Connor szemszöge:

A tegnapi nap eléggé mélyen megbújt emlékeket hozott elő belőlem és ez kissé különleges nappá tette.
Karán kívül csak Hank tudta, hogy megtartottam a bizonyítékokat. Ez pedig eléggé felizgatott, és nagyon olyvást tűnik, hogy ezt a rendszerem egy kis túlmelegedéssel hálálta meg. Ami miatt ugye nem mehettem be a munkába. Inkább bebújtam egy takaró alá a kanapén egy jó kis könyv társaságában és magamhoz hívtam Sumo-t, akit erre az utolsó 3 napra áthoztam hozzám, mert olyan magányos volt Hank nélkül, pontosan, mint én is.
Mi van Connor, te is egy aranyos kutya lettél, hogy ilyen szomorú vagy Hank nélkül?
Valamilyen szempontból igen, de ez kissé túlzás, Hank nem a gazdám.
De te mégis egy kutyus vagy.
Sumo felugrott a lábamra és a combomra hajtotta a fejét. Megsimogattam, amire ő megnyalta a kezemet és elmosolyodtam.
- Jól van már Sumo, én is nagyon szeretelek. - súgtam
Éppen belekezdtem volna a jó kis könyvembe, mikor megszólalt a csöngő.
Felvontam a szemöldököm.
- Megyek már. - mondtam és felálltam
A farmeromat jobban felhúztam, a szürke pulcsimat meg összehúztam, hogy ne látszon ki a fehér trikóm.
Aztán, így, hogy a külsőm már kifogásolhatatlan volt nyitottam ajtót.
Kara és Alice álltak az ajtóban. A kislánynál ott volt egy plüssróka és egy mesekönyv, a nő pedig magához húzta.
- Szia Connor, bocsánat, hogy csak így rádrontottunk, de Alice akart ennyire jönni és nem tudtam nemet mondani neki. - nézett Alice szemébe
- Connor bácsi beteg és én elhoztam neki Ravaszdit. - ugrott egyből a nyakamba
- Én is nagyon örülök, hogy újraláthatlak Alice. - öleltem magamhoz - De én nem vagyok beteg.
- De igen, nem mentél dolgozni, és anyu azt mondta, hogy nem érzed jól magad. De Ravaszdi majd segít meggyógyulni, mint nekem, amikor túlmelegedik a rendszerem. - mondta kedvesen és a kezembe nyomta a rókát
- Köszönöm Alice, kedves, hogy aggódsz miattam. - mosolyodtam el
Beinvitáltam őket. Aztán Karával bementünk a konyhába, míg Alice Sumo-val játszott.
- Hogyhogy nincs iskolában Alice? - kérdeztem őt
- Most nem volt rendes nyári szünet, mert nemrég vezették be az új rendszert és a zavar miatt kelletz csak visszamennie Augusztusban, de most kaptak 3 hét szünetet, hogy valamennyit tudjanak itthon maradni. - magyarázta - Csinálok neked egy teát. Milyen filtered van itthon? - kérdezte kedvesen
- Citromos zöldtea a felső fiókban. - feleltem
- Alice, kérsz teát? - kiáltotta
- Igen. - hallatszott a hangja
- Szóval szünet van. Akartok menni valahova? - fordultam felé - Szívesen kiadok szabatságot, keményen dolgozol, megérdemled a pihenést.
- Nagyon kedves tőled, de nem vagyunk olyan anyagi helyzetben, hogy bárhova utazgathassak vele. - mondta szoklmorkásan - Pöppet meg vagyunk szorulva. A házat még nem tudtam fizetni, vagyis a lakbért.
- Nem tudnék esetleg segíteni? Van azért rendes félretett pénzem, tudnék kölcsönadni. - ajánlottm fel
- Nem fogadhatom el tőled Connor. Nagyon kedves tőled, de már így is sokkal többet foglalkozol velem és a bajaimmal, mint kéne. - szöktek könnyek a szemébe - Nagyon félek tőle, hogy nem tudom, majd felnevelni Alice-t, de nem akarom, hogy elvegyék tőlem. Nem tegetik meg! Mi összetartozunk. - kezdett el zokogni
Egy masodpercig csak néztem rá, aztán óvatosan magamhoz öleltem, mert nem voltam benne, hogy ilyet illik, de nem akartam, hogy Alice meghallja.
- Jól van. Minden rendben lesz.  Ha mást nem Alice miatt fogadd el. Rendben? - nézten mélyen a szemébe
- Igazad van. - mondta
Lefőzte a teát és leültünk mindahárman, bocsánat, négyen, mert ugye ott ült Sumo, pontosabban csak lihegett és nyálatzott, de hát ő már csak ilyen volt.
Beszélgettünk mibdenféléről, az iskolaról munkáról, barátsagokról és állatokról is esett azért egy pár szó.
Miután Kara kiment a konyhába, hogy kimossa a bögrét, Alice odaült mellém a kanapéra.
- Mondjak neked egy mesét? - kérdezte - Anyu is mindig mond nekem mesét, mikor nem vagyok jól. - mesélte
- Persze, miért is ne. - bólintottam rá
- Volt egyszer egy kiscica, aki magasra mászott a fán és nem számolt vele, hogy megszédülhet- így leesett onnan. De mielőtt leesett volna a földre egy kedves kutyus mefmentette. Aztán a cica vele maradt és a kutyus felnevelte az apró cicát. Ezzel azt akarta megmutatni a kutyus tudatni a többi kutyával, hogy a cica nem volt soha különb nála. És a többi kutya abban a percben rájött, hogy mi a fajok közötti különbség igazi értelme. - fejezte be
- Nem értem ezt a mesét. - ráztam meg a fejem - Hogy érted? - néztem rá
- Na, hogy vagyunk? - ült le mellénk Kara, ezzel félbeszakítva a mi kis társalgásunkat, mit azért szerettem volna lezárni, de ez már nem adatott meg - Alice szívem, mennünk kéne mostmár. Connor ma itthon marad, de nekem menni kell dolgozni. Téged meg átviszlek ahhoz a barátnődhöz, rendben? - fogta meg a kezét
- Nem maradhatok inkább Connor bácsival? - nézett rá esedezve
- Nem, nem Connor bácsi most nem érzi jól magát, pihennie kell. - mosolyodott el
Azzal kisétáltak a nappaliból, felvették a cipőjüket és Alice adott egy puszit az arcomra. Karával elköszöntek én pedig sokkal vidámabban feküdtem vissza a takaró alá a kanapéra.

Kara szemszöge:

Pár percre rá beértem az örsre. Ezelőtt elvittem Alice-t a barátnőjéhez és buszra pattantam.
Bementem az asztalomhoz az üvegfal mellett és leültem. Magam mellett láttam a két névtáblát:
Alfonz
Perton
Szóval Adam Alfonz is volt. Szép név, igazán szép név. Odaléptem először Scott asztalához.
Először egy képet pillantottam meg két macskáról. Egy fekete és egy fehér cicus nézett vissza rám.
Aztán elszórva az asztal közepén rendezetlenül akták voltak letéve. Felteszem a régi ügyei közül egy pár.
Átnéztem Adam asztalára. Azon sokkal érdekesebb dolgok fogadtak. Először is egy képen akadt meg a szemem, már megint. Rápillantottam. Egy fotó volt az, egy koncertről. Mellette meg egy másik kép volt. Arra is vetettem egy pillantást.
Az viszont eléggé más volt. Az előző kép egy hangos és nagyszabású koncerten készült selfie volt a színpad mellett, ez pedig egy kép egy csendes, békés és egyszerű erdőről. A képen csak ő volt túrafelszerelésben és egy fának dőlt.
Az asztalon volt még egy névjegykártya ks egy pszihológusról, aki elég kedvesnek látszott.
Egy új akta, amire ez volt írva:
Torlanh ügy
Nyomozótársak:
Connor Anderson Hadnagy
Scott Perton Nyomozótiszt
Kara Imladar Nyomozóasszisztens
Igen. Azóta én is felvettem vezetéknév szerűséget, mert ez nem volt a legnormalisabb. Már az én asztalom sarkán is ezzel a névvel díszített kártya volt látható.
Fogtam magam és újra leültem.
Ezt jól is tettem, mert azon a pillanat leforgása után a két ferfi be is lépett a szobába. Együtt húztak ide egy nagy táblát, olyan, amilyet az emberek használtak úgy 20 évvel ezelőtt.
- Egy relikvia. - jelentette ki Scott - Nem kellett senkinek és szerintem hasznosabb, mint a hologramm. - mondta
- Szerintem is jó lesz. - bólintott Adam
- Volna egy ötletem. Mi lenne, ha megismerkedős órát tartanánk? - vetete fel a barna hajú
- Remek, mint a csoportterápiámon. - sóhajtott - Mintha el sem szabadultam volna. Rendben, azt hiszem, ez talán egy normális ötlet. - egyezett bele
Összehúztunk 3 széket az asztalok közé és leültünk.
- Ki kezdi? - kérdezte Scott
- Hölgyeke az elsőbbség. - nézett rám Adam
- Akkor én kezdek. Jól van. - vettem nagy levegőt - Kara Imladar vagyok. Meg a forradalom előtt inditottak újra. Barátsagot kötöttem egy ember lányával, akivel elszöktünk, mert az apja verte őt. Ekkor jött a forradalom, amibe mi csak belecsöppentünk. Sok minden történt, meghalt egy barátunk értünk, és velünk, találkoztam Markus Elnökúrral, aki akkor még csak Hadvezér volt. Connor üldözte őket, de aztán felnyílt a szeme és átállt mellénk. A forradalom alatt talalkoztunk egy kicsit. A harcok után felhívott és bocsánatot kért. Mi Kanadába költöztünk, aztán, mert ott nem tudtunk megélni, vissza ide. Most itt tartunk, asszisztens vagyok. - fejeztem be
- Ez igencsak szomorú. - sötétedett el a barna szempár, a zöld pedig csak együttérzett, de meg sem rezzent
- Jöhetek én? - sipítozott Scott
Én és Adam egy pillanatra egymásra néztünk. Kissé elvesztem a zöld szempárban. Hogyan lehet valakinek ennyire rejtélyes a szeme? Ráadásul nagyon szép szemei voltak. Olyannyira, hogy kissé lesokkoltam.
- Felőlem persze. - vagta rá - Kara?
- Igen, igen, persze. - kaptam el a tekintetem róla
- Oké. Scott Perton vagyok. Remek családban nevelkedtem egy Indonéziai faluban. Utána ideköltöztem. 8 testvérem van, én vagyok az 5. gyerek. Eleinte festőnek készültem, de a feleségemet megölte egy rabló és akkor megfogadtam, hogy segíteni fogok olyan embereknek, akiknek a szeretteit bántották. - fejezte be - Szóval visszamentem az egyetemre és egy nyomozói diplomával tértem vissza.
- Ez nagyon szomorú. Részvétem. - néztem rá - Adam bólintott
- Akkor gondolom, most nekem kell kiteregetni a magánéletem. - sóhajtott fel és a szőke tincseit eligazította, hogy ne lógjanak a szemébe - Új-Zélandon születtem 22 évvel ezelőtt. Egy elég erős alultapláltsággal születtem és nem hitték, hogy túlélem. Apám katona volt és úgy nevelt, hogy én is azzá legyek. Egyszer elment és sosem tért vissza. Anyám belebetegett a bánatába és nekem kellett gondoznom őt, mikor még csak 8 éves voltam. Eladtam minden játékomat és 1 éven keresztül nem jártam iskolába, mivel nem hagyhattam őt magára. De ez nem volt elég a sorstól, mert egy szerencsétlen gyógyszertúladagolás miatt meghalt, amit egy kardiológus követett el, persze véletlenül. Ezekután apám egyik jóbarátja fogadott be maga mellé. Felesége nem volt, szóval csak ketten voltunk. Évekig voltam nála. Konkrétan egymásnak voltunk ketten a világon. Nekem olyan volt, mint az apám. De ő is el kellett, hogy hagyjon. Egy éjszaka kémek törtek rá és végeztek vele. Reggel találtam meg a testét. Ezekután, 15 évesen árva lettem. Arvaházba kerültem 2 évre és pszihológushoz kellett járnom. Ilyenkor járhattam újra iskolába, folytattam a tanulmányaimat, amit egy ideig szüneteltetnem kellett a nevelőapám halálakor. Itt is fordulópontra jutott az életem. Felvettek egy katonaiiskolába. Ott tanultam sokáig, sajnos nem volt bentlakásos, de egy régi álmom vált valóra, szóval mimdegy is volt. Ezután itt képzettséget kaptam, mint katona 19 évesen. Fél évet szolgáltam a tengeren, aztán 1 és fél évet a CIA ügynökei közt töltöttem. Szabadidőm alatt tanultam nyomozónak. 1 évig visszavonultam és letettem a nyomozói diplomámat. Ekkor elengedtek a CIA fejesei és most itt vagyok. Detroit kellemes hely, remélem itt nem kell olyan dolgokat átélnem, mint egész eddigi életem alatt csak a rossz dolgok jutottak nekem. - fejezte be
Erre nem tudtunk semmit se mondani Scott-tal. Én csak zokogtam, hogy ez mennyire szomorú volt.