Tizennyolcadik fejezet – Hogy is mondjam, hogy aggódom?

„Árminnal valami gond van" – írta Simon. – „nem tudom, hogyan vidítsam fel."

Ádám azonnal megnézte az üzenetét. Három pont jelezte, hogy ír, válasza nemsokára felbukkant a képernyő tetején:

„Miért gondolod, hogy baj van vele?"

Ez egyszerű volt: Árminnak minden mozdulatából üvöltött, hogy valami nincs rendben. Abból, ahogy a körme körüli bőrt kaparászta, miközben visszanézte a régi röplabda meccseit, hogy kielemezze a hibáit. Abból, ahogy néha csak ült, úgy nézett ki, mint aki mindjárt elalszik, de éjszaka folyamatosan ott forgolódott Simon mellett. Abból, ahogy ma reggel viselkedett.

Edzeni voltak, úgy, mint mindig. A focipályán röplabdáztak, és Simon formában volt, de Ármin nem. Sorra estek le nála a labdák, nem ért be alájuk időben, nem figyelt oda eléggé.

Hamar elveszítette a türelmét. Élesen beszívta a levegőt, felkapta a labdát a földről, a szavak egyszerűen kiestek a szájából:

– Nem akarok indulni idén a versenyen.

Simon úgy érezte, minden elhalkul körülöttük. Ebben a pillanatban csak Ármin létezett, a hevesen megemelkedő mellkasa és a megfeszülő állkapcsa.

– Oké. – Simon óvatosan lépett közelebb, mintha egy bombát akarna hatástalanítani. – Nem muszáj indulnod.

Ármin a fejét rázta, felmarkolta a táskáját.

– De muszáj.

Simon kinyúlt a karja felé, de Ármin elhúzódott. Ez így ment egy ideje, Simon igazán hozzászokhatott volna. Valahogy csak két csók között volt helyes egymáshoz érniük, sosem akkor, ha rákérdezett, hogy minden rendben-e. Nem is igazán volt ajánlott rákérdezni, Simon tudta előre a válaszokat: persze, csak fáradt vagyok.

Remélte, egyszer Ármin megtörik, mint egy kagyló, amit végre sikerül felnyitni, de eddig nem járt sikerrel – sőt, Ármin kevesebbet beszélt, és órákig kerülte, ha megkérdezte, mi a baj.

– Jó – fonta össze a háta mögött az ujjait. – Tudok valahogy segíteni?

– Csak inkább jöjjünk el este edzeni – gyömöszölte a táskába a labdát Ármin. – Addigra összeszedem magam.

Ármin estére sem szedte össze magát. Döme hazaküldte egy órával előbb a munkából, hogy pihenjen le, annyira figyelmetlen volt, és mire Simon hazaért, a fiú már bezárkózott a szobájába és lefeküdt aludni.

Szóval Simon Ádámhoz fordult. Ha valaki tudta, hogyan kell bombát hatástalanítani, az Ádám volt, elvégre lassan tizennyolc éve minden nap ezen ügyködött.

„látom rajta" – írta Simon.

„szerintem fáradt, meg nyomasztja a verseny, de nem beszél róla" – tette hozzá.

Ádám újra gépelni kezdett, de abbahagyta, amint felbukkant a barátaikkal közös beszélgetésben Lili üzenete:

„SOS! Mondjátok, hogy még ébren vagytok, mert muszáj beszélnem veletek."

Simon megigazította a feje alatt a párnát. A szeme kiszáradt, pislognia kellett, hogy élesen lássa, mennyi az idő. 0:34. Öt óra, és Árminnal kelniük kell, hogy edzeni menjenek.

„aha én ébren vagyok" – írta azért be a csoportba, és imádkozott, hogy Lili rövidre fogja a dolgot.

„én is" – érkezett meg Erik üzenete.

Nándi és Ádám is válaszoltak pillanatokkal később, így Lili videóhívást indított. Simon felnyögött, ahogy feljebb ült az ágyában. A matrac végébe kúszott, felkapcsolta a nagylámpát, még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy az összes bogár beözönlik a nyitva hagyott ablakán.

Majdnem rá is nyomott a zöld gombra, amikor kintről padlóreccsenést hallott meg. Várt egy pillanatot. Majd még egyet. Több reccsenés nem hallatszódott, de a gyanúja nem hagyott alább.

Ez csak Ármin lehetett.

„pill mindjárt jövök" – írta a csoportba, aztán az ágyra dobta a telefonját, és feltápászkodott.

Halkan elfordította a kilincset, és kinyitotta az ajtót. A lámpa megvilágította Ármin magas alakját, a lépcsőnél állt. Nem mozdult, nem indult meg lefelé. Csak állt.

– Ármin – szólította meg halkan. – Minden oké?

Ármin nem fordult hátra, meg sem rezzent Simon hangjára. Csak állt, vészesen közel a lépcső széléhez.

Simon tett felé egy lépést.

– Nem tudsz aludni?

De, tudott. Ezt Simon akkor vette észre, amikor megállt a fiú előtt, és látta, hogy csukva van a szeme. Homlokát mély ráncok övezték, vállát összehúzta, de igenis aludt. Alva járt.

Simon kétoldalról megfogta Ármin karját, és maga felé fordította, hogy hátrébb húzza a lépcsőtől. A félelem ott mocorgott az izmai között. Mi lett volna, ha mégis felveszi a telefont? Ha nem jön ki, ha Ármin megindul álmában lefelé a lépcsőn? Ha megbotlik, ha elesik?

– Értékelném, ha felkelnél, mert ez elég para – rázogatta meg a fiút.

Ármin továbbra sem mozdult. Simon kisimított pár izzadt tincset a homlokából, aztán finoman megütögette az arcát.

– Hahó – ébresztgette.

Ármin összeszorította a szemét, mint azokban a fájdalomcsillapító reklámokban az emberek, akiknek egy harkály kopácsol a fején. Összerezzent, amikor végre felébredt, pillantása ide-oda villant, ahogy felmérte, hol van.

– Szia – suttogta Simon. – Semmi baj. Csak alva jártál.

Ármin tekintete végre megtalálta az övét. Válla valamennyivel megereszkedett, ahogy kibukott belőle egy sóhaj, és megdörzsölte a szemét.

– Egek. Oké. Kösz.

Egyikük sem mozdult. Simon hallotta, ahogy a telefonja rezeg a szobájában, de távolról, mintha nem csak pár lépésre lenne tőle. A legapróbb porcikája is Ármin látványát szívta magába.

A fiú izzadságtól kipirult arcát. Az egyenletlen légzését. A nyughatatlan pillantását, mintha azt akarná felmérni, hogy visszamenjen-e a szobájába.

– Miért nem alszol ma nálam? – szólalt meg gyorsan Simon. – Van három szúnyogom, egy ágyam, ami túl kicsi kettőnknek, és egy párnám, amin osztozkodhatunk.

Ármin lehajtotta a fejét, ajkán halvány mosoly ült. Simon azt hitte, nemet fog mondani, és elzárkózik, úgy, mint ahogy eddig is tette. De nem – Ármin bólintott egyet. Talán túl álmos volt, hogy ellenkezzen. Talán belefáradt az ellenkezésbe.

– Oké. Köszönöm.

Simon a szobájába ment, lekapcsolta a nagylámpát, és becsukta Ármin mögött az ajtót. A fiú az ágya szélére ült, nagyokat pislogva nézett le a villogó telefonjára.

– Valaki keres.

Simon felkapta a mobilját, és kinyomta Lili hívását. Ki is kapcsolta a wifit, aztán lehuppant Ármin mellé. Majd később ír egy bocsánatkérő üzenetet.

– Nem sürgős – vont vállat. – Majd én bemegyek a fal mellé, ott melegebb.

Ármin arrébb csúszott, hogy beengedje Simont a matrac túlsó végébe, de csak azután szólalt meg, hogy elhelyezkedtek egymás mellett:

– Nem kell kedvesnek lenned. Nem áll olyan jól – nyomott el egy mosolyt.

– Hagyjuk már – fonta össze Simon a tarkója alatt az ujjait. – Nekem minden jól áll.

– Főleg a szerénység – sóhajtott Ármin.

Simon arcára vigyor kúszott, de érezte, hogy nem lesz hosszúéletű. Most nem engedhette Árminnak, hogy elterelje a témát. Nem hagyhatta, hogy kifulladásig csókolózzanak, amíg már eszébe sem jut, miről akarta kérdezni a fiút.

Azért annyit megengedett, hogy pár másodpercig közéjük telepedjen a csend. Egészen kényelmes volt, hiába lengett ott a fülledt levegőben a nehéz témák súlya.

– Utoljára akkor jártam alva, amikor Gabival együtt voltunk – szólalt meg halkan Ármin.

Simon oldalra fordította a fejét, hogy rálásson a fiúra. Látta az összekulcsolt ujjait a mellkasán, a megfeszülő vonásokat az arcán. Ki akart nyúlni felé, kisimítani belőle az összes feszültséget, de a keze nem mozdult. Szabadott neki ilyet? Nem csak vággyal, levegőért kapkodva nyúlni Árminhoz, hanem törődéssel, aggódással?

– Miért? – köszörülte meg Simon a torkát. – Mi váltja ezt ki?

Ármin vállat vont.

– Gondolom a stressz.

Simon fel akart könyökölni, de félt, ha ennél jobban is belemélyed Ármin vizslatásába, a fiú elhallgat.

– Stresszes volt a kapcsolatotok?

– Ja. – Ármin a körme körüli bőrt kaparászta, miközben beszélt. – Nem tudom. Csak túl sok minden összejött akkor. – Egy darabig hallgatott, de nem elég hosszan ahhoz, hogy Simon válaszolhasson. – Bocs. Nem kell az exemről beszélgetnünk.

De Simon szeretett volna. Tudni akarta, miért mondta azt Gabi, hogy Ármin ellökte magától. Ki kellett derítenie, ő ezt hogyan kerülheti el.

– Az exek a kedvenc témáim – szuszogott fel. – Szóval mi történt?

Mielőtt Ármin beszélni kezdhetett volna, Simon kinyúlt az összekulcsolt ujjaihoz. Finoman simította rá a tenyerét, bőrén forróság szaladt végig, ahogy Ármin megcirógatta hüvelykujjával a kézfejét.

– Tavaly április körül anyáék már sokat veszekedtek – szólalt meg a fiú. – A bisztrón, meg minden hülyeségen. Mióta Feriék megnyitottak mellettünk, már nem ment olyan jól, szóval sok baj volt vele.

Simon eljátszott a gondolattal, hogy benyögi, minden probléma Ferire vezethető vissza, hátha így kicsit oldja a hangulatot, de Ármin folytatta:

– Anya szerint el kellett volna adnunk a bisztrót, apa ragaszkodott hozzá, hogy minden rendben lesz. Előbb kinyitott, mint szoktunk, minden hétvégén lejártam, hogy besegíthessek a munkában. Semmi időm nem maradt.

– Ennyit dolgoztál? – húzta össze Simon a szemöldökét.

– Ja, dolgoztam, edzettem, tanultam – ráncolta Ármin az orrát. – Az öltözőben írtam házit, a kocsiban tanultam dolgozatokra. Négy órákat aludtam, néha napokig nem volt időm megnézni az üzeneteimet. – Érdekes volt, ahogy Ármin beszélt, mintha nem is érezné, hogy ezzel gond lenne. – Nem lett volna akkora baj, ha nincs ott Gabi.

Simonban sok kérdés érlelődött. Tudni akarta, Ármin szülei észrevették-e, hogy kinyírja magát, hogy elpazarolja a tinédzser éveit, csak mert jót akar, de végül nem erre kérdezett rá:

– Mi baj volt vele?

És fülelt. Hallgatott. Jobban, mint egész nyáron, jobban, mint egész életében.

– Semmi. – Ármin válasza mintha még a levegőből is kiszipolyozta volna a hőséget. Csak a hideg maradt, amitől Simon össze akarta húzni magát. – Az égvilágon semmi.

– Nem biztos, hogy ezt most értem – bukott ki Simonból egy kényszeredett nevetés.

Ármin vállat vont.

– Nem csinált semmi rosszat – kezdte, majd összepréselte az ajkát. – Mármint nagy volt a feszültség közöttünk, de erről nem ő tehetett. Én írtam vissza ritkán, én aludtam be, ha pár hetente végre találkoztunk. De nyáron aztán jobb lett, mert ő is itt volt a Balatonon.

– Mégis szakítottál vele – jegyezte meg Simon.

Ármin mélyen beszívta a levegőt. Simon nem bírta megállni, újra oldalra lesett rá. Ráncok, mély redők. A szeme, a szája körül, a homlokán. Rajzolni sem lehetett volna rá többet.

– Igen. – Ujjai megszorultak Simoné körül, miközben beszélt. – Mert úgy éreztem, hogy választanom kell. Nem tudtam volna még egyszer gyomorgörccsel dolgozni vagy elmenni meccsre, mert előtte összevesztünk, de túl nagy bűntudatom lett volna, ha nem segítek be anyáéknak.

Simon összepréselte az ajkát. Szeretett volna utazni az időben, egy évvel korábban felbukkanni Ármin életében, hogy ott lehessen mellette, és megmondja neki – ha már senki más nem tette –, hogy igenis megpihenhet.

– Arra gondoltam, hogyha szeptemberre nem oldódik anyáék között a feszültség, és nem sikerül felhozni a bisztrót, akkor át kell gondolnunk a kapcsolatunkat – folytatta Ármin halkan. – Nem lett jobb, szóval ja. Döntöttem.

– Akkor nem is az volt a baj, hogy elkésett a versenyről? – kérdezte Simon.

– Nem esett jól – vont vállat Ármin. – De kapóra jött. Gabi másképp nem fogadta volna el, hogy szakítunk. Szerinte meg lehetett menteni a kapcsolatunkat, még akkor is, ha alig beszéltünk.

Simon hallgatott. Csak arra az egy hétre tudott gondolni, amíg Ármin edzőtáborban volt, és nem beszéltek. A feszült hangulatra, ami a találkozásukat követte. Ármin elzárkózására, amit az elmúlt hetekben gyakorolt.

De aztán másfelé vándoroltak a gondolatai. Talán azért, mert a fiú most is fogta a kezét, talán azért, mert kényszerítette magát, hogy ne a rosszat lássa mindenben. Eszébe jutott, hogy Ármin csókolta meg őt először. Hogy most itt feküdt mellette, és megnyílt. Hogy a pesszimizmusa mostanra felszívódhatott.

– Tudod, hogy nem a te dolgod, hogy megoldd apukádék problémáit, ugye? – fordult Ármin felé.

Simon nem volt biztos benne, hogy ezt Ármin tudja, hogy elhiszi. Szomorkás mosoly jelent meg az arcán, ahogy ő is felé fordította a fejét.

– Azért megpróbálhatok segíteni, nem?

Simon felkönyökölt. Akár elijeszti ezzel Ármint, akár nem.

– Erről szól ez az egész? A nagy praktikusságod? Próbálsz mindent megoldani?

– Ez nem ilyen egyszerű – ingatta meg a fejét.

– Miért nem? – ráncolta Simon a szemöldökét.

Ármin összepréselte az ajkát. Vállát összehúzta, Simon azt hitte, ennyi, letudja egy vállvonással a válaszadást, de aztán megköszörülte a torkát:

– Mert Gabit már cserben hagytam. – Ármin halkan beszélt, a világért sem nézett volna Simonra. – Szakítottam vele, hogy több időm legyen segíteni, most már nem dönthetek úgy, hogy inkább félvállról veszem a dolgot. Mert ha már feláldoztam azt a kapcsolatot, akkor valamit le kell raknom az asztalra, nem? Valamit muszáj produkálnom, hogy ne érezzem magam a világ legszarabb emberének.

Simon mellkasa összeszorult. Nehezen kapott levegőt, mintha megtelt volna a tüdeje aggodalommal, keserűséggel.

– És én próbálkozom – folytatta Ármin. – De felesleges az egész. Nem számít, mennyit dolgozom, és mennyit edzem. Egyszerűen nincs értelme.

Simon megingatta a fejét.

– Dehogynem – ellenkezett. – Sokat segítettél anyukádéknak, és jól röpizel.

– Nem tudom – szegezte a tekintetét Ármin az összefont ujjaikra. – Néha úgy érzem, hogy belefulladok a rutinomba a semmiért.

Simon aprót biccentett, visszaejtette a fejét a párnára. Ezzel nem tudott vitatkozni. Ármin az edzőtábor óta olyan volt, mint akinek valaki lenyomja a fejét a víz alá, és nem jut levegőhöz – csak Simonnak fogalma sem volt, hogyan rántsa fel a fiút a víz alól.

– Hogy tudnék neked segíteni?

Ármin arcára mosoly kúszott. Még mindig halvány, de legalább őszinte.

– Eleget segítesz azzal, hogy itt vagy.

Forróság gyulladt fel Simon bensőjében. Nem az a fajta, amitől elveszett az összes türelme, és csak mohón csókolni akart. Inkább az a fajta, amitől a szavak megragadtak a torkában, és a gyomra kellemesen összeszorult.

Szóval ezért csókolta volna meg őt Ármin? Nem csak mert vágyott rá, hanem mert szeretett a közelében lenni?

– Igen? – köszörülte meg Simon a torkát.

– Ja – bólintott Ármin. – Sosem tudom, mire lehet tőled számítani.

– Szóval ez a felüdülés, mi? – nevetett fel Simon halkan.

Ármin gyengéden megszorította az összefont ujjaikat.

– Olyasmi.

Simon tett egy szívességet magának, és nem gondolt bele, hogy mi lenne akkor, ha Ármin egyszer nem értékelné, hogy tönkreteszi a rutinját és a terveit. Ha egyszer megharagudna a kiszámíthatatlanságáért, ahelyett, hogy hálás lenne érte.

Inkább félretette az aggodalmait és a félelmeit. Ehelyett előrehajolt, tenyerét Ármin arcára simította, ajkát az övére préselte. Lassan, finoman csókolta, éppen csak addig, amíg megérezte, hogy Ármin válla megereszkedik, és ellazul.

– Nem vagy rossz ember – nézett a szemébe. – És bőven eleget teszel. Bőven eleget edzel. Elég jól röpizel. És nem tartozol azzal Gabinak, hogy tönkretedd magad, oké?

Ármin lehunyta a szemét, úgy bólintott. Simonnak esélye sem volt megtippelni, hogy a fiú elhiszi-e, amit mond.

– Oké.

Simon visszadőlt mellé, hosszasan kifújta a levegőjét.

– Hagyjuk ki a reggeli edzést, jó? Rád fér a pihenés.

– Jó. – Ármin egy darabig hallgatott, mielőtt újra megszólalt volna. – És köszönöm.

Simon válaszul hasra fordult, és átvetette a karját Ármin mellkasán. Finoman cirógatta a karját, amíg a fiú légzése egyenletessé nem vált, aztán lassan őt is elnyomta az álom.

Nem tudott túl sokáig aludni. Ha Ármin mocorgott mellette, felébredt, és azt nézte, újra felderíti-e álmában a házat, a nyugodtabb pillanatokban pedig a szúnyog zümmögött a fülébe. Szóval fél nyolckor már talpon volt.

Egy ideig nézte, ahogy Ármin szuszog, aztán a korgó gyomra a konyhába parancsolta. Döme az asztalnál ült, éppen kolbászkarikák mellé vágott magának egy szelet kenyeret.

– Jó reggelt – torpant meg Simon az ajtóban.

– Szia, Simon! – Döme mosolyogva felpillantott. Semmi fiamozás. Simon nem tudta, hogy Dömének csak nem állt szájára a szó, vagy Ármin szólt neki, de mindenesetre értékelte, hogy nem bukfencezik kora reggel egyet a gyomra. – Jössz reggelizni?

Simon illedelmes mosolyt varázsolt az arcára, ahogy a szekrényhez sétált, és elővette a banános-kókuszos gabonapelyhét.

– Jövök.

Döme nevetgélve nézte, ahogy kiveszi a tejet a hűtőből, de csak akkor szólalt meg, amikor Simon már mellette ült, és nagyot kanalazott a müzlijéből:

– Érdekes ízlésed van.

Az biztos. Simon ezt már akkor tudta, amikor rájött, hogy tetszik neki Ármin.

– Van narancsos-mazsolás változata is – mutatott Simon a gabonapehelyre. – De azért ez az igazi.

Döme mosolyogva a fejét ingatta, de nem vitatkozott. Csendesebb lett a tárgyalás napja óta, és most, ahogy Simon elnézegette, hogyan eszeget szótlanul, már értette, Ármin mit érez.

El tudta képzelni, milyen végignézni, hogy az apád kezéből kicsúszik az irányítás, és a határán áll, hogy mindent elveszítsen. A bisztrót, a feleségét, a családját. El tudta képzelni, milyen, ha valaki, aki mindig a biztonságot jelentette számodra, mert árkon-bokron át hurcolászott az edzéseidre, a versenyeidre és támogatott, most szétesik, és bármit megtennél, hogy visszakapd a mosolygós énjét.

Persze ettől még nem gondolta, hogy Ármin feladata lett volna a problémák megoldása, vagy, hogy egyedül kellett volna ezt végigcsinálnia. Szóval a harmadik falat után megköszörülte a torkát:

– Azon gondolkoztam – kezdte –, hogy átvehetném ma Ármin délelőtti műszakját. Csak... hogy több ideje legyen edzeni.

Döme arcán széles mosoly terült el, vonásai meglágyultak.

– Már kiírtam szabadnapra. De rendes tőled.

Simon válla megkönnyebbülten megereszkedett – egyrészt azért, mert Döme is látta, hogy Ármin mennyire fáradt, másrészt pedig, mert semmi kedve nem lett volna dolgozni.

– Persze. Semmiség – biccentett.

Az utolsó falatokat gyorsan lapátolta be, megvárta, amíg Döme is befejezi az evést, aztán elmosogatott, és visszament szobájába. Ármint ébren találta, mire visszaért. A fiú a hátán feküdt, a telefonját pödörte.

– Szia – csukta be Simon maga mögött az ajtót.

Ármin felkapta a fejét.

– Jó reggelt – könyökölt fel.

Simon ledőlt a matracra, tekintetével Árminét kereste.

– Bocs, nem akartalak itt hagyni – mondta. – Hogy aludtál?

Ármin megdörzsölte a szemét – bár talán jobban járt volna, ha a szája sarkát dörzsöli, akkor talán el tudta volna rejteni a mosolyát.

– Jól. Nem horkoltál annyit.

– Ugye, milyen fejlődőképes vagyok? – vigyorgott Simon.

– Nagyon. – Ármin pillantása Simon ajkára kúszott, de nem hajolt közelebb. – Megcsókolnálak, ha nem lenne rossz a leheletem.

Simon megnedvesítette az alsó ajkát.

– Engem nem zavar.

Ármin összepréselte a száját, és oldalra biccentette a fejét. Simon egy pillanatig azt hitte, beadja a derekát, de aztán a fiú felsóhajtott:

– Nem, előbb fogat mosok.

– Oké – ciccegett Simon csalódottan, és előhúzta a párnája alól a telefonját. – De ne az én fogkefémmel moss fogat!

Amíg Ármin halkan felnevetve feltápászkodott és a fürdőbe ment, Simon bekapcsolta a wifit a mobilján. Értesítések és új üzenetek ugráltak fel a képernyőn, és Simonnak csak ebben a pillanatban jutott eszébe Lili krízishelyzete, amit nem tudott kibeszélni a barátaival.

„Hahó??" – írta Lili hajnali egy körül. – „Nagyon eltűntél. Várjunk még rád?"

Simon beharapta az alsó ajkát, hogy elfojtson egy káromkodást. Teljesen megfeledkezett a bocsánatkérő üzenetről, amit meg akart írni.

„ne haragudj!!!" – Remélte, a felkiáltójelek száma egyenesen arányos azzal, hogy Lili mennyire lesz elnéző. – „csak itt is volt egy kis gáz. de mi a baj, történt valami?"

Az üzenetét sorjában nézték meg a többiek: először Nándi, aztán Erik, majd Ádám. Egyikük sem írt vissza. Lehet, csak úgy gondolták, Lili dolga eldönteni, el akarja-e mondani, mi történt – vagy talán úgy döntöttek, nem tartozik rá, ha minden magyarázat nélkül eltűnik.

Akárhogy is, Simonba befúrta magát az érzés, hogy minél jobban helytáll a Balatonon, annál kevésbé tudja navigálni az otthoni életét.

– Kaptam egy e-mailt – jelent meg Ármin az ajtóban.

Simon felült, összehúzott szemöldökkel nyúlt Ármin telefonjáért. A szeme átfutott az e-mail címen, leolvasta, hogy a strandröplabdaverseny szervezője írta. A lélegzete bennrekedt, ahogy rátért a szövegre:

„Kedves Vágó Ármin!

Idén változást vezettünk be a szabályzatunkban, új korcsoportokat alakítottunk ki. Felnőtt kategóriában csak tizenhat éven felüli személyek vehetnek részt, így sajnos partnere, Kelemen Farkas nem indulhat.

Ilyen esetben automatikusan a beugróval együtt tud elindulni a versenyen, Németh Simonnal.

Előre is sok sikert kívánunk!"