-Nem fogok itt kövezni az apád volt a cár-húzta ki magát majd behúzott nyakal visszaült a helyére. Keserédes nevetésbe kezdtem jó vicc volt legalábbis remélem. Most derült ki, hogy mi itt élünk és agyon dolgozzuk magunkat az apám meg otthon süteti a hasát drágakő hegyeken mondjuk már csak sütete.

-Remélem, ma van, a verd átt a lányod nevű nap, és te ennek a mester vagy- álltam fel jelezve, hogy elég volt a viccből, és közölje a valódi okot, amiért kivert az álmomból, ami amúgy nem volt szép de jóbb, mint ez.

A komoly tekintete arra engedett következtetni, hogy ez nem vicc nagyon is komoly dolgokat vitatunk meg. Egy szomorú sóhajtás kíséretébe ültem vissza a rozoga székre.

-Még mindig nem tudom miért mondtad ezt mos el- tűrtem el egy rakoncátlan aranybarna hajtincsét a szememből.

-Bár lemondott a család a köteleségeikről nem maradhatunk uralkodó nélkül, így téged választottak erre a feladatra-mondta, egy szuszra nekem elég is volt elázott arccal menekültem ki az ajtón.

Ki vagyok valójában én?

Biztosan nem oda való képtelen vagyok egy normális mondatot kiejteni társaságban. Nem birtoklok szépséges ruhákat, amik rásimulnak karcsú derekamra. Nem vágyom ezekre, én tagadom, hogy én lennék az utód.

Egy hatalmas barna hegy tárult elém már elég messze lehetek az úgynevezett otthontól. Tehetetlenül forgok körbe a helyen mindenhol fenyők valójában, ha nem lennék ilyen ramatyul talán le is rajzolnám, tökéletes lenne épp, annyi természet, mint anya festményein.

Remek maga a balszerencse vagyok a mai nap maga volt a pokol, ami most még jobban elnyelt eltévedtem mindenhol fák honnan kéne tudnom, hogy merről jöttem ide ráadásul fátyolos tekintettel. Felvezettem a tekintetem az égre majd nagyot sóhajtottam.

-Látsz engem apám? Életed legnagyobb baklövését?-ordítottam miközben a talajon rugdostam kövek ezrét.

-Apád biztosan nem-hallottam meg

egy hangot mögülem kételkedve kaptam oda a tekintetem egy zöld szemű fiú dőlt az egyik fenyőnek szórakozott vigyorral. Remek hülyét csináltam magamból ez a egész,  maga volt isten ostora.

-Oh, ne mond nem, mint ha magamtól nem jöttem volna rá!-mordultam rá szem rángatva az illető még mindig széles mosollyal áltt a helyén, nem hiszem el mindjárt letörlőm azt az idegesítő vigyort a képéről.

-Na, ne húzd fel magad Királylány!- nevetett fel gúnyosan, uh, hogy én mindjárt megmutatom ki itt a királylány.

-Mit akarsz?-néztem rá kicsit se kedvesen a szőke óvatosan közelebb jött majd megállt előttem.

-Nem hiszem, hogy itt laknál-nézett szét hitlenkedve ez az mégis használható ez a gyerek valamire.

-Hát most hogy mondod valóban nem-nevettem fel kínosan.

-Eathen vagyok-húzta, még nagyobb mosolyra ajkát istenem kezdek félni tőle olyan fura mindig, vigyorog.

- Tatjána-próbáltam mosolyt csalni az arcomra, de szerintem nem igazán sikerült.

-Merre laksz?

-Elég, ha elvezetsz a faluba-mosolyogtam rá már csak az kéne, hogy meglássa, a lepukkant házunkat mikor a kinézetéből ítélve nem igazán van megélhetési problémája.

-Rendben-majd elindult kifele rengeteg fa egy helyen akadályozta az utam.

Kellemesen éreztem magam, nem kérdezett semmit, mint ha ott se lennék úgy viselkedett, mint két idegen, akik valóban csak egy szerencsétlen véletlen miatt élvezhetik egymás társaságát, ami ránk teljesen igaz. A vigyorgó nemes ember és a komolynak tűnő fattyú. Igen nehezemre esik ezt gondolni, de igaz legalábbis most már biztos vagyok benne. Anyámat se akarom meg kövezni, sőt teljesen megértem, azt hiszem én is ezt tettem volna egy hiba, ami megváltoztatta az életem, ha úgy vesszük apám se volt rám túlságosan kíváncsi, Bármikor megtehette volna, hogy vett egy pillantást a lányára, aki nem is tudd róla. Szeretni? Szerettem-e?

Ez a kérdés, amire a választ nem tudom, amikor ezt a tényt megtudtam úgy éreztem magam, mint egy tökéletes kártyavár, ami egy fuvallattól összedőlt. Egy kártyavár, ami egyszer újra épül, de már nem csodálhatom úgy, mint régen nem lesz ugyanolyan érzésem, mint a szív eltörik, valaki biztosan meggyógyítja, de én tudni fogom, hogy valaha az a hely üres volt.

-Azt hiszem, itt vagyunk-állt meg. Igen valóban itt vagyunk, Nyüzsögnek, az emberek hatalmas templomok takarják ki a számunkra fontos kis falusi házikókat. Kosarakat visznek magukkal a fiatal lányok jó árut remélve nyújtogatják vékonyka nyakukat. Mindenki kiáltozza jó áron kedvesem. Ami nem hívogatja csak a naiv leányokat az értékesnek hitt nyakék felkutatásában.

-Köszönöm-mosolyogtam rá, amit ő hamar viszonzott nem csodálom így megnézve együtt töltöttünk négy órát és én mind végig úgy viselkedtem, mint egy harcos amazon, aki életében nem látott volna egy másik nemhez tartozó embert.

-Nem tesz semmit , de most mennem kell , kerüld a hegyeket és a magadba beszélést mert elég para. Viszlát Tüske királylány!-intett a becenév kissé felforralta a agyvizem , de el kell ismernem jogos meghatározás.

-Viszlát, Vigyori -intettem egy utolsót majd elkezdtem haza felé futni.

Hogy ki lehet anyám itt hagytam őt egyedül. Még külön jó pont, hogy egy idegen segítségére volt szükségem ezt azt hiszem, nem említem meg.

Lassan beléptem a kis rozoga házikóba majd berohantam anyámhoz, aki láthatólag nem szomorodott el a történtek miatt éppen festegetett a fehér falaira barna haja kontyba fogva védekezett a festék ellen. Belépésemre felkapta a tekintetét majd mit sem törődve velem folytatta rózsaszín szín képét.

- Gyönyörű-léptem közelebb a festményhez, amin megannyi pillangó szálldosott a Nap felé , a Nap itt talán a szabadság jelképe lehet. Anya rámosolygót majd egy újabb ecsetvonással ráfestet egy aranynyakéket valahonnan nagyon ismerős volt, de most biztosan nem fogom megmondani.

-Tánya holnap indulsz a palotába-nézet rám fintorogva igen nekem is ez a véleményem, de az utolsó napomat anyámmal nem tölthettem haragba még is csak a legközelebbi rokonom akármit is tett, a szerettet, nem lehet megszüntetni csak elfedni.