Meg is hoztam a következő fejezetet, kicsit hamarabb, mint gondoltam! Még mindig érvényes, hogy nem tudom mikor lesz a következő fejezet, de nem baj. Remélem élvezhető lett, jó olvasást hozzá!

Ikku's POV

Eddig ma egész jó napom volt... a nagybátyám csak egyszer pofozott fel reggel, és ma viszonylag békén hagytak. Nem dobáltak meg, nem piszkáltak annyit, még nem vertek meg, és a hab a tortán, hogy a kedvenc könyvem két karaktere végre összejött! Na jó, azt eddig is tudtam, hogy össze fognak jönni, csak azt nem tudtam, hogyan! De most már tudom, és huhh... nagyon jó!

Ebben a nyomorúságos életemben végre van egy jó napom is...

Vigyorogva olvasok a szokásos helyemen, miközben azon gondolkodok, hogy már közel vagyok ahhoz, hogy rekordot döntsek... már több, mint egy hete annak, hogy eléggé megvert a nagybátyám a felmosásért, és azóta csak néhány pofont kaptam, de nekem már az is egész jó.

Már csak egy osztályfőnöki, meg utána egy óra, és mehetek is végre haza.

Sajnos hamar becsengetnek, ezzel véget vetve az olvasásomnak.

Az osztályfőnök alig pár másodperccel a csengő után be is lép a terembe, ahol teljes káosz uralkodik, de ő egyetlen ordítással meg is szünteti. Kb. fél órán át beszél valamiről, amire kicsit sem figyelek, mert csak a könyv körül forognak a gondolataim. Vajon Rafi visszakapja a szárnyait? Ez leginkább a gondolataim központja. Szegénynek a bukott angyalok letépték a szárnyait, aztán valamelyik idióta denevérszárnyakat műtött a helyére neki...

– Tehát... látom mindenki nagyon figyel, és kifejezetten éber, így hatodik órában. De! – ezt a de-t olyan hangerővel mondja, hogy rögtön mindenki felfigyel rá. Tisztelet parancsoló nő. Megköveteli, ami neki kijár. – Köszönöm a figyelmet, nem kell sokáig erőltetnetek azt, ami nem megy, csak egy nagyon fontos bejelentenivalóm van, mindenkinek! A mi hőn szeretett igazgatónk úgy döntött, hogy mivel a B-ben kiemelkedően magas az osztály tanulóinak, és köhöm... balfaszainak... a száma, és itt meg kiemelkedően alacsony a létszám, de Ikkunak köszönhetően elég jó az osztályátlag, a B tanulóinak egy részét áthelyezi a C-be, azaz hozzátok, mert tudja, hogy mennyire vágytok pár új osztálytársra! Tehát, nem is kényszerítelek titeket tovább arra, hogy rám pazaroljátok a nem létező agysejtjeiteket, inkább beinvitálom az osztályunk új tagjait, mert tudom, hogy mindenki epekedve várja, hogy megtudhassa a leendő osztálytársai nevét. Még mielőtt behívom őket, megkérném osztályunk lány tanulóit, hogy próbáljanak gimnazistákhoz méltó viselkedést produkálni, és elfojtani a sikolyaikat, fangörcsüket, és orrvérzésüket. Köszönöm. – ezután odalép az ajtóhoz, kinyitja, és kiordít rajta, hogy csürhézzenek befelé, mire az új tanulók, marhacsordához hasonló rendezetlenséggel és hanggal tömörültek be. Erre felbolydult az osztály, főleg a lányok. Én pedig mikor jobban megnéztem, hogy kik is jöttek, rettegés lett úrrá rajtam. Azok jöttek át, akik a legtöbbet meg szoktak verni engem... ők rosszabbak mint az eddigi osztálytársaim... én... félek...

Még jött két srác pluszba a verőbrigád mellé. Az egyik ismerős... a teljesen fekete ruhák... a viszonylag hosszú, narancssárga, hátul összefogott haj... kell kis idő, ameddig beugrik, hogy ő volt az a srác, aki megkérdezte tőlem, hogy minden rendben van-e, miután megvertek. Én meg elhajtottam... most bizonyára ő is utál, mint mindenki más.

Gyorsan végigmér mindenkit a teremben, többek között engem is. Már készültem volna az undorral teli tekintetére, de nem jött. Ehelyett csak egy kedves, tengerkék szempárt kaptam, amint végigmér, majd továbbmegy az osztály többi részére, mialatt a tőle kicsit alacsonyabb, barna hajú, hozzá hasonló testalkatú haverjával beszélget.

– Na jó, csönd! – ordítja az ofő, mire síri csend ül le a teremben. Olyan csend lett hirtelen, hogy még a gondolataimat is majdnem hallani lehet. – Tehát, megkérném az újonnan érkezett marhaborjakat a B-ből, hogy foglaljanak helyet, és fogják be a csőrüket. Ha másképp nem megy, kérjenek tőlem ragasztót, és nagyon szívesen a szolgálatukra leszek az ügyben.

Erre mind helyet kerestek. A verős csoport pont a terem másik felében lévő padoknál foglal helyet, így legalább órák alatt nem fognak zaklatni. A narancssárga hajú a haverja mögé ült, az előttem lévő padba, az ajtó felőli székre, így pont van egy kis rálátásom az arcára, ami kedvességet áraszt magából. Furcsa... már csak a nézésétől is egy kis nyugodtság tölt el. Attól, ahogy a világ legnyugodtabb, és leggondtalanabb tekintetével beszélget a haverjával.

Biztos tökéletes élete van... Rengeteg baráttal, családdal, esetleg barátnővel, lehet hogy még háziállata is van... mondjuk... egy kutya. Őt inkább kutyásnak tudom elképzelni, mint macskásnak... habár, egy fekete macskát el tudnék képzelni hozzá, mert ahogy látom, ő is mindig feketében jár. Velem ellentétben, ugyanis én meg szinte mindig a fehér, vagy a világoskék árnyalataiban pompázok. Egyedül a sebek és zúzódások visznek színt sápatag, már majdhogynem áttetsző bőrömbe.

Milyen jó is lenne ha átlátszó lennék. Nem látna senki, nem is tudnának a létezésemről... habár, nagyon most sem tudnak róla... de akkor legalább nem is piszkálnának, és nem vernének meg állandóan amikor csak kedvük tartja. Mennyivel egyszerűbb lenne ez életem...

De ehelyett teljesen látható vagyok... sőt, még feltűnő is a kinézetem. Csak tudnám hogy mivel érdemeltem ki egy ilyen elcseszett életet. Nem tettem semmi rosszat... még csak rosszat sem mondtam senkinek... csak az egyetlen rossz amit az életemben tettem, hogy megszülettem... arról pedig én nem tehetek... mégis mindenki engem okol mindenért.

A csengő hangja szakít ki a gondolkodásomból, és ami azt illeti, úgy el voltam mélyülve a gondolataimban, hogy majdnem ugrottam egyet, amikor megszólalt a kicsengő. Az ofő szerencsére nem kínoz tovább minket, időben abbahagyja az órát, és kimegy.

Ekkor kezdődik a pokol...

Amint a tanár elhagyta a termet, a verős brigád egyik tagja előveszi a hangszóróját, és maxon kezdi el bömböltetni a zenét... nem lenne vele semmi bajom, ha normális zenéket játszana... de sajnos nem azokat üvölt a hangszóró. Habár... nekem inkább annak kellene örülnöm, hogy még nem vertek meg... ilyen nyomorúságos élet mellett még ez is képes boldoggá tenni engem... habár, ha úgy vesszük, nagyon nincs is örömöm az életben. Nem is az, hogy nincs örömöm az életben... hanem inkább nincs minek örüljek. Végülis... minek örüljek? Hogy nap, nap után ver a nagybátyám? Hogy szinte a cselédjeként dolgoztat? Hogy majdnem minden nap bántanak a suliban? Hogy nincsenek barátaim? Hogy mindenki utál? Hogy mindenki undorodik a külsőmtől? Hogy nem tudok senkivel sem beszélni? Hogy nekem mindig csak a szenvedés jut? Hogy senki nem veszi észre hogy mennyire szenvedek? Hogy nem vesznek tudomást a létezésemről? Hogy örökre egyedül leszek utálattal körülvéve? Nem túl örömre méltó dolgok...

Ahogy ezen gondolkodok, a tekintetem rátéved a feketében lévő srácra.

Neki milyen gondtalan a tekintete... biztosan tökéletes az élete. Valószínűleg rengeteg barátja van, akikkel jól kijön... mindenki szereti, biztosan sokat szórakozik, sokszor mozdul ki a barátaival, mindenki szereti...

Pont a szöges ellentétem.

Ő magas, izmos, jóképű, vannak barátai, mindenki szereti, nem undorodnak tőle az emberek, szinte biztos, hogy van barátnője, bizonyára tökéletes a családja... van apja, anyja, lehet hogy testvérei is vannak... de ez nem biztos... szerintem sportol is valamit, amiben biztos hogy sikeres.

Ezzel szemben meg én... kicsi vagyok, csont sovány, csúnya, albínó, nincsenek barátaim, mindenki utál, és undorodik tőlem, a szüleim meghaltak, a nagybátyám pedig kutyaként kezel, dolgoztat, állandóan ver, és szinte bezárva tart mintha fertőző betegséget hordoznék.

Mialatt nézem ahogyan mosolyogva beszél majdnem az összes lánnyal az osztályból egyszerre, a helyébe képzelem magamat, mintha én lennék ilyen népszerű, és nekem lenne ilyen tökéletes életem.

Elképzelem, ahogyan én ülök ott, és beszélgetek kedvesen azzal a sok lánnyal, senki sem utál vagy undorodik tőlem, nem ver senki sem, nincsenek sebhelyeim, és hogy mindnek tetszik ahogyan kinézek... de vajon az is tetszik nekik amilyen ő? Vagy csak azért rajonganak érte mert jól néz ki, és menő? Ha nem lenne szép és menő vajon úgyis kellene nekik?

Valószínűleg nem.

Ők is csak felületesen a barátai... de nem úgy tűnik mintha zavarná. Lehet, hogy azért, mert igazából ő is csak látszatra szereti őket?

De ha csak látszatra ilyen, akkor milyen igazából?

Nem tudom, de nem is tudhatom... mert még csak tudomást sem vesz arról, hogy létezek. Észre sem vesz... de nem is fog soha. Nekem ez a sorsom. Hogy örökre egyedül legyek utálattal körbevéve. Engem nem szeret senki. Nem is szerethet senki... mert... mert ilyen vagyok.

Egy utolsó, ronda, elcseszett albínó.

Már be is csengettek...

***

Amilyen hamar becsengettek, olyan hamar kicsengettek, de a tanár pechemre még vagy tíz percen át bent tartott minket. Emiatt én még nagyon kapni fogok....

Semmire sem figyeltem órán, mert végig gondolkodtam. Ha akartam volna sem tudtam volna figyelni, mert állandóan kattogott az agyam.

Amint megszólalt a csengő, a feketében lévő srác szinte azonnal ki is ment. Én még komótosan összepakoltam, felvettem a kabátomat, és csak utána indultam haza, mert már valszeg úgyis meg leszek verve... akkor miért siessek? A verésért?

A kapu előtt megláttam a srácot, amint a haverjaival nevet valamin egy cigivel a kezében.

Tehát dohányzik.

Elmegyek előttük, és ő pont akkor fújja ki a füstöt, méghozzá pont rám érkezik, amitől én köhögve folytatom kicsit az utamat.

A köhögésemre egy pillanatra elcsendesednek, és rám pillantanak, majd ilyen "ez meg ki a faszom" nézés után folytatják a társalgást, mintha nem is láttak volna. Még egy ideig mintha éreznék egy tekintetet magamon, de nem nagyon érdekel. Valszeg úgyis csak beképzeltem.

Mivel kicsit gyorsabban mentem a megszokottnál, olyan negyed óra alatt el is érek a börtön kapujához, majd kis szenvedés után a kulcsokkal, besétálok egyenesen a pokolba.

Láttam a nagybátyám kocsiját a garázs előtt, tehát valószínűleg már itthon van.

Miután levettem a cipőmet, kissé félve beljebb haladok a folyosón, és már hallom a tv hangját, és a tömény füst szag marja az orromat, és csak nagyon nehezen tudom elfojtani a köhögésemet... nem bírom a cigi füstöt.

Mire elérek a nappaliba, már teljesen rettegek, és kissé remegek... pedig nem én tehetek arról hogy az a balfasz tovább bent tartott.

Meglátom hátulról a kanapén terpeszkedő nagybátyámat, egy sörrel és egy cigivel a kezében.

– M... megjöttem... – suttogom halkan, a padlót bámulva, mire hátranéz a már megszokott megvető tekintetével.

– Nocsak, méltóztattál hazafáradni? – kérdezi a szokásos hangnemében – Megtudhatom, hogy mi az oka, annak hogy a nagyságos úr ennyit késett, vagy szigorúan titkos?

– Tovább benntartott a tanár... – motyogom félve.

– Tch... Most egyedül azért nem verlek el, mert jó napom volt, úgyhogy örülhetsz.

A "nem verlek el"re hatalmas nagy kő esett le a szívemről. Már kezdtem volna készülni, hogy megint vérben alszok, de úgy tűnik nem... hát tényleg lehet nekem is egy normálisabb napom?

– Köszönöm... – dünnyögöm az orrom alatt.

– Hozz még sört! Ez elfogyott. – parancsol, mire én azonnal indulok is a hűtőhöz, nehogy meggondolja magát a veréssel kapcsolatban.

– Rendben... – mondom alig hallhatóan.

Erre egyszer csak egy üres sörös üveg tart egyenesen az arcom felé, majd eltalálva azt széttörik, és nem kevés szilánk az arcomban marad, a többi pedig a földre hull. A hirtelen jött fájdalomra egy halkabb nyüszítésszerű hang hagyja el a számat, és érzem, ahogy vér serken a szilánkok által okozott sebekből.

Rohadt nagy szerencsém volt hogy becsuktam a szememet... másképp most fél szememre vak lennék.

– Nem hallom! – ordítja a nagybátyám.

– Hozom a sört... – motyogom egész hangosan.

Elmegyek a konyhába, és kiveszek egy üveg sört, majd odaviszem a nagybátyámnak.

Azonnal ki is veszi a kezemből, majd ezzel párhuzamosan rám fújja a cigifüstöt, amitől én köhögni kezdek, és kapnám a kezemet a szám elé, de nem teszem, mert még az arcomban mélyebbre nyomnám az üvegszilánkokat. Így is elég lesz kiszedni őket... Eután "köszönetképp" mielőtt bármivel foglalkozni tudnék, elnyomja a kezemen a csikket, majd ledobja a földre. Az égéstől kicsit felszisszenek, de nem olyan vészes.

– Basszál valami vacsorát, mert éhen döglök, azután takarítsd fel az üveget. – alighogy befejezi, már rá is gyújtott a következő szál cigijére.

– Rendben. – felelem ezúttal érthetően, majd kérésének megfelelően elmegyek "vacsorát baszni".

Kinyitom a hűtőt, és elkezdek keresgélni valami süthető dolog után, mert ha egy sima szendviccsel állítanék a nagybátyám elé, igencsak megverne és kihajítana az ablakon, úgyhogy nekiállok csinálni valami normális vacsorát.

Mivel nem találok semmi normális hozzávalót, vagy normális kajának valót sörön kívül, egy virslis rántotta mellett döntök. Nem is nagyon tudnék mást csinálni mert összesen van itthon sör, margarin, sajt, szalámi, virsli, és tojás.

Nem mintha a nagybátyámnak nem lenne pénze kaját venni... csak lusta boltba menni, és sajnálja is tőlem a kaját... úgyhogy általában csak feltétlenül fontos dolgok vannak itthon, vagy csak bizonyos kajákhoz való hozzávalók, enyhe 'célzásként' hogy mit kellene főznöm.

Előveszek egy serpenyőt, és teszek bele pár csepp olajat, majd mire felvágom a virslit fel is melegszik, így tehetem is bele azonnal.

Mikorra elkészítem a tojást is, kellőképp megsül a virsli, így önthetem is rá azonnal.

Olyan tíz perc alatt el is készülök mindennel, majd kiteszem két tányérra, mert én is elég éhes vagyok. Még a konyhában megeszem gyorsan az én adagomat, mert mint ahogyan mondtam, a nagybátyám tőlem még az ételt is sajnálja,ezért nagyrészt így szoktam enni, a konyhában. Szerintem ha rajta múlna még az oxigént is megvonná tőlem, hogy ne fogyasszam előle.

Ezután elmosogatok, és kiviszem a nagybátyám adagját is, egy sör kíséretében, mert szinte biztos hogy már megitta.

Igazam lett. Pont akkor vágta le maga mellé az üres üveget, és ahogy látom nemrég gyújtott rá egy újabb cigire.

Odanyújtom neki a tányért meg a sört, mire ő leteszi a cigi, és nekilát az evésnek.

– Húzzál takarítani! – ordít rám már kissé a részeges, rekedtes hangján a nagybátyám. Nagyon remélem hogy nem fog teljese lerészegedni... vagy ha igen, akkor nem itthon teszi, mert amikor részeg teljesen elveszíti a fejét... elkezd ok nélkül ordítozni, szidni engem, és nem egyszer volt már hogy amikor részeg volt az éjszaka közepén kirángatott a szobámból és addig vert általában az övvel ameddig vagy ő el nem fáradt, vagy én el nem ájultam. Aztán másnap mintha mi sem történt volna egy vödör jéghideg vízzel keltett, hogy menjek iskolába, mikor élni alig bírtam. Általában ilyenkor sikerült egyedül összeszednem pár rosszabb jegyet, ami nálam a négyest és nagyon ritkán a hármast takarja, ami miatt később, a még aligha begyógyulni kezdő sebeimmel még jobban megvert. Olyankor elgondolkodok azon hogy mi lenne ha egyszer belehalnék ebbe? Hiányoznék bárkinek is? Hullatna akárki is akár egyetlen könnycseppet is miattam? Vagy csak egyáltalán lenne valaki egy kicsit is rosszkedvű a halálom miatt? Vagy mindenki azt mondaná hogy "végre megszabadult a világ ettől a torzszülöttől"? Lehet hogy boldogabb lenne nélkülem mindenki élete?

Valószínűleg egyedül a nagybátyámnak és az engem verő srácoknak tűnne fel a hiányom.

Most elképzeltem...

"Vajon hova lett Hókefélke? Biztos agyonkefélte magát! Ejnye így most kit verjünk? Megérdemelné A kis Kefélke hogy megverjük ezért! Most kereshetünk más nyomorékot! Ugrott a szórakozás..."

Még a halálommal is idegesítenék másokat...

Erre a "beszélgetésre" egy kis mosoly kúszik fel a számra. Nem mondhatnám hogy a boldogságtól... hanem inkább a fájdalomtól. A fájdalomtól, ami eddig csak szelíd táncot lejtett a szívemen, most viszont láncfűrésszel a kezében töri össze a lehető legapróbb darabokra a gyenge lelkemet. Ez a fájdalom sokkal rosszabb mint bármelyik ütés amit valaha kaptam. Érzem ahogy minden erőm a szememben lévő sós fájdalomcseppekbe gyűlik, majd ahogy legördülnek az arcomon velük együtt minden erőm is legördül, és pedig mint egy rongybaba, seprűvel a kezemben a földre rogyok. Elengedem a seprűt, és a kezeimbe temetem az arcom. Beljebb nyomom ezzel az üvegszilánkokat, de már nem érdekel. Most már a vérem is hozzávegyül a sós fájdalomcseppekhez.

Ha senkinek sem okozok fájdalmat azzal, hogy meghalok, akkor miért ne halhatnék meg?

Habár.. bizonyára ha meghalok, a verős brigád keresne valakit, akit helyettem verhetne... és akkor az új srácnak akit piszkálnak fájdalmat okoznék... de nem számít... mert valószínűleg ő is ugyanolyan visszataszítónak talál engem mint bárki más...

Vajon mit gondol rólam a fekete ruhás srác?

Undorítónak tart? Visszataszítónak? Gusztustalannak? Torszülöttnek?

Biztosan annak tart... engem mindenki annak tart... Egy undorító, visszataszító torzszülöttnek. Hogy miért? Mert hiányzik belőlem az összes melanin. Pedig nem az én hibámból nincs bennem...

Miért gondolok ennyit a fekete ruhás srácra?

Én ezt nem értem... valamiért bármennyire is szomorú vagyok, a végén rá terelődnek a gondolataim... és valahogy mindig kicsit kihoz az öngyilkosság széléről a gondolata... lehet, hogy azért, mert sok éve ő volt az első, akitől még nem kaptam egyetlen gúnyos, vagy megvető pillantást, vagy beszólást sem, és amikor a padlón voltam, habár azt sem tudta, hogy ki vagyok, megkérdezte, hogy jól vagyok-e. Én meg leordítottam... most pedig bizonyára ő is ugyanúgy undorodik tőlem mint mindenki más.

Én tényleg nagyon elcseszett albínó vagyok... Képes vagyok olyannal is megutáltatni magamat, aki lehet hogy amúgy az egyetlen ember lett volna aki normálisan viszonyul hozzám...

Végülis... mit foglalkozok én ezzel... most már ő is csak eltűnik a tömegben, mint az összes többi ember... most már ugyanúgy utál, és megvet, mint bárki más, csak azért, mert albínó vagyok...

Én úgyis csak arra vagyok jó mások szemében, hogy megverjenek, és dolgoztassanak. Tényleg csak emiatt kell nekem élnem?

Mi lesz velem, ha egyszer sikerül élve befejeznem a gimnáziumot? A nagybátyám valószínűleg bevág valami kollégiumba hogy ott szenvedjek, ne neki kelljen foglalkoznia velem... Habár... nem is kell nekem ilyenekkel foglalkoznom, mint "jövő", vagy "élet", elvégre szerintem nem is élem meg a gimnázium befejezését... akkor miért gondolkodjak ezen?

Nekem csak annyi a dolgom jelenleg, hogy kiszolgáljam a nagybátyámat, és hagyjam hogy verjenek, meg piszkáljanak.

Mikor kissé sikerül lenyugtatnom magamat, letörlöm a könnyeimet, felállok a földről, és nekiállok feltakarítani az üvegszilánkokat, kicsit vérző arccal.

Egész hamar megvagyok vele.

El akarok menni zuhanyozni... legalább kicsit kikapcsol az agyam, és kiszedhetem az üvegszilánkokat az arcomból.

– Elmehetek zuhanyozni? – kérdezem kissé félénken a nagybátyámtól.

– Tch... felőlem... – jelenti ki kis megvetéssel, és még csak rám sem néz.

Felmegyek a fürdőszobába, és magamra zárom az ajtót, mert még a végén beront hozzám a nagybátyám, és legalább zuhanyozni egy kicsit nyugodtan szeretnék.

Előveszek egy szemöldökcsipeszt, és a tükör előtt nekiállok kiszedegetni az üvegeket az arcomból.

Kicsit fáj, és párszor felszisszenek miatta.

Minden üveg helyén kicsordul a vérem, de legalább már van akkora gyakorlatom, hogy lentről kezdtem a tisztítást, így látom is mit csinálok.

Olyan tíz percbe telik minden üveget kiszednem a bőrömből. Volt egy-kettő, ami majdnem teljesen belémfúródott.

Megmosom az arcomat, és nekiállok levenni a ruháimat.

Mikor minden ruhadarabtól megszabadítottam magam, beállok a tükör elé, hogy megnézzem hogy festek.

Szánalmasan.

Ez a legmegfelelőbb szó a kinézetemre. Szánalmas, és visszataszító.

Tele van a felsőtestem sebekkel, horzsolásokkal, és zúzódásokkal, amik néhol be is dagadtak.

Minden bordám látszik... alig van rajtam valami izom, zsír meg... hát az nincs.
Viszont, ha nem akarom, hogy a nagybátyám rámtörjön, nem állok neki most önsajnálatnak.

Megnyitom a zuhanyt, és beállítom egy kellemes, kicsit meleg fokozatra, és beállok alá.

Kis ideig csak állok, és élvezem ahogy az apró vízcseppek lágy táncot járnak a testemen, hogy aztán a lefolyóhoz érve véglegesen befejezzék rövidke zuhanásukat.

Tíz percig csak állok, és élvezem ahogyan rendszeres ritmusban, csendesen végigfolyik rajtam a víz. Itt olyan nagy a nyugalom... minden olyan kiszámítható. Az egyetlen hely, ahol nem bánt senki, és nem kell félnem senkitől, mert csakis a vízcseppek simogatják a bőrömet.

Mikor úgy döntöttem, hogy eleget áztattam magamat, előveszem a tusfürdőt, és elkezdem finoman magamra kenni.

Ha már itt vagyok, megmosom a hajamat is.

Olyan öt perc alatt mindennel kész vagyok, majd elzárom a zuhanyt, megtörölközök, és felöltözök.

Ezután kimegyek, majd megcsinálom a nagybátyám által nekem adott feladatokat, és elég hamar eltelt a délután. Mire észbekaptam, máris fél nyolc. Mint mindig, most is bevonulok a "szobámba", ahova aztán bezár a nagybátyám.

Nekiállok a tanulásnak holnapra, majd mivel elég sok mindent kell megtanulnom, még kilenc után is tanulom az anyagot, a zseblámpámmal a kezemben.

Olyan tíz óra körül sikerül mindent megtanulnom, majd szokásomhoz híven, előveszem az aktuális könyvet, és egészen hajnalig olvasok, majd Gombóccal együtt elalszok.