Harmadik fejezet – Hogy is mondjam, hogy ez nem megy?

Simon ugyanazt a vonalat húzta meg, amit mindig. És a vonal ugyanolyan ronda lett, mint mindig.

Lap kitép. Összegyűr. Kukába hajít. Mellé ment. Tipikus.

Simon megtornáztatta az ujjait, mintha azok lettek volna a hibásak a félresikerült rajzaiért, aztán újra nekifogott.

A ceruza most könnyedebben haladt a papíron. A vonal sem görbült olyan csúnyán, mint szokott. Egészen kezdett arra az aligátorra hasonlítani, ami ott pihent Simon alkarján is.

Simon felemelte a kezét. Elemezte egy keveset a rajz kezdetét, és úgy ítélte, ezt a lapot még nem kell kitépnie. Persze korántsem volt olyan jó, mint a tetoválása, de azt még márciusban csinálta, és akkor dolgozott először stick-and-poke módszerrel igazi bőrön. A szűz kéz szerencséje – ezt már csak onnan is tudta, hogy amikor Ádámon volt a sor, hogy megkapja a közös tetoválásukat, akkor Simon elrontotta az övét.

Nem vészesen, Ádámnak tetszett, bár Ádámnak még az is tetszett, ha Simon rátüsszentett egy papírlapra. Csak épp annyira rontotta el, hogy a tetováláson lévő figura, aki egy aligátort használt gördeszkának, inkább hülyén nézett ki, mintsem viccesen.

Simon újból megtornáztatta az ujjait, és folytatta a rajzolást. A vonal szépen nőtt, az aligátornak már szája is lett, a feje jó méretűre sikerült, és... Kitört a ceruza hegye.

– Akkor baszd meg! – Simon már nem is fáradt a lap kitépésével, inkább csak ledobta az ágy mellé a füzetet a ceruzával együtt.

A hátára fordult, és a fejére húzta a takaróját. Hülyeség volt újra megpróbálnia. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni, márpedig ez nem megy, és ezt nem csak Simon gondolta így.

Mielőtt nagyon elszabadulhattak volna Simon gondolatai, a telefonja megrezzent a párnája alatt. Mély levegőt véve benyúlt érte, szemét összehúzta, amikor a képernyőn felvillant egy értesítés:

Vágó Ármin megosztott egy hivatkozást.

– Ez nem normális – mormolta Simon, ahogy a telefonja órájára lesett. 5:32.

Persze ő is ébren volt, de az más. Ő csak nem bírt aludni, mert az éjszakai viharba folyton beleremegett az ablaka.

Simon belépett a beszélgetésbe, és rákattintott a linkre, amit Ármin küldött.

„SIÓFOK – AMATŐR STRANDRÖPLABDA BAJNOKSÁG" – A hatalmas, piros betűk bántották a szemét, de nem annyira, hogy ne bosszankodjon egy kicsit magában, amiért Ármin nem tudott hozzájuk közelebb, mondjuk az északi parton találni egy versenyt.

Simon lejjebb görgetett, de csak a fontos infókon akadt meg a szeme:

„A bajnokság ideje: augusztus 23-25, rossz időjárás esetén 28-30."

Simon tovább tekert. Ami igazán érdekelte, az a nyeremény volt. Tudnia kellett, miért olyan fontos Árminnak ez a verseny – elvégre úgy tartja a mondás, hogy tartsd közel a barátaidat, de még közelebb az ellenségeidet.

„Az idei női és férfi kategória nyertes csapatai egy-egy huszonötezer forint értékű Decathlon utalványban részesülnek" – írta a bejegyzés.

Simon felszuszogott. Részben azért, mert utálta, ha csak női és férfi kategóriákat látott, semmi vegyes, semmi egyéb opciót, másrészt pedig mert fogalma sem volt, mire kellhet annyira Árminnak egy ilyen utalvány.

Az ajtó megnyikordult.

– Remek, ébren vagy – szólalt meg Ármin.

Simon lehúzta a fejéről a takarót, és úgy ült fel, mintha az ágy égetné a hátát.

– Szokásod kopogni? – morogta. – Bocs, inkább mást kérdezek. Szokásod aludni?

– És neked? – dőlt neki Ármin az ajtófélfának, ahogy összefonta a mellkasa előtt a karjait. – Ha most elindulsz a bisztróba, talán még előbb be is érsz.

– Haha – bólogatott Simon összehúzott szemekkel.

Erre persze ő is gondolt már, de ma délutánra volt beosztva, és ha megjelent volna ott nyitás előtt, akkor csak befogják dolgozni. Egy szabad délelőtt többet ért neki, a fogadást máskor is meg tudja nyerni.

– Na. – Ármin koppintott kettőt az ajtón. – Öltözz. Megyünk edzeni.

Simon felnyögött, visszadőlt az ágyba, és újra a fejére húzta a takarót.

– Biztos, hogy nem. Most keltem fel.

Ármin egy ideig hallgatott. Csak a lélegzetvétele hallatszott, és az, ahogy a redőnyről az ablakpárkányra csöppen egy-egy esőcsepp.

– Igen? – kérdezte halkan a fiú.

Simon lekapta a fejéről a plédet. Ármin a földön lévő papírgalacsinokat figyelte. Kevés jutott el a sarokban lévő kukáig, és most, hogy Ármin röntgen szeme feltérképezte a szobát, Simon azt kívánta, bár tudna pontosabban célozni.

Simon felpattant az ágyból, amikor Ármin tekintete a füzetre csúszott.

– Nemrég keltem – helyesbített, ahogy elállta Ármin útját, hogy ne láthasson rá a cuccaira. – De még akkor sem reggeliztem. Egy óra múlva indulhatunk.

Ármin a sportórájára lesett. Simonnak csak most tűnt fel, hogy a fiú már mennyire összekapta magát: fején ott pihent az a nevetséges hajpánt; hosszú, de feltűrt ujjú sárga pólójával és fekete rövidnadrágjával pont egy olyan buzgó méhecskének tűnt, amit Simon nem győzött elkergetni a közeléből, ha az nagyon a fülébe zümmögött.

– Egy óra múlva már félig készen kell lennünk.

– Félig? – fújta ki a levegőjét Simon. – Nem találtál még a helyemre senkit?

– Tegnap óta? – billentette Ármin oldalra a fejét. – Nem. De rajta vagyok.

Simon elégedetlenül leguggolt az ágya végénél lévő táskájához. Bár már itt volt egy ideje, még nem pakolt ki, és nem is tervezte bedobálni a ruháit a vele szemben lévő beépített szekrénybe. A házban valahogy minden ajtó nyikorgott, és Simon nem akarta elárulni magát, ha egyszer még felkel egy istentelen órában, hogy korán beérjen a bisztróba.

– Tudod, nagyon kétségbeesett lehetsz, ha engem kértél meg, hogy segítselek ki – vett elő egy tisztának ítélt szürke pólót.

– Nem vagyok kétségbeesett. – Ármin a szobát szemlélte, amíg Simon átcserélte a pólóját.

– Szóval ennyire vágysz a társaságomra? – vigyorgott Simon, ahogy előkeresett egy sportosnak mondható cipőt a táskájából.

Ármin lapos pillantást vetett rá.

– Ez volt a legpraktikusabb megoldás.

– Ó, hogy praktikus. – Simon összeszorította az ajkát, hogy visszafojtsa a nevetését. – Néha csinálsz csak úgy dolgokat? Szórakozásból?

Ármin vállat vont, és inkább újra kémlelni kezdte a szobát.

– Te szoktál komoly döntéseket hozni?

Simon előkotort egy rövidnadrágot is, aztán felegyenesedett. Komoly döntés, komoly döntés... Ezt definiálni kéne, mielőtt magabiztosan rávághatná, hogy persze.

– Én kérdeztem előbb – fonta össze a karjait maga előtt.

– Persze, hogy szoktam – mormolta Ármin.

– Mondj egy dolgot, amit megtettél, pedig nem volt praktikus!

Igazából Simon nem tudta, miért számít arra, hogy Ármin mindjárt előáll egy valódi történettel, vagy, hogy kínok közepette beismeri, hogy nem, nem csinál szórakozásból semmit, és mindennél jobban szeretné, ha Simon feldobná az unalmas mindennapjait. Persze Simon néha elszórakoztatta magát ilyen képzeletbeli helyzetekkel, de Ármin még egy zavart szemrebbenéssel sem járult hozzá ahhoz, hogy életre keltse a fantáziáját.

– Leálltam veled beszélgetni – lökte el magát Ármin az ajtófélfától.

– Vicces vagy – ingatta a fejét Simon. – És rettentően unalmas.

– Köszönöm. – Simon nem tudta eldönteni, Ármin mit köszön meg, a szarkazmusát vagy a sértegetését, de úgy döntött, nem is próbálja meg kibogozni, mi zajlik ennek az embernek a fejében. – Tíz perc múlva gyere le, a ház előtt várlak.

Simon kifújta a levegőjét, és figyelte, ahogy Ármin hátat fordít, és elsétál. Szóval tíz perc, és kezdődhet élete legrosszabb két órája.

——

Simon meg volt győződve arról, hogy Ármin szadista. Tudta, hogyha beérné a fiút, akkor azt látná, hogy jól szórakozik azon, ahogy Simon kifulladva lohol utána. Sőt, ha jobban belegondolt, akkor talán nem is volt semmiféle bokatörés meg strandröplabdaverseny, hanem ez az egész csak Ármin alattomos terve, hogy lefárassza Simont, ő érhessen be előbb dolgozni, és...

– Mindjárt ott vagyunk – szólt hátra Ármin.

– Húsz perce is ezt mondtad – lihegte Simon.

A levegő most másképp működött. Ha Simon lélegezni akart, akkor elillant előle, és csak az eső utáni, fülledt verziója találta meg az utat a tüdejébe. Ha kicsit gyorsítani akart a tempóján, akkor a levegő beférkőzött Simon bőre alá, és utat fúrt magának a bordái közé. Az elemek kétségtelenül összedolgoztak ellene.

– Tudom, de aztán annyira jól bírtad, hogy egy hosszabb utat választottam. – Ármin hangjában nevetés bujkált. Simon megmondta: szadista.

– Te állat – nyögte Simon.

Bár Ármin kétségtelenül egy állat volt, Simon örült, hogy futással töltötték eddig az idejüket és nem röplabdázással. Amint Ármin rájön, hogy Simon valójában nem igazán ért a röpihez, csak néha szerencsésen üti el a labdát, egészen biztosan vérszemet kap, és még keményebb edzést tart.

– Megjöttünk – lassított le Ármin, amikor egy focipálya közelébe értek.

Simon már akkor ki tudott volna dőlni, amikor befordultak a sarkon, így most egyből sétálni kezdett. Orron át szívta be a levegőt, hátha a kalimpáló szíve kicsit megnyugszik, és felmérte a terepet.

Erre még nem járt, felismerte volna a hatalmas tölgyfákat, amelyek körbeölelték kétoldalról az utat. A házak sem rémlettek neki, pedig Simonnak tetszett az egyik épület nagy erkélye, és egy másiknak az udvarán lévő kis tűzrakóhely.

Végül megállapodott a focipályán a pillantása. Figyelte pár másodpercig, aztán oldalra billentette a fejét.

– Most nem röpizni jöttünk?

Ármin a kapuhoz sétált, és ledobta mellé a táskáját.

– De, csak nincs errefelé röplabdapálya – guggolt le, és előhalászta a táskából a röplabdát.

Ez nem lepte meg Simont. A móló és a strand környéke napközben megtelt, de ha az ember kicsit feljebb merészkedett, akkor már csak nyaralókat talált. Sehol egy szálló, egy tábor vagy egy kalandpark. Simon jobb szerette volna valami forgalmas, nyüzsgő helyen eltölteni a nyarát, így túl sok ideje maradt gondolkozni, de azért nem panaszkodott. A csendnek is megvolt a varázsa.

– És mióta röpizel? – kérdezte Simon, ahogy a pályára sétált.

Igazából Ármin azt is mondhatta volna, hogy már az anyaméhben is tudott játszani, Simont az sem érdekelte volna különösebben. Csak húzni akarta az időt.

– Úgy ötödik óta – egyenesedett fel Ármin.

– Aha, aha – bólogatott Simon. – És hogy jött ez a verseny?

Ármin vagy nem hallotta meg a kérdését, vagy nem foglalkozott vele, mert arrébb sétált pár méterrel, és semmi jelét nem adta, hogy válaszolni akarna.

– Megnézzük, hogy játszol. Először kosárérintéssel adogassuk egymásnak a labdát, majd szólok, ha elég.

Simonnak kedve lett volna felnyögni. Azt még kieséses alapon kitalálta a tesi órai tudásából, hogy a kosárérintés az nem az alkarérintés, vagyis az ujjaival kell majd produkálnia valamit, de arra még nem jött rá, mennyi ideig tudja leplezni a hiányos tudását.

– Ja, oké, persze – sóhajtott.

Ármin feldobta a labdát, majd egy könnyed mozdulattal, két kézzel Simon felé ütötte. Simon visszaütötte, de a labda veszített a lendületéből, fordult párat, így már nem írt le olyan nagy ívet a levegőben.

Ármin elkapta a labdát.

– Nyújtsd ki jobban a könyöködet. Mehet újra?

Simon biccentett, Ármin pedig folytatta a gyakorlatot. Simon ezúttal jobban kinyújtotta a könyökét, de Ármin így is csak elkapta a labdát.

– Ne nyúlj bele a tenyereddel. Mehet?

Simon kifújta a levegőjét. A türelmét egy nagyon kicsi üvegben tárolta legbelül, de annyi mérgeshangya gyülekezett épp a mellkasában, hogy félő volt, azok mindjárt felborítják és összetörik az üveget.

– Mehet.

Ármin újra feldobta a labdát. Simon most jobban odafigyelt a fiú mozdulataira, hátha ellesi a helyes technikát. Nézte, ahogy Ármin ujjai finoman érintik a labdát, mintha az nem is bőrből, hanem tollakból készült volna. Nézte, hogy hiába a finomság, az alkarján megfeszülnek az izmok. Nézte, ahogy Ármin összepréseli az ajkát, mintha nem ezredjére röplabdázna életében, hanem most először.

Simon visszaütötte a labdát. Sokat nem javított a technikáján, sőt, most már az egész testén ott mocorogtak a mérgeshangyák, de valamit mégis jól csinálhatott, mert Ármin nem kapta el a labdát. Visszaütötte – és ez valahogy rosszabb volt, mintha újabb utasítást adott volna.

Ide-oda.

Ide-oda.

Ide-oda.

Percekig ment ez így, és egyikük sem szólalt meg. Ármin nyilván azért, mert nem volt belékódolva az unaloműzésből történő beszélgetés, Simont pedig túlságosan lefoglalta, hogy ne szenvedjen látványosan.

A karjában égtek az izmok, az ujjait szerette volna végre megtornáztatni. A homlokán izzadtság csordogált, és vészes tempóban közelített a szeme felé, a torkát már kaparászta a szárazság.

– Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy majd szólsz, ha elég? – szólalt meg végre Simon. – Közeleg ez a pillanat, ugye?

– Persze – ütötte vissza Ármin a labdát.

– Szuper – fújta ki a levegőt. – És mennyire közel járunk hozzá?

Ármin egy ideig nem szólt, megvárta, amíg Simon beleüt a labdába. Az fáradt ívet tett meg: szinte már leesett a végén, mintha a gravitáció jobban húzta volna a föld felé, mint eddig.

– Abbahagyhatjuk. – Ennek ellenére Ármin folytatta a játékot.

Abbahagyhatjuk? – ismételte el magában Simon. Ez nem vallott Árminra. Ő ennél konkrétabb volt, utasításokat adott, nem engedményeket. Simon nem tudta, hogy ez egy teszt-e részéről, vagy más rejlik a dologban, de mindenesetre nem hagyta leesni a labdát.

– Vagy? – húzta össze a szemöldökét.

– Vagy csináljuk, amíg bírjuk, és akinél előbb leesik a labda, az kérhet valamit a vesztestől. A normalitás keretein belül – tette hozzá Ármin.

Simon leküzdötte a vigyorát. Na, végre egy nyelvet beszéltek!

– Jézusom, szóval mégis képes vagy szórakozásból csinálni valamit! Oké!

– Jó – biccentett Ármin, majd alkarérintéssel visszaütötte a labdát. – Közben válthatunk.

Simon bőrét csípte a labda, ahogy nekicsapódott, de legalább a karizmai kicsit megpihenhettek.

– Ha nálad esik le, én azt kérem, hogy amikor leközelebb beszélgetsz Katával, áradozz neki rólam egy kicsit – vigyorgott.

Árminból kiszökött egy sóhaj, fejét lassan megingatta.

– Feltétlenül.

– És te mit kérsz?

Ármin újra elhallgatott. Simon túlságosan koncentrált ahhoz, hogy ránézzen, de érezte, hogy a fiú tekintete ide-oda jár.

– Hogy vedd át a holnapi műszakomat – kezdte. – Nem az egészet, csak este maradnom kéne takarítani, de el kell mennem valahova.

Simon felnyögött.

– Sejthettem volna, hogy valami unalmasat fogsz kérni.

– Akkor vállalod? – tért a lényegre Ármin.

– Persze – vont vállat Simon. – Ha nálam esik le a labda.

Ezt az alkut talán kár volt megkötniük. Ármin eddig visszafoghatta magát, mert most már nyerésre játszott: a labdába erősen ütött bele, nem pontosan Simon felé irányította, és gyorsabban reagált, mint hogy Simon izmai elernyedhettek volna pár pillanat erejéig.

Ide-oda.

Ide-oda.

A fájdalom már nem csak Simon alkarjában gyülekezett. A bőre kipirult, de görcsölt a behajlított lába is, az ide-oda lépkedést nehezen bírta a bokája.

Ide-oda.

Simon összehúzott válla visszakönyörögte a kosárérintéseket, hátha úgy kicsit jobban átmozgathatná magát. Ármin bezzeg csak játszott, mint egy előre beprogramozott gép. Az arcába piros árnyalat költözött, és fű tapadt a térdéhez, annyiszor csúszott be egy labda alá, hogy visszaüthesse, de a mozdulatain nem látszott meg a fáradtság.

Ide.

A labda Simon felé repült. Gyorsan jött, nem tett meg nagy ívet, Simon a térdére esett, hogy visszaüthesse. De hiába: mire odaért, a labda nekicsapódott a földnek, még csak nem is érintette a kezét.

Simon hosszasan kifújta a levegőjét, és ledőlt a földre. Csak így, vízszintes helyzetben érezte igazán, mennyire kifulladt. A dübörgő szíve megkövetelte az oxigént, de Simon akármilyen gyorsan lélegzett, nem jutott eléghez. Az arca égett, a gyomra kavargott, és még az sem segített, hogy végre letörölhette az arcáról a verejtékcseppeket.

Ilyen állapotban nem érdekelte, hogy veszített. Ha a mellkasában voltak is mérgeshangyák, azok mind meghaltak az oxigénhiánytól.

– Nem volt rossz. – Simon elkapta az arca elől a kezét, amikor meghallotta Ármin hangját. Meg sem tudta tippelni, a fiú mikor ért oda mellé. – És kösz, hogy átvállalod a műszakot.

Simon köhintett párat, ahogy felült.

– Szívesen, bár most, hogy belegondolok, ez nem túl igazságos. Egyértelmű volt, hogy te fogsz nyerni.

Ármin oldalra billentette a fejét, szeme körül mosolyráncok bukkantak fel.

– Pedig azt hittem, sok röplabdameccsen voltál már.

Simon megvakarászta a tarkóját, és motyogott valami olyasmit, hogy igen, de van annak már pár éve, viszont Ármint nem kötötték le a szavai.

Kinyújtotta felé a karját, hogy felhúzza. Simon megfontolta, hogy inkább feláll magától, de végül hagyta, hogy a kezük egymásba simuljon. Ármin könnyedén segítette fel, tenyere nem volt olyan bőrkeményedéses, mint arra Simon számított, és ez zavarta. Nem akarta érezni Ármin puha bőrét és erős ujjait. Ennyi információt senkinek sem kellett begyűjtenie az ellenségeiről.

A mérgeshangyák egyből feléledtek benne, és amilyen gyorsan tudta, el is rántotta a kezét.

– De egyébként meg örüljél – folytatta Ármin –, mert holnap akkor ti zártok ketten Katával.

Simon egyből magára varázsolt egy mosolyt.

– Pedig már épp meg akartalak gyanúsítani hatalommal való visszaéléssel – közölte, mire Ármin az égnek emelte a tekintetét, és a táskájához sétált, hogy elővegye a kulacsát.

Simon leporolta a térdét, és miközben normalizálódott a pulzusa, lassan a gondolatai is megszelídültek. Átpörgette fejben az elmúlt pár percet, és rájött, hogy minél többet tudott Árminról, annál kevésbé értette meg.

Milyen fontos dolga lehetett, ha képes volt lemondani egy olyan műszakról, ahol kettesben lehetett volna Katával? Ráadásul Simon javára?

– Szóval mit csinálsz holnap? – köszörülte meg a torkát Simon.

– Csak találkozom valakivel – lesett hátra Ármin. – Kicsit pihenj meg, mindjárt folytatjuk.

Simon összehúzta a szemöldökét, de nem firtatta tovább a dolgot. A lényeg végül is nem változott: ő kettesben lehet Katával, Ármin meg találkozzon, akivel akar, és titkolózzon nyugodtan.

Simon úgysem őt akarta megismerni, hanem Katát.