Azt hiszem a fenti zene tökéletesen illik a történetre a keserédes, de mégis boldog tartalmával. Tökéletesen illik a mi hőn szeretett párunk életének első fejezetének a lezárásához.

Jó olvasást!

Ikku's POV

Reggel mikor felkelek először azt hiszem, hogy a tegnap történteket csak álmodtam... De aztán, amikor megérzem az eget rengető fájdalmat – leginkább a bordámban és az öv okozta sebekben –, és eszembe jut az érzés, ahogyan Gou érintett az ajkaimat, már nem vonom kétségbe a tegnapi nap eseményeit.

Semmi kedvem felkelni.

Szívem szerint egész nap csak feküdnék az ágyamban, és aludnék... Mikor is volt utoljára, hogy megtehettem ezt...?

Több mint két éve... A szüleim halála óta egyszer sem keltem fel nyolc után. Már számomra az is durva eset, amikor negyed kilenckor kelek. Az pedig, hogy egész nap ágyban legyek, csak egy hatalmas álom. Hiába esne jól, és frissítene fel teljesen egy egész napos semmittevés, nem tehetem...

Nagy nehezen, kicsit nyűgösen kelek ki az ágyból, és még nagyobb fájdalom nyilall mindenembe. De láthatom Gout... Ami erőt ad.

Apropó Gou... Meg kellene valahogyan tudnom hogy miért tette azt tegnap... De nincs merszem rákérdezni. Remélem elmondja miért csókolt meg, mert... tanácstalan vagyok, és kezdem úgy érezni, hogy csak szórakozásból tette.

Gyorsan átöltözök, amit szintén nem szívesen teszek, mert az alvós pólóm újonnan Gou pólója lett... Ugyan már a mosás miatt nincs Gou illata, de a tudat, hogy Goutól kaptam az benne van. Meg amúgyis olyan kényelmes... leér majdnem a combom közepéig, és olyan jó nagy, meg kényelmes.

Még elvégzem a reggeli teendőimet, (mosogatás, fürdőszoba, esetleg letakarítani a tükröt, meg ehhez hasonlók) majd megállapítom, hogy a szokottnál is karikásabb a szemem, és elgyötörtebb az arcom, egy fájdalmas nyüszítéssel felkapom a táskám és a cipőm, majd indulok is. Korábban, mint szoktam, mert... Igazából fogalmam sincs miért.

Amikor kiérek a kapun olyat látok... Amire egyáltalán nem számítottam.

Gou ott áll, az egyik oszlopnak támaszkodva, mialatt épp a telefonját nyomkodja. Ettől teljesen lefagyok... Azt hittem, hogy a csók miatt "felszabadultabb" leszek a közelében, de nem... még zavartabb lettem mint voltam.

Mikor észrevesz, teljesen elvörösödve hajtom le a fejem, hogy még véletlenül se nézzek egyáltalán semmijére a cipőjén kívül.

– Ikku! Szia. – mondja szinte sugárzóan boldogan, mire ideér hozzám, és... megölel. – Mi az? Miért vagy így megilletődve? – emeli fel finoman az állam.

– É-én csak... csak... nem gondoltam volna hogy... – motyogom félrenézve, de Gou félbeszakít.

– Hogy reggel itt leszek? – még jobban elvörösödve bólintok, mire hallom hogy halkan felnevet. – Tényleg azt hitted, hogy a tegnapi után hagyom, hogy egyedül menj el az iskolába, anélkül, hogy megcsókolhatnálak? – kérdezi egészen halkan, majdhogynem az ajkaimon.

Ha ez lehetséges még cifrább árnyalatba burkolózik az arcom ettől.

Kissé félénken bólintok, amitől ő csak még szélesebb mosolyra húzza a száját.

– Kis butus... – suttogja, majd a birtokba veszi az ajkaimat...

Ez most másabb, mint a tegnapi volt. Érzékibb, de mégis sokkal követelőzőbb.

Szinte szétolvadok a karjaiban... Éppúgy mint tegnap, most is mindenem beleremeg ebbe az érzésbe... A világ megszűnik létezni, ahogyan ajkai egyenletes mozgásukkal vezetik az enyémeket, és kezei védelmezőn cirógatják az oldalamat.

Minden egyes simításánál, minden mozdulatánál a hideg kellemes hullámokban fut végig a gerincoszlopomon teljes hosszában.

Egyszer csak a nyelvével bejutást kér a számba... amitől először megijedek, de kis várakozás után megadom neki az "engedélyt" a bejutásra... ezzel elmélyítve csókunkat.

A nyelve gyengéd táncot lejt, mialatt finoman irányítja az enyémet is... Nagyon odafigyel arra, hogy véletlenül se legyen túl követelőző, de mégis érezhető legyen rajta a vágy. Beleolvadok Gou karjaiba és szinte eggyé válok vele. Ez... fantasztikus érzés. Még soha azelőtt nem éreztem ilyet. Azt hittem, hogy a nyelves csók kellemetlen lesz, és furcsa... de a valóságban fantasztikus. Nincs rá más szó, csak az, hogy csodás. A csókja alatt úgy érzem, hogy rég halott testem megtelik élettel... Hogy most már tudom, milyen érzés élni.

Néhány csodás perc után szétválunk, de én nem bírok szóhoz jutni... Még a lábaim is felmondták a szolgálatot. Ha Gou nem tartana, már rég a földön hevernék.

– Csukd be a szemed. – suttogja a fülembe. Érzem a légzését a fülemen, olyan közel van.

Engedelmeskedek neki, mire ő a szám szélétől indulva, egészen a nyakam aljáig végigcsókolja az érzékeny, zúzódásokkal teli bőröm.

A nyakam, és a vállam találkozásánál megáll, és elkezdi szívni.

Ettől az érzéstől teljesen libabőrös leszek... belemarkolok Gou pólójába, és egy aprót felnyögök, de ez csak miután megtettem tűnik fel, és kicsit elszégyellem magam, hogy ennyitől így elgyengülök...

Mikor befejezi a műveletét, újra a fülembe suttogja, hogy most már kinyithatom a szemem, mire meg is teszem, és kicsit elszégyellve magam szegezem a szemem a földre.
Már ennyitől felmondták a lábaim a szolgálatot, és felnyögtem... Szégyen, hogy mennyire alacsonyak a határaim. Gou biztosan azt szereti, hogyha meg kell dolgoznia a párja öröméért...

Hirtelen, egyetlen szó nélkül szorít magához, számomra kicsit túl erősen, amitől akaratomon kívül felnyüszítek, és egy "au" kíséretében próbálom meg visszafojtani a fájdalmamat.

– Úristen! Bocsánat... Sajnálom... Nem akartam fájdalmat okozni! Tényleg... csak... azt hittem, hogy már hétfő óta gyógyultak annyit a sebeid hogy... megöleljelek. Meg hát nem tudtam uralkodni magamon... annyira megörültem, hogy hagytad hogy így megcsókoljalak, hogy egyszerűen nem bírtam magammal. De tényleg nem akartam fájdalmat okozni. Én csak tényleg azt hittem hogy hétfő óta már gyógyultak a sebeid... – magyarázkodik kissé zavarodottan.

Ő csak jót akart... de az alacsony fájdalomküszöböm miatt most kellemetlenül érzi magát... Ő nem tudja hogy tegnap hajnalban is meg lettem verve az övvel, és hogy elrepedt a bordám...

Vagy... azóta is megvert az a... inkább nem mondom ki mi? – kérdezi kicsit feldúltan, mire én csak szégyenkezve lesütöm a szemem. Most ezzel is gondot okozok neki... el kellett volna mondanom, hogy mi van a bordámmal meg a sebeimmel... De nem tettem, és emiatt most kellemetlen helyzetben hoztam... Csak a félénkségem miatt máris bajt okoztam neki. – Tehát gondolom ez igent jelent... – sóhajtja. – Nagyon erősen megvert...? Nagyon fáj...? Mert tudok adni gyógyszert, vagy krémet, vagy bármit, amitől jobban érezheted esetleg magad. – Ha tudná, hogy én csak annyira vágyom, hogy a karjaiba zárjon, szeressen, és soha ne engedjen el... Válaszképp csak megrázom a fejem. Nem akarok gondot okozni neki.

– Akkor... hol ütött meg? Vagy hol fáj? Mivel... ütött...? – olyan, mintha nehezére esne kimondani azt, hogy megvert, meg ütött...

– A... a bordám... – motyogom.

– Igen, mi van vele? – kérdezi reménykedve.

– Eltört... Vagy megrepedt...

– Te jó ég... Ha ezt tudom... Nem öleltelek volna meg így... Biztosan nagyon fájt, tényleg bocsánat! Fáj még valahol...?

– Mindenhol... – nem akarok ránézni, és nem is merek... biztosan kétségbe van esve, hogy fájdalmat okozott úgy, hogy nem akart...

– Mi... Mindenhol? – dadogja zavarodottan. – Mégis mit tett veled az az ember?! – kérdezi ingerülten.

– Megvert... az... övvel... – motyogom. Már majdhogynem sírok... Gou rosszul érzi magát csak azért mert ilyen félénk vagyok, és nem mondtam el neki, hogy megvert a nagybátyám.

– Övvel?! – látom rajta hogy kicsit leáll az agyműködése... Majd amikor újra beindul aggódva ölel meg szorosabban, de most már óvatosabban. Érzem, hogy elkezdenek hullani a könnyeim...

– Na... Nincsen semmi baj... – puszil bele a hajamba, és egészen addig simogat amíg abba nem hagyom a sírást. – Indulhatunk? – kérdezi, mire bólintok, és egymás mellett haladva lassan elindulunk.

Csendben sétálunk egymás mellett mialatt én elmélyedek a gondolataimban... Meg fogják Gout is bámulni miattam... Miattam őt is elítélik. Mert ilyen ronda vagyok... Ilyen törzszülött... Egy szörnyeteg.

Egy buzi albínó...

Emiatt őt is ki fogják közösíteni... Tönkreteszem az életét... Miattam szomorú lesz. Miattam... magányos lesz... Minden az én hibám.

Minden miattam van... Lehet hogy igaza van a nagybátyámnak és még a szüleim halálát is én okoztam, és most... Gout is tönkre fogom tenni... Pedig nem akarom hogy neki rossz legyen... De a kinézetemmel meg az állandó szomorúságommal el fogom riasztani. Még ha el is tudná viselni, hogy ilyen ronda vagyok, a rengeteg bántást meg visszautasítást miattam már biztosan nem.

Én... miattam Gou rosszul fogja érezni magát... egy ilyen senki miatt mint én. Egy ronda, értéktelen albínó miatt. Egy ilyen kis torzszülött senki miatt... Hirtelen elerednek könnyeim, mire Gou szinte azonnal megtorpan, így én is követem a példáját.

Szembefordít magával, így én a cipőjét bámulva, lehajtott fejjel állok előtte. Még a cipője is tökéletes...

A két keze közé fogja az arcomat, és felemeli, hogy a szemébe nézzek.

– Mi a baj? – kezdi el simogatni a hüvelykujjával az arcom. Csak megrázom a fejem... Ha tudná... Ha megtudná hogy ilyeneket gondolok megutálna.

– De mond el... Tudni szeretném mi a baj... – mondja aggódva. – Ha nem mondod el, nem tudok segíteni neked. Pedig szeretnék...

Néhány percig csak nyüszítve állok előtte. El akarom mondani neki... De félek, hogy kinevetne, vagy kigúnyolna, vagy rosszabb...

– Mond el. – suttogja. – Én megvárom, bármeddig tartson is hogy elmond. El kell mondanom neki... Ha nem teszem, lehet hogy mérges lesz, és... és elhagy.

– Én... Én... Én félek... hogy... miattam téged... téged is utálni fognak... és... miattam egyedül maradsz... és... és... szomorú leszel... meg... meg eltaszítalak magamtól a-azzal hogy mindig szomorú vagyok... és... csak sírni tudok... – hüppögöm neki.
Megnyugvást vélek felfedezni az arcán.

Hirtelen... Gou megcsókol. Szenvedélyesen, de mégsem durván, vagy követelőzően. Csak és kizárólag szenvedélyesen.

Ez a csók olyan... mint egy szerető csókja. Legalábbis... Azt hiszem. Ez most nem tart olyan sokáig mint az eddigiek, mégis ugyanannyira élvezem, mint az eddigieket.
De ennek ellenére... a sírást még így sem tudom abbahagyni.

– Ikku... Figyelj... Azt nem ígérhetem, hogy soha többé nem leszel szomorú, nem fogsz sírni, nem fogod magányosnak, üresnek, vagy elveszettnek érezni magad, hogy nem lesznek többé kétségeid, vagy hogy soha többé nem fognak bántani... De azt megígérem, hogy ha szomorú leszel, én ott leszek, és felvidítalak. Ha sírni fogsz, én letörlöm a könnyeidet, és örömkönnyekké változtatom őket. Ha magányos leszel, én ott leszek. Hogyha a világ darabjaira hullik is körülöttünk, én ott leszek neked. Ikku... Tudom, hogy még nem mondtam ki, de... Én mindennél jobban szeretlek. Nem baj, ha neked még most kétségeid vannak afelől, hogy te mit érzel, vagy hogy esetleg én mit érzek... Hogyha majd eljön az ideje, biztosra fogsz tudni mindent. Én pedig erre képes vagyok akár az idők végezetéig is várni. Tudod miért? – megszeppenten megrázom a fejem. – Mert még az életemet is odaadnám érted, annyira szeretlek.

Ettől... ettől az egésztől csak még jobban elsírom magam... de most már ezek örömkönnyek.

Most... olyan hülyének érzem magam... Nem tudom miért, de hülyének érzem magam. Egy idiótának. Egy igazi, vérbeli idiótának. Gou magához ölel, mire zokogva bújok a mellkasához. Nem tudom meddig lehetünk így, de már alig könnyezek, mire elenged.

– Ha pedig még mindig kétségeid lennének, mutatok valamit... – mondja nyugodtan, majd a mellkasára teszi az egyik kezem... Iszonyatosan hevesen ver a szíve. Még az anyagon keresztül is érzem... – Érzed ezt? – kicsit megszeppenten bólintok. Ez mind miattad van.

Mikor abbahagyom a sírást tovább indulunk, és nem tudom miért, de hatalmas megnyugvást érzek.

Nemsokkal később, pont becsengőre érünk be az iskolába. Már kezdenék megijedni, mikor eszembe jut, hogy első óra tesi, szóval van időm.

Viszont Gounak nincs! El fog késni miattam... Kétségbeesetten ránézek, de neki csak annyi a reakciója, hogy elmosolyodik.

– Mit szólnál hozzá, ha most... Kihagynánk a tesit, és helyette mondjuk... Elmennénk valahova? – vigyorodik el, mire én csak bólintok. Nekem igazából mindegy, hogy a tesiöltözőben ülök, vagy máshol...

Viszont Gounak órája lenne... Be fognak írni neki...

– De... de neked... – kezdenék el motyogni, de Gou leállít.

– Nekem most nincs tesim. – vigyorodik el megint. – Versenyszerűen kosarazok. Heti kétszer ellógom a tesit. Úgyhogy most elviszlek egy jó helyre. Randizni.

Ra-randizni...? Még... soha nem randiztam. Bár nem is volt kivel...Ez... ez lesz életem első randija...

– Mehetünk? – kérdezi Gou mielőtt még jobban elmerülnék a gondolataimban.

Csak kicsit zavartan bólintok, majd mellette haladva elindulunk.

Milyen rég is nem jártam már az iskola útvonalán túl...? Már... nagyon régen... Még a szüleim halála előtt valamivel jártam ott utoljára, mivel nem voltak barátaim akikkel elmenjek bárhova is... Még a nyolcadikos ballagásomra sem mentem el. Részben azért, mert a nagybátyám nem engedte, részben meg azért mert nem is akartam...

Úgysem szeretett senki, és nem lett volna ott senki, hogy gratuláljon nekem. Akkor meg mi értelme lett volna?

Nem sok...

Azért hogy egyedül álldogáljak végig és még utána a nagybátyám meg is verjen... Nem érte volna meg.

Ahogy megyünk az utcán, lassan ismeretlen terepre érünk... Vagyishát már lehet jártam itt, de teljesen elfelejtkeztem róla. Minek is gondoljak rá, mikor úgysem mehetek?

Egy idő után, mikor már kezdünk emberekkel teltebb helyre érni, érzem ahogy bámulnak minket...

Elvégre egy olyan tökéletes embert, mint Gou együtt látni egy ilyen elcseszettül ronda albínóval mint én...

Szinte hallom az emberek gondolatait...

"Hogy lehet együtt egy ilyennel?"

"Hogy képes elviselni ezt a csúfságot maga mellett?"

"Miért akar bárki is ilyen szép külsővel együtt mutatkozni egy torzszülöttel?"

Mikorra már kezdenék megint összeroppanni az emberek neheztelő tekintetének súlya alatt, Gou megáll, és megszólal.

– Itt vagyunk. – mosolyodik el. Én kicsit megtorpanok, mivel annak ellenére, hogy még alig múlt nyolc, mégis tele van emberekkel... Ijedten nézek fel Goura, mire ő csak bíztatóan megsimogatja a hátam. Erre már belépünk a barnás árnyalatokban pompázó cukrászdába, ami – bár kívülről kicsinek tűnik – belülről egész nagy.

Az egész tele van sötétbarna, üveglapos kerekasztalokkal, és körülöttük párnával ellátott faszékekkel, az ablak mellett pedig boxok foglalnak helyet, bézses árnyalatú műbőr ülőhelyekkel.

A fal festése nagyon tetszik... Mindenhova világosabb, vagy éppen sötétebb barnával, vagy éppen zölddel, gőzölgő kávéscsészék, meg teáskannák vannak rajzolva.
A stílusos berendezés mellett, és a rengeteg eszméletlenül finomnak kinéző sütemény mellett az egész hely tele van emberekkel, és amint belépünk, először csak kíváncsian ránk pillantanak, majd a ronda külsőm miatt a pillantásból bámulás lesz.

Gou a derekamra vezeti a kezét, amibe kissé beleremegek... olyan lágyan nyúl hozzám, és simít végig az oldalamon... Elvezet az egyik boxhoz, és leültet a sütispultnak háttal... Pedig nézni akartam a sütiket. Olyan guszták...

– Csukd be a szemed, és ne less! – suttogja a fülembe, én pedig engedelmeskedek. Reggel is jó dolog történt mikor be kellett csuknom a szemem... Néhány percig várakozom, és érzem, hogy a rengeteg tekintet szinte lyukat üt belém...

– Itt vagyok! – hallom meg Gou boldog hangját, majd két tányér jellegzetes hangját hallom az asztalon. – Ugye nem lestél? – megrázom a fejem. A reggeliből kiindulva eszemben sem volt, hogy lessek. – Akkor nyisd ki a szád! – kicsit félénken kinyitom, mire egyszer csak egy villát, és rajta egy kis sütit érzek meg a nyelvemen. Valami csokis süti... Talán hat csokis piskótalapból, és egy nagyon finom, számomra ismeretlen krémből áll. Ez isteni... Nem tudom milyen fajta, de imádom. A tészta lágy, és omlós, a krém pedig tökéletes.

– Most már kinyithatod a szemed.

Kinyitom, és rájövök, hogy igazam lett. Hat tésztalap, és egy ismeretlen krémből áll a süti, ami most megfogyatkozva áll a tányéromon, egy másik, első ránézésre fekete erdő tortaszeletnek néz ki, a harmadik pedig... nem tudom. Egy Oreo feliratos keksz van a tetején, és ahhoz hasonló a kinézete a szeletnek is. Két piskótalap – a felső leöntve csokival – között van két réteg világosbarna krém, középen pedig egy krémszínű. Nagyon jól néznek ki...

– Finom a süti? Szereted ezeket? – kérdezi Gou reménykedve, mire megilletődve bólintok. Időtlen idők óta nem ettem ilyen sütiket... Pedig imádom. Mindet. Minden édességet imádok.

– Ennek örülök. – mosolyodik el. – Az ő tányérján is ugyanezek a sütik díszelegnek.

– Nos, akkor jó étvágyat! – kapja fel a villáját, és már lát is neki a hat lapos sütinek.

Egy kicsit szégyenlősebben én is követem a példáját. Nagyon nyomasztóak a tekintetek rajtunk... De Gou aurája mégis boldogságot és nyugodtságot áraszt. Hogy tud ilyen nyugodt maradni...? Egy idő után már egyre nagyobb a nyomás ahogy az emberek bámulnak... Hallom ahogy beszélgetnek...

"Látod azt a két srácot?"

"Vajon buzik?"

"Mit keresnek együtt itt?"

"Látod milyen ronda az az albínó? Még soha nem láttam ilyen embert..."

Ilyen, és ezekhez hasonló dolgokat mondanak... Már remegek a... mitől is? Talán a sírás visszafojtásától. Összehúzott vállakkal, a lábaimra meredve ülök, és még enni is elfelejtek... Túlságosan erőteljesen bámulnak... Már nem sokáig bírom.

– Ikku? Ikku mi a baj? – kérdezi aggódva Gou. Tényleg látszik rajta hogy nagyon aggódik miattam... Átnyúl az asztalon, és ráhelyezi a kezét az enyémre, majd gyengéden megszorítja.

Csak megrázom a fejem, és nyüszítek egy kicsit halkan...

– Mi miatt vagy szomorú? Mi bánt? Ikku... Mond el kérlek... – kezd kétségbeesetté válni a hangja...

El kell mondanom neki... Ha nem mondom el, rosszul fogja érezni magát... Ígyis kétségbeesésbe taszítottam azzal hogy ilyen vagyok. Egy kis ideig csak nyüszítve ülök, majd erőt veszek magamon, és megszólalok...

– Én csak... én... én... Nem... nem lenne szabad együtt mutatkoznod velem... Az emberek... el fognak ítélni amiért egy... egy ilyennel vagy... mint én... – szipogom könnyes szemekkel.

– Egy milyennel? – kérdezi döbbenten Gou.

– Egy... egy... torzszülöttel...

– De te nem vagy torzszülött. Te gyönyörű vagy. Egyszerűen tökéletes... Én bármikor bárhol együtt mutatkoznék veled. És nem mint barát... Hanem mint a párod. Nézd... engem nem érdekel mit gondolnak az emberek. Én téged szeretlek, nem őket, ezért a te véleményed számít nem az övék. Nem foglak, és nem is akarlak eltitkolni mások elől, mert nem érdekel mit gondolnak. Nekem csak te számítasz... – suttogja a végét, majd áthajol az asztal fölött, és... megcsókol...

Istenem, de finom a csókja...

A szájában érződik a süti kellemes, édeskés íze...

Puha ajkai lágyan táncolva irányítják az enyémeket amik... Egyáltalán nem tudják, merre kéne mozdulniuk.

Fogalmam sincs, hogyan kéne visszacsókolnom. Azt sem tudom, hogy egyáltalán kell-e valamit csinálnom, vagy csak hagyni, hogy Gou ajkai birtokba vegyék az enyémeket. Lassacskán elválunk egymástól. Most nem mélyítette el a csókot, csak érzékeltetni akarta az érzéseit, és hogy nem szégyell.

– Hogyan mondjam el neked, hogy nekem csak te létezel...? – suttogja maga elé, inkább magának, mintsem nekem. – Most már jobban érzed magad? – kérdezi reménykedve.

Annyira reméli, hogy sikerült megvigasztalnia... Nem akarom elmondani neki, hogy még mindig aggódok az emberek miatt... Csak bizonytalanul bólintok, és igyekszem úgy enni tovább a sütimet, mintha nem történt volna semmi.

– Tényleg? – látom rajta hogy nem hiszi el, de azért reménykedik benne, hogy mégis igazat mondok, így bólintok... Ő csak reakcióképp összekulcsolja az ujjainkat. – Még mindig nem tudsz hazudni. – mosolyodik el. – Szerintem hanyagoljuk kicsit ezt a témát, és inkább beszéljünk másról. Legalább akkor eltereljük a gondolataidat... Okés? – csak megint bólintok.

Mégis miről tudnánk beszélgetni...? Nekem nincsenek barátaim, vagy különleges adottságaim, hogy legyen miről mesélnem...

– Szóval, mit szoktál csinálni hétvégente? – kérdezi egy falat süti után.

Semmi érdekeset, leginkább szolgaként robotolok, és szenvedek mialatt a nagybátyám éppen részegen félholtra ver.

– Főzök... tanulok... meg takarítok... – motyogom. Na igen. Nem éppen megszokott kamasz hétvége, de nincs választásom...

– Te tudsz főzni?! – kérdezi elképedve, mire bólintok. – Hú... Én csak vajas kenyeret tudok főzni. Valamit mindig elrontok mikor megpróbálok sütni, bár leginkább odaégetni szoktam... De ami nem ég oda, annak is szörnyű íze van. Majd egyszer szívesen megkóstolnék valamit amit te főzöl... Biztosan isteni... – látom rajta, hogy egy kicsit elkalandozik, majd amikor visszatér a földre reménykedve megszólal – Majd egyszer főzöl vagy sütsz valamit nekem...? – egy kicsit olyan a hangja mint egy kisgyereknek, aki éppen egy hőn áhított játékról álmodozik.

– Pe-persze... – motyogom zavarban. Hogy csökkentsem a zavarom, vagy legalábbis eltereljem róla a figyelmet, folytatom a sütim evését, egészen ameddig el nem fogy, mikor is áttérek a feketeerdő elfogyasztására.

– Köszönöm! – mondja boldogan, majd elégedett kisgyerekként folytatja a sütievést. – Egyébként mi mást csinálsz még hétvégente? Egész végig csak főzöl, tanulsz, meg takarítasz? – csak bólintok. Tényleg nem szoktam mást csinálni a szenvedésen kívül... – A nagybátyád... kényszerít rá, hogy csak ezeket csináld...? – kérdezi bizonytalanul, mire megint csak lehajtott fejjel bólintok. Egy gondterhelt sóhajtás hagyja el a száját, majd kissé frusztráltan hátradől a székén. – Az az ember... Hogy képes ilyet tenni veled? Nem ezt érdemelnéd... Ezt... senki sem érdemelné. – Most már nem összekulcsolva tartja az ujjainkat, hanem a hüvelykujjával simogatja. – Élvezned kéne az életet, nem pedig... – nem fejezi be a mondatot, csak sóhajt egyet, és folytatja a sütijét.

A következő néhány perc csendben telik, és igazából nem gondolkodok semmin, csak eszek.

Mert olyat is tudok.

Igen. Képes vagyok arra, hogy nem gondolok semmire.

Furcsa, hogy nem érzem nyomasztónak a csendet ami letelepedett közénk.

– Kérsz még valamit? – néz rám bíztatóan Gou, de csak megrázom a fejem. Nem akarok több gondot okozni neki. – Tuti? Mert én még lehet veszek egy kávét. Alig aludtam az éjjel. – Csak megint megrázom a fejem. – Hát jó... Ha nem, hát nem.

Lassan befejezzük a sütinket, majd mialatt megyünk ki, Gou még vesz egy kávét.

Nagyon tetszik a papírpohár amiben adják...

A sütik isteniek voltak. Mindet imádom. Bár kettőről nem tudom hogy milyen fajta...

– Hogy ízlettek a sütik? – kérdezi mosolyogva, miután kiléptünk a cukrászda ajtaján.

– Finomak voltak... – motyogom kissé elpirulva.

– Na, örülök neki! – borzolja össze a már amúgyis "kissé" kócos hajamat. – Menjünk vissza máris az iskolába, vagy sétáljunk egyet, vagy esetleg csináljunk valami mást...?

– Uhm... Sétáljunk egyet... – nyögöm ki kis gondolkodási idő után. Állandóan az iskolában vagyok, vagy otthon. Már több mint két éve nem jártam ezen az útvonalon túl. Jó lesz végre kicsit sétálni a városban.

– Okés! Akkor irány a... Még eldöntöm út közben. – kis szünetet tart, és elgondolkodik. – Amúgy, te dadogsz, vagy csak bizonytalan vagy? Bocsi hogy csak úgy megkérdezem, csak jó lenne tudni, mert nem mindegy, hogy eleve így beszélsz, vagy csak félénk vagy...

– Én... Én nem dadogok... – motyogom elpirulva.

– Istenem, ez de aranyos! – ugrik a nyakamba. – Annyira imádlak! – mondja elég hangosan.

Miután kiölelgette magát – különösen ügyelve arra, hogy a nyakam alatt ne nagyon érjen hozzám, hogy ne okozzon fájdalmat – elindulunk sétálni.

Én hagyok egy kis helyet közöttünk. Nem azért, mert nem vágyom Gou közelségére... Sőt! Mindennél jobban vágyom rá... Bármit megadnék azért, hogy örökké a karjaiban lehessek.

Azért tartottam tőle távolságot mert ha az emberek meglátnának együtt, elítélnének.

– Megint elkerülsz engem. – állapítja meg. – Kezdem azt hinni hogy szégyellsz engem. – biggyeszti le az ajkait, és néz rám kiskutyaszemekkel. – Ennyire szégyellnivaló lennék? – kicsit túljátssza. Enyhén szólva. Nagyon enyhén.
De igaza van... Azzal, hogy állandóan kerülöm, azt mutatom felé, hogy nekem ellenemre van ez az egész. Hogy... nem szeretem... és szégyellem...
Viszont ahogy látom, őt nem lehet ennyivel eltántorítani. Közelebb húzódik hozzám, és összekulcsolja az ujjainkat, úgy haladunk tovább.

– Hogy neked milyen hideg a kezed... – jegyzi meg. – Na de nem baj. Majd én felmelegítem.
Ezután egészen a tesi végéig sétálgatunk, és beszélgetünk. Bár én csak néhány szót mondok neki...

Viszont, legalább megtudtam, hogy már több mint három éve versenyszerűen kosarazik, imádja a csapatát, imád enni, utálja a matekot, és tud gitározni.
Nagyon érdekes ember... ezzel szemben én meg teljességgel unalmas vagyok.

Miután visszaértünk a suliba, egész nap, minden szünetben próbált beszélgetni velem, meg mosolygott...

Annyira szép a mosolya... Imádom ahogy mosolyog...

A nap végén, Gou megint hazakísér, és egy isteni csókkal válunk el egymástól.
Már mennék be, mikor még Gou megragad, és visszaránt.

– Ja, és szeretlek! – mondja még, majd elenged, én pedig belépek a pokol kapuján.

Szokásomhoz híven megetetem Gombócot, majd nekilátok a mai feladatomnak, ami nem más, mint felmosni a házat. Meghallom ahogy hazaér a nagybátyám, de most kivételesen nem kerülünk semmilyen összeütközésbe. Gondolom most hagyja a sebeimet, mert tudja hogy ilyen állapotban nem sokáig bírnám.

Ma összesen négy cigarettanyomot szereztem a kezemre, és egy kisebb horzsolást a homlokomra, amiért véletlenül nekimentem a nagybátyámnak.
Miért van az, hogy nem tudok hinni Gounak...? Mi van akkor, ha velem is csak játszadozik mint a lányokkal eddig? Mi van ha csak egy újdonság vagyok neki? Ha csak azért van velem, hogy kipróbálja milyen lehet ha egy másik fiúval van együtt...? Mi van ha... csak szexre kellek neki? Ha a szemében csak még egy vagyok a sorban?
Honnan kéne tudnom, hogy tényleg különleges vagyok neki, vagy csak játszik velem, hogy aztán... még jobban összetörjön...?

Ezen gondolkodok egész este, de egyszerűen nem tudom a választ...
Még tanulni is alig tudtam, az olvasást pedig elhalasztottam a gondolataim miatt.

Valahogy... Valahogy hiába érzem úgy, hogy talán csak én is egy újabb kellék vagyok Gou szemében a sorban, mégsem tudom ezt elhinni. Valahol mélyen hinni akarok, és hiszek neki... Hiszek neki, hogy talán szép vagyok, talán tökéletes, talán aranyos, talán... szerethető. Hogy talán... Talán mégsem vagyok olyan lehetelenül kitaszított, és rossz mint gondoltam. Talán... tévedtem.

Lehet, hogy csak azért hitegetem magam azzal, hogy ronda, és gusztustalan, és haszontalan vagyok, mert nem tudom, nem akarom elfogadni, hogy talán más is lehetek. Vagy... igazam volt. Mindig igazam volt, és tényleg csak egy ronda senki vagyok. Gou nélkül biztosan... Lehet, hogy ő tesz tökéletessé. Ő tesz széppé, és aranyossá, és szerethetővé. Ő tesz mindenné, ami egyedül nem lehetek.

Ő tesz engem az igazi Bakuma Ikkuvá. Ő jelenti nekem az igazi énem.

"Az vagy nekem, mi testnek a kenyér

s tavaszi zápor fűszere a földnek;lelkem miattad örök harcban él,mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,majd fél: az idő ellop, eltemet;csak az enyém légy, néha azt szeretném,majd, hogy a világ lássa kincsemet;arcod varázsa csordultig betölt,s egy pillantásodért is sorvadok;nincs más, nem is akarok más gyönyört,csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,részeg vagyok és mindig szomjazom."
/Shakespeare: 75. szonett/•1.évad: Vége•

Nos... Elértünk eddig is: vége a könyv első szakaszának. Rengeteg izgalom, boldogság, szomorúság, neg persze várakozás a fejezetekre van mögöttünk, de végigcsináltuk! 

Azt hiszem ahogyan írtam, ez a könyv hozzátett valamit a személyiségemhez, hozzám. Hogy azzá válhassak aki most vagyok. Ennek a történetnek köszönhetek rengeteg barátot, olvasót és fejlődést. 

Nem mondom, voltak nehéz időszakok, volt, amikor bekönnyeztem egy-egy részlet írásán, volt amikor sírva álltam neki, volt amikor fejeltem a billentyűzetet az ihlethiány miatt, volt amikor még órán is ezt pötyögtem a pad alatt, vagy éppen puska helyett, de mindig megcsináltam. Mindig befejeztem a fejezeteket.

Hogy miért most, több mint fél évvel a fejezet kirakása után zárom le?

Mert tegnap jutottam el arra a pontra érzelmileg, hogy ezt meg tudjam tenni. Nagyon kötődök ehhez a történethez, így nem szívesen zárok le benne semmit, de most úgy érzem meg kell tennem; elvégre azzal, hogy összejöttek az eddigi vezetőszál a történetben lezárult.

Remélem, mindenki kedvét lelte benne aki csak olvasta, és végképp remélem hogy velem maradtok az összes többi évadban is!

További szép napokat, és találkozunk a második évadban! :)

- May