Hogy mi lesz a következő jó cselekedetem? Fogalmam sincs. Ugyanis Milán annyira zavarba hozott a jelenlétével, hogy sikeresen összehadováltam egy csomó mindent egy bizonyos krumpli pucolásról, amit elfelejtettem, és ami miatt sürgősen haza kell mennem... 

Kínos. 

Mint, ahogy az összes helyzet az életemben.

Igazából nem tudom miért jöttem tőle zavarba.. talán mert nem éreztem ilyen kedvességet senkitől az utóbbi napokban? Főleg nem egy olyan személytől vártam volna, aki nem áll hozzám olyan közel. De mit beszélek, akik közel állnak hozzám se tudnak normálisan állni hozzám! Elég volt ehhez belépnem a konyhába, hogy rájöjjek...

- Mégis merre voltál? - csattant rám apám, mire összehúztam magamat. Úgy emlékeztem, hogy szóltam, hogy elmegyek biciklizni.... vagy azt csak álmodtam? 

- Mondtam anyának, hogy...

- Nem érdekel mit mondtál anyádnak! - dörrent fel. - Tőlem kell elkéredzkedni! - mutatott magára, miközben a felesége durcásan emelte magasba az orrát. Sosem volt egy példa házasság a szüleimé, de azt hiszem a mostani konfliktus harapódzott el a leginkább... ha nem lennének ennyire ódivatúak a szüleim azt mondanám ebből válás lesz. De szerintem túlságosan foglalkoztatja őket, mint mondana akkor rájuk a falu... főleg anyát... Hiszen apa már túl van egy váláson, de anya nem bírná elviselni, ha azokhoz tartozna, akiket idáig úgy megvetett. 

-Nem akarok még egy ilyet! Most pedig a szobádba! - mutatott a lépcső felé, én pedig némán szaladtam fel rajta, egyenesen a küldött helyiségbe érkezve meg. 

Újból egyedül voltam és a mai napot elemeztem... Túl sok minden történt velem egyszerre. Azt hiszem hetek kellenek, hogy ezt feldolgozzam.

 Természetesen annyi időm nem volt rá... 

Két nap ennyi szabadságot kaptam. A harmadik nap reggelén egy üzenet várt a felébredésemkor.

"Szia! Akarod még folytatni a fogadásokat? Ha igen, ma 7kor a pályánál."

Zsibongott a fejem Milán üzenetétől. Az a magabiztosság, ami a múltkori találkozásunkkor megvolt, most egy üzenettel kiszállt belőlem. Igen, akartam folytatni a fogadást, jobb ember akartam lenni és tudtam, hogy ezt egyedül nem tudom megvalósítani. Jelenleg pedig az egyetlen személyt, aki segíthet rajtam egy fogadással kötöttem magamhoz... iszonyatosan szánalmas vagyok. 

Egy hét volt még a nyári szünetből és utána egyre többször szembe kell majd néznem a legnagyobb félelmemmel. Danival. 

Természetesen mindenkit kerültem jelenleg, de ő volt az a személy, akit ha messziről is megláttam hanyatt homlok menekültem a másik irányba. Mindenki előtt szégyellem magam, de talán előtte a legjobban. Tudtam, hogy sose fog már ugyanúgy tekinteni rám, de azt reméltem egyszer majd elérem, hogy ne az utálat villogjon a szemében, amikor meglát...

Ehhez viszont tettekre van szükségem. Mély levegőt vettem és gyorsan írtam egy OK választ a fiúnak. 

Amikor lesétáltam a konyhába, belehajoltam a hűtőbe. Ma nincs edzésem, mert Jankával és a többiekkel versenyre készül apa. Viszont a karámok takarítása még mindig az én feladatom. Korábban felváltva végeztük a testvéreimmel, de most büntetésként az egész istálló az én feladatom. 

Elhúztam a számat, amikor észrevettem, hogy nincs a kedvenc joghurtomból, ezért a lekvár után nyúltam. Muszáj volt valami édeset reggeliznem. Ahogy kipakoltam az asztalra, megjelent az ajtóban az öcsém, Misi. Nem titkolta az ellenszenvét. Amikor meglátott egy olyan grimaszt vágott, amiből tisztán éreztem, mennyire nem kívánatos a személyem. 

Milán szavai csengtek a fülemben. Azt kérdezte nem e az én hozzáállásommal van gond? 

- Kérsz egy lekváros kenyeret? - mutattam a gyümölcs sziruppal teli üvegre, miközben leültem az asztalhoz. 

- Utálom az eperlekvárt. - húzta el a száját. Felpillantottam rá. Ez nem volt igaz, vagyis még a múlthéten örömmel kent belőle a palacsintájára. 

- Süssek tojást? Vagy főzzek virslit? - próbáltam kedves mosolyt ölteni és nem engedni, hogy a megvető tekintete hatással legyen rám. 

- Fejezd be a nyalizást... Elment tőled az étvágyam! - azzal hátat fordított nekem és kiviharzott a konyhából. Kiengedtem a benntartott levegőt és az erőltetett mosoly rögtön leszaladt az ajkaimról. 

Nem. Ezt nem csak beképzelem. Az öcsém biztos, hogy ki nem állhat. 

A nap további részében az istállóban voltam. Mindenkit elkerültem és amikor végeztem a munkámmal sem jöttem ki onnan. Inkább Csillag bokszába mentem és befordultam a kis világomba. Mindig ezt tettem, amikor nem tudtam beolvadni a valóságban lévő történésekbe... ilyenkor saját történetet alkottam. Családokat, szerelmeket, kalandokat, főhősöket. Eleinte papírra írtam a történeteim, de mára már a telefonomban vagy a gépemben vannak a képzeletem szüleményei. 

Későn mentem ebédelni, hogy még véletlenül se kelljen senkivel leülnöm egy asztalhoz. Így is elég kínos volt, nem akartam tovább fokozni azzal, hogy még valakinek elveszem az étvágyát. Evés közben ért a felismerés, hogy ma nem tudok csak úgy elmenni. Apától kell elkéredzkednem... alapjáraton a szüleimnek csak formaságból szóltam, ha elmentem. Igazából sose zavartatta őket, ha elmentem sétálni vagy meccset nézni a lányokkal. De... a pár nappal ezelőtti beszélgetés után, féltem elé kerülni... hát még kérni tőle ilyesmit..

Épp Janka edzéséből jött fel, nevetve  dicsérte a lányt és megpaskolta a lova tomporát, ahogy az tovább haladt vele az istálló elé. Élesen beszívtam a levegőt. Jó kedve van. Idáig sem volt gond, most sem lesz. Jó kedve van. Vagyis volt... amint meglátott elfintorodott és karba tette a kezeit. 

- Mit akarsz? - vetette oda nekem, mire rögtön ráharaptam az alsó ajkamra. Úgy látszik már a látványom is elveszi mindenkinek az örömét... 

- Szeretnék elkéredzkedni... - kezdtem tétován. 

- Nem. - vágta rá, és továbbindult. Először hagyni akartam, de aztán váratlanul mozogni kezdett a szám. 

- A múltkor a pályán hagytam a felsőm! - szóltam utána. - Vagyis azt hiszem... mert sehol nem találom... csak megakarom ott is nézni. - a férfi megforgatta a szemeit. Láthatóan nem akart elengedni, de olyan kifogást találtam, ami elég jó volt ahhoz, hogy mégis elengedjen. 

- Rendben. De ne legyél sokáig oda.. ha nem találod, akkor nem lesz meg és kész! - intett,  majd Janka után sietett. Nagyokat pislogtam, és nem tudtam eldönteni most mit csináltam. A jó cselekedeteim miatt mondtam ezt apámnak, de ezek ellenére mégis csak hazudtam neki...

Nem engedtem, hogy ez elbizonytalanítson. Felültem a bringámra és a megbeszélt hely felé indultam. Milán már ott várt engem. Labdájával dekázott a pálya szélén, és még akkor sem hagyta abba, amikor megjelentem. Hiába köszöntem, annyira koncentrált, hogy rám se hederített. Elhúztam a szám, nem esett jól, hogy levegőnek nézett, de legalább ez jobb volt, mint a családom reakciója, amikor a közelükbe megyek. 

Csendben vártam, hogy abbahagyja a labdázást és közben akaratlanul is megfigyeltem. Magas volt, és 18 évének megfelelően külsőleg is felnőttesen kezdett kinézni. Csapzott barna haját sosem állította be, mindig a szél, vagy a keze rendezte, ennek ellenére mindig jól állt neki. Égszínkék szemei voltak azok, amik pedig olyan furcsa érzést keltett bennem, ha rám nézett. Ridegnek és komolynak éreztem a tekintetét, a szemei... a szemei mégis szinte vonzottak hozzá. 

A labda elgurult és ő nem tudott a lábfejével eléggé nyújtózkodni, így végre vége lett  a dekázás sorozatának. 

- Mennyi lett végül? - kérdeztem egy suta mosolyt erőltetve magamra. Ő rám kapta a fejét, és úgy nézett rám, akinek csak most esik le, hogy én is jelen vagyok. 

- 94 - mondta kurtán, mire bólintottam, jelezve, hogy szép teljesítmény. Hozzám képest legalábbis biztosan. Nekem az is nagy szó, hogy a múltkor eltaláltam a labdát. 

- Na? Mi lesz a második jó cselekedetem? - nyújtottam tovább a kényszeredett mosolyom, miközben bámultam az ég tiszta tekintetébe. - Nincs sok időm, apának azt mondtam a felsőmet jöttem keresni.... - elhúztam a számat, és vártam, hogy érkezzen a lekorholás, de nem kaptam választ. - Nem akartam hazudni apának, de különben nem engedett volna el... - kezdtem el hadarni. - Nagyon ki van rám akadva és ez is a büntetésem része... - behunytam a szemem, mert a srác még mindig nem nyikkant meg. - Tudom, hogy nem volt jó emberhez méltó, hogy hazudtam neki, de nem volt jobb ötletem, hogy eljöhessek. Tudod ez még nagyon új nekem, nem tudom, hogyan tudok jó döntéseket hozni és a legtöbbet olyan gyorsan kell meghozni... 

- Betti... - mordult fel, mire rögtön befogtam a számat. Szemeimet lassan kinyitottam és félve felnéztem a fiúra, aki csak megrázta a fejét a sok locsogásomra reagálva, majd közelebb lépett hozzám és megállt előttem. Mélyen a szemeimbe nézett, miközben csípőre téve kezeit megszólalt mély bariton hangján: - Akarod tudni mi a következő feladatod? 

Hello!

És ti akarjátok tudni mi a következő feladata Bettinek?
Ti mire tippeltek?

Kellemes nyarat! 
Blacky

___________