Nos... igen. elértünk idáig is. A sorsfordító 10.fejezetig. Amit mindenki úgy várt... Ahol minden kiderül... Ahol a történet "fordulatot" vesz. Most megérkezett! ;)

OLVASD EL! Csak annyit szeretnék elárulni, hogy Ikku nagybátyja apai ágról a rokona. Csak mert ez a fejezet elején adhat egy kis támpontot bizonyos következtetésekhez/teóriákhoz.

Jó szórakozást a részhez!

Ikku's POV

Elég nyugtalanul alszok – már ha alvásnak lehet nevezni azt, hogy minden öt percben felébredek – vagyis aludnék... egészen addig, ameddig a nagybátyám haza nem ér, és meg nem hallom az ajtó csapódását, és a már ismerős részeg hörgését... Először azt hiszem, hogy csak álmodok, de aztán, amikor felsiet – vagyishát inkább próbál, mert hullarészegen valljuk be, elég nehéz felsietni bárhova – a lépcsőn, és feltépi a szobám ajtaját, mire ijedten riadok fel... Megragadja a bokámat, és kiránt az ágyból, egyenesen a lépcső felé, ahol ledob, és gondolom sejthető módon végigbukfencezek rajta egészen a földszintig, ahol egy hatalmas nyekkenéshez hasonló hanggal érek földet.

Összegezném a most történteket; szereztem jópár zúzódást, egy hasogató, repedt bordát, egy sípoló tüdőt, és fél percnyi némaságot. Gondolom a mérhetetlen fájdalmat említenem sem kell...

Alighogy valamennyire magamhoz tértem (egyrészt az esésből, másrészt az álmomból) hallom, ahogy a nagybátyám már siet is utánam.

Megáll előttem, és lábbal átfordít a hátamra, méghozzá direkt hozzáérve a bordámhoz... Erre csak egy fájdalmas sípolásra telik tőlem.

– Nem tanítottak meg köszönni te kis szarházi?! – ezalatt rálép a nyakamra amitől már könnyek szöknek a szemembe.

– Sa-sajnálom... – motyogom hajszál vékony hangon.

– Mindig csak ezek a "sajnálom", meg "bocsánat", meg "nem akartam"... Nem bírsz mást mondani te szörnyeteg? – ordítja gúnyosan, és látom, hogy rá akart nehezedni a nyakamra, hogy eltörje, de gondolom rájött, hogy abba belehalnék, így csak egy hatalmasat rúg a karomba, amitől már elsírom magam. Miért pont velem történik ez...? Miért pont nekem kell ilyen kibaszott albínónak lennem?

Utálom magam. Utálok mindent, ami én vagyok.

Utálom az életem, a testem, a kinézetem, a személyiségem, a törékeny lelkem, mindenemet utálom... Undorodok magamtól. Egyetlen dolog van, amit nem vagyok képes utálni; a szerelmem. Gout akármennyire is akarom, nem tudok semlegesen tekinteni rá.

Milyen furcsa az élet... Pont azt nem tudom egyedül utálni magamban, amit kellene. Amit pedig nem kellene azt utálom a lehető legjobban.

Undorító vagyok. Egy szörnyeteg. Egy nyomorék.

– Állj fel. – mondja a nagybátyám viszonylag normális hangerővel. Nincs energiám hozzá... Nem akarok felkelni... Soha többé.

– Állj már fel a kurva anyádat! – ordítja hörögve, mialatt belém rúg még egyszer.

Egyszer csak lehajol, megragadja a nyakam, és úgy ránt fel a földről.

– Mi van? Nem bírsz megszólalni, kis gyilkos? – vigyorodik el. Olyan gúnyos, és öntelt a vigyora... De mégis látni mögötte némi gyászt is.

– Én... Én... Nem vagyok gyilkos... Nem öltem meg senkit... – motyogom zokogva.

– Ó, dehogynem! Egy kis kibaszott nyomorék gyilkos vagy! Megölted a saját szüleid! Miattad haltak meg! Ha te nem vagy... Ha nincs egy ilyen kis szarházi mint te, akkor ők még élnének! Abban a kibaszott balesetben neked, és annak a talpnyaló senki apádnak kellett volna megdögleni! Neki nem kellett volna! Ő nem ezt érdemelte! Nem érdemelt egy ilyen kibaszott nyomorék gyereket! Egy utolsó fattyat! Egy kis undorító albínót... Egy torzszülöttet! – ordítja olyan hangosan ahogy csak bírja, és végig ütött ahol csak ért az egész mondandója alatt. Hiába okozott hatalmas fájdalmat testileg, a lelkem mégis jobban fáj most...

Nagyon fáj minden amit mondott... De igaza van. Anya tényleg nem egy ilyen nyomorékot érdemelt volna, és nem kellett volna meghalnia abban a balesetben. Hiába lettem ilyen elbaszott, ő mégis mindig azt mondta, hogy tökéletes vagyok úgy ahogy vagyok. Mindig azt mondta, hogy albínónak lenni a legszebb dolog a világon, mert a fehér a legszebb szín mind közül, és utánozhatatlan. Mások költhetnek bármennyi pénzt, akkor sem nézhetnek ki ugyanúgy mint én.

Emlékszem... Egyszer, talán harmadikos koromban sírva jöttem haza a suliból, mert piszkáltak amiatt, ahogyan kinézek, és amikor elmondtam anyának ő csak nevetett... De nem gúnyosan, vagy megvetően. Megnyugtatóan, és bátorítóan. Leültetett, megölelt, és azt mondta, hogy nem kell félnem, vagy sírnom az ilyenek miatt, mert akik ezt teszik velem, azok csak félnek. Félnek attól, hogy a tisztátalanságommal beszennyezem őket. ezért akarnak elnyomni. Emlékszem... anya megígértette akkor velem, hogy soha nem fogom engedni, hogy ezekkel megbántsanak, történjen bármi... Megszegtem az ígéretem. Hazudtam neki...

– Én... Én... csak...

– Te, te, te! Állandóan csak ezt bírod mondani?! Tényleg ennyire hülye vagy?! Nem érted, hogy neked már rég meg kellett volna döglened? Ki kellett volna törni a nyakad már amikor megszülettél! – a hangjában nem tükröződik más, csak gyűlölet. Véget nem érő gyűlölet. Végig ameddig beszél, és szünetet tart üt. Egy másodpercre sem hagyja abba... Olyan mérhetetlen dühvel ver, mint eddig még szinte soha.

Hirtelen elkezdi lerángatni rólam a pulóveremet. Csak ezt ne... Biztos az övet akarja megint használni...

Mikor leszedte rólam a pulcsim, csak egyszerűen ledobja a földre. Össze fog gyűrődni...

Már csatolja is az övét...

– Ha már nem ölhetlek meg... Legalább arra megtanítalak, hogy hol a helyed. – látom a szemében a gúnyt, es az utálatot... és ez mind ellenem irányul.

Ekkorra már az öve is lekerült róla és... elkezd ütni.

Ez most sokkal jobban fáj mint szokott... Ha részeg, akkor általában eleve sokkal jobban szokott fájni, de ez most más... ez most fájdalmasabb.

Legalább negyed órán át ver az övvel... pedig csak maximum tíz percig szokott...
Amikor már nem bírok állni, csak a földön fekve rugdos ahol csak ér... még azután is, hogy elájulok.

***

Reggel szörnyű fájdalomra, és egy vödör vízre kelek... Ez talán az eddigi legnagyobb. De legalább azzal, hogy a sebeimre koncentrálok, nem érzem annyira a lelkem fájdalmát... Gou nem szeret, és valószínűleg ha tudná mit érzek megutálna.

– Keljél már fel te kis szarházi. - mondja a nagybátyám undorral teli hangon. – Ha el mersz késni... – Nem fejezi be a mondatot, de nem is kell. Úgyis tudom mit akar mondani.

Egy halk nyüszítéssel kísérve feltápászkodok a fal segítségével, és csak ekkor érzem meg, hogy igazából mennyire is fáj mindenem. Még mozogni is épphogy bírok, és ahogy érzem, el vagyok késve is, szóval remélem nem kések el...

"Gyorsan" felmegyek az emeletre, és átpakolom a cuccaimat, majd a tegnap ledobott pulcsimat felkapva indulok.

Idő közben kiderült, hogy 41 van, és 45-kor kezdődik a tanítás.

Van négy percem beérni. Szuper. Elég esetlenül kezdek futni, ami miatt még nagyobb fájdalom nyilall a... mindenembe. Legalább ez kiveri kicsit a fejemből a depressziós gondolatokat. Nagyjából ötvenre futok be az iskolába, és ekkorra már mozogni alig bírok... A folyosón szaladva veszem észre ahogy a tanár belép a terembe.

Basszus...

Amilyen gyorsan csak bírom még, beszaladok, és lihegve, a sírás határán állva, egy bocsánatkérés kíséretében lehajtott fejjel huppanok be a padomba, ahol kissé szomorúan veszem észre, hogy Gou nem ül ott.

– Most nem írlak be, mert ez az első alkalom, hogy késtél, de többé ne legyen ilyen. – mondja kedvesen a tanárnő. Hála az égnek... Imádom ezt a tanárt.

Egész órán Goun jár eszem... Miért nem ült mellém..? Valami rosszat tettem...? Lehet rájött arra hogy mit érzek.

De lehet hogy csak azért nem ült ide, mert látta hogy nem vagyok itt, és nem akart egyedül ülni...

Akkor szünetben beül majd ide... nem...? Lassan itt az óra vége... Már jelző is volt. Biztos átül mellém szünetben... Remélem.

Egy kis idegőrlő várakozás után végre meghallom a kicsengőt...

Vajon Gou átül...? Nagyon remélem...

Csak ülök, és várok egész szünetben. Szinte még a fájdalmaimat is elfelejtem – pedig azt elég nehéz elfelejteni. Azonban hiába várok... Nem történik semmi. Gou nem áll fel, hogy mellém üljön. Sőt, még hátra sem fordul.

Hát tényleg nem szeret.

Még csak hozzám sem szól. Nem is néz rám... Csak ül, és valakivel ír a telefonján. Valami fontos dolog lehet, mivel nagyon gyorsan mozog az ujja.

Bizonyára a szerelmével beszél. Lehet azért nem kellek már neki, mert a szerelmével van elfoglalva.

Ennyit jelentettem neki... Végsősoron megértem. Csak szánalomból foglalkozott velem. Most pedig, hogy már ott van neki a szerelme, jelentéktelenné váltam az életében. Ha tudná, hogy nekem milyen végtelem sokat jelent csak a létezése is... De most... Még csak nem is köszönt.

Teljesen figyelmen kívül hagy, ami jobban fáj, mint amennyit a testem már el bír viselni.

Pedig... Kezdtem úgy érezni, hogy ha nem is szeret, legalább egy fejlődésben lévő barátként tekint rám... De tévedtem... Pont mint mindig. Csak addig kellettem neki, ameddig az igazi szerelmével még nem jött össze. Aztán már... már értéktelenné válok a számára megint...

Egyedül maradtam. Mit is gondoltam... Hogy majd talán belém szeret, és "boldogan élünk míg meg nem halunk"?

Miért reménykedek mégis abban, hogy talán érdeklem őt...? Hogy még van akár egy kis apró morzsányi remény arra, hogy Gou számára jelentek valamit. De nincs... és soha többé nem is lesz.

Gou volt az egyetlen... Ő jelentette nekem az életet, a levegőt, a létezésem alapjává lett.

Nélküle én... én nem tudom mi vagyok. Nélküle én se élő, se holt nem vagyok. Halott akkor voltam, amikor belehasadt a szívem abba, hogy hogyan viselkedik, és mégsem szeret... még csak nem is heteró. Élő pedig... soha nem voltam még igazán.

Nem tudom, mit jelenthet az a szó, hogy "élni". Ez az én szememben nem hordoz jelentést. Nekem nincsenek barátaim, hogy megmutathassák milyen élni, és nincsenek szüleim, hogy megmutassák mi is az igazi élet.

Ebből kifolyólag én csak a fájdalmat és a magányt ismerem mint érzést. És most már a szerelmet is.

Sohasem gondoltam volna, de még azt is megtapasztaltam, és tapasztalom, hogy milyen amikor belehasad valakinek a szíve abba, hogy akár csak egyszer, egyetlen egyszer akár csak néhány másodpercre is, de úgy érhessen hozzá, ahogyan arra törött szíve minden apró darabkája vágyik.

De Gou soha nem fog olyan érzésekkel hozzám érni, amilyenre én vágyok.

Bele kell törődnöm. Ő nem szeret. Sőt... úgy érzem, most már nem is vagyok több a szemében egy kis kiközösített, életképtelen albínónál.

Vissza kell térjek ahhoz, hogy magányosan, anélkül hogy egyetlen szót beszélnék bárkivel is, utálattal körülvéve éljek. Azt hiszem az lesz a legnehezebb, hogy most már nem lesz itt Gou, hogy reggel mosollyal fogadjon, és kedvesen köszönjön.

Pedig ő az egyetlen aki tud róla mit tesz velem a nagybátyám... Mégsem hozta fel soha konkrétabban – legalábbis ezalatt a három nap alatt.

Biztosan bennem van a hiba, amiért még ő is elhagyott... Az egyetlen ember aki szóba állt velem, és nem nézett rám úgy, mint egy torzszülöttre. Mint egy... szörnyetegre.
Végsősoron, már az elejétől fogva nem volt semmi esély arra, hogy belém szeressen, vagy csak egyáltalán hogy barátként kezeljen. Be kellett volna érnem annyival, hogy nem undorodik tőlem... De nem... Nekem bele kellett szeretnem, hogy aztán még jobban összetörjek.

Miért van az, hogyha valakit igazán, tiszta szívemből szeretek, végül mindig jobban darabjaimra hullok, és sebzett lelkem csak tovább tépik az érzelmek. Már sokszor éreztem ezt az elhagyatottságot mint most, de mégis... ez más. Még soha nem fájt a szívem a szerelmem miatt.

Milyen furcsa az élet, nem igaz?

Pont az tör össze a legjobban, amitől egész eddigi életemen reméltem, hogy majd újra életet ad halott úgy vesszük egyedül én vagyok a hibás amiért ebben reménykedtem. Azt hittem a szerelem az érzés, ami soha nem jár egyedül, és mindig önfeledt boldogság kíséri, de tévedtem. Rá kellett jönnöm, hogy az egyetlen érzelem, amely soha nem jár egyedül a magány. A magányhoz mindig kapcsolódik érzelem. Nincs olyan, hogy az ember csak magányos. Ha valaki magányos, mindig vegyül mellé más érzelem... legyen az bánat, fájdalom, vagy akár megnyugvás.

Rengetegen félreértik a magány fogalmát. A magány nem csak annyiból áll, hogy egyedül vagy. Azt hiszik az emberek, hogy egyedül lenni, és magányosnak lenni ugyanaz... De nem. Aki magányos, az nem biztos, hogy egyedül van, aki pedig egyedül van, nem biztos hogy magányos.

Gou egész nap nem is nézett rám. Még csak hátra sem fordult... Nem kérdezte meg hogy vagyok, nem kérdezte meg, hogy minden rendben van-e. Nem kérdezett semmit, és félek... soha többé nem is fog.

Ennyit jelentettem neki. Csak addig foglalkozott velem, ameddig nem volt ott neki a szerelme. Most már nem érdekli mi történik velem... De végülis, ezt ő is megmondta aznap, mikor matekon hátrafordult hozzám. Egészen addig fog játszadozni az emberekkel, ameddig nem talál valaki olyat, akit igazán szeret. Akkor velem is csak... játszadozott. Hamis reményeket ébresztett bennem, hogy aztán elhagyjon.

Furcsa... annak ellenére, hogy valószínűleg már élete szerelmével együtt jár, mégis egészen furcsa arckifejezéssel beszélgetett a telefonján. Mintha valami nyomasztaná vagy nem is tudom. De lehet, hogy csak még nem tudja feldolgozni, hogy megkapta a szerelmét. Biztosan emiatt lehet.

Míg Gou egész nap telefonozott, én egész nap padra hajtott fejjel sírtam, elvégre, mi mást tehetnék...? Teljesen, véglegesen összetörtem. A testem, és lelkem egyszerre vérzik, és félek, nemsokára teljesen elvérzek. Igen... Nemsokára... Talán még ma... Milyen jó is lenne... Végre nem kéne tovább szenvednem.

Ma... Ma véget vetek minden szenvedésemnek. Eltűnök anélkül, hogy bárki emlékezne rám, vagy hiányoznék bárkinek is. Eddig mindig ijesztőnek éreztem a halált... Most viszont már megkönnyebbülésnek érzem. Mindig azt hittem, hogy nagyon fájni fog, bárhogy halok meg... Ezért nem mertem. Féltem a fájdalomtól. Most azonban már úgy érzem, egyedül ez képes újra eggyé olvasztani apró darabokra tört lelkemet.

Végre megtaláltam az egyetlen megoldást arra, hogy ne kelljen többé elviselnem ezt a szaggató fájdalmat... És ezt az égető vágyat. A vágyaz arra, hogy ordítsam, kiabáljam, hogy mit érzek Gou iránt... hogy meghallja. Hogy észrevegye. Hogy tudja.

Hogy érezze.

Órák után üresen, de mégis megkönnyebbülve indulok haza... Talán utoljára.

Épp lépnék ki a kapun, mikor meghallom Gou hangját... Azt az édes, nyugodt hangot... Mire úgy vágyok, hogy kimondja a szavakat, melyeket hőn áhítok... De soha nem fogja...

– Ikku! – áll meg mellettem, kissé lihegve. Lehet futott. – Hazafele mégy? – kérdezi, mire bólintok. Erre elmosolyodik. Ha tudná, hogy mekkora fájdalmat okoz nekem ez a mosoly... – Hazakísérhetlek? – néz rám reménykedve. Mégis miben reménykedik? Bizonyára csak azért mondta ezt, hogy ne tűnjön úgy, mintha egyik napról a másikra hagyna el.

Habozva félrenézek, és nem válaszolok. Nem akarom hogy hazakísérjen... Csak még nagyobb fájdalmat okozna. Már ha az lehetséges.

– Na? – vár egy kicsit, majd elvigyorodva folytatja. – Hallgatás beleegyezés... – indul el a tegnapi irányba, majd megáll. – Gyere!

Lehajtott fejjel elindulok utána, majd mellette haladva, csendesen tartunk hozzánk. Én végig azon gondolkodok, hogy mégis miért csinálja ezt... Elvégre ő nem szeret. Nem érdeklem. Mégis... Mindig, amikor azt hinném, hogy a legkevésbé sem érdeklem, azt mutatja, hogy de érdeklem.

De hiába. Ő nem szeret engem, és soha nem is fog. Elvégre mi vagyok én? Egy ronda, buzi albínó. Egy torzszülött.

Nagyjából tíz percnyi séta után elérünk a házunkhoz... Ahol ma minden befejeződik.

Már indulnék a kapuhoz, amikoris Gou megragadja a kezemet, és visszahúz maga elé.

– Várj! – mondja mialatt elkap.

Majdhogynem összeér a mellkasunk az ajkaink pedig csak néhány milliméterre vannak egymástól... Még Gou vár néhány másodpercet, majd mire feleszmélek... Az ajkai az enyémre tapadnak, és lágyan mozogni kezdenek...

Egyik kezét a derekamon, másikat az arcomon pihentetve csókol finoman, de mégis végtelen sok érzelemmel. Úgy érzem, most nem létezik senki, csak én és Ő. Az egész világ, minden rossz érzelmem szétfolyik körülöttem, míg végül csak mi maradunk.

Most minden szertefoszlik. Minden probléma, minden kétség, minden érzelem... Olyan, mintha nem lenne többé én és ő, csak Mi. A szemeim csukva vannak, mégis jobban látok, mint valaha.

Olyan finoman, mégis szenvedélyesen, és érzelmesen csókol... Még soha nem éreztem ilyet. Rengetegszer gondolkodtam azon, hogy vajon milyen lesz az első csókom, de ez... mindet felülmúlja.

Gyengéden irányítja az ajkaival az enyémeket... Nem engedi egy pillanatra sem, hogy lankadjon a mozgásuk. Egyáltalán nem követelőző, mégis érzem rajta a vágyat... a vágyat, hogy ez a pillanat soha ne érjen véget.

De sajnos... néhány felülmúlhatatlan perc után elválik az ajkaimtól, én pedig teljesen vörösben tündökölve, lefagyva, minden porcikámban remegve állok, és nézem Őt. Egyenesen a szemébe. Még elkapni is elfelejtem a tekintetem, és a számat is elfelejtem becsukni...

– Most már mehetsz. – suttogja, majd leveszi a kezét a derekamról, és nyom egy apró csókot a számra... én pedig még mindig félig nyitott szájjal, és remegő testtel bólintok, majd kicsit zavarodottan bemegyek a házba.

Nem is tudom mennyi ideig csak állok, és vörös arccal, remegve nézek magam elé. Ez... Ez mi volt...? Ő nem szeret... akkor mégis miért csókolt meg így...?

Ez azt jelentené hogy... szeret? Nem... biztos nem. Vagyis... nem tudom. Fogalmam sincs. Már nem tudom mit gondoljak. De... azt tudom, hogy biztosan nem utál... és ez jó, nem? Azt akit utálunk, nem csókoljuk meg. Főleg nem ilyen érzékien.

Akkor mégsem veszítettem el.

Ez elmondhatatlanul nagy megkönnyebbülést jelent nekem.

Ez a csók pedig... ez azt jelentené, hogy mégsem jött még össze a szerelmével...? Biztosan azt jelenti. Gou nem csalná meg azt akit szeret. De... ha ez így van... akkor én lennék a szerelme?

Az nem lehet. Engem nem szerethet senki. Lehetetlen. Engem... Nem lehet szeretni. Nincs bennem semmi, ami szerethető lenne.

De mi van akkor, ha Gou mégis szeret...?

Nem... nem szabad. Nem szabad szeretnie. Tönkretenném az életét. Miattam megbámulnák az utcán... Megutálnák. Tőle is undorodnának csak mert velem látják.

Egy torzszülöttel.

Lehetetlen, hogy szeressen.

De mégis... most nem tud elszomorítani a gondolat. Elvégre megcsókolt. Engem! Egy torzszülöttet! Ilyet biztosan nem tett volna, ha nem érez irántam valamit. De mégis... valami bennem azt súgja, hogy nem szeret... Nem mondta ki, hogy szeretne, szóval lehet, hogy csak átvert...

Milyen furcsa. Mindig, amikor ilyenre gondolok, eszembe jut a csók, és elpirulok... Majd már el is felejtem az ilyen gondolataimat.

Így megyek fel az emeletre, a szobámba, hogy enni adjak Gombócnak, aki kifejezetten örül, tekintve, hogy tegnap nem adtam szegénynek semmit... azon kívül, hogy hallgathatta ahogyan a bőrömön csattan a nagybátyám öve, én pedig néha ordítok, néha felzokogok tőle.

Apropó nagybátyám... Ma miután hazaért nem vert meg még jobban, figyelembe véve, hogy azonnal pattantam minden parancsára, és teljesen másnapos.

Egész este, sőt, tulajdonképpen a nap hátralevő részében csak Goura gondoltam... és arra, hogy most vajon mit érezhet irántam... De nem jutottam dűlőre az ügyben.

Még tanulni is alig tudtam. Valahogyan mindig Gounál lyukadtam ki.

Most pedig, így lefekvés előtt, még halkan elmesélem Gombócnak is a ma történteket...

– El tudod ezt hinni, Gombóc? Megcsókolt... Tényleg, igazából megcsókolt. Ott voltak az ajkai az enyémeken... – suttogom, és végigsimítok a számon, amit még néhány órával ezelőtt Gou ajkai ejtettek kábulatba, majd elalszom.