Sok időbe telt, hogy rávegyem magam, hogy kitegyem mielőtt teljesen befejezem piszkozatban, mert ezzel azt tervezem, hogy egyszer kiadatom, tehát előre figyelmeztetek mindenkit, hogy a sztorira minden jogot fenntartok, tehát a történetet lopni szigorúan tilos, fordítani lehet, csak aki akarja, előtte írjon nekem privátban.

Mielőtt elkezdem, fontosnak tartom, hogy nem tudom mikor fogom kitenni a második részt, mert jóra akarom megírni ezt a sztorit, és nekem jó munkához idő kell, tehát majd maximum egy hónap múlva lesz kint, mert szeretném hogy mindig kegyen két rész piszkozatban. Mindenesetre maximum egy hónap múlva kiteszem a második fejezetet.

Most viszont, jó olvasást hozzá, remélem tetszeni fog!

A saját, írói gondolataimat, és idiótaságaimat két / jel közé fogom tenni.

Bakuma Ikku's POV

Hogy ki is lennék én?

Egy srác, akinek mindig holtsápadt az arca, alapvetően hófehér a haja, és az egyetlen szín a testén, a vörös szeme, de szereti a kinézetét.

Egy srác, akin mindig fehér, hosszú ujjú felső van, hogy elfedje a sebeit.

Egy srác, akinek mindig sérülések borítják a testét.

Egy srác, akit nap, mint nap megvernek, és piszkálnak amiatt, ahogy kinéz.

Egy srác, aki soha nem kap rossz jegyet, mert azért is megverik otthon.

Egy srác, aki mellé vagy csak azért ülnek órán, hogy lessenek, vagy hogy piszkálják.

Egy srác, aki sohasem hiányozhat az órákról.

Egy srác, akinek soha nem voltak barátai, mert mindenki utálja, ahogyan kinéz.

Egy srác, aki teljesen egyedül van, és nem tudja mit jelent szeretni, vagy szórakozni, mert mindenki megveti.

Egy srác, aki nem tudja mit jelent igazából élni.

Mert ez a "srác", egy albínó.

Ezért utál, és ver meg mindenki. Senki sem képes elfogadni, hogy másképp nézek ki, mint mások. Egy albínó, aki kilóg a szürke tömegből fehérségével. Miért bánt mindenki amiért így nézek ki? Pedig én szeretem ezt a külsőt... a hófehér bőrömet, a hajamat, és a vörös szememet.

Most is itt ülök szünetben, és összehúzva magamat a székemen a hátsó sarki padban készülök a következő témazáróra. Már amióta gimnazista vagyok, folyton elkezdenek röhögni rajtam, hogy mindig tanulok, vagy olvasok. Már megszokhattam volna, de valahogy nem tudok ehhez hozzászokni.

Egyre csak csúnyább dolgokat vágnak a fejemhez, amiktől már a sírás kerülget, próbálom nem észrevenni, és folytatom a tanulást.

A kezem majdnem olyan fehér, mint a lap... Erre a gondolatra alig láthatóan elmosolyodok, de azonnal abba is hagyom, mert még jobban piszkálnak és röhögnek.

– Hé, nézd már a kis stréber Hókefélkét! – kiált fel az egyik, aki minden szünetben piszkál. Nem tudom a nevét... de nem is akarom tudni... – Valahogy a füzet nem passzol Hókefélkéhez! Adjunk már neki egy kis almát! – kiált fel, mire három alma repül felém, és mind el is talál. Az egyik hangos koppanással vág fejbe, majd mint a társai a földön landol, és elgurul.

Ettől csak jobban összehúzom magamat, és megpróbálok nem sírni... inkább csak eltűnök a föld színéről, hogy megszökhessek a problémáimtól.

Most már szemmel láthatóan szorongva ülök itt, ami természetesen nekik is feltűnik, és jót röhögnek rajtam.

– Nem unjátok még? – kérdezem kicsit elcsukló hangon, amit azonnal meg is bánok, mert a Hókefélkés feláll, és odajön hozzám, majd elkezd a fülembe suttogni, majdnem közép hangerőn.

– Tudod, ezt nem lehet megunni... Nem tudod milyen jó látni, ahogy egy ilyen torz mint te, szenved! – nem nézek rá, de tudom, hogy vigyorog. Én... nem vagyok torz... csak azért mert albínó vagyok... Olyan vagyok mint bárki más... csak másabb a kinézetem mint másoknak. Nem vagyok torzszülött... – De majd óra után a folyosón te is meg fogod tudni milyen élvezetes! – ezután megmarkolja a pulóveremet hátulról, és beleveri a fejemet a padba. Fáj...

Megint meg fognak verni... Habár... mire is számítottam...? Hogy majd szépen hagynak csendesen üldögélni?

A homlokom biztos lehorzsoltam egy picit, és lehet hogy alig láthatóan be is fog kékülni, de nem biztos... Eléggé fáj... Ezt most miért kaptam? Nem tettem ellene semmi rosszat... Nem mintha tennék bármit akkor sem amikor megvernek... csak azért csinálják mert így nézek ki, és mert gyenge vagyok hozzá, hogy megvédjem magam, és nincs senki aki sajnálna, vagy a segítségemre sietne... De nem is lesz. Soha.

Visszamélyedek az anyagba, hogy kicsit kizárhassam a külvilágot. A "tanulás" alatt legördül pár könnycsepp az arcomon, de felhúztam a kapucnimat, így nem tűnnek fel senkinek sem a sós cseppek.

Egy hihetetlen hosszú szünet után a becsengő hangja szabadít ki a piszkálódásokból.
A tanár nem sokkal később be is lép, a dolgozatokkal a kezében.

***

Egész jól ment a dolgozat... mindent tudtam, és ameddig írtam, legalább egy kicsit kikapcsolt az agyam, így nem kellett a problémáimra fókuszálnom... Kicsit elégedetten, és megkönnyebbülten dőlök hátra a széken, miután kiment a tanár a dolgozatokkal. Sajnos, mint minden jó eddig az életemben, ez sem tart sokáig, mert megint megjelenik mellettem a hústorony, aki piszkál állandóan, és nem egyszer-kétszer meg is vert már.

– Gyere ki a folyosóra Hókefélke! – mondja ördögien vigyorogva.

Már most rám tör a szorongás, de fel kell álljak, vagy ő fog kirángatni... de azt nem úszom meg épen. Tudom, mert már párszor ez is megtörtént... rettegek attól, hogy megint megverjenek, de remegve felállok, és lehajtott fejjel kisétálok a teremből az izmos srác mögött, aki az előbb rám parancsolt.

Amikor elérünk a szekrényekig, már a haverjai a B-ből, és az osztályból is ott vannak, és vigyorogva méregetnek, mint egy darab húst, amitől én csak még jobban remegek.

Már kezd megjelenni a gyomromban az a szorongató érzés, és a nyomás a mellkasomban...

Amikor odaérünk, már a "legvékonyabb" – aki így is elég izmos – mögém lép, és lefogja a hátam mögé a kezeimet, hogy véletlenül se tudjak védekezni. Pedig nem akarok. Maximum azért emelném fel a kezeimet, hogy védjem az arcomat, hogy legalább azt ne bántsák.

Már jön is az első ütés, ami a gyomorszájamat éri. Aztán azonnal a következő.... és egyre csak kapom az ütéseket. Egyre nagyobb közönség gyűlik körénk, és kezdenek röhögni rajtam. Alapvetően, még valamennyire megpróbálnám elviselni, hogy mindig vernek... de hogy az egész iskola röhögjön rajtam már nagyon fáj... Nem is próbálom visszatartani a könnyeim miatt keletkeztek. Zokogva próbálom állva elviselni sikítás nélkül a ütéseket, amiket mérnek rám felváltva. Egy idő után már csak az ment meg az összeeséstől, hogy a hátsó srác lefog.

A lábaim teljesen felmondták a szolgálatot.

A sokadik ütés nagyobb volt a kelleténél, és éreztem, ahogy vér szökik a számba, de inkább visszanyeltem... Ha a nagybátyám meglátja hogy összevéreztem a pólómat, még jobban megver. Mert még ő is ver. Néha csak azért mert részeg, és szid, hogy miért lettem ilyen elcseszett albínó, meg hogy minden az én hibám, néha meg azért, mert az ő mércéje szerint rosszat csináltam.

A verésemnek egyedül az vet véget, hogy becsengetnek. Erre az, aki eddig tartott ledob a földre és elmegy a többi haverjával együtt, mire én mint egy rongybaba, a földre rogyok. összekuporodok, és a szekrényeknek támaszkodva felhúzom a lábaimat, és a térdeimre hajtom a fejemet, úgy sírok.

Erről az óráról hiányozhatok, mert bír a tanár, és nem ír be hiányzónak.

Nagyon fáj mindenem... Alig bírok mozogni. Még lélegezni is kín.

Miért kell mindig csak nekem szenvedni? Miért nem lehet normális életem? Miért nem tudja senki sem elfogadni, hogy albínó vagyok? Miért nem szeret senki? Miért nincsenek barátaim? Miért utál mindenki csak azért mert másképpen nézek ki?

Annyira sok a miért bennem. Annyira utálom ezt. Utálok egyedül lenni. Ha lenne valaki, aki legalább csak elfogad albínóként is, könnyebb lenne. De nincs ilyen, és nem is lesz. Én egyedül fogok meghalni, utálattal, és gúnnyal körülvéve.

Már vagy negyed órája sírok itt, és szenvedek a fájdalomtól.

Hallom, hogy jön valaki, de nem nagyon érdekel. Egyszer csak hallom, ahogy az eddig üres folyosón visszhangzó léptek előttem abbamaradnak.

– Minden rendben? – kérdezi egészen halvány aggodalommal a hangjában, mire felnézek.

Egy egészen magas, viszonylag hosszú, barnás-narancssárgás, lazán összefogott hajú, egész izmos, teljesen feketében lévő srác áll előttem.

Akaratlanul is teljesen kiborulok neki.

– Mi a faszt akarsz?! – kezdem el ordítani, kicsit remegő hangon, mialatt ránézek, de túlságosan könnyesek a szemeim, így a pulóverem ujjával elkezdem törölgetni őket közben. – Úgysem érdekel kurvára senkit hogy mi a fasz van velem! Utána úgyis csak rohadtul megvernél!

– Ömm... Akkor... Ha nincs semmi baj most én mennék is... Ja... Megyek... Valahova... úgy arra.. Ja... Én most akkor... megyek... – mondja szaggatottan, majd egy kicsit kelekótyán elmegy, még mindig motyogva valamit.

Fura srác. Könnyes szemekkel nézek utána. Furcsa... kicsit jobb kedvem lett attól, hogy itt kelekótyáskodott. Halványan elmosolyodok, de még mindig könnyes a szemem.

Óra végéig itt ülök a szekrények előtt, majd jelzőkor fájdalmasan feltápászkodok, és lassan visszaindulok a terembe, ahova pont kicsengőre lépek be, de szerencsére már nincs bent a tanár.

Még végig szenvedem az óráimat, aztán lassan haza vánszorgok, habár inkább aludnék az utcán, mint otthon.

Amikor hazaérek, megkönnyebbülve veszem észre, hogy a nagybátyám még nem ért haza. Gyorsán felmegyek a szobámba, ami igazából nem is szoba, hanem jobban hasonlít egy véletlenül odatett lyukra.

Épp annyi szabad hely van benne, hogy ki lehessen nyitni az ajtót. Aztán az ágyam, ami mellett nem lehet felállni, de még nyújtózkodni sem, mert a semmilyen irányban nem tudom kinyújtani a karomat olyan kicsi.

Van még a falon három ruhásszekrénynek csúfolt valami, és egy függőpolc, ahol a tankönyveimet tartom. Jelenleg az ágy végében még egy tv is helyet kapott alig pár hete, de a nagybátyám, ismertebb nevén nagyúr, csak néha egy bizonyos ideig engedi bekapcsolni. Nincs semmi szórakozásom az életben. Egyedül a könyvek. Azok az egyetlen kiutaim ebből a szenvedéssel teli életemben.

Meg van még valami... vagyis inkább valaki, aki a megnyugvást jelenti nekem, és hogy van miért, vagyis kiért élnem.

Egy fehér szőrgombóc, aki mint mindig, most is összegömbölyödve alszik az ágyamon. Nap közben nem kell rejtegetnem, mert a nagyúr ilyenkor dolgozik, de úgy szokta intézni, hogy általában előttem hazaérjen, hogy ellenőrizhesse, nem megyek el sehova iskola után...

Neki én olyan vagyok, mint egy verésre szánt albínó cseléd. Nem csinál semmi mást, csak ordít velem, utasítgat, és ver... pedig nem tettem semmi rosszat... de ő mindig azt mondja hogy minden az én hibám... annyiszor mondta már ezt, hogy tényleg kezdem azt hinni hogy minden miattam van... én vagyok ennyire rossz meg torz... engem senki sem szeret... csak azért mert elcsesződött bennem valami és kifogyott a patron mikor születtem. Pedig én szeretem a hófehér bőrömet meg a hajamat. De ezzel senki más nincs így... A nagybátyám sem bánna így velem ha magas lennék, izmos, jóképű, meg normális kinézetű.

Egy kis vigasztalásképpen megsimogatom az ágyamon alvó fehér gombócot, mire az felébred, és dorombolással jutalmazza az előbbi tettemet.

– Éhes vagy, Gombóc? – kérdezem tőle mosolyogva, mire ő helyeslően nyávog egyet. – Ezt igennek veszem.

Ezután leszaladok a konyhába, és pár perccel később találok egy kis konzerv halat. Tökéletes. Kiveszek egy tányért, és visszaszaladok a szobámba, a macskámhoz, aki épp a takarómat készülne szétkarmolni, de időben megállítom. Leteszem a tányért, majd rá a halas dobozt, amit ki is bontok, és a nyújtózkodó macska elé tolom, aki azonnal le is csap rá, és jóízűen kezdi el enni.

Elég hamar befejezi. Leviszem a tányért, és gyorsan elmosom, hogy ne szúrjon szemet a nagybátyámnak, mert még a végén rájön az én kis titkomra, és akkor én meghalnék... Biztosan megölné a macskámat... engem meg... belegondolni sem merek hogy megverne...

Éppen sikerül visszaérnem a szobámba, amikor hallom, hogy nyitja az ajtót. Már most a szorongás kerít a hatalmába.

Baszki! Totál elfelejtettem felmosni... a felmosásért nem ver meg annyira talán... Nem kaptam még ma eleget?! Azok a srácok így is sokkal jobban megvertek mint szoktak... nem akarok még többet kapni! Már eleve alig van ép rész a hasamon... Hazajönni is alig bírtam. Így holnap már járni sem fogok tudni... Ha nem lennék albínó, akkor nem kellene ezektől félnem...

Annyira utálom az embereket... csak azért utál mindenki, amiért így nézek ki. Nem jut eszükbe, hogy lehet, hogy belül jó ember vagyok, vagy kedves, és megértő, és hogy fáj, amit csinálnak. De én vágyok a szeretetre... De ha nem is szeretnek, akkor legalább csak annyit szeretnék, hogy elfogadják azt, hogy albínó vagyok, és ne piszkáljanak, csúfoljanak, nevessenek, meg közösítsenek ki emiatt. Nem is tudom milyen régen volt már, hogy valaki csak normálisan köszönt nekem hogy "szia", vagy "helló", mindenféle gúny, vagy megvetés nélkül.

– Megjöttem! – ordítja megvetéssel teli hangon a nagybátyám, mire elrejtem a macskámat, é sietve rohanok le hozzá a lépcsőn, rettegve attól, mit fogok kapni amiért elfelejtettem felmosni.

– Ü-üdv... itthon... – mondom remegve, a földet bámulva amikor leérek.

– Sikerült felmosni? – kérdezi már kicsit idegesen. Nincs értelme hazudnom... Ha hazudnék is, rájönne, hogy hazudtam, és nemcsak megverne... kiborítaná a földre a kajámat, hogy ha jól felmostam, akkor olyan tisztának kell lennie, hogy ehessek róla... innen két lehetőség van: bevallom, hogy nem mostam fel, és szörnyen megver, vagy megeteti velem, és utána büntetést kapok, és emellé még jobban megver... Jó opciók, mi?

Nekem már az első egy jó ajánlatnak számít... Annyiszor vertek már meg, de még mindig ugyanolyan alacsony a fájdalom küszöböm... sőt, egyre alacsonyabb. Az iskolai verések a nagybátyáméihoz képest simogatásoknak mondhatóak... főleg amikor részeg... olyankor már nem egyszer próbáltam megölni magamat közben, annyira fájt... ennek vagy az lett az eredménye, hogy lefogott és jobban megvert, vagy lekötözött, és még jobban vert, vagy amikor megpróbáltam egyszer megfojtani magamat, akkor egy idő után, mikor az ájulás szélére kerültem, a kezem magától elengedte a nyakamat. A legfájdalmasabb az, amikor övet használ. Olyankor általában vagy az ájulás legszélső határáig ver, vagy egészen ájulásig... Lehet hogy én látok mindent rosszul, és tényleg én vagyok egy torzszülött, és minden az én hibám?

Nem akarok sokáig filozofálni, mert akkor csak még jobban megverne... veszek egy mély lélegzetet, de úgy, hogy neki ne tűnjön fel, majd nagy nehezen, remegve megszólalok:

– N-nem... – mondom reszketve a félelemtől. A lábaim mindjárt összecsuklanak annyira remegnek...

– Megkérdezhetem, hogy miért nem sikerült felmosnod? És ne merj nekem hazudni! – mondja már eléggé mérgesen, amitől a sírás kerülget. Félek. Nagyon meg fog verni...

– M... mert... én... e... elfelejtettem... – motyogom elcsukló hangon, és utat törnek maguknak a könnyeim, amik a padlón landolnak.

– Nem hallom! – ordítja idegesen. – Rám nézzél, mikor hozzám beszélsz! – megmarkolja a pulóverem nyakát, és felránt, amitől a lábaim már éppen csakhogy, egy kis kapálózás után tudják érinteni a földet, de mikor neki ez feltűnik feljebb emel, hogy a levegőben lógjak. Remegve ráemelem a tekintetemet, amit elhomályosítanak a feltörő könnyeim.

– E... elfelejtettem... felmosni... – mondom rettegve, mialatt a szemeibe nézek, amik nem tükröznek mást, mint haragot, gyűlöletet, megvetést, és undort.

Tőlem mindenki undorodik. Mindenki undorítónak találja ezt a külsőt. Pedig nem amiatt lettem ilyen, mert az akartam lenni. Csak kimaradt belőlem a melanin...

Jön is az első pofon... Olyan erővel, hogy ha nem tartana a levegőben, nekivágódnék a falnak, így viszont csak a fejem bicsaklik oldalra... Teljesen biztos, hogy be fog dagadni.

Mindkét kezemet a sajgó pontra helyezem, hátha úgy jobb lesz.

– Le a kezeket! – utasít ordítva, mire ijedten kapom el a kezeimet a fájó ponttól.

Egyre jobban sírok, és ezzel párhuzamosan egyre jobban kétségbe vagyok esve.

– Most majd megtanulod, hogy ameddig én tartalak el, ilyen undorító nyomorék létedre, addig nem fogod ellógni a takarítást! – ordítja az arcomba, mire még jobban zokogni kezdek.

– De... én... csak... elfelejtettem... – mondom remegő hangon, de csak egy nagyobb pofon a válasz.

– Feleselsz is, te kis szarházi?! – kérdezi most már kicsit felháborodva.

– N-nem... én... nem akartam... sajnálom... – el-elcsuklik a hangom a sírástól, és egyre jobban reszketek. Már majdnem annyira remegek, hogy az már rángásnak számít, de még azért nem tartunk ott.

Rettegek a nagybátyámtól. Egy ilyen kis dologért is képes megverni engem, mert nem vagyok elég jó... Lehet, hogy mindenkinek ez a baja velem... hogy nem vagyok elég jó. Nem tudok megfelelni senkinek sem. Lehet, hogy nem csak a külsőm miatt. Lehet, hogy én vagyok a rossz, akit mindenki utál? Lehet, hogy ők a jók...? Én már nem tudom. Nem tudom, hogy mi lehet a baj velem, hogy miért bánik mindenki így velem, hogy miért utál mindenki, hogy miért közösítenek ki, hogy miért nincs legalább egy valaki, aki elfogadna engem.

– Nem akartál?! Szerintem pontosan tudtad hogy visszabeszélsz, te kis szarzsák! – ordítja az arcomba, és most a változatosság kedvéért a gyomorszájamba térdel, amitől érzem, hogy vért kezdek el felköhögni. Már ma is elkezdtem egyszer, de visszanyeltem, így szinte biztos volt, hogy ha egy kicsit is megsértem, már nem fogom tudni visszafojtani a vért... Igazam lett. Nagyon csúnyán elkezdek köhögni, és nem kell sokat várni a vérre sem, ami természetesen a pólómon, a padlón, és a nagybátyám karján landolt.

Nagyon fáj. Miért kell pont nekem ennyit szenvednem? Miért kell mindig halálfélelemben élnem? Miért nem lehet normális életem, mint bármelyik másik kamasz srácnak?

Megpróbálom a szám elé tenni az egyik kezemet, a másikat pedig a fájó hasamra, hogy ne annyira köhögjek vért, de csak rontok a helyzeten, mert az ujjaim között össze-vissza talál utat magának a vérem.

– Gusztustalan nyomorék... – mondja undorral teli hangon.

Ezután teljes erőből nekidob a falnak, ami után egy eléggé hangos sikítással vágódok a földhöz úgy, hogy a fejem pont a cipője orránál van, így azt is teljesen sikerült összevéreznem.

Ez így csak egyre rosszabb... Ha jobban összevérezem akkor még a végén előveszi az övet... Nem akarom! Az öv annyira fáj... olyan mélyen belém tud vágni, és annyira sokszor üt meg vele... Én nem akarom ezt... ezt az egészet... ezt az elcseszett életet, ezt a sok verést, ezt az egyedüllétet, ezt az utálatot, ezt a megvetést, ezt a sok piszkálást, az undorodó megjegyzéseket és pillantásokat, azt hogy senki sem szeret, hogy csak kigúnyol meg utál... már nagyon élni sem akarok. Így, szeretet nélkül, egyedül, utálattal körülvéve nincs értelme az életnek.

A nagybátyám felemeli kicsit a fejemet a cipőjével, hogy belenézhessen a szenvedéssel, kétségbeeséssel, könyörgéssel és végtelen magánnyal teli szemeimbe, amikből patakzik a könny.

Gúnnyal és undorral telt önelégült vigyort villant ennek láttán, amitől én még jobban elsírom magamat.

– Kérlek... hagyd abba... ez... fáj... – motyogom neki remegő hangon, de teljesen hatástalan. Kirántja a fejem alól a lábát, mire az hangos koppanással ér földet.

– Gondolhattál volna erre azelőtt, hogy ellógod a felmosást te kis mocskos torzszülött! – mondja undorodva. Tényleg ennyire más lennék a többi emberhez képest...? Ennyire... torz?

– T... torzszülött...? – kérdezem halkan, még jobban sírva.

Ez a szó jobban fáj mint az összes pofon, amit ma kaptam tőle. Ez... olyan mintha ezer hatalmas tőrt döfnének és forgatnának meg a lelkemben újra, és újra, mindog ahogy visszhangzik a fejemben a szó... "te kis mocskos torzszülött"... ettől összeszorul a szívem és furcsa, rossz érzés költözik a gyomromba... ilyen az, amikor egy törött lelket még jobban összetörnek...?

– Mi van, nem tetszik a valóság, te torz? – erre belém rúg egyet. Ettől már olyan keservesen zokogok, hogy majdnem köhögni is kezdek.

– Én... nem vagyok torz... csak... csak... albínó... – mondom zokogva.

Ez a szörnyű érzés és szó kitölt bennem mindent... eltöröl belőlem minden érzelmet. Csak a kín, a szenvedés és a magány marad.

– Albínó?! – erre felnevet. – Nézzél már magadra! Te már nem albínó vagy, baszd meg! Ennyire torz albínó nem létezik! Csak nézz végig magadon! Egy szánalmas nyomorék torzszülött vagy! Ha az még nem lenne elég, akkor gyilkos is! Egy kibaszott nyomorék, gyilkos! Jobb lett volna ha az a kibaszott öcsém megöl amikor megszülettél! Meg kellett volna döglened mint az állatoknak, érted?! Meg kellett volna fojtani, aztán kidobni az út szélére! Akkor most nem kellene egy ilyen nyomorék torzszülöttel élnem! – ordítja idegesen, és mondandója alatt végig teljes erőből rugdos a földön. Egyszer le is köpött, amikor azt mondta rám, hogy gyilkos.

Ezután még a pulóverembe törli a lábát, amit összevéreztem. Pedig imádtam ezt a pulóvert...

Lehet, hogy egy szánalmas nyomorék torzszülött vagyok... de gyilkos nem. Soha nem öltem volna meg senkit. Főleg nem a szüleimet. Nem az én hibám volt a baleset.

A hasamat fogva összegömbölyödök a földön, és úgy reszketek, szenvedek és sírok. Már nem szólalok meg. Részben, mert még jobban megverne, részben mert annyira fáj mindenem, hogy nem bírok megszólalni, részben pedig mert annyira fájnak azok, amiket most hozzám vágott, hogy nem is akarok semmit mondani.

Egy ideig csak önelégülten néz, majd amikor megunja elmegy, de még visszaszól nekem, de már viszonylag "normális" hangon, ami annyit takar, hogy nem aggatja rám a nyomorék, torzszülött, szarzsák, vagy szarházi jelzőt, nem ordít, és csak egy kis undort lehet érezni a hangjában.

– Ma nem kapsz vacsorát, nem zuhanyozhatsz, majd csak holnap este, és nem öltözhetsz át holnapig. – erős, parancsoló a hangja, még így is, hogy undor vegyül hozzá.

Azt elviselem, hogy nem kapok vacsorát, mert kicsit megfájdul a fejem, de az még úgy elmegy, mert egy kis fejfájás még nem a világvége, meg legfeljebb majd holnap reggelizek, mert amúgy nem szoktam. De a zuhanyzás, meg hogy nem öltözhetek át... tudja, hogy utálom amikor koszos vagyok. Szeretek tiszta lenni, és nem bírom elviselni amikor koszos vagyok... olyan rossz érzés. Miután lezuhanyzok olyan jó érzés... alapvetően feljavul a hangulatom, már amennyire nálam lehetséges... Amikor meg koszos vagyok, olyan rosszul érzem magamat... főleg most, hogy tiszta vér, és a nagybátyám cipőjének köszönhetően most már sár is vagyok. A hajamat is pirosra festi a vér, amibe beleejtettem a fejemet, amikor ledobta a nagybátyám a cipőjéről. Úgy utálom amikor alvadt vérrel van tele mindenem... olyan büdös meg rossz érzés... utálom. Mindig azt szerettem magamban, hogy mivel hófehér mindenem, tisztának érezhetem magam, ha már ilyen az életem. Elvégre a fehér a tisztaság színe. Így viszont... ettől tényleg teljesem elveszettnek és értéktelennek érzem magamat.

Olyan huszonöt-harminc percig fekszek így erőtlenül zokogva a földön, és ahelyett hogy múlna a testi-lelki fájdalom, minden perccel jobban fájnak a sebeim.

Már jópárszor idejött a nagybátyám, és rám parancsolt, hogy keljek fel, és mossak fel, de egyszerűen nincs bennem semennyi erő... megmozdulni is alig tudok. Aztán egyszer, amikor már azt mondta, hogy hozza az övet, akkor összegyűjtöttem minden aprócska erő morzsát ami bennem maradt még, és felkeltem a földről, majd nekiláttam a felmosásnak.

Két és fél óra alatt kb. sikerült is felmosnom az egész házban, még a pincében is, és mikor ezzel megvoltam, már állni is alig bírtam. Nem tűnik annak, de nekem, ilyen állapotban nagyon fárasztó a felmosás.

Este, fél nyolc körül, mint mindig, a nagybátyám bezár a szobámnak nevezett lyukba, hogy aludjak, meg tanuljak.

Ilyenkor van az egyetlen nyugodt időszak a napomban. Gyorsan megcsinálok minden házit, és megtanulom az anyagot, majd jöhet számomra az egyetlen szórakozás, az olvasás. Mivel általában kilenc körül a nagybátyám lekapcsolja nálam az áramot, hogy véletlenül se maradjak fent tovább, így van bekészítve nálam titokban egy zseblámpa.

Kilenc óra... egyszer csak kialszik a világítás a lyukamban. Itt az én időm.

Az ölembe veszem Gombócot, amit ő egy jól eső dorombolással díjaz, felkapcsolom a zseblámpát, kezembe veszem az aktuális könyvemet, és folytatom, ahol abbahagytam. Szeretek olvasni. Ez az egyetlen dolog ami egy aprócska örömöt hoz az életembe. Amikor olvasok végre kizárhatom a problémáimat, és csak én vagyok, meg a könyv. Meg esetleg Gombóc. Gombóc a másik értelme az én utálattal teli életemnek. Őt nem érdekli, hogy albínó vagyok-e, vagy sem. Ő csak szeret, és dorombol nekem, hogyha rossz kedvem van... ő az egyetlen lény a földön, aki habár kicsit macskásan, de szeret.

Ez a könyv is kivégezve... már alig bírom nyitva tartani szememet, habár hajnal kettőkor ez érthető... elteszem a táskámba a könyvemet. Majd holnap még lesz egy utam az egyik szünetben a könyvtárba, mert már elfogytak az olvasnivalóim.

Kikapcsolom a zseblámpámat, majd visszarakom a rejtekhelyére, és bebújok a takaró alá.

Ott fekszik mellettem Gombóc is, mint mindig.

– Jó éjt Gombóc! – suttogom a macskának, mire ő is elhelyezkedik mellettem.

Ráteszem a hátára az egyik kezemet, és így alszok el. Egy olyan biztonság érzetet ad, ha rajta tarthatom a kezemet... Egy kicsit megnyugtat, hogy mégsem vagyok teljesen egyedül ebben az utálatban.