Kara szemszöge:

Egy átlagos szombati nap volt. Aznap ugye nem volt munka és Alice egy barátjánál aludt. Én pedig egyedül voltam a házban. Egészen addig, amíg ki nem mozdultam.
Csak ott álltam a temetőben, a nő sírja előtt és magam sem tudtam, hogy mit kerestem ott. Szimplán csak néztem le a kőre, amin ott ált:
Ugyan miért lennél egyedül?
Felette pedig egy kis kereszt volt. Ez volt az egyedüli végrendelete, hogy ezt a szöveget írják ki a sírjára, ha meghal.
- Ugyan miért lennél egyedül? - olvastam fel hangosan
- Hát nem is vagy egyedül. - hallatszott mögülem a hang
Az a hang, ami nem volt kétséges, hogy ki birtokában állt.
- Jól rám ijesztettél. - mosolyodtam el
- Miért álldogálsz itt egyedül? - lépett mellém
- Miért, kivel álldogáljak itt? - néztem rá
- Mondjuk velem. - jelentette ki
- Miért ne? - mosolyodtam el - Akkor álldogáljunk együtt. - léptem közelebb - Örülök, hogy itt vagy. - súgtam
- Én is örülök. - nézett rám kedvesen - Figyelj! Szeretnék bocsánatokt kérni azért, ami a nő halálánál történt. - szégyellte el magát
- Egyáltalán nem vagyok rád mérges, mert semmi szégyelletes nem volt az akkori viselkedésedben. De egy dologra szeretném, ha választ adnál. - fordultam felé
- Mi volna az Kara? - kérdezte
- Miért ugrottál elém?
- Ez volt a kötelességem. - jelentette ki, s közben mereven bámult maga elé
- Még valami? - kérdeztem kíváncsian
- Nem tudom. - vallotta be - Ezt tartottam helyesnek.
- Köszönöm, hogy őszinte választ adtál  nekem. Igazán jól esik, hogy megbízol bennem.
- Hát az igaz, hogy nem sok mindenki érdemelte ki a bizalmam. Ott van Hank, Sumo, Alice, meg persze te. - sorolta
- Tényleg elég kevesen. - erősítettem meg - Szóval tényleg jól esik.
- Te is bízol bennem? - fordult felém
A szemében kíváncsiság, meg remény volt. Biztosra tudtam, hogy ez sokat jelentett neki.
- Hát persze! - mosolyogtam
- Örülök. - felelte - Jut eszembe, minden ügyünk után elmegyünk pizzázni Hankkel. De ezen a héten még nem ér haza. Van kedved eljönni velem?
- Persze. - válaszoltam
- Akkor jó. Nincs messze, sétáljunk!
- Rendben.
Azzal elindultunk. Vagyis ő ment én meg követtem. Egész jól elbeszéltük az időt. Ő viccelődött, én nevettem, én meséltem, ő hallgatott. Ijesztően jó hallgatóság volt. Csak bólogatott és egy szóval nem szakított félbe, csak a mondandóm végén kérdezett vissza. De egyben furcsa is volt. Hol nagyon megeredt a nyelve, hol meg harapófogó segítségével kellett kiszednem belőle egy saját, hosszabb hozzáfűznivalót, vagy véleményt.
Csak sétálgattunk az utcák között és időnként vitattuk a munkát, meg az eféléket, aztán lassan odaértünk.

Connor szemszöge:

Minden alkalommal ugyanoda mentünk. Nem szeretem a változást, nem nagyon bírom elviselni a dolgok cserélődését és ezt a jó, öreg Hank jól tudta is rólam. De Kara is remek társaságnak bizonyult. Hallgatott, bár az csak ritkán fordult elő. Nevetett a vicceimen és voltak jó történetei. Sokat mesélt Alice és az ő életéről. Kissé sajnáltam őt, hiszen azok a körülmények.
- Szeretnétek elköltözni majd? - néztem rá kíváncsian
- Majd valamikor igen. - mondta
- Jut eszembe. Már küldtem el pénzt postán, igaz? - érdeklődtem
- Már igen. - bólogatott
- És pontosan megkaptad?
- Igen. - nézett fel rám - De ne essen több szó rólam. Veled mi van?
- Hát lett egy új bizalmasom, nemrég frisdítettem a szerverem és most majd még meg kell etetnem Sumo-t is.
- Nem történt semmi olyan, ami érdekelne, vagy fontosabb?
- Nem.
- Értem.
Leültünk és megvettem a pizzát. Ő ette meg a felét én meg a másikat, és közben beszélgettünk. Már megint előjött a munka, de láttam az arca vonásain, hogy ez nem nagyon kötötte le az érdeklődését, sźovál témát váltottam.
- Beszéljünk valami másról? - tettem fel a kérdést
- Persze, jó volna. Például te mit gondolsz a nőről? Tudod, akit megöltek.
- Szerencsétlen eset volt szegény. Rémes élete lehetett. - mondtam
- Komolyan? - nézett rám izgatottan - Én is pont erre gondoltam. Úgy sajnáltam, amikor a sírjánál álltam.
- Akkor ezért mentél oda?
- Nem. - felelte
- Akkor miért? - tettem fel a kérdést
- Nem szeretném elmondani. - mondta
- De bennem megbízhatsz.
- De nem szeretném. - mondta ideges hangon
- De hát...
- Csak nem szeretném! - pattant fel - Nem érted! Nem szeretném, ezen mi nem érthető? - kiáltotta
- Sajnálom, nem tudtam. - álltam fel én is
- De ezt értened kell! - sipította
Fogta magát és kirohant az ajtón. Én meg futottam utána, aztán megálltam az ajtóba. Még pont elkaptam a csuklóját.
- Kara ne haragudj, nem tudtam! - néztem rá reménykedve
- Jó. - lépett közelebb - Ennyire tudni akarod, hogy miért voltam ott, Connor? Mivel nincs jobb dolgom, mert egy lepratanyán élek egy gyerekkel, akit nem biztos, hogy elfogok tudni tartani. Félek a jövőtől, mert mindig csak megaláztak, de az a legrosszabb, hogy benned megbízom. Mert ez ijesztő. Sosem bízom meg senkiben ennyire kevés idő alatt, és te a főnököm vagy. De talán azért voltam ott, mert reménykedtem benne, hogy te majd követsz engem, vagy ott leszel. Nem tudom miért. - sipítozta - És most, hogy elmondtam nem tudom miért vagyok kiakadva rád. Es tök olyan, mintha ittam volna, de nem és ez rémes. Szóval megyek mielőtt, mielőtt, még pánikrohamom lesz. - hadarta és elrohant
Én pedig csak tágra nyitott szemmel bámultam utána.