Kyel:

Az ösztöneim az erdőig vezettek. A városban semmi nyomra nem bukkantam. Senki nem járt kint olyan későn és nem láttak semmit. Így hát a határ felé indultam. Az orrom semmilyen szagot nem érzékelt, de még a kastélyban sem. De nem tűnhetett el nyomtalanul. Lassan lépkedtem, hogy ne csapjak nagy zajt. Reméltem, Shaera a közelben van, ám csalódnom kellett.

A hó csillogása ugyanúgy elbűvölt, ahogy minden alkalommal. Hűvös szellő ért hozzám. Mélyet szívtam a levegőből, de egyedül a Dliana bokor illatát éreztem, mely nagyon erős volt és messzire elért.

A kastélykertben is volt ilyen. Ekkor villámcsapásként ért a felismerés. Hát persze. Ezért volt nyitva az ablak. És ezért nem éreztem idegen szagokat, még Shaeráét sem. Megnéztem a bokrokat. Néhány ág le volt tördelve. Akárki is járt itt okos volt. És már tudtam azt is, hogy Shaera nem szökött meg. Nem ismerhette ezt a növényt, hisz sosem beszéltem neki róla, ő pedig annyira nem érdeklődött a irántuk.

Egy pillanatig tétováztam, majd átléptem a határt. Senki sem őrizte. Ez is különös volt. Még megfordult a fejemben hogy visszamegyek Asgrimért, de nem volt idő. Így hát egyedül mentem. A hóban éreztem az illatot még. Nyomon voltam.

Shaera:

Amikor magamhoz tértem, émelyegtem és egy pillanatra fogalmam sem volt hol vagyok. Alattam pedig mintha mozgott volna a talaj. Így is volt. Egy ketrecben találtam magam, melyen kerekek voltak. Két fehér róka húzott, előttük katonák mentek. És ott volt ő is.

Daros, apám jobb keze. Mindig is tudtam, hogy gyáva alak, ő pedig tisztában volt vele, hogy leváltottam volna, amint trónra kerülök.

-Úgysem úszod meg ezt Daros. Rá fognak jönni, hogy ki vagy, mit tettél és eljönnek értem!

A férfi gúnyosan fordult felém. Szemei gyűlölettel izzottak, száját összehúzta. Rövid haja és szakálla volt.

-Ugyan honnan jönnének rá? Láthatja hercegnő, hogy nem keresi senki és nem is fogják. A Dliana virágból készült kivonat.. -mutatott fel egy vöröses fiolát. -..elrejtik a szagot a katonák elől. Sosem találnak rád.

Ezzel egy cseppet a hóra cseppentett. Már vissza akartam vágni, de az ajkamba haraptam. Tudtam, hogy ha valaki Kyel megtalál. Feltéve ha keres. Egy pillanatra elszorította szívemet a kétségbeesés. Mi van, ha azt hiszik elszöktem és ezért nem keres? Hiszen hagytam neki levelet. Hátranéztem. Két katona a nyomokat a hóban tűntette el.

Muszáj volt kitalálnom valamit. Átváltoztam rókává.

-Nocsak feladja bercegnő?

Eszem ágábam sem volt. De mit tehettem volna? Időre volt szükségem és nagyon sok türelemre. Fel kellett hergelnem valamivel Darost. Vagy valahogy elérnem, hogy kinyissa a ketrecet. Daros nem volt túl eszes, de teljesen ostoba sem. Talán, ha sikerül valamelyik emberét megsebeznem... Ám a gondolataim a lélegzetemmel együtt elakadtak, amikor megláttam, milyen közel járunk a városhoz és a kastélyhoz egyaránt. Az időm vészesen fogyott. Ám ekkor egy női hang dörrent ránk valahonnan fentről.

-Megállj!

Az őrök azonnal megtorpantak. Egy fehér, már kissé korosodó róka nézett le ránk az egyik fáról. Majd a katonák közé vetette magát. Ügyesebben harcolt, mint valamennyien közülük. A hó most is megemelkedett és a pelyhek egymást kergetve gyorsulni kezdtek. Egyenesen viharrá változtak, én pedig csak ámuldozva néztem egészen, amíg már semmit sem láttam. Visszaváltoztam, majd a szél elült. Döbbenten néztem a földön fekvő katonákat majd a nőt, aki abban a pillanatban fel is pattintotta a zárat és megragadta a karom.

-Nincs idő nézelődni, hercegnő!

Fogalmam sem volt ki ő, vagy megbízhatok-e benne. Csak azt tudtam, hogy nincs sok választásom. Futás közben még visszapillantottam a kastélyra. Fenyegetően magasodott felém. Szinte hallottam Moldan nevetését a fejemben.

'Még nincs vége, hercegnő.'

Megráztam a fejem. A nő egy barlangba vezetett mélyen az erdőbe. Odabent széles, sötét alagút húzódott.

-Ki vagy te? -kérdeztem.

-A nevem Athena. Örülök, hogy felségedre találtam, mielőtt késő lett volna.

-Ki bízott meg?

-Én, magamat. Te nem emlékezhetsz rám, mivel apád száműzött a királyságból. El akarta kerülni az elkerülhetetlent. És halgatott Moldanra. Ez lett a veszte.

-Mégis miről beszélsz?

-Úgy hitte, ha nem ismered meg a saját erődet és a kristályokét talán megváltozik a sorsod. Ám a saját sorsát senki sem kerülheti el, nem igaz? -mosolygott rám. -Moldan csapdába csalt. Tudta, hogy én vagyok az egyetlen, aki segíthet neked. Megtaníthatom neked azt, ami az ő bukását jelentheti.

-Mit kellene megtanulnom?

-Harcolni a jéggel. Régen minden harcos tanulta. De túl veszélyesnek nyilvánították. Legalábbis Moldan gondoskodott róla. Az apád egy nagyon jó barátja, túl nagy varázslatot használt és sokat egyszerre. Kimerült és az életével fizetett. Ám valójában nem lennék biztos benne, hogy az ereje végzett vele.

A folyosó véget érni látszott. Egy széles terembe értünk melyet a sötétség uralt.

-Talán várnod kellene, amíg megszokja a szemed a sötétet.

-Hol vagyunk?

-Az erdő alatt. -felelte egyszerűen.

A földből pár jegcsap állt ki. Voltak kisebbek és nagyobban. Athenat is most jobban megfigyeltem. Nem igazán úgy nézett ki mint egy harcos. Pisze orra, halvány kék szeme és hosszú ősz haja volt, mely még ez enyémnél is hosszabbra ért szinte a földig. Arcán egy-két helyen már megjelentek a ráncok. Ruhája egyszerű volt.

-Ránk fognak találni és akkor csapdába esünk.

-Nem fognak. Nem láthatja szem ezt a barlangot, hacsak én nem akarom.

-Az is varázslat alatt áll?

-Igen. Ám a varázslat ami benned él, nem túl erős. Túl sok ideig voltál távol..

-Miért számít, hogy távol voltam?

-Mert messze voltál a lélekkristályodtól. A régi időkben úgy tartják ezeket a kristályokat kaptuk, hogy őrizzék az erőnket. Viszont, ha rossz kezekbe kerül és a gazdája távol marad tőle, az ereje halványul. Majd a kristály akár meg is repedhet és szilánkjaira hull.

-Hallottam a régi meséket. Sokáig nem hittem el. De egy ideje...

Odakintről zaj szűrődött be. Athena készenlétbe ugrott. Ám a hangok a bejáratnál maradtak. Egy róka visított fel. A bejáratig futottunk, ám én megtorpantam.

Ismerős vörös bundát pillantottam meg. Már megindultam, de Athena visszatartott.

-Ha most kimész meghalsz. -suttogta. -Az időnk pedig vészesen fogy.

-Te ezt nem érted, ő különleges a számomra.

-Sajnálom... -kezdte, de befejezni már nem tudta, mert hirtelen alakváltást követően kiugrottam búvóhelyemről. Vicsorogva néztem szembe a katonákkal, akik egykor meg engem szolgáltak és Kyellel, aki most rémülten nézett rám.

-Őt hagyjátok békén! Én kellek nektek, nemigaz?

Dühös voltam. A katonák felém indultak, de Kyel gyorsan megragadta a legelsőt és egyetlen roppantással kioltotta a róka életét. Majd felkiáltott, amikor egy másik a vállába kapott. Futva indultam meg az őr felé, és éreztem a szelet ahogy felerősödik. Nem sikerült elkapnom az őrt ott ahol terveztem, így az, bár elengedte Kyelt könnyedén lerázott magáról. Majd szembeállt velem.

-Adja meg magát!

-Soha! -kiáltásom alig halatszódhatott a viharban mely most még erősebb volt. Az őr megindult, majd megtorpant. Követtem a tekintetét. Talpam alatt jégszilánkok törtek elő. Majd az őr felém vetette magát. Ekkor Athena kettőnk között termett. Éles jégcsap csapódott ki a földből keresztülszúrva a katonát. A borzalmas látványtól felnyögtem. Megint lenéztem. Ezt én tettem volna?

Homályosodni kezdett körülöttem minden. Még tettem pár lépést Kyel felé, de a lábaim felmondták a szolgálatot.