vette egy gitárszólóval.

Simon ide-oda kapta a pillantását. Feri türelmetlenül dobolt a lábával, Olivér rámosolygott dobolás közben, Ármin viszont háttal állt neki, épp rendeléseket vett fel.

– Persze – köszörülte meg végül Simon a torkát.

– Jól van, mondd meg a Dömének, hogy nem szeretném, ha egy fél óránál hosszabb lenne ez a zenés bohóckodás. Elijeszti a vendégeimet.

Simon akaratlanul is felnevetett, ahogy körbemutatott a bisztrón.

– A mieinket nem.

Feri közelebb hajolt, amikor a lány énekelni kezdett.

– Engem ez nagyon hidegen hagy. Add át a Dömének, amit mondtam.

A frusztráltság úgy pattogzott Simon bőrén, mint az elektromosság. A vele szemben lévő asztalnál egy férfi intett neki, ujjával az üres korsóját ütögette ritmusra. Simon felé lépett, de Feri elkapta a karját.

– Akkor átadod?

– Most dolgozom – húzta el Simon a karját. – És kilencig tart a koncert.

Simon közelebb ment a férfihez. Feri szinte rögtön a nyomába eredt.

– Igen? – Simon olyan mosollyal az arcán állt meg, mintha Feri lábának a dobogása nem emlékeztette volna még jobban egy bombára, amin csipog a visszaszámláló.

– Szeretnénk kérni... – kezdte a férfi.

– Maximum nyolcig maradhatnak – szólt közbe Feri. – Csak mondd meg a Dömének, hogy én üzenem, nem fog vitatkozni.

Simon most már legszívesebben átkiabált volna a bisztró túlsó felébe, hogy Ármin észrevegye, de szerencsére a fiú kiszúrta, mielőtt radikális megoldást kellett volna választania. Összevonta a szemöldökét, és nagy léptekkel indult meg feléjük.

– Jó, majd megmondom – szólt oda gyorsan Simon Ferinek, aztán visszafordult a férfihez. – Elnézést, el tudná ismételni még egyszer?

– Persze – lesett a pasas Ferire felvont szemöldökkel, majd diktálni kezdte a rendelését.

Simon lebecsülte, mennyire nehéz figyelni, ha beszélnek körülötte az emberek. Ha mászkálnak mögötte. Ha végre megjelenik mellette Ármin. Ha a fiú a hátára teszi a kezét, hogy finoman arrébb tolja, hogy odaférjen Ferihez. Ha megszólal, olyan árminosan, nyugodtan, de hűvösen:

– Valami gond van, Feri?

Simon lefirkantott pár szótagot a papírjára, remélve, hogy mire a konyhára ér, értelmet nyer a fejében a férfi rendelésre.

– Csak szóltam, hogy ne nyújtsátok el nagyon a koncertet – simította le kötényét Feri.

Ármin összefonta a háta mögött az ujjait.

– Apa beszélt tegnap Enikővel, azt mondta, nyugodtan zenélhetnek zárásig.

Feri felhorkantott.

– És szerinted melyikünktől kell engedélyt kérni?

Simon leírta az utolsó szavakat is, aztán Ármin mellé lépett.

– Szerintem – állt meg Ármin egy pillanatra a beszédben, az arcáról leolvadt az udvariasság – leginkább az önkormányzattól.

Simon szerette volna Ármin vállának biccenteni a homlokát, hogy elfojtsa a mosolyát, de nem mozdult. Se ő, se Feri, aki csak pislogott, vonásai mereven álltak, mintha azt várta volna, hogy Ármin gyorsan álljon elő egy bocsánatkéréssel.

– Megmondom apának, hogy itt jártál – folytatta Ármin. – De ez még az ő bisztrója, ő hozza a döntéseket.

– Hát persze – bólintott Feri. – Csak nehogy túl késő legyen, mire dönt. Na, akkor további jó munkát!

Azzal Feri megveregette Ármin vállát, és a teraszról levezető lépcsőhöz indult. Feri mintha mindig valamilyen kódnyelven beszélt volna, amit Simon nem tudott megfejteni. Nem értette, miért húzta ennyire fel magát, miért hitte azt, hogy itt bármit is ér a szava, vagy, hogy parancsolhat Dömének. Egy valamit azért tisztán látott:

– Mekkora fasz – mormolta Simon a felfedezését.

Ármin lehunyta a szemét pár másodpercre. Dobpergés dübörgött a háttérben és hamiskás éneklés, de Simon mégis csak azt hallotta, ahogy a fiú lassan, szakadozva kifújja a levegőjét.

– Ezt nagyon elcsesztem – szólalt meg halkan.

Simon összehúzta a szemöldökét.

– Dehogy! Tök jól kezelted, még majdnem meg is kedveltelek közben.

Ármin homlokát mély ráncok szőtték be, de ennek ellenére is kibukott belőle egy mosoly.

– Innen lehet tudni, hogy elcsesztem – indult az ajtó felé.

Simon utána lendült, közben vetett egy pillantást a zavaros jegyzeteire. Az összecsapott kézírása és a félbehagyott szavai pont olyan zavarosak voltak, mint Ármin, ahogy a körme körüli bőrt kaparászta.

– Miért cseszted volna el?

Ármin a konyháig meg sem állt, csak hátrapillantott Simonra.

– Mert apa jóban akar lenni Ferivel, én meg bunkó voltam.

Simon megállt az ajtó előtt.

– Azért kösz, hogy jöttél. Nem tudtam, mit kezdjek vele.

Ármin aprót biccentett. Ajka elnyílt, mintha mondani akarna valamit, de mielőtt megtehette volna, az ajtó nyílt, és Kata kilépett rajta. Sörös korsókkal megpakolt tálcát tartott a kezében, röviden rámosolygott mindkettejükre, aztán már ment is.

– Folytassuk a munkát – mondta végül Ármin, aztán eltűnt a konyhaajtó mögött.

Simon mély levegőt vett, hátha ezzel az energiája is visszatöltődik. Várt egy percet, mielőtt követte Ármint a konyhába, aztán vissza a nyüzsgésbe. Katával együtt könnyebben kiszolgálták az összes vendéget, de Simon türelme már egészen másért fogyott úgy, mintha egy gázpalack lenne, amiből valaki mindig leszív egy keveset.

Ármin és Kata folyton összemosolyogtak, ha találkoztak az ajtóban. Folyton megálltak beszélni egy-egy szót. Folyton egymás közelében voltak, mint két mágnes, amelyek előbb-utóbb megtalálják egymáshoz az utat.

Simonban még akkor is ott bugyogott a féltékenység, amikor kilenc után pár perccel befejeződött a koncert, pedig kivételesen nem is voltak egymás közelében. Ármin a számlákat vitte ki a vendégeknek, Kata pedig az orrpiercinges sráccal beszélgetett – most már egy fokkal boldogabban.

– Bocs – érintette meg Olivér a karját, miközben Simon a koszos tányérokat szedte össze. – Merre is találom a mosdót?

Simon elmosolyodva visszarakta a tányérokat az asztalra. A mosogatás várhat még egy kicsit.

– A folyosó végén.

Olivér bepillantott a bisztró belső részébe.

– Jobbra vagy balra?

Simon a pillantásával Ármint kereste. A fiú elszakadt egy pillanatra a vendégektől, és Kata mellé lépett.

– Balra – mormolta.

– Igen? – hátrált Olivér egy lépést az ajtó felé. – Oké, köszi!

Ármin kezet fogott az orrpiercinges sráccal, ajka udvarias mosolyra húzódott. Mondott pár szót, talán Katát engedte haza, mert a lány ölelésre tárta a karját. Simon elégedetlenül csettinteni akart a nyelvével, de végül Ármin tekintete megtalálta az övét, miközben átölelte a lányt.

Hát, ha Ármin így játszik, akkor Simon is mindent beleadott, hogy felidegesítse.

– Várj – kapott Olivér karja után. – Bocs. Jobbra. Csak már azt sem tudom, mit beszélek.

– Nem gáz – lépett vissza a fiú mosolyogva. – Hogy tetszett a koncert?

Ármin nem kapta el a tekintetét róla, ahogy lassan elengedte Katát. Simon mellkasában elégedett forróság ébredezett.

– Ja, jó volt – billentette oldalra a fejét.

– Komolyan? – dugta zsebre a kezét Olivér.

Nem. Simon tíz perc után kifejlesztett egy trükköt, amivel a zenét megszűrte, mielőtt az eljuthatott volna a füléig. Bár azt még hallotta, hogy Olivér ügyesen dobol, szóval akkorát mégsem hazudott.

– Persze. – Simon visszanézett Árminra. A fiú épp nevetett, miközben Kata hadonászva újabb történetbe fogott bele. – Felléptek még a nyáron?

– Ja, egy-két helyen – halkult el Olivér hangja.

Simon arra eszmélt fel, hogy a fiú arca közel kerül az övéhez. Nem álltak szemtől szemben, Olivér csak odahajolt mellé, és követte Simon pillantását.

– Feltartalak? – kérdezte.

– Nem, bocs – rázta meg Simon a fejét, ahogy előrefordult. – És itt lesztek a Balatonon?

Olivér elengedte a füle mellett a kérdését, és Katáék felé biccentett.

– Mióta tetszik?

Simonból kiszaladt egy rövid nevetés. Már majdnem tagadni kezdte még a saját létezését is, de aztán jobb belátásra tért. Őszintének kellett lennie Olivérrel, ha már felhasználta őt a kis bosszújához.

– Hát. – Simon pillantása Árminról Katára tévedt. – Mióta elkezdtem itt dolgozni.

– Szerintem neki is tetszel – paskolta meg biztatóan a karját.

Simon légcsövében mintha megfagyott volna a levegő.

– Komolyan? Honnan veszed? Mondta?

– Csak egy megérzés – nevetett fel halkan Olivér. – De ezt egy módon vehetjük biztosra.

Simon összehúzta a szemöldökét, de a terv kezdett értelmet nyerni a fejében, amikor Olivér előhúzta a telefonját.

– A féltékenység mindig bátrabbá teszi az embereket, hátha így kezdeményez. – Olivér beírta a kódját, belépett az Instagramjába, és Simon felé nyújtotta a mobilt. – Írd be a nevedet. Ha meg nem jönne össze, és van kedved, akkor írj rám, és elmondom, hol koncertezünk legközelebb.

Simon elvette a telefont, ahogy oldalra pillantott. Kata és Ármin is őt nézték, Kata integetett elköszönésképp. Simon kételkedett benne, hogy bármennyi féltékenységet is kicsikarna a lányból, de ennek ellenére rákeresett a profiljára.

Olivér egyébként is rendesnek tűnt. Izgalmasnak. Szépen mosolygott, ügyesen zenélt. Simonnak semmi veszítenivalója nem volt.

– Oké – nyújtotta vissza a mobilt, ujja súrolta Olivérét. – Köszönöm. És bocs, nem... Nem akartalak félrevezetni.

– Nem vezettél félre – vont vállat Olivér. – Akkor majd írj, ha szeretnél.

Simon bólintott egyet, és már éppen készült az ajtó felé inteni, hogy megmutassa Olivérnek, merre találja a mosdót, viszont a szeme sarkából érzékelte, hogy valaki közeledik feléjük. Kihúzta magát, hátha egy vendég az, de mire oldalra nézett, már kiszúrta Ármint.

– Simon – köszörülte meg a torkát a fiú.

Simon szívesen elnyomott volna magában egy mosolyt, de Ármin nem tűnt olyan dühösnek, mint képzelte. Bár Olivérre úgy nézett, mint aki nem érti, mit keres még mindig itt, viszont a szemöldöke közt a ránc megenyhült, amikor Simonra nézett.

– Már megyek is dolgozni, ne aggódj – tette fel Simon védekezően a kezét.

– Jó – biccentett Ármin röviden. – De nem ezért kereslek. Csütörtökön elmegyünk Balázsékkal Zánkára, mert ott van strandröplabdapálya. Jössz, hogy játszhassunk egy rendes meccset?

Simon összehúzta a szemöldökét. Rá akart kérdezni, miért nem ért rá később felhozni ezt témának, de csak határozottan biccentett egyet. Minden lehetőséget meg kellett ragadnia, hogy megmutassa Árminnak, jól röpizik.

– Persze.

– De reggel megyünk – tette hozzá Ármin.

– Ne aggódj, nem gondoltam, hogy valami emberi időpontot választasz – sóhajtott.

Ármin megdörzsölte a szája sarkát, ahogy bólintott egyet. Röviden Olivérre nézett, mormolt valami elköszönésfélét, aztán összeszedte a koszos tányérokat, amiket Simon ott hagyott, és a konyhába ment.

– Szerintem sikerült – hajolt közelebb Olivér, ahogy Ármin után nézett.

Simon megdörzsölte a tarkóját.

– Micsoda? – Simonnak kellett pár másodperc, mire visszagöngyölítette fejben a beszélgetést, és rájött, Olivér mire céloz. Nevetés szakadt ki belőle, ahogy hevesen megingatta a fejét. – Jaj, nem! Nem Ármint akartam féltékennyé tenni. Őt csak szimplán idegesíti a létezésem.

Olivér elmosolyodott, és megveregette Simon karját. Nem tetszett Simonnak, ahogy a fiú hátrált egy lépést az ajtó felé, és a szeméből ki lehetett olvasni, mennyire jól szórakozik rajta.

– Ha te mondod – vont vállat Olivér, majd a mosdóba ment.

Simon morgott valamit válaszul, amíg a tekintete visszatévedt Katára. A lány orrpiercinges sráccal beszélgetett, Simont mégsem lepték el a mérgeshangyák, és a szívverése is nyugodt maradt.

És itt, ebben a pillanatban, mikorra az irigység egy műszakon át kínozta, már meg sem tudta mondani, kire volt igazán féltékeny: Árminra vagy Katára.

*

A zenekar nevek kitalálásáért hatalmas köszönet @lavande11 -nek, mindig életmentő vagy! :D <3