Mivel elég egyöntetűen megszavaztátok, hogy legyen-e Gou szemszögéből különkiadás, így eleget tettem kéréseteknek, és a nagy pihenés közepette megírtam ezt a részt. ^-^

Mellesleg bocsánat amiért egyszer veletlenül publikáltam. :")

Jó olvasást!

Gou's POV

Olyan ez az érzés, amit mással kapcsolatban nem érzel. Mintha a világon senki sem számítana, ha vele vagy, csak ő. Mintha ti ketten... lennétek egyvalami. És bárhogy is csesszen ki veled a világ, túléled, mert ő melletted áll.

{John Marrs}

Nem tudom, hogy a mai nap után legyek elégedett, és boldog, vagy inkább rúgjam magam ameddig csak bírok mozogni...

Mert hát végre valahára bevallottam Ikkunak az érzéseimet, de mégsem érzem úgy, hogy eleget tettem érte, vagy hogy egyáltalán megérdemelném őt. Gondoljunk csak bele... Ő gyakorlatilag a meleg férfiak álma... Csak elmosolyodik, és még a heterók heterója is elveszti a fejét mellette... Pont mint én. Elég meglátni azt ahogyan feltétel és mindenféle előítélet nélkül képes bízni bárkiben, és máris beleszeretsz.

Szerintem ő a tökéletes pár - legalábbis nekem. Ő nem akaratos, nem nyafog semmiségeken, nem hisztériázik, nem elkényeztetett, nincs benne beképzeltség, vagy rosszindulat. Teljesen ártatlan, és kis gyámoltalan... Meg azok a szemek... Meg tudnék halni értük. Ahogyan ártatlanul, félősen rámemeli vörös íriszeit... Minden alkalommal meghal valami bennem.

Olyan... furcsa. Egyrészt jó érzéssel tölt el, hogy annyi lánnyal voltam már azelőtt, és így pontosan tudom, hogy mi és hogyan kelthet jó érzést benne, másrészt pedig... leírhatatlan bűntudatom van amiért annyi lánnyal voltam... Így most azt hiszi hogy vele is csak játszok, pedig nem. Pont amiatt tudom hogy ő az igazi, mert már annyira sok lánnyal voltam előtte aki iránt nem éreztem semmit, hogy most teljes biztossággal állíthatom, hogy vele akarom leélni az életemet. Tudom, hogy ez most talán elég "szerelmes tinisen" hangzott, de tényleg így van...

Csukott szemmel fújom ki cigarettafüstöt. Még egy szívás és ennek a szálnak vége... Megyek is be utána edzésre.

Vajon Ikku mit szól ahhoz hogy cigizek...? Valahogy meg kéne tudnom... Ha ő nem szeretné, akkor azonnal abbahagynám.

Ami azt illeti, miatta bármit megtennék, ha boldoggá tehetem vele.

Hogyha Ikku azt mondja, hogy azzal tehetném boldoggá, hogy beleugrom a kútba, gondolkodás nélkül megtenném.

Még beleszívok egy utolsót a cigimbe, majd miután kifújom elnyomom és kidobom a csikket, és indulok is be edzésre.

***

Hát mit ne mondjak... A mi hőn szeretett edzőnőnk szokásához híven megdolgoztatott minket. Az edzés elején még volt energiám Ikkun törni a fejem, de most már ahhoz sincs energiám hogy lélegezzek. Még a mindenem is fáj.

A vállamat masszírozva lépek ki az iskola kapuján, ma már harmadjára, de alighogy kiteszem a lábam, máris az instant szívinfarktus jön rám.

Hirtelen meghallom Kyo hangját, amint a nevemet sipítozza, majd egyenesen ráugrik a hátamra.

Na igen. Eddig rosszul hittem hogy mindenem fáj.

- Kyo... Megtennéd hogy leszállsz rólam?

- Mi? Miért?! Tök kényelmes a hátad... - motyogja hisztérikusan, és a vállamra hajtja a fejét. Komolyan, hogy lehet benne ennyi energia?

- Egyrészt mert mindenem fáj, masrészt mert megfojtasz a karoddal, harmadrészt meg mert a sarkad épp farkam teszi használhatatlanná.

- Jól van jól van bocsi... - száll le rólam. - Na de... Azt akartam kérdezni, hogy holnap Ikku lesz iskolában, ugye? - néz rám immár a karomat ölelgetve.

Vajon Ikku lesz valaha ilyen felszabadult mellettem...? Hogy rámugorjon amikor meglát, megölelje a karomat, vagy mondjuk magától adjon egy puszit az arcomra... Vagy megfogja a kezem...

Istenem... én lennék akkor a legboldogabb ember a világon...

- Hahó! Hős szerelmes úr! - kezd el integetni előttem.

- Hm? - nézek rá kicsit zavarodottan.

- Azt kérdeztem, hogy lesz-e holnap Ikku! - teszi keresztbe maga előtt a karját, és elég durcásan pislog.

- Ja... Igen lesz. Miért ne lenne? És egyebként miért érdekel? - pillantok rá gyanakvóan, majd elindulok hazafelé, vele mellettem.

- Honnan tudjam lehet beteg vagy valami... Gondoltam bármi megeshet - vonja meg a vállát. - Azért akartam tudni mert ha nincs ellenedre, holnap meglátogatnálak titeket - kacsint rám. - Még soha nem láttam élőben albínót! Főleg nem olyat aki képes volt elcsavarni a heteró fejedet... Biztosan szuper aranyos. - kis szünetet tart míg elgondolkodik. - Azt tudtad, hogy az albínókat elvileg sokkal könnyebb a csúcsra juttatni?

- Mi? - nézek rá meglepetten, de eléggé feltüzelve. - Erről még soha nem hallottam.

- Hát, mivel ugye sokkal vékonyabb a bőrük, érzékenyebben reagálnak minden érintésre, és ezért például nekik csak ha megfújod vagy megcsókolod a nyakukat is sokkal jobb érzés mint például nekem vagy neked... Van egy Kumamotói haverom, aki azt mondta hogy neki már volt albínó barátja és elég volt megérintenie vagy megfújnia néhány érzékeny pontját ahhoz hogy teljesen lemerevedjen... - meséli hihetetlen átéléssel.

- Komolyan? - meredek rá meglepetten... Ez azért még nagy hasznomra válhat. Jó tudni hogy ilyen könnyű Ikkuban jó érzést kelteni... Tehát könnyen elő tudom hozni belőle azt a gyönyörű elpirult arcot és azt az édes nyögést ami szinte jutalom a füleimnek...

- Jap! Bár mondjuk... Azt is mondta hogy elég kevés dolgot tudnak csinálni nyáron, mivel nagyon hamar leég meg napszúrást kap, és a szeme sem bírja a fényt...

- Ezt tudom... De igazából ez nem baj. Szerintem Ikku nem valami strandolós típus... Valószínűleg ő inkább begubózva szeret ücsörögni télen mintsem nyáron a strandon lógni. Bár még nem kérdeztem ezt meg tőle, de szinte biztosra veszem hogy ez a fajta.

- Ez de aranyos! - ugrik a nyakamba. - Te olyan szerencsés vagy... - mordul fel hisztérikusan.

- Tényleg? Miért?

- Ez még kérdés?! Van egy bizonyára hiperaranyos albínó pasid, akiben minden dolog megvan amire egy hozzád hasonló kanos álompasi vágyik! Méghozzá a mondottakból ítélve nagyon minimális tapasztalata lehet szexuális téren, vagy lehet hogy egyáltalán semmi sincs neki ergó te taníthatod meg mindenre! Van fogalmad arról hogy mégis milyen jó amikor te vezetheted be életed szerelmét ebbe a világba?! És legfőképp milyen jó amikor az vezet be téged... Te mutathatsz meg neki mindent, és veled próbálhat ki minden dolgot ami érdekli.

Ez igaz... Ami azt illeti eddig zavart ha egy lány nagyon tudatlan volt ilyen téren, viszont Ikkunál ez másképp van... Csak a gondolat, hogy esetleg egy másik férfi érintse úgy mint én is megrémít... Hogy más falhassa azokat a puha ajkakat, hogy más érinthesse azokat a lágy és érzékeny sebeket, hogy másnak is megmutassa azt a gyönyörű testet, vagy azt a ragyogó arcot ahogyan elpirultan küzd a testével, nehogy megmutassa milyen érzékeny...

Csak attól is kiráz a hideg hogy egyáltalán belegondolok hogy más valaki is érinthette olyan érzésekkel mint én...

Vagy esetleg... csak szórakozásból bánjon így vele...

Mi van ha... ha valaki megerőszakolta...?

Ebbe... belegondolni sem merek.

Mikor valamelyik héten megláttam ahogyan Hisashi és a bandája épp megerőszakolni készülnek őt, egyszerűen eltört bennem valami.

Igazából amikor megismertem ahogy a folyosón zokogott még csak kicsit aggódtam érte hogy mi történhetett... De akkor még azt sem tudtam melyik évfolyamba jár. Aztán mikor áttettek hozzá... Azonnal felismertem hogy ő volt - bár nem mintha egy albínót könnyen el lehetne téveszteni. Amikor rám nézett azokkal a végtelen kétségbeesett, elhagyatott és ártatlansággal teli szemekkel egyszerre éreztem azt hogy elolvadok, és hogy megszakad a szívem... Már akkor éreztem hogy valami nincs rendben körülötte, de akkor még azt hittem hogy csak szimplán depressziós lehet max... Aztán amikor egyszer matekon hátrafordultam, és láttam azt az elgyört és reménytelen arcot, már tudtam hogy valami többről van szó... Úgyhogy úgy döntöttem hogy elkezdek foglalkozni vele.

Ekkor kezdtem felfedezni, hogy igazából Hisashiékon kívül senkivel sem beszél, csak olvas... Csak és kizárólag olvas... aligha áll fel a helyéről, amikor feláll is csak Hisashiék miatt vagy egy rakás könyvvel a kezében, lehajtott fejjel csoszog ki a teremből. Még csak enni vagy inni sem láttam soha. Mivel én is átéltem hasonlót, így egyből arra gondoltam hogy anorexiás lehet... Egy nap ezért megkértem Hideot hogy üljön a helyemre hogy hátra tudjak ülni Ikkuhoz. Akkor tudtam először jobban szemügyre venni mennyire zárkózott is igazából.

A szeme teljesen eres volt a sok sírastol meg a megerőltetéstől, alatta sötét karikák húzódtak... az arca teljesen sebes volt, néhol még be is dagadt. Pár helyen a vékony bőre miatt még azt is lehetett látni hogy megpattant az ér pár helyen. Nagyon durva volt... Vagyishát azt hittem hogy nagyon durva. Aztán megláttam múlt pénteken a tesiöltözőben a testét és gyakorlatilag majdnem elsírtam magam. Szívem szerint ott és akkor rávetettem volna magam... végigcsókoltam volna minden apró karcolását, lágyan megcirógattam volna az oldalát meg az arcát, majd magamhoz öleltem volna... és soha többé nen engedtem volna ki a karjaim közül azt a csöppnyi megtört testet ami egy hatalmas... leírhatatlan lelket takar.

Bár megtettem volna...

- Megdugtam Ikkut! - hallom meg Kyo hangját a gondolataim kavalkádja nellett.

- Mi?! - kérdezem döbbenten, és akaratom ellenére elcsukló hanggal.

- Ezt persze azonnal meghallod... - puffog felfújt arccal.

- Bocsánat... - motyogon egy kicsit még mindig megtörten.

- Ahj... semmi baj. Mellesleg épp azt ecsetelgettem neked, hogy miért kéne megkérdezned Ikkutól hogy szűz-e még. - kis szünetet tart, majd rám nézve folytatja - Mellesleg töröld le az arcod. Tiszta könnyes. - sírtam volna? Bizonyára akkor kezdtem el amikor Ikku sebei jutottak eszembe.

A pulóverem ujjával letörölgetem a könnyeimet, és többynire megpróbálom összeszedni magam.

Ami azt illeti az út hátralévő részében mindenféle hülyeségről beszelgettünk Kyoval. Gondolom látta hogy az Ikku téma elég érzékenyen érint.

Mikor hazaérek gyakorlatileg nekiesek a hűtőnek.

Kipakolok belőle minden érdemleges dolgot aminek az elkészítése nem haladja meg a képességeimet - azaz nem kell többet csinálni hozzá egy pirítósnál -, majd leülök megenni.

Itt is végig Ikkun jár a fejem, meg néha a kosárlabdán.

Vajon Ikku mennyit eszik otthon? Eszik egyáltalán...? A nagybátyja vagy maga miatt nem eszik rendesen?

Ezentúl nagyon oda kell figyelnem rá hogy rendesen egyen... ez a fajta koplalás vagy éheztetés nagyon nem tesz jót neki... Ez teljesen megmagyarázza hogy miért olyan kis bágyadt mindig. Hogyha rendesen enne, akkor a sérülések sem fájnának annyira neki és a lelke is jobban lenne kicsivel. Mostantól ellenőriznem kellene hogy minden nap legalább vagy kétszer-háromszor egyen, és valami normális kaját is tartalmazzon ez az étkezés nem csak szendvicset meg hasonlót.

Vajon mennyi levest eszik? Eszik egyáltalán...? Vagy iszik eleget?

Biztosan nem. Ezer százalék hogy keveset iszik. Ha a normális étkezéseit nem is tudom teljesen biztosítani, arra rá kell vennem hogy minden szünetben legalább néhány korty innivalót igyon. De milyen italokat szeret...? Teás vagy kávés? Vagy inkább az üdítőket szereti?

Ahj... Olyan sok mindent akarok még róla tudni, az élet meg olyan rövid... rövidebb, mint amennyivel minden kérdésem meg lehetne válaszolni.

Ezekkel a gondolatokkal falom be a hűtő tartalmát, majd amikor végzek... Nos, mikor végzek még mindig ugyanolyan éhes vagyok.

Úgyhogy rendelek még egy pizzát.

Nos, azt nem részletezném ameddig vártam a kajára. Igazából mesengeren beszélgettem, meg elmentem zuhanyozni.

Na igen. Kissé... "elkalandoztak" a gondolataim közben. Olyan irányba, amiről Ikku jelenlegi szintjén még gondolnom sem lenne szabad... Nem lenne szabad még most szexre gondolnom sem vele... ő még teljesen felkészületlen és tudatlan ilyen téren. De mégis... az a gyönyörtől áztatott, kipirult arc, ami egyszer csak az én nevemet fogja nyögni olyan csábító. Mégis miféle befásult ember ne izgulna fel rá?

Ezen gondolkodok, mialatt nekilátok a pizzának, amit rekord idő alatt bepusztítok, és elégedetten veszem észre, hogy tele vagyok.

Felvonulok a szobámba, ahol ledőlök az ágyra.

A kézfejemet nézegetve merülök vissza a gondolataimba. Ami azt illeti  mostanság elég szórakozott meg bamba vagyok...

Vajon Ikku is szokott rám gondolni mialatt otthon van?

Mit csinalhat most...? Takarít? Olvas? Főz?

Vagy... mi van ha... az a szarházi épp most is veri. Hogy lehet valaki akkora tetűláda mint az az ember?!

Könnyű lehet egy feleakkora, alultáplált embert bántani akinek alacsony a tűrőképessége.

Csak egyszer lássam meg azt a senkit... úgy beverem a képét, hogy az orra három kanyarulatot vesz.

Honnan veszi a bátorságot ahhoz, hogy eltörje Ikku bordáját, megpróbálja megfojtani, és megverje egy övvel, meg ki tudja mivel bántotta még?!

Bár... én is hibás vagyok... - gondolkodom már az ágy szélén ülve -Ha hamarabb észreveszem... Ha egy kicsit jobbsn odafigyelek rá... ha nem vagyok annyira elfoglalva a csajaimmal meg a szexszel, akkor talán... talán nem kellett volna ennyit szenvednie... Ha egy kicsivel... akár egy nagyon kicsivel hamarabb bevallom neki, akkor most talán a bordája nem két darabban lenne...

Ha nem lennék ekkora oltári nagy idióta paraszt... akkor talán most nem kéne elviselnie azt a hatalmas fájdalmat. Akkor most nem kéne úgy szenvednie.

Hogy lehetek ekkora faszkalap?!

Elhajítok egy párnát teljes erőből az ajtónak, majd dobbantva felállok.

Ha egy kicsivel jobban odafigyelek... ha nem vártam volna ennyi időt talán már nem kéne mindazt elviselnie...

Faszomba is, akkora egy idióta faszkalap vagyok!

Borítom le az íróasztalom tartalmát a laptop kivételével... Majd visszahuppanok az ágyra és hirtelen könnyezni kezdek.

Mindig ez van... csak és kizárólag magammal vagyok elfoglalva...  Soha... Soha nem veszem észre mások szenvedését... Talán ha jobban odafigyeltem volna... Ha nem csak a szexen járt volna az eszem... talán már gimnázium elején észrevehettem volna Ikku szenvedését és akkor most... most boldogan élhetnénk és talán nem lenne ennyire megtört sem... Félek hogy kezd olyan sebeket szerezni amik soha nem fognak begyógyulni... de én ezt nem akarom. Én ezt az egészet nem akarom.

Én csak Ikkut akarom... Senki és semmi mást. A szerelmét, vagy legalább az elfogadását. Ő az én drága, egyetlen esthajnalcsillagom. Ő mutatja nekem az utat a legsötétebb éjszakában.

Már semmi más nem számít nekem... Egyedül az, hogy ő jól legyen. Bármit megadnék azért, hogy örökre magam mellett tudhassam biztonságban.

Már nem akarok mást, csak őt.

Előtte fekete-fehérben láttam a világot. Nem létezett más szín számomra csak ez a kettő...

Volt a fehér, amikor megismerkedtem egy lánnyal, együtt voltunk, lefeküdtünk, majd jöttek az "akarom"ok... az elégedetlenség, meg az álszentség... végül pedig a legsötétebb fekete; a szakítás, aztán kezdődött az egész előről. Ez ment több mint két és fél éven át. Egészen addig, amíg megismertem Ikkut... az én gyönyörű, hófehér angyalomat... Aki megmutatta nekem hogy létezik más is feketén és fehéren kívül. Aki színt hozott az életembe. Aki minden egyes érzésével egy-egy új színt cseppent a lelkem elborult, sötét óceanjába... Minden érzelme, amikor boldog, amikor szomorú, amikor fáradt, amikor felnyög, amikor elérzékenyül, amikor fél, amikor megnyugszik, mind mind egy újabb színt mutatnak meg nekem amelyeket eddig elfelejtettem... Két év alatt szinte teljesen elfelentettem milyen is érezni bármit. Kívülről ugyan boldognak tűnhettem, belül nem éreztem semmit... Teljesen kiürült a testem. A szívem elfelejtett verni, a szemem elfelejtett sírni, a szám elfelejtett mosolyogni, a lelkem pedig elfelejtett érezni...

Most viszont... elsötétült lelkem olyan mintha újra felfedezte volna az élet színeinek örömét. Mintha... visszatért volna minden egyes szín az életembe... a fekete meg a fehér pedig halványulni látszanak...

Úgy érzem, mintha megtaláltam volna a szívemet, amit évekkel ezelőtt kitéptek.

Ott dobog... abban az apró, halovány, hófehér mellkasban.

Az én kis gyönyörű, hófehér palettámban.

Ez az utolsó gondolatom mielőtt elnyom az álom.

***

Éjszaka van.

Újra rémálmok gyötörnek... Eleinte csak a múlt játszódik le újra és újra, majd a jelenhez kapcsolódó álmok sorozata jön... Ikkuról... ahogyan megverik, ahogyan otrhagyják, ahogyan piszkálják, ahogyan elveszik tőlem, ahogyan... megerőszakolják... és... ahogyan meghal... ahogyan összeroppan... összeroppantja a problémáinak hatalmas súlya...

Ezek szörnyű álmok...

Zihálva riadok fel, és karommal keresném magam mellett Ikkut vagy... bárkit... bárkit aki bizonyítja hogy nem vagyok egyedül és Ikku jól van.

De a karom csak az üres ágyneműt markolja...

Könnyezve dőlök vissza az ágyba ahol... csak én vagyok. Nincs ott senki más, akinek érezhetném a lélegzetvételét, hallgathatnám a szívverését, vagy magamhoz ölelhetném, vagy mondjuk érezhetném az apró sebhelyeket a pólóján át... ha belegondolok, hogy mennyire szörnyű, de egyben megnyugtató hogy Ikku hátán ott vannak azok a sebhelyek... már most felismernék sokat belőle.

Bárcsak itt lenne... Magamhoz ölelném, betakarnám, megsimogatnám azt a bódító illatú, puha, göndörkés hajat, majd ráhajtva a fejem aludnék vissza boldogan a tudattal, hogy itt van nekem... hogy itt szuszog mellettem, és biztonságban van...

Annyira utálok egyedül lenni és annyira... annyira hiányzik Ikku.

Csak ez jár a fejemben egészen reggelig. Amikor nyílt szemekkel hallom meg az ébresztőm ismerős hangját.