Látogató járt a Mancuso család házában. Vendégnek aligha lehetett nevezni, bármennyire is udvarias volt, hiszen a Hivatal küldte. Terepszemlét, környezettanulmányt (vagy hívhatjuk bárminek) végezni. Tracy és a nevelőszülőség kapcsán. Alaposan megnézett és feljegyzett mindent, elbeszélgetett velük, együtt és külön-külön is. Érezték, hogy talán most dől el minden. Nate bátorítóan megszorította Des reszkető kezét.

A látogatójuk hozott egy hírt is, ami felzaklatta a szülőket. Tracy édesanyjáról szólt, akinek sikerült végzetesen túladagolnia a kábítószerét. A lányt nem rázta meg különösebben a dolog. Sajnálta ugyan a történteket, és egy-két könnycsepp is megcsillant a szemében, de tudomásul vette a hallottakat. "Igen, ő a szülőanyukám, de nagyon régen nem gondoskodik már rólam. Kicsi koromban sem sokat törődött velem, főleg azután, hogy rászokott a drogra. Nekem már régóta Des az igazi anyukám" - mondta a kislány.

- Rendben - csukta össze a mappáját a látogatás végén a gömbölyded Mrs. Smith. - Köszönöm, hogy minden kérdésemre őszintén válaszoltak. A jelentésemet továbbítom a feletteseimnek, de talán nem szegek vele szabályt, ha azt mondom, hogy nagyon biztató a helyzetük az örökbefogadást illetően. Bár minden nevelőcsaládnál ilyen közegben nőhetnének fel a gyerekek! Nem a külsőségekre vagy az anyagiakra gondolok, hanem erre a mindent átható, szinte tapintható, szerető családi környezetre.

- Köszönjük - törölte meg a szemeit Des, aki láthatóan elérzékenyült most, hogy élete vágya elérhető közelségbe látszott kerülni.

- Az érdem az önöké, együtt. Hamarosan tájékoztatást fognak kapni a továbbiakról. Tapasztalataim szerint ilyen esetekben minden kedvezően szokott alakulni. Természetesen lesz még hivatalos meghallgatás, és egyéb adminisztrációs teendők, meg végül a döntés. De bizakodó vagyok.

- Megkínálhatom egy kávéval? - kérdezte Nate.

- Nem, köszönöm, egy napra két csészével bőven elég lesz - mosolygott Mrs. Smith. - De, ha nem tartanák tolakodásnak, feltehetnék egy személyes kérdést?

- Természetesen.

- Elnézését kérem, de önt régebben nem hívták véletlenül Destiny Faith-nek, Proudville-ből? - fordult kíváncsian Des felé a nő.

- Valószínűleg benne van az aktámban - bökött a paksamétára Des. - De igen, ott születtem, csak egy ideje már nem mindig használom a szüleim nevét.

- Volt egy sejtésem, csak bizonytalan voltam benne - mosolygott bocsánatkérően Mrs. Smith. - Nemrég kaptam meg az ügyüket, és szemet szúrt a név, de mondom magamban, sose lehet tudni. Pedig még az arcod..., bocsánat, az arca is kicsit ismerősnek tűnt. Csak ez a szőke haj...

- Ezek szerint ismerjük egymást régről?

- Ezek szerint igen - bólintott a nő. - A gimnáziumban az utolsó évemben korrepetáltál engem, Des. Mary May vagyok.

*

- Az utolsó évemet kezdtem volna a gimnáziumban, mikor váratlanul teherbe estem - magyarázta Nate-nek szégyenlős mosollyal Mary. - Sajnos nem járhattam oda tovább a szabályok értelmében. De Mr. Garreth kiharcolta, hogy engedjenek magántanulóként befejezni az iskolát. Nagyon sokat segített, sokat foglalkozott velem ő és a menyasszonya is, és megnyerte Destinyt is, hogy titokban korrepetáljon egy-két tárgyból. Nekik köszönhetem, hogy sikerült. És valójában meg sem tudtam köszönni rendesen, mert eltűntél.

- Elköltöztünk - vonta meg a vállát Des. - Különben sincs mit megköszönni.

- Már akkoriban is ezt mondtad, és akkor se volt igazad.

- Mi történt veled azután? - terelt gyorsan Des.

- Megszültem a fiamat, és a szüleim - a kezdeti sokk után - nagyon sokat segítettek. John is, a barátom, a gyerekem apja. Sokan mondogatták, hogy gyorsan ott fog hagyni. Hát, nem így történt. Ma is együtt élünk, van két gyönyörű gyerekünk, és boldogok vagyunk. Sikerült diplomát szereznem, és szeretem a munkámat.

- Gondolom, ti is elköltöztetek.

- Pár évvel később igen. Karácsonyra haza szoktunk járni, de csak a szüleimhez. Te is hazamégy néha?

- Időnként - bólintott Destiny. - Főleg üzleti ügyben. Emlékszel még Sally White-ra? Azóta üzlettársak lettünk.

- Rémlik valami. Kis bátortalan lány volt, aki egy kosarassal járt?

- Igen.

- Akkor tudom. Bocs, nem mindenki maradt meg bennem ennyi év után. Főleg, ha nem is voltam vele baráti kapcsolatban. A legélénkebben Amandára emlékszem, aki folyton pletykálkodott mindenkiről, ha igaz volt, ha nem. Igazi kis szarkeverő volt. Nem tudom, mi lehet most vele. Ha jól emlékszem, a családjáé volt a hotel és az étterem.

- Jól emlékszel. Azóta egy kicsit javult, és jólmenő kávézóláncot nyitott a környékbeli városokban. Ügyesen csinálja.

- Des pénzéből - dünnyögött közbe Nate, amit a párja egy csúnya pillantással jutalmazott. - Miért, nem így van?

- Tehetséges, és jó üzletasszony.

- Aki a Faith vagyon nélkül még mindig ott dekkolna a pult mögött, a családi kávézóban.

- Szóval, akkor te amolyan mecénásféle lettél? - kérdezte érdeklődve Mary.

- Ja. Öregségemre én is gyámkodhatok...

- Egy város felett - szúrta közbe Nate.

- Dugulj el!

*

Mary még egy óra hosszat maradt, feleleveníteni a régi emlékeket. Mosolyogva intett búcsút, és ismét biztosította őket, hogy nagyon jónak látja a helyzetüket. Nate és Des is ebben reménykedtek.

- Akkor, ha Mrs. Smith jól gondolja, nemsokára örökbe fogadhattok végre? - kérdezte Tracy.

- Igen, Trace.

- Oké. És utána ünnepelünk!

- Rendben - bólintott Nate. - És akkor kérhetsz tőlünk, amit csak akarsz. Kivéve a lovat.

- Nem, lovat már nem akarok. Bár egy kutyust szeretnék. Viszont egyvalamit biztosan kérni fogok.

- Mit, kicsim?

- Azt, Apa, hogy a nevemet én választhassam meg. Azt szeretném, hogy Tracy Horn Mancuso legyen a nevem. Legalábbis addig, amíg híres színésznő nem leszek, és művésznevet kell választanom magamnak.