- Mondasz egy mesét?

- Nem vagy már egy kicsit nagy a mesékhez, Trace?

- A mesékhez soha nem lehet elég öreg az ember - húzta magára a takaróját Tracy. - Naaa! Légy szíves!

- Nem bánom - adta meg magát Des, és melléült az ágy szélére. - De ebben nem vagyok túl jó. Szóval, egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy tündér, aki az emberek világába született. Maga sem tudta, hogyan és miért került ide. Nem volt ő tökéletes tündér, nem tudta hibátlanul a tündérek dolgát és szabályait, varázsolni sem igazán tudott, és szárnyai sem voltak. Sokszor ügyetlenkedett, és nem találta a helyét. A többi tündér néha kinevette, néhányan csúfolták is a szárnyatlan tündért, mert más volt, mint ők, és a tündérek világában is megesik, hogy nem értik meg, vagy nehezen fogadják el azt, aki különbözik a megszokottól. Az idők során azért mégis sikerült néhány barátra szert tennie, akik így is tökéletesnek látták őt. Emberinek. Ez az érzés örömmel töltötte el, de kétségekkel is, hogy neki most tündérnek vagy embernek lenni kellene-e megtanulnia. A két világ közül melyik az övé, melyikben van az igazi otthona? Sokat tépelődött ezen. Elment az emberek közé, hogy megtanulja, hogyan kell emberként élni. Sok csodát látott és tapasztalt. És látta a hibáikat is. Voltaképpen az emberek és a tündérek nem is különböznek egymástól annyira. Hasonló kérdésekkel szembesülnek létük során, ugyanúgy vannak köztük szeretnivalók és bajkeverők, ugyanúgy egy világ sorsa múlik rajtuk, és ugyanolyan hibákat is követnek el. Talán az emberek is szárnyatlan tündérek, és a tündérek is varázserejű emberek? Arra jutott végül, hogy nem ez számít: nem a származás, a szárnyak, a varázserő, a tudás, a tudatlanság. Nem az határoz meg, ahová és akinek születtünk. Hanem a szív. Az, hogy tudatosan hogyan akarunk élni, másokkal és önmagunkkal bánni. Minden emberben ott a csírája és a képessége a tündérré válásnak, minden tündérben ott az alapja az emberségnek. Csak rajtunk múlik. A szárnyatlan tündér elhatározta, hogy ő tündér és ember is lesz egyszerre, ha már egyszer ez a lehetőség megadatott neki. Bár tudta, hogy nem tökéletes, ám semmi sem az a világon, és nem a tökéletességre kell tétlenül várnunk, hanem az apró kis pillanatokért tennünk minden nap, amik egy tökéletesebb élet felé vezetnek. Nem szárnyak és varázserő kérdése ez. Csakis a szívé és a szereteté, a jóságé, segítőkészségé, és azé, hogy merjünk tökéletlenül is úgy élni, amire majd utólag visszatekintve büszkék lehetünk. Megválthatjuk a világot, ha tudjuk, vagy legalább a közvetlen környezetünket - egyre megy. Sok kis jótett is összeadódik, és ha mindenki hozzáteszi a maga részét, akkor szebb hellyé válik a világunk, és Tündérország mindannyiunké lesz.

Des észre se vette talán, hogy mesélés közben Tracy haját simogatja. Trace pedig nem ellenkezett, bár alapvetően nem volt egy bújós kislány, a maga kis akaratos természetével. Talán már kislány sem volt annyira. Valami oknál fogva mégis jólesett most ez. Nem emlékezett rá, hogy az édesanyja valaha melléült volna az ágya szélére, mesét mondott volna neki, vagy gyengéden megsimogatta volna a haját. Gyerekfejjel csak idegenekre emlékezett, számára érthetetlen és feszült estékre, időnként kiabálásra, olyan kis csomagokra, amikkel nem volt szabad játszania, pénzre, amihez nem volt szabad hozzáérnie, és valamiféle fehér porra, amitől a felnőttek kivetkőztek önmagukból. Azután emberekre, akik elvitték magukkal. Arra a nagy házra, ahol sok más gyerekkel élt együtt, akik mind arra vártak, hogy értük jöjjön valaki, aki elviszi onnan őket valahová, ahol fényes és gyönyörű minden.

Tracy Horn nem kellett senkinek. Túl nyers volt, túl akaratos, túlságosan nehezen kezelhető, már nem elég kicsi, még nem elég nagy, és nem volt fehér a bőre. Ezt nem is értette, hiszen sohasem volt az. Megpróbálta egyszer lemosni magáról, addig sikálta a csúnya barna bőrét, hogy már fájt és majdnem vérzett, míg rá nem szóltak, hogy engedjen már mást is fürödni menni. Semmi sem változott, senkit sem érdekelt. Egyetlen kivétellel.

Egy nap egy fehér hajú idegen érkezett. Nem őt kereste. Azt se tudta, keresett-e valakit igazán. Talán csak önmagát kereste, és nem biztos, hogy bármit is talált. Egymásba botlottak a folyosón, és Tracy nem túl udvariasan adott hangot a nemtetszésének. Azután otthagyta a fehér hajút. Nem tetszett neki, annyira furcsa volt, idegenszerű, és ide nem illő.

De a fehér hajú visszatért, és Tracyvel akart beszélni. Tracy nem akart vele beszélni. De azt mondták, muszáj. Kénytelen-kelletlen szót fogadott. Nem viselkedett túl szépen. Tudott volna, ha akar, de nem akart. Nem akart a fehér hajú nővel lenni. Nem is hasonlítanak egymásra, neki olyasvalaki kell, aki olyan, mint ő. Akkor már tudta (tudta ő kezdettől), hogy az igazi anyukája nem fog érte jönni. De hátha jön majd valaki más, aki olyan, mint ő, és akinek éppen ő, a csúnya és rossz Tracy Horn fog kelleni. Senki sem jött.

Kivéve a fehér hajút, akit - Tracy bármit tett is - nem tudott elijeszteni. Ő jött, makacsul és kitartóan, és egyszerűen nem lehetett rajta fogást találni. Pedig még a neve is olyan hülye volt: Miss Faith, így szólították. Kedves volt. Nem émelyítően, csak olyan egyszerűen, és nem lehetett kihozni a sodrából, ami bosszantotta Tracyt. Hát, ő aztán megpróbálta. Fel is sült vele. Azután érdekelni kezdte, hogy mit is akarhat tőle ez a levakarhatatlan nőszemély. Megkérdezte hát. A maga keresetlen módján a fehér hajú szemébe vágta a kérdéseit. Na, most végre talán békén hagyja ezután!

Csalódnia kellett. A fehér hajú válaszolt neki, és esze ágában sem volt megsértődni, és elhúzni végre innen.

- Mit akarsz tőlem?! - vágta oda neki egyszer dühösen Tracy. - Mit akarsz tőlem a hülye mosolygásoddal, meg a hülye neveddel, Miss Faith?

A fehér hajú lassan felállt. Végre elmegy! De nem ment, csak komoly tekintettel nézett rá.

- Jó, beszéljünk akkor erről - mondta a fehér hajú. - Két ok miatt járok vissza ide. Az egyik, hogy mindent elvesztettem, amit csak szerettem az életben. Majdnem meghaltam. Aztán meg akartam halni. De valamiért az Élet azt akarja, hogy éljek. Kell valami, amiért élhetek. A másik ok, az te vagy, Tracy Horn. Azt kérdezed, mit akarok tőled. Semmit. Téged akarlak, ha hajlandó vagy egy esélyt adni nekem. Nem tudom, hogyan kell jó nevelőszülőnek lenni. De érted megtanulnám, mert te tele vagy élettel. Talán egy álruhás tündér vagy, Tracy, szárnyak nélkül. Tündérországot nem tudom megadni neked, de egy napfényes helyet talán igen. Annyit kérek, gondolkozz el ezen.

- Minek? Úgyis megunnál előbb-utóbb!

- Eddig sem untam meg a "kedves" viselkedésedet - mosolyodott el kihívóan a fehér hajú. - Pedig mindent megtettél érte, ugye? Van egy rossz hírem, Tracy. Ugyanolyan makacs vagyok, mint te. Engem nem fogsz tudni elüldözni. Ha nem kellek, az más. De én is makacsul fogok ám küzdeni.

- Miért? Miért én?

- Nem tudom. Csak ezt érzem, egyre erősebben. Talán derítsük ki együtt. Mi a véleményed?

- Nem tudom, Miss Faith.

- Nem baj. Gondolkozz rajta. Úgyis visszajövök. Talán megpróbálhatnánk. És kérlek, ne hívj Miss Faith-nek. A nevem Destiny, vagy csak Des, ha úgy jobban tetszik. Szia, Tracy Horn, hamarosan újra találkozunk.

A fehér hajú elment, Tracy pedig döbbenten bámult utána. Két nappal később is, mikor az ígérete szerint visszatért. Tracyt elfogta valami furcsa, bizonytalan érzés, amikor meglátta. Mintha maga a Végzet lépett volna be azon az ajtón...

*

- Elég gyenge mese volt - mondta a jelenben Tracy.

- Mondtam, hogy mesélésben nem vagyok túl jó - mentegetőzött Des.

- Akkor miben vagy az? - pimaszkodott Trace.

- Fogalmam sincs - mosolyodott el Des. - De tudod a megoldást: csináld jobban! Most viszont ideje aludni, mert holnap iskola.

- Muszáj mennem?

- Nem egészen értem a kérdést, miután kimondottan jó tanuló vagy, de muszáj. Ha nem mennél, ki miatt hívatna be rendszeresen valamelyik tanár? Lassan már kezdem úgy érezni, hogy én is újra iskolába járok.

- Haha, vicces!

- Ó, én inkább mesésnek mondanám. Na, jó éjt, te kis istencsapása, ahogy Parker papi mondaná!

- Jó éjt, Des! - vigyorgott rá Tracy.

Hamar elaludt. Szépet álmodott. Tündérország talán csak a mesékben létezik. Az Otthon azonban itt volt, és szerető karokkal körülölelte őt.