Connor szemszöge:

Kik vagyunk mi a nagyvilágban, hogy életek sorsáról döntsünk?
Ez meg honnan van?
Nemrég olvastam. Nekem tetszik?
Tetszen csak, de rád ez közel sem igaz.
Kérlek, ne kezdd megint!
De igen, te miattad haltak meg oly sokan, nem tagadhatod többé. Ideje a döndés elé álni.
Ezt meg, hogy érted?
Tudod azt te jól, ne feledd, nemsokára elkövetkezik az idő, amikor már kell egy párt, egy oldal. Ezen gondolkodj el!
Erre azonnal felriadtam. Kanapémon szundítottam el, a lámpa nagyban égett a fejem fölött és a kezemben ama könyvet tartottam, amiben ezt a mondatot olvastam el:
Kik vagyunk mi a nagyvilágban, hogy életek sorsáról döntsünk?
- Fránya hang! - intettem le - Mit akart ez az idióta összevakerálni? Mi az, hogy a döntés elé állni? Badarság! - nyugtattam magam
Mivel aznap volt az esküvő szépen letuhanyoztam, megfésülködtem, fogat mostam és a szobámba mentem.
Ott a tükör elé álltam, hogy megtaláljam az öltözéket, amiben megjelenni terveztem.
Egy sötétkék öltönyt egy ahhoz tartozó nadrággal felöltöttem. Egy sötétkék nyakkendőt kötöttem az átlagos fehér ingem nyakába. Ez elvegeztével szépen magamra fújtam egy emberi ferfikölnit, aminek véleményem szerint nem ia volt olyan rossz illata, férfiasnak éreztem tőle magam.
Ezzel indulásra készen álltam.

Kara szemszöge:

Vagy egy órája ébredtem fel, de már azóta az esküvőre készülődtem. Soha eddigi életemben nem voltam valami izgulós típus. Ebből eredően nem nagyon értettem, hogy ezen minek izgultam. Az a kár, hogy volt egy sejtésem, de az elég valótlannak tűnt. Bár az is megeshet, hogy csak én akartam annak látni...
A tipikus reggeli rutinom futott le. Zuhany, fogmosás, a fésűvel való barátság mélyítése, meg ilyenek.
Magamra öltöttem egy halványkék fodros szoknyájú ruhát, ami a földet súrolta. Begöndörítettem a hajam és tettem bele kék rózsás csattokat. Megigazítottam a ruham tetején a fodrokat, amik a vállamon pihentek és magamra fújtam egy kis kölnit, aminek rózsa ilata volt.
Lemostam az arcomat, de sminket nem akartam feltenni, mert az elég kirívó lett volna, legalábbis szerintem.
Ezzel indulásra kész voltam.

Connor szemszöge:

A kocsimmal már az utcájukban haladtunk csiga tempóban. Néztem a hazakat, lassan és figyelmesen, nem voltak valami szépek, mit ne mondjak. Elégge elszomorított, hogy a legjobb barátom és az angyali arcú Alice ilyen környezetben tengették mindennapjaikat, mikor én nekem mindsnem meg volt.
Pénzem, házam, kocsim, családom és félig-meddig egy aranyarcú Sumo kutyusom is. Egyem a szívét, hogy imádtam.
Leparkoltam és megálltam az ajto előtt. De hirtelen igazán furcsa kerdések merültek fel bennem.
Vajon jól áll ez az öltöny?
Tetszik majd neki a kölnim?
Jól áll-e a hajam?
Hank megtanította nekem, hogy ez a féle izgulas miért van, de az az opció biztos, hogy szoba sem jöhet, hiszen pont ezért voltam ott.
Hogy összetörd a szívét?
Talán, nem tudhatom, hogy mit akarok tenni a szívével...
De igen, szerintem tudod.
Nem, bárcsak tudnám.
Becsöngettem. Vártam pár percet, de aztán kezdtem kissé furcsálni, hogy senki nem jön ki elém.
De eztán szinte abban a pillanatban, amikor elfogott a kétely már tárult is ki az ajtó és lépett ki rajta ő.
Igazán csinos volt a ruhája, a haja és egyből kiszúrtam, hogy nem volt rajta smink.
Ez érdekes...
- Szia Kara!
- Szia Connor!
- Ha szabad megjegyeznem, elbűvölő vagy ma este. - léptem vissza egyet
Egy szál rózsát, kék rózsát húztam ki egy caokorból az ablakban és Karával szembe léptem. Lassan es óvatosan a hajába tűztem a rózsát.
Elég kínos volt a pillanat, mivel egy apró érintéssel véletlenül hozzáertem Kara homlokához, ahogy próbáltam tökéletesen a hajába igazítani.
Hirtelen megfogta a kezem és segitett igazgatni, aztán óvatosan lehúzta.
- Connor, ez így töléletes. - mosolyodott el - Köszönöm. - nézett mélyen a szemembe - Fess vagy ebben az öltönyben. - jegyezte meg
- Ó, köszönöm nekem is nagyon tetszik. - húztam ki magam - Mehetünk?
- Persze.
Kocsiba pattantunk és némi beszéd szerű megszólaláson kívül az egész utat a motor selymes duruzsolásának megfigyelésére és elemezésére szenteltük.
Mikor megérkeztünk csodás látvány fogadott bennünket.
A hely egy hatalmas virágos puszta közepén volt, valami kis etterem lehetett. Megjegyzem, ezen a pusztán rendkívül nehéz volt leparkolnom, de valahogy megoldottam a dolgot.
Az étterem is gyönyörű volt. Régies hangulatát sötétbarna gerendáinak köszönhette, amit megkoronázott a rózsák fedte fal ablakain csücsölő muskátlis cserepek hada. Az egész helyet kellemes sárgás fény vette körül, ami az ablakokon szűrödött ki.
A benti látvány sem hagyta cserben a helyet.
Az ingbe öltözött pincérek szépen komótosan járkáltak és italokat osztottak a csinosan feltözött vendegeknek. Az asztalok roskadásig tömött tálcákkal voltak tele, amiknek az illata keveredett a kellemes virág illattal. Halk balcsevely zajai hallatszódtak a teremben és lila szallagok, amik passzoltak a függönyhöz és az asztalteritőkhöz lógtak gondtalanul a levegőben.
Egy hatalmas asztal mellett sorakoztak székek.
Egy ideig beszélgettünk Karával, aztán ketté válltak útjaink és más-más beszélgetőpartnerhez csapódtunk. Viszont nem tudom miért kellett annyit bámulnom őt, reményeim szerint észrevétlenül.
Ne feledd!
Nem feledek...
De egy dolgot már biztosan tudtam:
Karánál még a mennyasszony sem lehet szebb.
Még egy kevés tarsalgás után, amit egy kedves idős úrral folytattam le, jött is a nagy bejelentés, hogy ideje megesküdni.
Karával egymásba karolva mentünk ki a kertbe, mosolyogva. A látvány pedig itt sem maradt el.
Három vagy négy boltív alatt sétáltunk át, amiken rózsa futott fel, halványkék és lila színben pompázva. A székek szorosan egymás mellé voltak rendezve, némelyik már el is volt foglalva. A fodrokka és csipkével díszített székekhez passzolt az emelvény, amin állt a legnagyobb boltív, ami alatt már álldogált az anyakönyvvezető. Az órajára pillantott, aztán topogott még egy keveset a márványemelvény hideg padlóján.
A boltív mögött hatalmas táncparkett várta az izgatott táncos lábú vendégek seregeit. Előtte egy színpad, ami egyenlőre még üres volt.
Szépen helyet foglatunk a legelső sorban és vártunk.
Nagysokára megérkezett Markus, aki egy elegáns öltönyt öltött magára.
Hogy te mekkora humorzsák vagy...
Köszi, tudom.
Megállt az anyakönyvvezetőnél és váltott vele pár szót, aztán pár percig vártunk, mire megszólalt az orgona szó.
Három android koszorúslány haladt vegig a lila szőnyegen, és dobalták a rózsaszirmokat, miközben bájosan mosolyogtak. Pár lépéssel utána mdgérkezett a mennyasszony is. Elegáns, hosszú és fodros fehér ruha volt rajta, a hajában az esküvő növénye, a lila rózsa díszelgett. Kedvesen mosolygott és úgy sétált végig a szirmokon az oltár elé.
Aztán Markussal szembe állt és mélyen egymás szemébe néztek.
- Kedves egybegyűltek, igazán pompás és jelentős nap ez a mai, főleg eme két ifjú számára, akik eme nap tervezik összekötni életüket. - mosolygott rájuk
- Irtatok fogadalmat?
- Igen. - mondták egyszerre
- Akkor a hölgyeké az elsőbbség.
- Markus, már nagyon régóta ismerlek és már barátokként is mindig támogattuk egymást minden helyzetben, mivel a sors egyikünkkel sem volt valami kegyes, de én úgy hiszem, hogy pontosan ezért akarom, hogy ne csak most, hanem életem végéig a támaszom legyél, mert szeretlek. Mert mi összekovácsolódtunk és ma ez hivatalossá lesz. - fejezte be, mire mindenki meghatódott
- North, mindigis azt hittem, hogy egy android sokféle érzelmet érezhet, de szerelmet nem. Viszont jöttél te és teljesen megvaltoztattad ezt az elkepzelésemet, de szerencsére kellemeset csalódtam. Szeretném, hogy örökre velem maradj és ráébresz, igenis szerelmes vagyok. - lépett közelebb
- Ha bárkinek ellenvetése van eme frigy ellen, szóljon most, vagy hallgasson örökre. - emelte fel a kis könyvét
Kara mellém hajolt.
- De, nekem van, túl gyönyörű a mennyasszony. - kuncogott
- De nem olyan gyönyörű, mint te. - pirultam el
Már megint.
Mi már megint?
Te kis huncut Connor...
A pár egymásra nézett és szinte abban a pillanatban el is csattant a nagy csók köztük. Mindenki állva tapsolt.
A mennyasszony vidáman hajította el a csokrot, amit nem Kara kapott igaz el, de nem tűnt miatta szomorúnak.
A délutánt még ott töltöttük, tánccal, meg ilyesfajta dolgokkal, na meg persze beszélgettem Markussal is.
De az este eljött akár akartuk, akár nem és a hosszúra nyúlt mennyegző végéhez értünk.
A vendégek lassan hazamentünk, köztük mi is.
Kara háza előtt viszont megálltam.

Kara szemszöge:

- Még egyszer nagyon hálás vagyok, hogy segitettél nekem, majd visszaadom. - suttogtam
- Ugyan már nincs mit. - intette le - A barátok többet érnek a pénznél.
- Igazad van. - léptem vele szembe
A legnagyobb meglepetésemre, átkarolta a derekamat és mélyen egymás szemébe néztünk.
- Olyan szépek a szemeid. - bókolt
- A tieid is. - jegyeztem meg
Egy kicsivel közelebb húzódott, az ajkamra pillantott. Sosem láttam ilyennek Connort, nagyon furcsa volt.
- Szabad? - kérdezte magahoz kepest ijesztően magabiztosan
- I-igen. - dadogtam
Azzal közelebb húzódótt és olyan történt, amire nem szamítottam.
Az irtó helyes, de betegesen kötelességtudó főnököm megcsókolt engem.
Ráadásul csodás volt...

Sziasztok!
Nem vagyok egy romantikabaró, de remélem tetszik ez a különkiadás. Mindent megtettem a jó minőség érdekében.
Véleményt kérek!
Puszika!