Kevés idegőrlőbb dolog van a kislányhisztinél. Kivéve, mikor testvérek marakodnak egymással. Nate-nek igaza lett abban, hogy ez az állapot csak idő kérdése volt Josh és Trace között. Pedig a mostohatestvérek jól kijöttek egymással, bírták a másikat, és csak néha-néha kaptak hajba. Josh imádta a nagy és erős báty szerepét, eltekintve attól az apróságtól, hogy Tracy túl makacs és akaratos volt ahhoz, hogy szót fogadjon. Tracynek meg imponált, hogy ilyen menő bátyja van. De nehogy már egy fiú okosabb legyen nála! Ebbe a testvéri kapcsolatba kódolva volt egy komolyabb összezördülés.

Hogyan történt? Ki tudja? Az érintettek sose mondták el. Csak egy visítozással és kiabálással egybekötött ajtócsapkodás, és azután nem álltak szóba egymással. Nate végül hazavitte Emilyhez a fiát. Josh egész úton hallgatott. Odahaza Tracy is dühösen összeszorította a száját, és Des nem erőltette a dolgot. Majd elmondja. De nem mondta. Egyik gyerek sem.

Hetekig nem is találkoztak. Akkor is csak Parker nagyiéknál, de ott sem szóltak egymáshoz. Durcásan és makacsul hallgattak mindketten. Lehet ám fojtogató a csend.

- Tudod, Josh, a lányok nem egyszerűek - próbált hazaúton a kocsiban beszélgetést kezdeményezni Nate.

- Na, persze! - horkantott a fiú. - Ezt Desnek is megmondtad már, apa?

- Igen. Miután két évig a színét se láttam, azután beállított hozzám bocsánatot kérni. Egyben azt is közölte, hogy családot szeretne velem, mindhalálig.

- Sokat gondolkodtál rajta? - fordult felé a fia.

- Tulajdonképpen... nem - vont vállat Nate. - Először persze azt hittem, megbolondult. Azután végiggondoltam mindent. Kezdtem megérteni a logikáját.

- Miért mentél bele végül? - kíváncsiskodott Josh.

- Mert amikor újra találkoztunk, rájöttem, hogy pokolian hiányzik. Addig megpróbáltam elfelejteni. De sose ment igazán. Mindig arra riadtam fel, hogy hallom a hangját, a nevetését, és azután a keserű csalódás, hogy nincs ott mellettem. Amíg együtt laktunk, észre se vettem, mennyire az életem részévé vált. Amikor megint szemtől szemben álltunk, előjött és rám zuhant minden. Az, hogy ő a legjobb barátom. Az, hogy nélküle üres ez az egész hülye élet, és én mellette szeretnék felébredni reggelente, gondoskodni akarok róla. Az, hogy ő az én kismadaram, és nem akarom, hogy elrepüljön tőlem.

- Ez szép volt, apa! - bólintott elismerően Josh. - Meg azért az se hátrány, hogy rohadtul jól néz ki, ugye?

- Te csak ne szólj be apádnak, édes fiam! - intett fenyegetően a mutatóujjával Nate. - Pár év múlva talán majd te is ugyanettől fogsz szenvedni. Akkor majd megbeszélhetjük.

- Én okosabb leszek - vont vállat a fiú. Majd pár percnyi hallgatás után újra megszólalt. - Kedvelem Dest. Tök jó fej. Azt hiszem, illetek egymáshoz. Örülök, hogy jól vagy, apa. Abban a két évben nagyon morcos voltál. Tudom, hogy szeretsz, de akkoriban... nem voltál boldog. Most minden egészen más, és sokkal jobb így.

- Most meg te nem vagy jókedvű.

A kimondatlan kérdés ott lebegett köztük a kocsiban. Josh nem mondott semmit.

*

- Kár, hogy Josh olyan ritkán jön mostanában! - sóhajtott Des. Tracy mintha meg se hallotta volna. - Tudod, hiányzik. Nagyon megszerettem Nate fiát. Mi négyen egy csapat vagyunk, és nagyon jó lenne megint egy csapatban játszani.

- Mit akarsz mondani, Des?! - csapta le a tollat Tracy. - Hogy én tehetek róla? Az a hülye tehet róla, aki hülye volt, és annyira hülye, hogy azóta sem képes bocsánatot kérni!

Remegett az indulattól, és dühös könnyek égtek a szemében.

- Nem hibáztatlak egyikőtöket sem - felelte csendesen Des. - Csak tudom, hogy milyen hülyeséget csinálni, milyen nehéz ezt beismerni, pláne bocsánatot kérni. Átéltem, és akkor én voltam a hibás.

- Mit csesztél el?

- Röviden? Mindent. Ha nem ébredek rá, ha nem megyek el bocsánatot kérni, és Nate nem olyan rendes, akkor ma csak ketten lennénk, Trace.

- Mi volt a baj?

- Gyáva voltam - suttogta Destiny. - Úgy hiányzott a régi életem, hogy csaknem elveszítettem miatta az újat. Nem vettem észre, hogy ott van karnyújtásnyira tőlem, azt se, hogy mindenkinek fájdalmat okozok a makacs tagadásommal. Nate-et is bántottam vele, Parker nagyiékat is, amit soha nem akartam.

- Nehéz volt bocsánatot kérni?

- Nagyon nehéz. Nem is tudom, miben reménykedtem. Talán abban, hogy nem csupán én hibáztam, és ha megteszem, amit meg kell tennem, akkor talán megbocsátanak nekem. Mindig kettőn áll a vásár. Ha őszinték és tisztességesek vagyunk egymással, a legtöbb sértődés és harag legyőzhető.

- Hogyan lehetne azok után minden ugyanolyan? - morogta Tracy.

- Nem ugyanolyannak kell lennie, hanem jobbnak, tanulva a hibáinkból. Nézz meg Nate-et és engem! Vagy a nagyiékat is mondhatnám. Nem ugyanolyan a kapcsolatunk, mint azelőtt, de sokkal-sokkal jobb így.

A kimondatlan szavak ott lebegtek köztük a levegőben. Tracy nem mondott semmit.

*

- Most ugrik a majom a vízbe - dünnyögte feszülten Nate, aki nemrég érkezett meg Josh-sal.

- Soha ne becsüld alá a családi kötelék erejét - felelte halkan Des.

- Biztos vagy benne?

- Reménykedem. De ők akartak találkozni, ez mindenképpen jó jel.

Féltő aggodalommal figyelték a két gyerek találkozását. Óvatosan, vonakodva közelítettek egymáshoz. Mint akik nem tudják, mit tegyenek. Mit kell csinálni ilyenkor, mi a helyes? Van egyáltalán olyan, hogy helyes? Van-e olyan harag, ami nem tűr megbocsátást? Vagy csak mi bonyolítunk túl mindent?

Josh bátortalanul megvonta a vállát. Habozott. Tracy szemébe nézett, azután esetlenül széttárta a karjait.

- Sajnálom! - motyogta. - Hiányzol!

Tracy égő tekintettel bámulta. Megvonaglott az ajka, de nem jött ki hang a torkán. Közelebb lépett egy lépést. Majd még egyet. Azután valami elszakadt benne, és heves öleléssel a bátyja karjaiba vetette magát. Egyikük sem tudott megszólalni. Hosszú percekig álltak ott némán. A harag és neheztelés feloldódott a testvéri szeretet szövedékében.

- Olyan hülye vagy, Josh! Annyira hülye! Utállak! - zokogta a kislány.

- Én is szeretlek, hugi! - mosolygott a hajába Josh, miközben szorosan magához ölelte a testvérét.