Tizenötödik fejezet – Hogy is mondjam, hogy ezt a napot jobb lett volna átaludni?

Simon túlélési tippjei a másnaposságra a következők:

Alvás.

Vízivás.

A leghülyébb vígjáték megkeresése, ami elég halkan szól ahhoz, hogy ne fájduljon meg még jobban a feje, de ugyanakkor elég hangosan ahhoz, hogy erre figyeljen a gondolatai helyett, amelyek frissen és üdén készen állnak, hogy emlékeztessék mennyi kínos dolgot mondott és csinált előző este.

Mindez jól működött, ha otthon ébredt a saját ágyában és nem Erikék nyaralójában. Itt nevetés szűrődött fel a konyhából, amitől nem tudott aludni, az éjjeliszekrényen lévő pohárban csak sör várta meg pár muslica, a telefonja pedig lemerült aksival pihent a zsebében.

Simon nagyot nyögve ült fel az ágyon. Valaki feküdt mellette, talán Kende a vörösesbarna hajából ítélve, de semmiképp sem Ármin.

Persze. Miért is lett volna ő. Ármin már rég az edzőtáborban futhatta a köröket, valószínűleg fáradtan és dühösen, amiért Simon ilyen sokáig itt tartotta a buliban.

– Öljön meg valaki – dörzsölte meg Simon az arcát.

Kende felmorgott.

– Meg foglak, ha nem hagysz aludni.

– Te csak örüljél, hogy itt lehetsz – dörrent rá Simon, ahogy kikászálódott az ágyból.

Másnaposan nem ő volt a világ legkedvesebb embere – de előszeretettel várta, hogy mutasson neki valaki egy embert, aki türelmes, ha úgy érzi magát, mint egy csótány, ami kitévedt az útra, és hatszor áthajtottak rajta kocsival.

A konyhába tartó útján lépcsőfokról lépcsőfokra jutott eszébe minden az előző estéről, és egyenesen arányosan fogyott az életkedve.

Egy bizonytalan lépés. Ádám és az egész pályaválasztási tanácsadós beszélgetés.

Egy szemdörzsölés, amitől másodpercekig nem látott semmit. Ármin kerülése legalább egy órán keresztül.

Egy reccsenő léc. A válás.

Puha szőnyeg a talpa alatt, amikor leért a lépcsőről. Hányás.

Miután elfogytak a lépcsőfokok, bejelentés nélkül, alattomosan támadták le az emlékei – és azoknak a hiánya. Mikor vette le a cipőjét és a zokniját? Tényleg azt mondta Árminnak, hogy megérti, ha Gabi ki akar békülni vele? Értelmes választ adott arra, hogy Ármin szülei elválnak?

– Szia – jelent meg Ádám a nappali ajtajában. – Gyere, itt vagyunk a konyhában.

Simon kábán bólintott egyet. A könyökéhez nyúlt, ahogy a konyhába sétált. Sajgott, mintha beütötte volna, és most, hogy jobban megnézte, zöldes folt húzódott a bőrén, de nem jött rá, mikor szerezte be.

– Szép jó reggelt mindenkinek. – Simon nagyot ásított, ahogy végignézett a barátain. – Hány óra van?

Erik – Simon egyetlen reménye, aki legtöbbször pontosan ugyanannyira szenvedett a másnaposságtól, mint ő – mosolyogva tojásrántottát sütött. Remek. Nándi a pultnál álldogált, a telefonját töltötte. Lili kócosabb volt, mint általában, és nem sok lelkesedéssel kortyolgatta a teáját, Ádám viszont felfrissülten torpant meg Simon oldalán.

– Úgy fél tíz – húzta elő a telefonját a zsebéből.

Simon felnyögött. Ezt gyorsan be kellett fejeznie, mert még magát is idegesítette – de ugyanakkor egy olyan emberrel is szívesen megismerkedett volna, aki mosolyogva veszi tudomásul, hogy a hányinger minden bizonnyal még fél óra múlva is kerülgetni fogja, amikor elkezdődik a műszakja.

– Oké – lépett Nándi mellé, és kihúzta a telefonjából a töltőt, majd beillesztette a sajátjába. – Bocs. Vészhelyzet.

Nándi csak biccentett egyet. Simon egyik kezével a mobilját fogta, másik tenyerét a hasára simította, hátha kiderül, hogy profi a kézrátételes gyógyításban.

– Erik – lesett fel Simon kótyagosan. – Boldog születésnapot!

– Köszönöm – biccentett Erik elmosolyodva. – De már felköszöntöttél éjfélkor.

Simon bólintott.

– Tudom. – Dehogy tudta. – De nem lehet elégszer.

Erik csak halkan nevetgélve bólintott. Simon telefonja eközben életre kelt, és miután bepötyögte a PIN kódját meg a jelszavát, bekapcsolta a mobilnetet. Amíg vacillált, hogyan kérje meg a lehető legudvariasabban Balázst, hogy vegye át a mai műszakját, felvillant egy értesítés a képernyő tetején:

„Remélem, jobban vagy. Szóltam apának, hogy később mész dolgozni, de azért délre próbálj meg beérni. Vasárnap este jövök, majd küldök egy edzéstervet, azt csináld meg." – olvasta Ármin fél hatkor elküldött üzenetét.

Simon megkönnyebbülten felsóhajtott. Még nem nyitotta meg a beszélgetést, egy válasz összecsiholásához harminc százalékkal jobb kedve kellett, hogy legyen – de jó úton haladt, már fel is kapta a fejét, hogy újból, most több türelemmel végignézzen a barátain.

– Hogy éreztétek magatokat este?

Azt azért remélte, nem egyszerre kezd el mindenki beszélni.

– Kende azt mondta, nem szereti, ha egy lány festi a haját – tűrte Lili a füle mögé egy lila tincsét.

Simon a pultra dobta a telefonját.

– Most felmegyek, és megölöm, csak mondd, hogy lassú vagy hosszú halála legyen.

Lili elmosolyodott, de abból, ahogy az orrát ráncolta, Simon úgy ítélte meg, talán el kell napolnia a verőember vállalkozásának elindítását.

Pedig lehet, ennyi edzés után még karriert is csinálhatott volna belőle. Még egy hónap erősítés, még egy kis izmosodás, és bebiztosította volna a jövőjét – bár többet már nem akart izmosodni, és ez a tudat szúrta, mint egy tüske a bőre alatt. Minden fiú örült volna, ha megizmosodik, nem?

– És te hogy érezted magad? – rántotta ki a gondolataiból Ádám, ahogy evőeszközöket vett elő.

Ajaj. Témánál voltak, de annyira, hogy még Erik is levette a gázról a serpenyőt, hogy jobban odafigyelhessen – bár ennek inkább ahhoz lehetett köze, hogy elkészült a tojásrántotta, de Simon azért szerette fontosnak érezni magát.

– Jól – billentette oldalra a fejét. – Aztán kevésbé jól. Utána elég furcsán.

Nándi felé lesett, ahogy kinyitotta a hűtőt, és egy üveg ásványvizet vett ki.

– Emlékszel arra, mit mondtál Árminról?

Simon válaszul kikapta Nándi kezéből az üveget. A fiú felprüszkölt, amikor lecsavarta a kupakot, és nagyokat kortyolt, de Simon nem törődött vele. Ha Árminról kellett beszélnie, egyébként is kiszáradt a szája.

– Hogy tetszik? – fújta ki a levegőjét. – Aha.

Újabb terepszemle. Ádám ásított egyet, Erik tányérok után kotorászott, Lili a teáját szürcsölgette.

– Ezen miért nem lepődik meg senki? – tárta szét a kezét Simon felháborodva.

– Mert már bevallottad. – Ez inkább egy értetlen kérdésnek hangzott, ahogy Erik felnevetett.

– Oké – legyintett Simon. – Lili, neked mi a mentséged?

Lili lassan felpillantott, felhúzta a térdét maga elé, és a szabad kezével átkarolta a lábát.

– Kiszámítható volt, hogy egy olyan srác fog tetszeni, akit nem kedvelsz.

Simon hitetlenkedve ingatta a fejét, amint visszanyújtotta Nándinak a vizet.

– Mindegy. Láttátok, mikor ment el?

Nándi biccentett, ahogy a pultra tette az üveget, és inkább az asztalhoz lépett, hogy segítsen megteríteni.

– Olyan négy körül. Addig ott volt melletted – tette hozzá egy sikertelenül elrejtett mosollyal az arcán.

Ehhez Simonnak már le kellett ülnie. Megdörzsölte az orrnyergét, szemét összeszorította, úgy próbált megbirkózni a levegővel, ami felperzselte a légcsövét.

Szóval Ármin tényleg maradt reggelig. Nem hívta át Gabit. Nem sietett úgy haza, mint egész este.

– Majd írok neki, hogy kösz, amiért nem hagyott belefulladni a hányásomba – mormolta végül.

– Oké – nevetgélt Erik, ahogy felvette a serpenyőt, és szedett mindenkinek a tányérjára egy adag rántottát. – De előbb együnk.

Simon felmarkolta a villáját. El sem tudta képzelni, hogy letuszkol egy falatot a torkán, és nem csak azért, mert hullámok csaptak össze a gyomrában. Végre eljött az Ármin-mentes hét, amit annyira várt, és most mégis azt kívánta, bár átaludhatná ezt a hét napot. A várakozás nem volt az erőssége.

– Akkor mi is a mai program? – huppant le Ádám Simon mellé.

Nándi elhelyezkedett az asztal túloldalán, Lili mellett, Erik pedig az asztalfőre ült.

– Először kidobunk mindenkit – lesett hátra Nándi a nappaliban alvó emberekre.

– Aztán ha Simon végez, elmehetünk abba a kertmoziba, amit kinéztünk – tette hozzá Erik a békésebb terveket.

Simon biccentett. Ott talán senki nem veszi észre, ha a műszakja után halál másnaposan bealszik.

– De nem a Szerelmünk lapjait fogják vetíteni? – kérdezte panaszosan Lili. – Most nem akarok szerelmeset nézni.

Simon felszúrt egy tojásdarabot a villájára. Addig rágcsálta, amíg el kellett gondolkoznia, nem babapürét eszik-e, de jelen állapotában ezzel is megelégedett. A baj egyébként bekövetkezett: Liliék egyszerre kezdtek beszélni, heves vitát folytattak arról, hogy Ryan Gosling miatt érdemes-e bevállalni a filmnézést – a döntés: nem –, aztán témáról témára ugráltak.

Simon követni sem tudta, miről beszélnek. Túlságosan lefoglalta, hogy minden falat után igyon egy kortyot Lili teájából, aztán inkább levette töltőről a telefonját, és belépett a Facebookjába.

Azt könnyebben viselte, ha posztok árasztják el és nem hangok. Tekert. Megállt. Tekert. Megállt. Így ment ez, amíg fel nem ugrott egy hirdetés:

„NAGY HÍREK!" – Simon már tovább tekert volna, ha nem szúrja ki, hogy a Vörös Nádas oldala írta a bejegyzést. – „Éttermünk hamarosan bővül!"

Fantasztikus. Pont erre volt szüksége a világnak, még egy Vörös Nádas étteremre. Simon már éppen készült rátenyerelni a hirdetés elrejtése gombra, amikor megakadt a szeme a következő poszton.

Az iskolája tette ki. Simon sosem értette, nyár közepén minek posztolnak, de most nem állt le ezen gondolkozni. Inkább olvasott.

„Megkésett évösszegző bejegyzésünkben szeretnék gratulálni a kiemelkedő sporteredményeket elért..."

Simon lejjebb tekert. Nem ez érdekelte, hanem a kép, ami a folyosón sorakozó parafatáblákról készült, amire rajzokat tűztek fel.

„Továbbá reméljük, az évzárón mindenkinek volt lehetősége megnézni a kiállítást, amit rajz fakultációs diákjaink munkáiból állítottunk össze. Köszönjük az alkotásokat Kovács Máténak, Orosz Fanninak, Németh Simonnak és..."

Simon az asztalra dobta a telefonját. Látta a rajzát, ott lógott a kép sarkában, de nem kellett volna, hogy ott legyen. Otthon kellett volna lennie a mappájában.

– Mi az? – hajolt Ádám a telefonja felé.

– Én is ezt kérdezem. – Ehhez Simonnak fel kellett állnia. Az adrenalin és a zavarodottság karöltve száguldott végig a testén. – Mi ez?

Mindenki a telefonja felett csoportosult. Lili arcán izgatott mosoly jelent meg, Ádám összehúzta a szemöldökét, Erik szeme ide-oda járt, még olvashatott. Egyedül Nándi nem tűnt meglepettnek.

– Ez a rajzod – mondta a nyilvánvalót.

– Köszönöm a tudósítást. – Simonból száraz nevetés bukott ki. – Láttátok az évzárón is? Miért nem szóltatok?

– Én nem nagyon figyeltem – vallotta be Lili az ajkába harapva. – Siettem utána edzésre.

Simon összefonta a tarkóján az ujjait. Mellkasa hevesen emelkedett fel és le, hiába tudta, hogy örülnie kéne, a boldogság egy szikrája sem ágyazta még belé magát.

– Rám ne nézz – tette fel Erik védekezően a kezét.

Erik ezt könnyen megúszta, ő másik iskolába járt, ráadásul most érettségizett, szóval kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy végigkövesse, Simon rajza hol bukkan fel.

Nándi és Ádám bezzeg nem szóltak semmit, csak összenéztek.

– Oké. – Simon felkapta a telefonját az asztalról. A betűk ugráltak a szeme előtt, de így is ki tudta olvasni, hogy a rajztanára írta a bejegyzést. – Nem értem egyszerűen.

Ádám megvakarászta a vállát.

– Mit nem értesz?

– Semmit! – vágta rá mély levegőt véve. – Hogy kerül oda a rajzom, ha nem adtam be? Miért tette ki a tanárnő, ha szerinte szar az összes munkám?

Nándi megkavarta a kávéját, a kanál a pohár falának koccant, amint megköszörülte a torkát:

– Valószínűleg azért, mert nem gondolja, hogy rosszul rajzolnál.

Simon felszuszogott. Utálta ezt. Hogy Nándi csak egy kérdésére válaszol, hogy Ádám nem néz fel rá, hogy mindenki olyan lassan pislog, mintha nem értenék, mi baja van.

És legfőképp azt utálta, hogy ki kell mondania azt, amire egész nyáron nem gondolt, hiába érezte úgy, hogy a szavak a bőrébe égtek:

– Azt mondta – vett mély levegőt –, hogyha jót akarok magamnak, leadom a faktot, és valami más tantárgyra koncentrálok, mert ha így folytatom, nem fognak felvenni sehova.

Terepszemle – most utoljára, mert Simon izmai lángban álltak, ha azt nézte, Nándi hogy kapja el a tekintetét, mintha ez nem is hangzana annyira rosszul, vagy, hogy Ádám a vállát vakarássza, amint összeszedi a gondolatait.

– Simon – ingatta meg Ádám lassan a fejét. – Nem adtad be egy rajzodat sem. Csak nem mondhatta az, hogy alapozd erre az egész életedet.

Simon megdörzsölte a tenyere élével a mellkasát. Ez nem volt ilyen egyszerű. Ez nem csak abból állt, hogy egy nap eldöntötte, rossz az összes munkája, és el akarja rejteni a világ elől.

Onnan indult, hogy mindig motoszkált benne a kételkedés, ami egy furcsa dolog. Néha megbújt, és Simon egy vállrántással elintézte, ha hármas kapott egy rajzára. Máskor a fülébe duruzsolt, amikor csendéletet festettek, és mindenki másnak jól sikerült, de neki nem. Most pedig átvette felette az irányítást, és Ádám elrontott tetoválása után mindenben a hibát látta.

– De sosem szerette a munkáimat – kontrázott rá. – Nem titkolta, hogy szerinte esélyem se lenne egy rendes rajziskolában.

– Ha tényleg így gondolná, biztos nem tette volna ki a rajzodat – mondta Erik vigasztalóan.

Simon válaszul megfogta Ádám csuklóját, és felfordította a karját, hogy látszódjon az alkarján a közös tetoválásuk. Girbe-gurba vonalak, groteszk arc, összecsapott aligátor.

– Igazából teljesen mindegy, mert igaza van. Láttátok már ezt a szart?

Nándi kitolta a székét.

– Túlreagálod ezt az egészet. Bármelyikünk megmondja, hogy jól rajzolsz.

Simon nem válaszolt, inkább lenézett a telefonjára. Nem is értette, miért nem tépte össze azt a rajzot, ami ott lógott az iskola folyosóján. Eredetileg egy fejet akart rajzolni, aminek az arca helyén lyuk tátong, belőle ujjak jönnek elő – ehelyett egy elrontott méretarányos, a világ legrondább ujjait ábrázoló, és a legközhelyesebb előbújik-az-ember-valódi-énje üzenetet közvetítő pacát hozott össze.

– Csak azért mondjátok, mert a barátaim vagytok – mormolta, ahogy a zsebébe csúsztatta a telefonját.

– Ez egyáltalán nem igaz – sóhajtott Lili.

Tök mindegy. Nándiék nem értették, milyen az, ha meg vagy győződve arról, hogy amit csinálsz, az szar, aztán jön egy profi, vállon vereget, és azt mondja: talán tényleg jobb, ha valami másba fekteted az energiádat.

Ármin értette volna – de Ármin most is edzett, hogy utolérje az álmát, míg Simon menekült előle.

– Hogy került a tanárnőhöz a rajzom? – kérdezte Simon újra.

Ádám a földre nézett. Nándi a vállát vonogatta.

– Nem lehet, hogy bent maradt a mappád év végén? – ötletelt Erik.

Simon megingatta a fejét. Az utolsó rajzórája után behányta a mappát az ágya alá a problémáival együtt, és egy teli táskával a Balatonra utazott.

– Melyikőtök vitte be? – járt a pillantása Nándi és Ádám között.

– Tessék? – tápászkodott fel Nándi.

Simon összefonta a mellkasa előtt a karját. A harag megfeszítette a gerince mentén az izmokat. Magára haragudott, amiért az se volt jó, ha elismerték, de az se, ha nem. A barátaira, amiért fogták egy alkotását, és kérdés nélkül elvették. Az egész univerzumra, mert rosszul működött, és ha segíteni akart, akkor is csak ártott.

– Kurvára nem volt jogotok hozzá! – szuszogott fel. – Ez az én rajzom, én döntöm el, mit csinálok vele.

– Simon. – Nándi a fejét ingatta, ahogy egy kupacba pakolta a tányérokat és az evőeszközöket. – Szerintem ebből elég lesz.

Ádám még mindig a vállát vakarászta, nyílt az ajka, hogy megszólaljon, de Simon megelőzte:

– Szóval te voltál az? – lépett közelebb Nándihoz.

Nándi állta a pillantását. Idegőrlően rezzenéstelen volt az arca, mintha elhatározta volna, hogy amíg Simon nem nyugszik le, addig nem szólal meg.

– Majd megbeszéljük, ha megnyugodtál, jó?

Simon hitetlenkedve felszuszogott.

– Nem kell. Csak nem értem, hogy nevezed magad a legjobb barátomnak, ha így hátba tudsz szúrni.

– Hátbaszúrni? – préselte össze Nándi az ajkát. – Te gyanúsítgatsz minket, pedig megértettük, hogy március óta nem vagy hajlandó a rajzolásról beszélgetni, és nem hagyod, hogy segítsünk. Örülnöd kéne, hogy kitették a rajzodat, és nem azon aggódni, hogy nem vagy elég tehetséges.

Simon torkát kaparászta valami. Talán dühös szavak, mert dühösnek lenni egyszerűbb volt, mint sebezhetőnek. Talán félelem, hogy mindenki, aki látta a rajzát, csak elborzadva a szemöldökét ráncolta.

Vagy egész egyszerűen egy kibúvó, mert a menekülésben már járatos volt:

– Persze – köszörülte meg a torkát. – Mindegy. Mennem kell dolgozni.

Azzal Simon nekilendült, és az előszobáig meg sem állt. Felhúzta a cipőjét, ment, és hátra sem nézett, mert ez egyszerűbb volt, mint meghallgatni a rossz kifogásokat, és eltűrni, hogy senki nem érti meg.

Az egész napot gyomorgörccsel csinálta végig. Ömlött róla a víz, délben ivott egy olyan erős kávét, amitől másfél órán át a hányinger kerülgette, de aztán a mosogatás és a krumplipucolás monotonitása kikapcsolta a gondolatait.

Legalábbis zárásig. Amíg Döme vállon nem veregette takarítás után, hogy mosolyogva azt mondja:

– Szusszanj kicsit, fiam, öt perc és hazamegyünk együtt kocsival.

Itt Simont elöntötték a gondolatok. Az, hogy Döme mindig mosolygós arcán sosem szúrta ki, hogy bármi gondja lenne. Az, hogy talán mondania kéne valami együttérzőt. Az, hogy sosem szabad felemlegetnie a válást, mert ezzel túllépne egy láthatatlan határvonalat.

Az, hogy a fiúkat nem kéne, hogy zavarja, ha valaki más fiamként hivatkozik rájuk.

Simon úgy érezte, még sosem volt ennél vékonyabb a bőre. Félt, hogy egyszer csak szétszakad majd, és mint a rajzán, belőle is előmászik valaki, aki nem tűri meg, hogy nem rajzol, aki nem engedi, hogy a szőnyeg alá söpörje a problémáit, aki nem szereti, ha valaki fiúként gondol rá, és aki kétségtelenül megnehezíti az életét.

De egyelőre mindent megtett, hogy erről ne vegyen tudomást. Inkább kiment a bisztró elé, leült a lépcsőre, és elővette a telefonját.

Mielőtt nekiállt volna, hogy végre visszaírjon Árminnak, előbb megnyitotta a Nándival való beszélgetését. Tekernie kellett egy keveset, mire rátalált a fiú júniusi üzenetére:

„Azért az évzáróra eljössz, ugye?"

Simon élesen beszívta a levegőt. Már biztos volt benne, hogy Nándi vitte be a rajzát – bár azt nem tudta, hogyan kaparintotta meg, lehet, Ádám segített neki. Talán nem haragudott volna annyira, ha Nándi beismeri, hogy ő volt. Ha legalább megpróbálja megérteni, miért nem tudott segíteni, akárhogy is próbálkozott.

Mindegy. Simon inkább megfogalmazta Árminnak a válaszát:

„kösz!"

„bocs, hogy egész nap nem írtam."

„meg hogy hánytam előtted."

Simon ujja bizonytalanul járt a billentyűzet felett. Azt hitte, könnyebben jönnek majd a szavak, de azok mintha elhagyták volna.

„amúgy képzeld, beértem időben dolgozni." – írta végül, majd mielőtt meggondolhatta volna, az utolsó üzenetét is elküldte:

„akkor majd küldd az edzéstervet, várom. meg várlak téged is haza."

– Helló!

Simon felkapta a fejét Gabi hangjára. Kedve lett volna felnyögni, de a fiú mellett ott állt Alexa is, aki mosolyogva integetett.

– Sziasztok – biccentett Simon.

– Leülhetek? – sétált közelebb Gabi, és lehuppant Simon mellé.

– Már ülsz – szuszogott fel.

Alexa leguggolt, a két bisztró közötti keskeny füves részen bogarászott, négylevelű lóheréket gyűjtött. Párat Simonnak is átpasszolhatott volna, hátha megkörnyékezi a szerencse.

– Ármin? – lesett hátra Gabi.

– Edzőtáborban – pillantott a telefonjára.

Még semmi válasz.

– Oké – fordult előre a srác. – Egyébként is hozzád jöttem.

Simon összehúzta a szemöldökét. Száztíz százalékig biztos volt benne, hogyha megnézné a naptárat, akkor a július 17-e alatt nagy, piros betűkkel azt látná: A Nehéz és Kellemetlen Beszélgetések Világnapja.

– Mondjad – intett, hogy Gabi sürgesse meg kicsit magát.

– Meg akartam köszönni, hogy a bográcsozásnál játszottál a húgommal – biccentett Alexa felé. – Azóta is arról beszél, hogy milyen jól érezte magát veled.

Simon már elmosolyodott volna, de ahogy oldalra lesett Gabira, észrevette, hogy a fiú arcán még nem simultak ki a vonások. Még tartogatott valamit magában.

– Szívesen – vont vállat. – Én is jól éreztem magam.

Gabi biccentett. A rövid farmernadrágját birizgálta a felhajtásánál, ahogy lehalkította a hangját:

– És óvatosan Árminnal.

Itt is volt. Simonból kibukott a nevetés, annyira tipikus volt ez, egy féltékeny ex, egy baljósló figyelmeztetés, egy próba, hogy mindent tönkretegyen.

– Miért, meg fog ölni álmomban? – tápászkodott fel, és remélte, Gabi is veszi az adást, hogy ideje mennie.

– Tudom, hogy tegnap este veled volt – állt fel Gabi, de nem hátrált el. – És nekem semmi bajom ezzel, én tovább léptem. De régóta ismerem Ármint, és szerintem nem áll készen egy kapcsolatra.

– Ezt majd ő eldönti. – Simon nem győzött hitetlenkedve pislogni.

– Én csak segíteni akarok – tette fel Gabi védekezően a kezét. – Engem is ellökött magától.

Simon nem törődött a feszült hullámmal, ami végigsöpört a testén. A világért sem akarta számításba venni, hogy Gabi talán igazat mond, és nem rosszindulatú akar lenni – hiszen Ármin tényleg csak egy félig jogos okért szakított.

– Bocs, hogy ezt mondom – köszörülte meg a torkát –, de ha ellökött magától, akkor biztos volt oka rá.

Gabi felszuszogott. A homlokát ráncolta, alsó ajkát megnedvesítette, mintha azt se tudná, mit mondjon erre, de akár rájött, akár nem, Feri kilépett a bisztróból, és amint a zárral babrált, odakiabált nekik:

– Fiúk, gyertek, megyünk haza!

Alexa a zsebébe tömte a négylevelű lóheréket, Gabi válla megereszkedett. Itt ugrott csak be Simonnak, hogy Feri és a felesége is elválnak – és őszintén remélni merte, hogy már előrehaladott a folyamat, mert Gabi hülyesége ide-oda, egyiküknek sem kívánta, hogy még egy napot egy fedél alatt töltsenek Ferivel.

– Mindenesetre én szóltam – hátrált Gabi. – Akkor szia.

Simon köszönés nélkül megfordult, és a Kék Sarok ajtaja felé indult. Már éppen lenyomta a kilincset, amikor a telefonja megrezzent a kezében, és felvillant Ármin üzenete.

Egy lájk jel. Remek. Hol éltek, 2012-ben, amikor ez még társadalmilag elfogadott volt, és nem az elutasítás egy modern formája?

Nem tudta hova tenni Ármin üzenetét. Alig huszonnégy órája még mellette volt, amíg hányt és aztán lefeküdt aludni, most meg egy rendes válaszra sem méltatta?

– Na, fiam. – Döme kinyitotta az ajtót majdnem orrbavágva Simont. – Mehetünk!

Simon rossz szájízzel bólintott egyet. Nem számított, hogy a bőre vékonyodott még egy réteget – ez az énje úgyis dühös volt, zavarodott, és semmit nem értett.