Ikku's POV

Reggel már nagyon korán felébredek a bordám miatt, ami a tegnapi nap óta eléggé dedagadt és elszíneződött. Alig tudok lélegezni tőle, mert minden alkalommal, amikor emelkedik vagy süllyed a mellkasom, az is megfájdul. Ígyis alig tudtam aludni tőle. Éjszaka nem is tudom hányszor ébredtem fel a fájdalomra amikor átfordultam volna valamelyik oldalamra.

Nagyon nehezen jutok el az iskoláig, de bemennem még nehezebb... A tudat, hogy ott lesz Gou nagyon rossz. Most nem szeretnék találkozni vele... De mégis szükségem van rá...

Miért van az, hogy a tudattól, hogy mást szeret csak még erősebb lett bennem ez az érzés?

Most már a szerelem mellé vegyült még valami a Gou iránti érzéseim közé... Talán féltékenység?

Az is... De mellé még megnyugvás is társul, mivel... így legalább nem fog annyi időt rám fordítani... Ami miatt nem fogják az emberek megvetni. Nem fognak rá is csúnyán nézni, csak azért, mert én ott vagyok vele.

Keserédesen elmosolyodok magamban. Zokogni tudnék most... De ehelyett csak könnyes szemmel állok az iskola kapujában, és egyszer csak meghallom a jelző csengőt, mire berohanok egészen a teremig ahol... már ő ott ül az én helyem mellett és mosolyogva beszélget a már megszokott haverjával.

Lehajtom a fejem, hogy ne láthassa a könnyes szemeimet, majd beülök mellé.

– Szia! – hallom meg a vidám hangját, amitől most hirtelen csak még jobban sírhatnék... – Azt hittem már hirtelen hogy ma nem jössz... Már pont kezdtem volna aggódni...

Ezektől a szavaktól már tényleg érzem, ahogy legördül egy kósza könnycsepp az arcomon... Amit kicsivel később követ még egy és még egy...

Szinte hallom, ahogy sötét, zord világom darabokra hullik, és apró... nagyon apró szilánkokként hullik a földre.

A padra hajtom a fejem, és talán jobban zokogok mint eddig valaha. Érzem ahogy rázza a vállam meg a hátam és szinte mindenem ez a szörnyű bánat... Olyan gyorsan kapkodom a levegőt, hogy szinte érzem, ahogy a repedt bordám egyre jobban fáj.

– Ikku... Mi a baj? – kérdezi aggódva, és megérzem a kezét a hátamon. Azt a meleg, puha, védelmező kezet... Ami soha nem lehet az enyém.

Csak megrázom a fejem a kérdésére, és megpróbálok arrébb húzódni a keze alól. Most nem akarom érezni...

Egyáltalán... képes vagyok még érezni bármit is, bánaton és szenvedésen kívül...?

Nem hinném. Én már soha többé nem leszek képes mást érezni... Nekem ez a sors jutott. Egy olyan jövő, amiben csak fájdalmat érezhetek.

– Ikku... – Simít végig a hátamon Gou. – Ikku... Nézz rám... Ki bántott? – kérdezi lágyan, és a hajamon is végigsimít. Milyen jó lenne most a karjai közt lenni...

Nem... Nem lehet. Nem szabad ilyenekre gondolnom... Ő már mást szeret. Valószínűleg egy szép lányt, aki nem egy elcseszett, depressziós, sírós albínó.

Vajon hogy néz ki az a lány?

Teljesen biztos, hogy olyan hosszú haja van, mint a tegnapinak. Bizonyára elég formás, és tapasztalt lehet a hálószobában...

Olyan, amilyen én soha nem leszek.

Mindkét kezemmel beletúrok a hajamba, de elfelejtem, hogy Gou keze még ott van... így összeütköznek a kezeink, erre ő csak ráhelyezi a kezét az enyémre... és gyengéden megfogja...

– Bármi is történt, most már nincsen semmi baj. – mondja mosolyogva. Olyan megnyugtató az a mosoly... de most mégis csak jobban felzokogok tőle. De... Pont hogy most van még nagyobb baj.

Gou leveszi a kezem a tarkómról, így most már a padon fogja a kezem.

Olyan nagy és meleg, biztonságot adó kezei vannak...

– Szeretnél kimenni a mosdóba, hogy elmondhasd mi a baj, meg megmoshasd az arcod? – kérdezi aggódva, de hevesen megrázom a fejem, és elhúzódok a falhoz. Nem akarok most kettesben lenni vele... Még kiborulnék, és elmondanék neki mindent, és ellökne magától... Én abba belehalnék.

Nem a magányba... Nem. A tudatba, hogy utál, és undorodik tőlem. Hogyha ez történne... én... nem tudom mit tennék. Valószínűleg testileg is meghalnék... mert a lelkem már halott.

– Akkor... Nem kérsz egy zsepit? – tényleg próbál segíteni nekem... de nem tud...

Bólintok, mire egy kézzel elővesz egy zsepit. Ugyanolyat, mint amit azután tettek az asztalomra, hogy majdnem megerőszakoltak.

Kifújom az orrom, majd letörlöm vele a könnyeimet, hogy szinte rögtön utána újabbak nedvesítsék be az arcom. Egészen becsengőig csak zokogok, majd utána megpróbálom abbahagyni... Több-kevesebb sikerrel. De inkább kevesebbel.

Gou egész órán fogta a kezem, és simogatta a hüvelykujjával.

Szerencse, hogy nem kellett írni, csak néhány sort, amit a fejemben is meg tudtam jegyezni. Ezért a kézfogásért biztos, hogy piszkálni fognak... De most már nem csak engem... Gout is...

Máris gondot okozok neki, és elrontom az életét... őt is buzinak fogják hívni... Mikor ő nem is az.

Csak én vagyok ennyire elbaszott, ronda, buzi albínó.

Második óra első néhány percéig fogta még Gou a kezem, mikor már csak épphogy könnyes volt a szemem.

Most kezdek beletörődni abba, hogy soha nem fog Gou úgy nézni rám.

Nagyjából az óra felénél kitép egy kis cetlit, ír rá valamit, majd odatolja nekem.

Most már jobban vagy valamivel...?

Azt hiszem...

Akkor jó. Szólj ha megfájdulna a fejed a sírás miatt, mert van fájdalomcsillapítóm ^-^

Rendben...

Mindig olyan figyelmes... Mindig figyel rám... ezzel szemben... én meg csak... sírok és sírok neki.

Vajon meddig lesz képes ezt elviselni...? Nem tudom... Már semmit sem tudok... és ami azt illeti már nagyon nem is érdekel semmi...

Egyedül maradtam egy ilyen hatalmas világban.

Egészen óra végéig a sírás kerülget... Tényleg nagyon fáj most Gou jelenléte, de mégis minden porcikám epekedik azután hogy minél közelebb tudhassa magához...

Most tesi lesz... legalább nem kell majd látnom... Lesz negyvenöt percem, amikor nyugalomban sírhatok... egyedül.

Becsengő után, mikor már kiürült az öltöző megyek be, majd pakolok le a sarokba, és elsírom magam... Csak patakzanak a könnyeim, és a táskám előtt állva meredek a semmibe... Már gondolkodni sem akarok. Elvégre, min kéne gondolkodnom? Hogy egy senki vagyok? Hogy teljesen értéktelen vagyok? Hogy nem kellek senkinek? Hogy... meg kéne halnom...?

Meg akarok halni.

Néhány perc elteltével ajtónyitódást hallok, és már ismerős, gúnyos röhögés üti meg a fülem.

A verős brigád.

Ők... ők utálnak... Ők segíthetnek... Ők azt akarják hogy meghaljak... Lassan, lehajtott fejjel kezdek sétálni feléjük. Már hallom ahogy hirtelen elcsendesednek, majd elkezdenek röhögni rajtam, meg beszólogatni...

– Mi van Hókefélke? Csak nem egyedül hagyott a herceged? – kérdezi némi undorral a hangjában a csapat alfája.

Bámulok magam elé, és nem szólok semmit csak sírok.

Ők megértenek... Ők tudják, hogy értéktelen vagyok... Ők tudják, hogy egy ronda torzszülött vagyok... Ők tudják, hogy már rég meg kellett volna halnom. Ők tudják, hogy meg kell halnom.

Közelebb lépek az alfához.

– Na mi van buzikám? Tán' nem ízlik a fasz?

Meglök, de én csak folytatom a lépkedést felé... egészen addig amíg elé nem érek. Hirtelen megragadom a pulóverét, és amilyen hangosan csak bírok, teljesen akaratomon kívül üvöltök neki hisztérikusan könyörögve

– Öljetek meg! Öljetek meg könyörgöm! Verjetek halálra! Meg akarok halni...! Öljetek meg... Öljetek meg... könyörgöm... kérlek...

A mondandóm vége már szinte teljesen sírásba fullad. Az alfa fájdalmasan erősen megragadja a pólóját markoló kezeimet, és szinte fájdalmasan undorodva megszólal.

– Hogy merészelsz hozzám érni te kis görény?! – pofoz fel olyan erősen, hogy biztosan nyoma fog maradni. Erre már hangosan felzokogok, és szinte sikítva kapkodom a levegőt. – Nem válaszoltál a kérdésemre! – üt egy hatalmasat a gyomorszájamba. Valahogy mindig eltalálja azt a pontot, amit a legjobban fáj ha megüt...

– Bo... Bocsánat... – nem is tudom mit képzeltem, amikor nekiálltam ordítani neki... Pontosan ezért nem fogja most megtenni azt amit kérek... mert tudja, hogy azzal örömet okozna nekem, így viszont csak még jobban szenvedek... és ők ezt szeretik. Erre válaszképpen csak behúz egyet az arcomba, amitől érzem, hogy kiserken a vér a számból... Nem is kicsit.

Csak üt... és üt, egyre többször, és többször. Érzem, ahogy a lelkemhez hasonlóan a testem is egyre rosszabbul van...

Egyszer, amikor megüti a bordámat, egy hatalmasat sikítok telitorokból. Ez a srác még egyetlen kézzel is simán elintéz... Mindenféle erőlködés nélkül, puszta élvezetből...

Ennyi vagyok... Nem több, mint egy rossz, ronda rongydarab, amivel mindenki azt tesz, amit csak akar... Addig használ, és tép, ameddig teljesen fel nem emésztődik...

De mi van, amikor teljesen megemésztik...?

Nos... akkor eldobják... Egyenesen a szemétbe, és soha többé nem gondolnak rá, ha egyáltalán azelőtt gondoltak valaha is.

Hogy miért teszik ezt?

Mert egy ronda, szakadt rongydarab nem érdemel többet egyetlen undorodó pillantásnál...

Egy rongydarab csak arra jó, hogy feltöröljék vele a padlót, vagy letöröljék vele a port... Más szóval pontosan arra, mint amire egy új, gyönyörű kendő sokkal megfelelőbb, és éppen ezért eldobják a rongyot, hogy megvegyék a vadiúj kendőt. Nos... Engem is eldobtak... De az is lehet, hogy igazából soha nem is kellett eldobni, mert nem volt soha senki sem, akinek kellettem volna.

Én mindigis egy eldobott rongydarab voltam az út szélén, amit mindenki csak fintorogva kikerül, vagy arrébb rúg az útjából, mert senki sem akarja felvenni... Senki sem akarja, hogy mocskos legyen a keze, és az emberek elítéljék, mert egy szakadt, koszos, eldobott rongydarabot tart a kezében. Én is csak eldobottan, megverten fekszek a földön... Mert megint itt hagytak... Megalázottan, fájdalmakkal telve, véresen.

Nekem az évek alatt az egyetlen barátom a fájdalom lett... Senki más nem volt aki végigkísért engem egész életemben, csak a fájdalom, és a magány, ami végül megbélyegzett, és a keresztemmé vált. Egy áthatolhatatlan fallá vált körülöttem, amit senki sem tud, és senki sem akar áttörni... Egészen addig, ameddig nem jött Gou... Neki sikerült áttörnie ezen a falon, mégis távolabbinak érzem, mint bárki mást ezen a földön.

Sírva elkúszok egészen az öltöző sarkáig, ahova bekuporodok, felhúzom a térdeimet, és rájuk hajtom a fejem. Percekig zokoghatok így, mikor megint ajtónyitódást hallok. Visszajött a verősbrigád...

Bizonyára nem volt elég nekik az előbbi...

– Ikku... Ikku mi történt? Miért sírsz? – Ez... ez Gou... Még hangosabban zokogok fel, mikor felnézek rá... ő pedig elborzad az arcom láttán... Gondolom senkinek sem tetszene egy amúgyis ronda, csontos arc, tele vérrel, és kék-zöld foltokkal. – Úristen... Te vérzel... Mi történt veled? Ki bántott? Minden rendben...? – Nem... Nincsen semmi rendben. Minden a lehető legrosszabbul alakul.

Ahogy végigsimít az arcomon, és letörli a könnyeimet érzem, hogy a hideg lusta hullámokban fut végig a gerincemen... Tényleg mindenem sóvárog az érintése után... Belebetegedik a testem és a lelkem a tudatba, hogy nem érhet hozzám soha úgy, ahogyan arra minden apró porcikám vágyik.

Szinte sikolt a lelkem, hogy kimondhassam, semmi sincs rendben... Minden romokban áll, és ennél rosszabb már nem is lehetne. Egész egyszerűen nem bírom visszafojtani...

Gou óvatosan lábra állít, és még mindig aggódva méricskél.

– Minden rendben Ikku? – simít végig finoman az arcomon. Csak még hangosabban felzokogok, és megmarkolom a pólóját.

Nem... Egyszerűen nem megy... Nem bírom tovább magamban tartani... Egyszerűen... ki kell mondanom. Nem vagyok képes tovább magamban tartani.

– Nem! Kurvára nincs semmi semmi sem rendben! Minden kibaszottul romokban áll... Minden... Minden... – a végét már zokogva dünnyögöm a mellkasába, mivel a lehető legszorosabban magához ölel.

– Tudom... De én itt vagyok... Nem hagylak el soha de soha... – suttogja a fülembe, miközben lassan ringatva a karjaiban csitítgat. Néhány perc ringatás után, mikor már kicsit megnyugodtam, Gou újra megszólal – Leülhetünk? – a mellkasába bólintva válaszolok, mire ő leül a padra, és... keresztbe az ölébe ültet, hogy a hátam a karjának döntsem. A fejemet a vállára hajtom úgy, hogy az orrom épphogy érintse a nyakát... Milyen jó lenne, ha az ajkam is odaérinthetném... Ahhoz a kis kiálló, nyugodtan lüktető érhez, vagy ahhoz az eszméletlen gyönyörű csonthoz... Ez így most olyan biztonságot ad, hogy alig két percen belül már csak reszketve, könnyes szemekkel ülök Gou combján. – Szörnyen reszketsz... Nem fázol? Ne adjam oda a dzsekim? – csak bólintok egyet a vállába, mire ő mellém nyúl, és a cuccom melletti fogasról leveszi a fekete kabátját... Tényleg... ez az ő táskája...

Ráteríti a hátamra, majd finoman rám igazítja, én pedig összefogom magam előtt. Most teljesen körbeölel az illata... Egészen az államig felhúzom, hogy még jobban érezhessem.

– Ittál már ma? Nagyon sápadtnak tűnsz... – csak megrázom a fejem mire előveszi az üvegét a táskájából, lecsavarja a kupakot, majd gyengéden a számhoz érinti... és megdönti. – Igyál... Ha nem iszol ki fogsz száradni, és rosszul leszel. – Lassan inni kezdek, majd néhány korty múlva finoman elhúzódok, mire Gou félreteszi a palackot.

– Most pedig hajtsd vissza a fejed, és aludj egy kicsit. Még van vagy huszonöt perc az órából.

Ellenkezés nélkül hallgatok rá, és szinte azonnal el is nyom az álom ebben a kellemes melegben, illatban, és pózban... és a tudattal, hogy Gou a karjai közt tart.

***

Gou kellemes, lágy hangjára ébredek. Az egyik kezem a derekán van, a szám pedig... a nyakától alig egy miniméternyire. Mit csinálhattam ameddig aludtam...?

Lassan kinyitom a szemem, mire egy megkönnyebbült mosolyt kapok.

– Nagyon fáradt lehetsz, mivel már percek óta ébresztgetlek. – mondja megnyugtatóan.

Mialatt aludtam eleredt az eső... Egyenesen zuhog. Hogy fogok így hazamenni...? Teljesen lebetegszem ilyen esőben... Nagyon csúnyán meg fogok így fázni... A nap egész hátralevő részében ezen, és Goun járt az eszem. Azon, hogy vajon miért nem szeret engem...

Utolsó óra után most itt állok az iskola ajtajában, és nézem a zuhogó esőt...

Nem akarok elázni...

– Nincs esernyőd? – kérdezi Gou mögöttem, mire megrázom a fejem. – Nekem van... Hazakísérjelek? – kicsit vár, mire már ráznám meg a fejem, folytatja – És ha azt mondod, hogy ne, akkor hazáig követni foglak, és mögötted sétálva fogom fölötted tartani az esernyőt. Azt meg ugye nem akarhatod, hogy teljesen elázzak? – megrázom a fejem... Tényleg nem akarom, hogy elázzon.

– Oké... – mondom halkan.

– Oké, mi? – kérdezi vigyorogva.

– Kísérj haza... – motyogom a földet nézve.

Miért akar hazakísérni...? Ő nem is érez irántam semmit. Ő... Ő mást szeret... De akkor miért csinálja mindezt velem...?

– Mehetünk? – kérdezi nyugodtan, mire csak bólintok, és elindulunk hozzám... Egy esernyő alatt...

Alapvető esetben ez nagyon romantikus lenne, de most nem az... Vagyis de, csak... A tudat mellett, hogy Gou nem szeret még ez az egyszerű séta is felemészt...

Apropó séta... az esernyő alatt összeér a vállunk... Annyival magasabb mint én... Már egy ideje sétálunk mikor feltűnik hogy az egyik válla kilóg az esernyő alól. Így megázik... Kicsit arrébb húzódok, hogy teljesen be tudjon férni az esernyő alá. Így ugyan az én vállam ázik, de legalább ő nem lesz vizes...

– Miért húzódtál arrébb? Gyere vissza az esernyő alá... Még nem ettem meg senkit hidd el. – lép közelebb mellém, így megint ő ázik...

– De... a vállad... – motyogom.

– Nem lesz tőle semmi bajom... Csak egy kicsit elázok, de aztán legfeljebb otthon beveszek egy megfázás elleni gyógyszert és annyi. Az a fontosabb hogy te ne ázz el, mert nem hinném hogy van lehetőséged gyógyszert bevenni. – Hogy tud mindig ilyen nyugodtan mosolyogni...? Hogy képes állandóan mosolyt erőltetni az arcára, mikor tisztán látszik, hogy őrlődik valamin?

Egy kevés séta után újra megszólal Gou.

– Ikku... Mi volt a baj tegnap meg ma...? Miért zokogtál annyira? – kérdezi látszólag nyugodtan, de tisztan látszik hogy nyugtalan.

Mert szeretlek. Azért omlottam össze... Mert mindennél jobban szeretlek. Minden porcikám imád téged.

– Csak... olyat hallottam amit nem kellett volna... – mondom a földet nézve.

– Mit hallottál? – néz rám aggódva.

– Se... semmit...

Nem mondhatom el neki mit hallottam... kinevetne és elhagyna... Egyedül hagyna... Nem akarok... nem akarok egyedül maradni. Meg akarok felelni neki hogy velem maradjon. Nem akarom hogy ő is elhagyjon... Én... nem bírnám ki ha ő is egyedül hagyna... Ha visszataszítana abba a szörnyű, rideg magányba, ahol mindenki utál, és senki sem akar szóba állni velem, annyira undorodik tőlem.

Nem lennék képes tovább élni ha megint egyedül maradnék. Habár... most sem vagyok képes tovább élni. Gou más iránt érzi azt amire az én szívem vágyik... De nem csak a szívem. Az egész testem, a lelkem, mindenem utána vágyakozik.

Szinte észre sem veszem, ahogy elérjük a házat, ahol lakom. Igazából egész szép lenne kívülről, de a nagybátyám nem ad rá semmit, hogy hogy néz ki kívülről a ház, így a világosszürke festés helyenként megkopott, és egy helyen a vakolat is leomlott egy vihar miatt... gyönyörű.

– Itt vagyunk... – motyogom, mire Gou hirtelen megáll mellettem. – Köszönöm az... esernyőt.

– Igazán nincs mit megköszönnöd... Csak nem akartam hogy megázz, ennyi az egész. – Simogatja meg játékosan a hajam. – Siess be, nehogy megázz, vagy megfázz itt nekem.

Úgy teszek ahogy kér. A nagybátyám nincs itthon... de nekem most nincs is kedvem találkozni vele...

Csak felmegyek a szobámba, és még Gombócot is figyelmen kívül hagyva betakarózok és sírva összegömbölyödök az ágyamon.

Annyira fáradt vagyok... Belefáradtam az életbe... A gondolatokba, a szerelembe, a fájdalomba, és a magányba... Mostanra már minden energiám elfogyott...

Ezzel a gondolattal, mit sem törődve azzal, hogy mit fog mondani a nagybátyám alszok el.