- Tényleg elköltöztök? - kérdezte Brian. Már vagy tizedszer, és végtelen csalódottsággal a hangjában.

- El. És ha újra megkérdezed, akkor se fog megváltozni a helyzet - felelte halkan Des. - Csütörtökön örökre elmegyünk.

- A szüleid ennyire...

- Igen. Nem bocsátják meg nekem, hogy ilyen "perverz" lettem, és biztosak abban, hogy majd ott, távol a rossz hatásoktól, meggyógyulok.

- Mintha valami betegség lenne! - horkantott indulatosan a fiú.

- A szemükben az.

- Nincs mód rá, hogy maradj?

- Szerinted?

- Nincs - dünnyögte rosszkedvűen Brian.

- Azt ne mondd, hogy hiányozni fogok!

- Á, dehogy! Az egyetlen normális ember, aki szóba állt velem itt, aki kedvelt, aki a legjobb barátom volt!

- Gyere ide! - intett Des.

Brian bizonytalanul odalépett hozzá. Destiny habozás nélkül, szorosan átölelte.

- Nagyon vigyázz magadra, te hülye! - mormolta a fiú fülébe. - Többé már nem tudok vigyázni rád. Ne keveredj semmi bajba, és hagyj fel a füvezéssel! Értelmes srác vagy, ne cseszd el az életedet!

- Te is vigyázz magadra, és ne hagyd, hogy megváltoztassanak! Te sokkal jobb ember vagy, mint bárki, akit ismerek...

- Mennem kell.

- Várj! - ölelte szorosabban Brian. - Szeretnék adni neked valamit. Egy ajándékot, ha nem csapsz agyon érte.

- Mit?

- Egy csókot.

- Nem hiszem el, hogy még most is...!

- Hallgass! Most nem azért. A legjobb barátom vagy, és szeretlek is a magam módján. Annyira jó volna, ha végre boldognak látnálak! De ezt én már aligha láthatom. Végignéztem, ahogy Sally miatt szenvedsz és kínzod magad két éven át, aki meg sem érdemel téged! Itt vagy, egy csodálatos lány, és soha senki nem próbált meg szeretni. Sokszor voltam bunkó veled, de te mindig megbocsátottál. Azt szeretném, hogy ne változz meg! És ha lehetőséged lesz boldognak lenni, ragadd meg, és ne hagyd, hogy elvegyék tőled!

- Mi köze ennek a...?

- Megcsókolt már valaha valaki, Des? Tudom, hogy nem. Pedig az első csók egy meghatározó és örökké tartó élmény. Te mégsem kaptad meg senkitől. Ebben a városban csak rossz emlékeket gyűjtöttél. De nem mehetsz el így, csupa rossz emlékkel! Kell valami jó, valami szép emlék is. Egy talizmán, ami megvédi a lelked.

- Mennyit gondolkoztál ezen a dumán? - húzta el a száját Des.

- Sokat. Tudom, nem tartasz önzetlennek. Nem is vagyok az. Egy szemét alak vagyok. Kivéve veled. Most az egyszer nem azért csinálom, amiért egyébként tenném. Most érted szeretném megtenni.

- Persze, te nem is élveznéd, mi?!

- Ez vele jár - dünnyögte Brian, de a pimasz mosolya ezúttal nem volt az igazi. - Semmit sem tudok adni neked, semmilyen búcsúajándékot, és nagyon fogsz hiányozni.

- Jó, legyen! - sóhajtott Des. - Ebbe csak nem halok bele...

Brian úgy bámult rá, mintha nem hinné el a hirtelen engedékenységét. Nézték egymást, tétován és bizonytalanul. A fiú lassan megérintette az arcát, megsimogatta a barna haját, becéző, lágy mozdulatokkal simított végig a vonásain.

- Gyönyörű vagy! - lehelte, és Des akaratlanul is elpirult egy kicsit a sosem hallott dicsérettől.

Brian megpuszilta a homlokát, a szemhéjait, az ajka végigsiklott az arcán, az állán, a nyaka érzékeny bőrén, míg végül lassan, édes kitérőkkel eljutott a szájáig. Gyengéd volt, puha és kedves, enyhén mentolos ízű. Odafigyelt rá. Des beleborzongott. Jó érzés volt, rohadtul jó. Az ajkaik lassú táncot jártak, egyszer-egyszer a nyelvük is találkozott. Elvesztette az időérzékét, de ez most nem is számított. Élvezte ezt a hülyeséget. Élvezte a még sosem tapasztalt, gyönyörű érzést, amely átjárta testét-lelkét. Ilyen akkor tehát? Nagyon jó és izgalmas. Megrészegítő. Brian a haját simogatta közben, magához ölelte. Törődött vele. Figyelmes volt. Mintha egy egészen más fiú állna előtte. Des kipirult. Nem bírt leállni, és nem is akart. Hevesen kalapált a szíve. Brian meglepetést okozott. Gyengéd is tud tehát lenni. Ez a csók, élete első csókja mennyei volt, ügyesen egyensúlyozott álom és ébrenlét, szűziesség és szenvedély határán, és nem lépte át azt.

Nem tudta, mennyi idő múlva váltak szét. Brian még mindig átölelve tartotta, a hátát simogatta lágyan. Des próbálta lelassítani kapkodó légzését.

- Jó volt? - kérdezte suttogva a fiú.

- Rohadtul jó - súgta vissza Des. - Nem hittem volna, hogy képes vagy erre.

- Veled ellentétben nekem már van gyakorlatom. De ez most csak a tiéd, Des. Szeretném, ha emlékeznél rá. Ne feledd, hogy soha ne érd be ennél kevesebbel! Csodálatos lány vagy. Kérlek, próbálj meg boldog lenni, bármi történjen is, bárhová sodor az élet! És ne felejts el engem, ha lehet.

- Nem foglak elfelejteni, Brian. Köszönöm, hogy a barátom voltál, és köszönöm ezt az ajándékot is.

- Én köszönöm, Des. Mindent köszönök.

*

- Merre jársz? - hallotta Des a halk hangot a füle mellett.

Óvatosan felnyúlt az egyik kezével, megfogta Nate tarkóját, közelebb húzta magához, miközben hátrahajtotta a fejét, és felágaskodott ültében, hogy megcsókolhassa a férfit. Piszkosul jó volt, mint mindig. Nem tudott betelni vele, akárcsak egykor Naomival.

- Kényelmetlen így neked - dörmögte a férfi.

Elhúzódott egy kicsit, megkerülte a kanapét, leült mellé, és az ölébe vonta Dest, aki kényelmesen bevackolta magát a karjai közé. Régen, Naomi mellett ő volt a védelmező. Most őt védelmezték. Kellemes érzés volt. Időnként túl jó volt így, és nem tudott ellenállni a kísértésnek, pedig sosem volt gyenge virágszál. De néha mindkettejüknek szükségük volt erre. Nate átölelte, ő pedig odabújt hozzá.

- Álmodoztál?

- Csak emlékeztem.

- Kellemes emlék volt?

- Életem első csókja.

- Brian? - dörmögte mindentudón Nate.

- Igen. Azt mondta, ez egy ajándék, és azt kérte, ne felejtsem el. Teljesítettem a kérését. Voltaképpen szép emlék. Fordulópontot jelentett. Addig soha, senki nem nézett úgy rám. Tudom, bele voltam zúgva Sallybe, de ezt nem tudhatták, mégsem érdekeltem senkit őszintén. Pedig nekem is jólesett volna, legalább egy pici, ártatlan romantika. Vagy ha valaki el akart volna vinni a bálba. Tudok táncolni, talán szerettem is volna, és nem is feltétlenül akartam mást, mint legalább egy este jól érezni magam, gondtalanul. De nem. Otthon gubbasztottam. Kitaláltam vagy száz ürügyet, hogy miért nem érek rá. Pedig csak egy volt: nem hívtak. Anyáméknak azt hazudtam, hogy megjött, és fáj a hasam. Legalább békén hagytak.

Nate megsimogatta. Nem akart értelmetlen vigasztaló szavakat mondani, azokhoz már úgyis késő.

- Brian ajándékát hülyeségnek tartottam - folytatta Des elmélázva. - De éppen búcsúzkodtam a régi életemtől. Azt mondtam, miért ne. És piszkosul jó volt. Elfeledtette velem a sok szart egy kis időre, úgy érezhettem, mintha én is értékes és szerethető lennék. Akkor az sem érdekelt, hogy igazából Sallytől szerettem volna ezt megkapni. Végre megkaptam valakitől! Aki rám figyelt, engem akart. Akkor döntöttem el, hogy az egyetemen más lesz minden. Ott kezdeményezni fogok, ha lehetőségem nyílik rá, mert elég volt az egyedüllétből. Brian egy csókot adott nekem, de valójában sokkal többet: szabadságot.

Csendben, egymást átölelve és összebújva ültek ott. Nate megpuszilta a homlokát, majd futólag az ajkait is.

- Kérdezni akarok valamit - mondta a férfi.

- Mit?

- Destiny Faith, eljönnél velem a bálba?

- Tessék?!

- Szeretnék táncolni veled.

- De...

- Csak képzeld azt, hogy ott vagyunk, egy elegáns estélyen. Táncolnál velem, szép királylány?

- Hogy' a fenébe ne táncolnék veled, hercegem!

Felálltak. Nate halk zenét kapcsolt, majd a kezét nyújtotta felé. Des szemei szinte ragyogtak az örömtől. Táncoltak a muzsika hangjaira, kifulladásig.

Nem vették észre a mozdulataikat követő kíváncsi szempárt. Tracy az ajtó takarásában meghúzódva figyelte őket. Elmosolyodott magában. Annyira édesek voltak így együtt, egymásba feledkezve, a maguk kétszemélyes bálján.