Fent a Maslow-piramis látható, ami benne lesz a fejezetben a közepe után nem sokkal.
És ahwww hamarabb tudtam hozni a részt mint vártam *-* (megérte egy hétig alig aludni miatta 😂😂)
Ja, és itt a beígért kép "a fekete ruhás srácról".

Naon crásos a srác, ugye? *w*

Ikku's POV

Reggel ugyanúgy a padlón ébredtem véresen, és korgó gyomorral.

Lassan megpróbálok felállni, de elviselhetetlen fájdalom nyilall minden apró testrészembe. Mit is vártam, mikor tegnap a nagybátyám ájulásig vert? Szinte azonnal összebicsaklik a lábam, amint megpróbálok ráállni. Olyan vagyok mint egy albínó rongybaba. Ha kötnének rám néhány zsinórt, zökkenőmentesen lehetne velem játszadozni... akkor legalább valakinek örömöt tudnék okozni.

A sokadik próbálkozásra sikerül annyi erőt összegyűjtenem, hogy a fal segítségével ugyan, de fel tudjak állni. Lassan, és fájdalmasan elindulok a fal mellett a lépcső felé.

Nagyon nehezen sikerül elküzdenem magamat a szobámig, majd mikor odaértem, az eddigi legfájdalmasabb mozdulattal ledőltem az ágyamba, és majdnem elaludtam... de most nem tehetem... nem hagyhatok ki napot... ha akár egyetlen napon nem mennék be, a nagybátyám nem tudom mit tenne velem... szerintem addig verne, ameddig még épp bírok lélegezni.

Hatalmas szenvedés árán sikerült felülnöm az ágyamban, majd nehézkesen nekiálltam öltözködni... ez volt az egész legfájdalmasabb része... mikor vettem át a pulóveremet, az eddiginél ezerszer rosszabb fájdalom nyilallt a karomba meg a vállamba. Alig bírok mozogni...

Kb. öt perc alatt sikerül átcserélnem a pulóveremet... szerencsére a nadrágom nem lett koszos, úgyhogy azt most nem kell átvennem...

Amilyen gyorsan csak tudom, bepakolom a ma kellő könyveimet, hogy még maradjon elég időm bevánszorogni... mert szerintem az ahogyan menni fogok egyenlő lesz a vánszorgással... még lélegezni is fájdalmas most, nem hogy sétálni.

Olyan negyed óra alatt sikerült eljutnom az ajtóig, hogy indulhassak.

Majdnem kétszer annyi idő alatt értem el az iskolába, mint szoktam, de nagyjából erre számítottam.

Mikor sikerült elérnem a teremig, igazi megkönnyebbülés volt, hogy leülhettem végre a helyemre. Semmivel sem törődve, fáradtan hajtottam le a fejem a padra.
Nagyon fáj mindenem... alig bírok mozogni.

– Beülhetek melléd? – hangzik egyszer csak mellettem egy ismerős, kellemes, lágy, de ugyanakkor férfias hang, ami nem másé, mint a fekete ruhás srácé.

Olyan szép hangszíne van. Egész álló nap el tudnám hallgatni, ahogy beszél hozzám.

Lassan felemelem a fejemet egy fájdalmas mozdulattal a karjaim közül, hogy megnézzem kinek szólt a kérdés. Szinte lehetetlen, hogy nekem mondta, de abból, ahogyan mosolyogva néz rám, valószínű... mikor is volt utoljára, hogy valaki komolyan megkérdezte, hogy leülhet-e mellém?

A kérdésre csak egy kissé fájdalmas, és elég félénk bólintás a válaszom, mire ő lerakja a táskáját a pad mellé, és beül mellém. Olyan fura hogy ennyire közel van hozzám... furcsa, de mégis olyan kellemes érzéssel tölt el, de lehet, hogy csak azért érzem furcsán magamat, mert már nagyon régen volt olyan, hogy valaki bármiféle megvető, vagy undorodó kisugárzás, vagy tekintet nélkül ült volna ilyen közel hozzám.

Nem sokkal azután, hogy leült mellém megérkezik a haverja is, aki ott foglal helyet, ahol amúgy a fekete ruhás srác ül, és majdnem azonnal beszélgetni kezdenek.

Csak most tűnik fel nekem, hogy milyen éhes is vagyok... már a fejem is fáj tőle... habár, ha már két napja nem ettem semmit, ez érthető. Csak meg ne korduljon a hasam órán...

Hogy eltereljem a gondolataimat, elővettem az éppen aktuális könyvet, amit olvasok, mert ha elterelem a figyelmemet arról, hogy fáj a fejem, egy kicsit könnyebb elviselni, de ha nem is teljesen jön össze, legalább úgy érzem, hogy gyorsabban telik az idő, így "kevesebb" ideig kell szenvednem.

Igazam volt, ahogy olvastam, az a negyed óra, ameddig becsengettek, egy-két percnek tűnt csupán. Ekkor eltettem az addigi olvasmányaimat és előpakoltam az aktuális órára. Épp akkor lépett be a tanár, amikor ezzel megvoltam.

Hamar eltelt az óra, és szerencsére nem kaptam egyetlen beszólást sem. Ezután szünetben megint olvastam, de néha-néha – na jó, talán kicsit többször – a szemem sarkából figyeltem, hogy mit csinál a fekete ruhás srác.

Hol a telefonján játszott, hol pedig egy bizonyos "Életem😍😍😍❤❤"-mel beszélt, – ha jól láttam – Messengeren.

Az ezutáni óra is viszonylag csendben telt, de a fejfájásom egyre rosszabb lett, és már kezdtem szédülni is.

Igazi megváltás volt minden eltelt perc, amit a kicsengő hangja pecsételt meg. Tízórai szünet. Szuper. Nézhetem, ahogy mindenki eszik, én meg majd elájulok az éhségtől. De legalább telik az idő, hogy valahogyan hazamehessek, és ehessek.

Újra előveszem a könyvemet, de már nem igazán tudok rá koncentrálni, annyira megőrjít az éhség, de amikor néha félrenézek a fekete ruhás srácra, a gondtalansága valahogy kicsit segít átvészelni ezt.

Egyszer, amikor a homlokomat masszíroztam, azt remélve, hátha csökkentem a fájdalmat, amikor az addig csak a fájdalom körül járó gondolataimból a mellettem ülő fekete ruhás srác hangja szakít ki.

– Fáj a fejed? – kérdezi halovány aggodalommal színezett hangon. Észrevette volna...? Ilyen már nagyon régen történt... Valakinek feltűnt, hogy fáj valamim... Először az, hogy nem utál, vagy undorodik tőlem, hozzám szólt úgy, hogy nem aggatott rám semmilyen negatív jelzőt, aztán most meg meglátta rajtam, hogy nem vagyok jól, és mindezt egyetlen hét alatt.

Eléggé félénken bólintok.

– Lekísérjelek az orvosiba? Vagy nem kell? Csak mert elég rosszul nézel ki... – mondja kissé aggódva.

– Nem kell... – motyogom. Még a végén levetetné a pólómat, és rájönne, hogy "valaki" ver... és behívná a nagybátyámat... akkor engem biztosan halálra verne.

– Ettél meg ittál eleget? – kérdez megint. A könyvet nézve megrázom a fejemet.

– Gondolom akkor nincs nálad kaja... Adjak? Asszem van a táskámban egy kis csoki vagy valami... – ajánlja fel kedvesen, mire félénken ránézek, és valami bólintásszerű mozdulatot hajtok végre.

Nagyon régen volt már, hogy valaki adott nekem kaját bármilyen rossz szándék nélkül.

Veszi a lapot, és az ölébe veszi a táskáját, majd elmélyülten kutatni kezd benne. Néhány perc után előhúz egy Snickerst, szerintem a táskájának legsötétebb bugyrainak egyikéből.

Amikor meglátom, olyan vágyakozón nézek arra az egyetlen szelet csokira, mintha legalábbis az egész életem tőle függne. Már szinte csak a nézésétől is jobban vagyok kicsivel.

– Tessék. – nyújtja nekem oda kedvesen mosolyogva a napom megmentőjét. Lassan, nagyon félénken elfogadom, és elveszem.

– Kö... köszönöm... – mondom halkan, és egy hálás pillantást vetek rá egy kis halvány pírrel az arcomon. Ő erre egy nyugodt mosollyal válaszol, amitől még pirosabb leszek, és a Snickerssel a kezemben nézek vissza a könyvbe, hogy tettessem az olvasást.

Úgy fogom azt a csokit, mintha csak az életem múlna rajta.

Lassan kibontom, majd nekilátok az evésnek. Milyen régen is ettem utoljára édességet? Már nem is emlékszem rá.

Szinte mámorító az íze. Egy kicsit dob rá az is, hogy több mint egy naoja ettem utoljára.

– Mit olvasol? – érdeklődik a feketeruhás srác.

Erre csak egy megmutatom neki a könyv borítóját, majd ugyanolyan mozdulattal vissza is helyezem az asztalra.

– Szavazz rám... még nem hallottam róla. Jó könyv? – folytatja a kérdezősködést.

Lenyelem az aktuális falatot, majd bólintok.

– Amúgy... hogyhogy most ilyen vékony könyvet olvasol? Eddig mindig ilyen négy-ötszáz oldalasakat láttam nálad. – Észrevette volna...? Számomra már az is újdonság, hogy egyáltalán tud a létezésemről... nem hogy azt is tudja, hogy milyen vastag könyveket szoktam olvasni.

– Csak... megtetszett. – nyögöm ki végül.

– Aha. Ez ilyen politikai valami? – csak egy fejrázással válaszolok. Erre egy kicsit elgondolkodik, és mikor már kezdem azt hinni, hogy felhagyott azzal, hogy beszélgetést kezdeményezzen velem, vagy valami rosszat mondtam, vagy tettem, újra megszólal. – Miről szól?

Erre csak berakom a könyvjelzőmet – ami egy tépett papírdarab – az aktuális oldalra, majd kissé félénken elé tolom a hátlapját.

Ő velem ellentétben mindenféle gátlás nélkül olvassa el a hátsó borítóján szereplő szöveget, majd mikor ezzel megvolt, kinyitja a könyvet, és véletlenszerűen belelapoz, beleolvas.

– Jó könyvnek tűnik. Ez a Maslow-piramis érdekes lehet. Lehet hogy majd meg fogom venni. Ígéretesnek hangzik. Ki is írta? – Tényleg érdekli őt az a könyv, ami engem is? Ilyen még soha nem történt... eddig mindig azt mondták a könyvekre, miket olvasok, hogy "hisztis tini csajoknak valók".

A kérdésére csak újra felmutatom a könyvet.

– Caroline Solè. Ezt megjegyzem. Amúgy... te hogy állsz ezzel a Maslow-piramissal? Neked ki van elégítve minden szükségleted? – Hiába olvasom ezt a könyvet, nem igazán gondolkodtam még ezen. Nem azért, mert nem akartam... hanem csak mert féltem a választól. Féltem, hogy rá kell jöjjek, nekem egyetlen szükségletem sincs kielégítve a levegőn az anyagcserén és a vízen kívül.

Csak megdermedve nézek magam elé, és igyekszem visszafojtani a könnyeimet.

Most miért sírok? Nem bántott senki, és nem is szóltak most be... akkor mégis miért gyűltek könnyek a szemembe?

Nem értem magamat...

– Minden rendben? – nem érzek aggodalmat a hangjában... biztosan csak megszokásból vagy udvariasságból kérdezte. Miért is aggódna értem? Miattam senki sem aggódik. Nem érek annyit... igazából semennyit sem érek. Nem jelentek senkinek semmit. Főleg nem annyit, hogy bárkinek is feltűnjön a hiányom, vagy a szenvedésem. Lehet hogy ezért vernek, és piszkálnak annyit? Mert nem számítok senkinek? Csak mert albínó vagyok, ugyanúgy szükségem van szeretetre, mint bárki másnak. Ezt miért nem veszi észre senki más?

Annyira szeretnék már végre egy kis szeretetet kapni... vagy csak egy apró cseppnyi törődést! Már annyira régóta élek szeretet nélkül... igazából, nem is tudom milyen szeretni. Szeretve lenni meg... arról már csak álmodozni is alig merek.

Ha erről álmodoznék, akkor csak még fájdalmasabb lenne a magány. Nem is csak a magány... hanem inkább az utálat, és az a sok szenvedés.

Ez így együtt túl sok nekem. Ezt egyedül nem lehet átvészelni... Egy embernek túl sok ennyi. Még több embernek is sok lenne nem hogy nekem egyedül...

Túl sok volt már nekem ez a sok évnyi utálat, magány, és szenvedés.

Sokkal lassabban telik az idő, ha az ember egyedül van. Minden pillanat, minden perc, és másodperc milliószor hosszabbra nyúlik.

Anya mindig azt mondta, hogy egy lélek elegendő szeretet nélkül szenvedni fog, míg a végén teljesen meghal. Ezért ő mindig ápolgatta a lelkemet, és szeretett, nehogy megsérüljek. Ő mindig megóvott, és megvédett a rossz dolgoktól.

Ha még itt lenne, biztosan másképpen alakulna az életem... Nem piszkálnának – vagy legalábbis nem annyit, mint most –, biztosan nem verne senki, valószínűleg lennének barátaim is... Vele olyan tökéletes volt minden.

Hogy mi is számít tökéletesnek? Az idillien nyugodt. Amikor nem csak úgy érzem, hogy akkor, és ott nem bánthat senki, hanem ténylegesen nem eshet bántódásom. Vajon valaha átélhetek még ilyet?

Nem... nem szabad ilyeneken gondolkodnom. Én már nem lehetek boldog. Igazából... már nem is tudom, hogyan kell boldognak lenni.

Elfelejtettem az öröm mámoros ízét... hogy milyen mosolyogni, nevetni, és boldognak, vagy csak egyszerűen nyugodtnak lenni. Nem tudom már milyen volt, mikor még tökéletes életem volt. Családdal, barátokkal, biztonságban.

Mire feleszmélek, már meg is ettem a csokit, és javult a fejfájásom.

– Segített? – szakít ki a gondolataimból a fekete ruhás srác, mire kissé zavartan bólintok. – Ennek örülök. – Nyújtózkodik, ásít egyet, majd motyog még valami olyasmit, hogy "mégis miért kell ilyen korán kelni". Rám néz, és egy kis gondolkodás után megszólal. – Amúgy mi történt az arcoddal? Már vagy egy hete ilyen sebes.

Erre teljesen leblokkolok. Érzem, ahogy megfagy az ereimben a vér, és remegés fut át minden porcikámon.

Most mit kellene mondjak...? Ha elmondom, hogy a nagybátyám tette ezt, ő biztosan halálra ver. Ha ráfogom a verősbrigádra, akkor ők is biztosan ájulásig vernek.

Ki kell találnom valamit...

– Elestem... – motyogom magam elé. Hirtelen nem jutott eszembe jobb.

– Áhh... az nem néz ki így – jelenti ki hitetlenkedve. Igaza van. Még a leghülyébb ember is rájönne, hogy nem elestem.

– Pont egy üvegbe estem... – nyögöm ki végül. Ha úgy vesszük, igaz is. Csak éppen nem én estem az üvegbe, hanem az jött belém.

– Jajj. Az gáz... Voltál vele orvosnál? Úgy látom eléggé mélyen felsértette pár helyen az arcod. – jegyzi meg leginkább magának.

Ha azt mondom, nem voltam vele orvosnál, biztosan levisz az orvosiba, és akkor tuti lebukok, vagy pedig hazaküld az orvos, amiért engem hihetetlenül megverne a nagybátyám.

Egy lehetőség maradt.

Lassan bólintok.

– És mit mondott az orvos? Ahogy látom nem kellett egyik sebet sem összevarrni... habár... én egyet-kettőt összevarrtam volna vagy két-három öltéssel a biztonság kedvéért.

– Hogy... – kicsit habozok, ameddig kitalálok valamit – Tisztán kell tartani a sebeket. – felelem félve, hogy észreveszi a hazugságot, de úgy tűnik, nem sejt semmit.

– Aha... Nagyon fáj? Erre csak egy apró bólintással válaszolok.

Ezután már nem szól semmit, hanem csak a telefonját nyomkodja ameddig becsengetnek.

A nap további részében nem szólunk egymáshoz. A fekete ruhás srác az előttünk ülő haverjával beszélget, én pedig olvasok.

Ma szerencsére békén hagyott a verősbrigád.

Órák után a fekete ruhás srác villám gyorsasággal összepakolt, majd kiviharzott a teremből, míg én lassan, ráérősen szedtem össze magam. Nincs hova sietnem. Minek siessek a verésbe, és megalázásba? Albínó vagyok, de nem hülye.

Lassan kicsoszogok az iskolából, amikor is meglátom a fekete ruhás srácot a kapu előtt, amint épp egy heves csókcsata kellős közepén van egy nála jóval alacsonyabb – de nálam még így is magasabb –, barna hajú, és smaragdzöld szemű lánnyal.

Be kell vallanom, gyönyörű szemei vannak. Olyan tiszták, mintha csak kristályok ülnének íriszei helyén.

Épp akkor válnak el egymástól, miután elhaladok előttük.

Valamiről elkezdenek beszélgetni, de nem igazán figyelek rá. Nincs is hozzá semmi közöm. Meg hát... ők sem törődnek velem.

Lassan, csendben megyek hazafelé. Élvezem kicsit a körülöttem lévő csendet, és nyugalmat

Vajon milyen lenne, ha én is olyan nyugodt lehetnék, mint most a környezetem? Olyan harmonikus, és az egész összhangban van.

Nekem soha nem lesz ilyen összhangban az életem. Vagyis hát... ha úgy vesszük, most tökéletes összhangban van, csak a rossz értelemben.

Ha az iskolában megvernek, biztos, hogy otthon is nem keveset kapni fogok. Ha otthon megvernek, teljesen biztos, hogy az iskolában is meg fognak.

Hát mi ez, ha nem összhang?

Végülis akkor megvan az összhang az életemben... Csak nem olyan formában, mint amilyenre mindenki vágyik.

Kb. tizenöt perc alatt érek haza, pont mint ahogyan szoktam.

A nagybátyám még nincs otthon, úgyhogy gyorsan megetetem Gombócot, és eltüntetem a nyomokat.

Leviharzok a konyhába, majd nekiállok vacsorát készíteni a nagybátyámnak, hogy mire hazaér, már kész legyen, vagy legalábbis el legyen kezdve.

A hűtőben rántotthúshoz, rizshez, és tartárhoz találok hozzávalókat, úgyhogy azt készítek.

Épp hogy kezdtem volna panírozni a húst, és már feltettem a rizst főni, mikor meghallom, hogy hazaért a nagybátyám.

Hallom, ahogy ledobja a cipőjét, és a kabátját, amiket majd nekem kell rendesen a helyükre rakni.

– Megjöttem! – ordítja a megszokott megvető, undorral telt hangon.

Nem köszönök vissza, és nem megyek ki, mivel már pont elkezdtem csinálni a húst.

Hallom, ahogy berobog a nappaliba, majd a konyhába, és megáll mellettem, kissé idegesen.

– Nem tanítottak meg köszönni, te kis szarházi?! – ordít mellettem, mire összerezzenek, majd alig láthatóan remegni kezdek. – Rám nézzél, mikor hozzád beszélek! – üvölt nekem, majd megragad, és egy pofon kíséretében maga elé ránt, hogy a szemébe nézzek.

– Bocsánat... – motyogom, és egy nagyot nyelek. Érzem, ahogyan végigfut minden kis porcikámon a hideg.

– Nem értem! Érthetően beszéljél baszd meg! – Erre beletérdel a gyomromba. Ha lett volna benne valami, most biztosan kihánytam volna, viszont így csak köhögésre telt. Egyre jobban remegek, és lassan könnyek gyűlnek a szemembe.

– Bocsánat. – mondom valamivel hangosabban, és egyre jobban könnybe lábad a szemem.

– Bocsánat, és? – várja a befejezést dühösen.

– Bocsánat, hogy nem köszöntem... motyogom, hogy épp meghallja, és ne tudjon amiatt leszidni.

– Tch. – köp egyet az arcomba. – Úgy látszik, ideje megtanítsalak a jó modorra. – erre teljes erőből behúz egyet az egyik bordámba, amitől kicsit hátrahőkölök, de ő visszaránt. – Megengedtem hogy hátrébb menj?! – ordítja, majd felpofoz.

– Nem... – mondom könnyes szemekkel. – Bocsánat.

– Nem bocsánatot kell kérni, a kurva anyádat! Nem kell megtenni! – egy újabb pofon éri az arcom. Biztosan tiszta piros lesz. – Tényleg itt az ideje, hogy megtanítsalak viselkedni! – ezután hirtelen megradja a tarkómat, és beleveri a fejemet a konyhapultba, mire én felsikoltok.

Érzem, ahogy felszakad a bőr, és a helyét vér veszi át. Ezen a ponton elszakad nálam a cérna, és elsírom magam. Hát tényleg nem lehet egyetlen olyan napom, amikor nem bánt senki sem? Amikor nem ver meg senki, és csak nem vesznek tudomáat a létezésemről. Nekem ennyi elég lenne. Csak annyit szeretnék, hogy teljesen láthatatlan lehessek, és ne bántson, vagy szóljon hozzám senki.

Ez olyan nagy kérés?

Ha nem is lehet olyan életem, mint másoknak, legalább ne bántsanak. Már még azt is megpróbálnám elviselni, hogy mindig beszólnak, és torznak, meg nyomoréknak neveznek, csak ne verjenek meg.

Ahogy felránt a nagybátyám a konyhapultról, meglátom az ottmaradt kis vérfoltot, és megérzem, ahogy szörnyű fájdalommal kísérve folyik le a vér a homlokomon.

Ránézek a nagybátyámra, aki csak enyhe megvetéssel fűszerezett önelégült vigyorral az arcán figyeli az imént okozott sebemet.

– Mit csinálsz, amikor megjövök? – kérdezi undorral telt hangon.

– Köszönök. – szipogom sírva. Erre csak még egyszer beleveri a fejemet a konyhapultba, ezzel elkenve, és kicsit megnövelve az ott levő vértócsát.

– Nem... gondolkozz egy kicsit, te kis torzszülött. – suttogja a fülembe, mialatt a hajamat markolja.

– Kimegyek, és illedelmesen köszönök... – motyogom könnyes, és véres arccal.

Még egyszer – reményeim szerint utoljára – nekiüti a fejemet a pulthoz, majd egy – számára könnyed mozdulattal a lelök a földre, én pedig egy nagy puffanással érem el azt. A nagybátyám csak egész egyszerűen rálép az arcomra, ezzel majdnem eltörve az állkapocscsontomat.

– Negyed órán belül legyen a vacsora az asztalon, ha nem akarod, hogy elővegyem az övet.

Ellöki az arcom a talpától, én pedig érzem, hogy néhány helyen egy kicsit felsérti a bőrt.

Kivesz egy sört a hűtőből, majd kimegy a konyhából, és hallom, ahogy levágódik a tv elé, gondolom egy cigi társaságában.

Megerőltetem magamat, és abbahagyom a sírást, majd felállok a földről, és megmosom az arcomat, majd letörlöm a vért a pultról.

Nagyon fáj a homlokom, és eléggé vérzik.

Letépek egy szilviát, és amennyire tudom, letörlöm az arcomról a vért.

Visszatérek a húshoz, és lassan elzárom a rizs alatt a gázt. Épphogy sikerül 15 perc alatt megcsinálnom mindent.

Gyorsan kirakom egy tányérba, majd mellé rizs, és tartár. Magamnak is hagyok a konyhában két kisebb szeletet, hogy ne nagyon legyen feltűnő a hiányuk. Kiviszem neki a kaját, majd egy szó nélkül elveszi, és nekilát.

Én visszamegyek a konyhába, felülök a pultra, és nekilátok a vacsorámnak. Szerencsére a nagybátyámnak fogalma sincs, hogy mennyi rizst csináltam, így abból jó sokat szedtem. – legalábbis szerintem. Másoknak valószínűleg aligha lenne elég fél fogukra.

Olyan tíz perc alatt meg is eszem, és nekilátok a mosogatásnak. Ezután még kimosok, kiteregetek, és kiporszívózok, meg természetesen kiszolgálom a nagybátyámat.

Ezek után engedélyt kérek, hogy lezuhanyozhassak, amit ő megenged.

Olyan húsz percbe telik a zuhany, majd felfrissülve bevonulok a szobámba, ahova nem sokkal később a nagybátyám be is zár.

Nekilátok a tanulásnak.

Hiába próbálom megtanulni a törit, egyszerűen nem megy bele a fejembe, mert nem tudok koncentrálni a homlokomon ékeskedő, lüktető vörös "folt" miatt. Mikor másfél órányi szenvedés után sikerült megtanulnom Franciaország történelmének egy darabját, a matekkal folytatom. Ez gyorsan megy. Olyan negyed óra alatt végzek is vele.

Szeretem a matekot. Habár emiatt sokat piszkálnak, de én szeretem. Olyan jó érzés, amikor meg tudok oldani egy nehéz példát, ami senki másnak nem sikerült.

Ezek után még megtanulom a többi tantárgyat, bepakolok a táskámba, majd előveszem a könyvem.

Olyan fél óra alatt elolvasom – habár párszor megzavart Gombóc –, és kicsit gondolkodok rajta, hogy kezdjem-e el az Angelfall utolsó részét, de úgy döntök, inkább alszok.

Legalább egyszer aludjam nagyjából ki magamat.

Ezzel a gondolattal kapcsolom ki az elemlámpát, majd takarózok be.

Gombóc hátára teszem a kezemet, és kis idő múltán elalszok.