Shaera:

Keranra néztem, aki a királlyal együtt a válaszomat várta. Arcáról semmit nem tudtam leolvasni.

-Ha felséged így kívánja. -egyeztem bele a király szemébe nézve, aki felállt, majd hozzám sétált.

-Örülök, hogy a családunk tagja leszel. -mosolygott rám, amit mérsékelten viszonoztam. -Egyenlőre távozhatsz. Kerannal meg kell beszélnünk ezügyben pár dolgot. Az eljegyzést pedig a bálon jelentjük be.

Bólintottam és meghajoltam.

Kis idő múlva már a városban sétáltam néhány őrrel a nyomomban. Levegőre volt szükségem.

-Shaera! -integetett nekem a kislány, aki segitett Kyel megtalálásában. Roya árva volt. Akkor nem is vettem észre milyen szakadt ruhákban jár. Ám azóta jobban figyeltem rá. Keresni kezdtem és mikor megtudtam, hogy árva, meg sem álltam az árvaházig. Mindig olvadozott a szívem, ha megláttam őt. Nevető mélybarna szemei, szinte már pirosan rikító fonott haja és az a reményteljes mosoly, ami az arcán ült idővel mindent el tudott velem felejtetni. Vele egy kicsit újra boldog voltam.

-Roya! -futottam a kerítéshez. -Hogy vagy?

-Jól, most főleg, hogy megint itt vagy! Gyere be!

A kapu felé indultam, mely díszesebb volt, mint a mi árvaházunké. Végighaladtam a folyosón a nagyudvar felé. Ám valahol botok összecsattanását hallottam. Így kitérőt tettem a kis udvar felé. Hiba volt. Amikor megpillantottam Kyelt, ahogy egy fiúra mosolyog és épp fakardokkal vívtak, olyan fájdalmat éreztem, mint amilyet még azon a bizonyos napon sem hetekkel ezelőtt. Körülötte más gyerekek ültek és bíztatták, ki a kisfiút, ki pedig a herceget. Nem vettek észre. Gyorsan sarkonfordultam. Megint csak Roya mosolya segitett. A kislány szorosan magához ölelt, én pedig felnevettem. Szerettem minden gyereket, ő valahogy mégis különlegesebb volt. Mindig vidám volt és remélt. Őt még nem érte sok csalódás, nem ismerte a boldogtalanságot. Hogy is ismerhette volna? Hiszen gyermek volt. Bár látott kegyetlen dolgokat, a szép dolgok elhomályosították ezeket.

-Roya? Miért van itt Kyel herceg?

-Már régóta ide jár.

-Ó, valóban? -kérdeztem őszintén meglepve.

-Igen nagyon kedveli azt a csibész Geletet.

-Csibész? -mosolyodtam el. A kislány szinte duzzogással ejtette ki ezt az egyetlen szót. -Szóval te nem kedveled?

-Azt nem mondtam. De sok bosszúságot okoz a nevelőnőknek.

Vajon Kyel is ilyen lehetett? Biztosan, másképp nem kedvelte volna azt a fiút. Elképzeltem, ahogy egy vörös hajú kisfiút kergetnek a palota falai között. Estrith királyné biztosan boldog volt olyankor...

-Shaera! -Roya kiátása kizökkentett gondolataimból.

-Jajj, bocsáss meg, mondtál valamit?

-Örülök, hogy ma ilyen sokáig tudtál maradni.

-Máskor is eljövök. -ígértem meg.

A kislány szemei felcsillantak.

-Remélem, a herceg is hamarosan visszatér. Gelet nem hisz olyan könnyen az ígéreteknek. Pedig, ha hinne, boldogabb lenne.

Ám, aki minden ígéretnek hisz könnyen csalódik. -gondoltam, de nem mondtam semmit. Bárcsak soha senki nem törné le az ő álmait.

Sokáig integettünk egymásnak a kapuból, míg az egyik nevelő kézen nem fogta a kislányt és visszavitte. A következő néhány napban megtudtam, hogy Kyel körülbelül három éve járt az árvaházba. Én négy éve kezdtem látogatni az otthonit. Támogatta is őket, sokat köszönhettek neki. Törődött velük. Ez pedig még kedvesebbé tette őt a szívemnek. Ám ahogy az első alkalommal elhaladt mellettem a folyosón rezzenéstelen arccal, újra porba hullt minden.

Kerannal igyekeztünk jobban megismerni egymást. Nem volt rossz ember ezt előtte is tudtam. Hisz mindig vigyázott rám. Ahogyan férjnek is tökéletes lehetett volna, de nem tudtam több, mint barátként tekinteni rá. Ám mindketten olyan jellemeknek bizonyultunk, akik a kötelességet mindenek elé helyezik. És kapaszkodtam ebbe a kötelezettségbe.

Kyel:

Tudtam, hogy az árvaházban járt. Láttam őt. A lábam, már indult volna felé, de visszafogtam magam. Nem akartam, hogy megint szenvedjen. Újra kevés időt töltöttem a kastélyban. Az árvaház menedéknek bizonyult. Egy évvel azután, hogy láttam Shaerát ahogy az árvaházat látogatja királyságában, én is itt leltem második otthonra. A gyermekek megkedveltek és megértettem Shaera, miért járt gyakran oda. Eleinte csak anyagi javakkal támogattam őket. Később a nevelők beinvitáltak és onnantól kezdve nem tudtam elszakadni innen.

Amikor először találkoztam Gelettel egy olyan fiút láttam, aki már sok rosszat átélt pedig talán csak hatéves lehetett. Nem játszott senkivel és nem bízott senkiben. Kicsit magmara ismertem. Én is magányos voltam akárcsak ő. Ám As sokat segített abban, hogy ne érezzem a magányt. Geletnek is barátra volt szüksége. Sosem kérdeztem, mi történt vele és ő sosem mondta. Valahogy ez így is volt rendjén.

Asgrim eleinte rengeteget faggatott, de én semmit nem mondtam. Tudtam, hogy Kaia mindent elmond neki. Így nem volt mit mondanom. Ám irigyeltem. Szörnyen irigykedtem, amikor együtt láttam Ast és Kaiát. Boldogok voltak. Olyanok, amilyen én talán sosem leszek. Ez pedig csak komorabbá tette a szívem.

A rózsabál egyre csak közedett. Ha visszatekerhettem volna az időt minden másképp alakult volna. Elmondtam volna mindent. Akkor talán még lett volna idő. Idő, hogy helyrehozzam, amit elrontottam.

Viszont elszalasztottam a lehetőséget. És ezért egyedül magam okhattam.

A sejtésem pedig beigazolódott. Szinte tudtam apám, mit akar tenni. A pletykák, miszerint Shaera és Keran házassága fogja egyesíteni a birodalmakat futótűzszerű hírként kapott szárnyra a szolgálók között. Aminek talán alapja is volt. Hiszen rengeteg időt töltöttek együtt. Shaera pedig minden bizonnyal elfogadta az ajánlatot.

Úgy tűnt végleg elkéstem. Nem kérdeztem egyebet Asgrimtől, csak, hogy mikor akarják bejelenteni.

-A rózsabálon, de..

-Köszönöm. -folytottam belé a szót. Hát persze. A rózsabál.

Shaera:

A palotában izgatott készülődés vette kezdetét. A szolgálók fel-alá rohangásztak, csak egy-egy pillanatra álltak meg, ha valaki az uralkodók közül elhaladt mellettük. Kaiának nem volt ideje beszélgetni, amit most kivételesen nem is bántam.

A ruhámat most varrónők varrták meg, gyakorlatilag felújítva és kipótolva vörös anyaggal, a régi fehér ruhámat, amellyel idejöttem, mivel ezt a fehér anyagot továbbra sem készítették. A ruha gyönyörű lett, nagyon kitettek magukért.

Az idő ólomsúlyként nehezedett rám, annyira lassan tellt. Sokszor csak járkáltam a szobámban.

Majd a bált megelőző estén sokáig képtelen voltam elaludni. Kiváncsiság, félelem, aggodalom, mind egyszerre ostromolták a szívemet. Így inkább felkeltem és az asztalomhoz léptem. A rózsa, melyet Kyel hozott már régen elhervadt. De a kő, mely a közepén volt még mindig az asztalomon hevert. Kezembe vettem az aprócska követ, mely szinte ragyogott. Lehunytam a szemem. Felsejlettek előttem a szép emlékek, melyeket itt éltem át. Majd sóhajtottam.

Visszatettem a követ az asztalra, és az ablakomhoz léptem. Odakint a csillagok fényesebben ragyogtak mint valaha. Csodálatos este lehetett volna...

Végül mégis lett rész😁😄