Arina Moretti
2023. április 21.

Délelőtt csak tizenegyre kellett beérnem az első órámra, ami management volt. Az összes közül ezt szerettem a legjobban, főleg, azért mert az egyik legjobb tanár tartotta. Háromkor vége lett az utolsó órának is, onnan pedig egyenesen a kis lakásomhoz közeli megállóig buszoztam. Fellépcsőztem a harmadik emeletre és a fehér ajtón belépve hatalmas rendetlenség fogadott. Reggel, vagyis inkább délelőtt sikerült elaludnom és a készülődés után a másfél szobás lakás jobban hasonlított egy háborús hadszíntérre, mintsem egy felnőtt nő lakhelyéhez.

A ledobott ruhákat behajtottam a szekrénybe, a koszos tányérokat elmostam és összeporszívóztam. Rögtön másabban festett az egész...

A tankönyveimmel leültem a nappali közepére, felnyitottam a laptopomat és belevetettem magam a tanulásba az alig fennmaradó egy órámba. A végére már fájtak a szemeim, a lábaim elgémberedtek, mindenhol könyvek hevertek és úgy éreztem, mintha hosszú órák óta csak ugyanazt a száraz betűhalmazt próbálnám valahogy a fejembe erőltetni. A telefonom rezgésére figyeltem fel: Arthur írt, hogy 10 percen belül itt van értem.
Sietősen a hálószobába mentem a szekrényhez. Felvettem a krémszínű bikinimet, rá egy azonos színű V-nyakú lenge ruhát, ami a derekamnál karcsúsított volt. A vászontáskámba bedobtam egy törölközőt, a telefonomat és az irataimat. Megfésültem hosszú barna hajamat, belebújtam a fehér sportcipőmbe, magamhoz vettem a farmer kabátom és azzal a lendülettel mentem le az utcára, ahol a már jól ismert fekete Alfa Romeo várt a járda mellett. Amint Arthur meglátott, kiszállt az autóból.

- Hahó Ari! Mehetünk? - köszönt egy mosollyal az arcán.

- Szia, igen. - beültem az anyósülésre. Amikor legutóbb itt utaztam, nem figyeltem meg, de az autó belsejét fekete és barna bőrkárpit borította, beleértve az elképesztően kényelmes üléseket is.

- Bocsi, előbb el kell ugranunk Charleshoz a kulcsért, aztán tudunk csak a kikötőbe menni. Ugye nem gond? - nem válaszoltam, csak a fejemet rázva jeleztem neki. A sebességhatárokat feszegetve hajtott a házak között.

A kocsiból kiszállva végigsétáltunk a stégen. Szebbnél szebb és drágábbnál drágább jachtok mellett haladtunk el. Igyekeztem csukva tartani a számat az ott lévő luxus láttán. És bár Monaco soha nem a visszafogottságról volt híres, éppen ellenkezőleg, de a kikötött több milliós hajóktól az embernek akartatlanul is leesik az álla. Azelőtt nem jártam még ott, hiába élek két éve Monte-Carloban.

Egy közepes méretű, fehér és mahagóni borítású jachtnál álltunk meg.

- Anyáék ma nem tudnak jönni.

- Akkor csak ketten leszünk?

- Igen, remélem nem bánod.

- Nem, dehogyis. Amúgy elég rendes dolog a bátyádtól, hogy kölcsönadja a hajóját.

- Ja, igen. Egy feltétele van, az, hogy mindig tankoljam meg, miután használom. Legtöbbször észben tartom, de néha valahogy elfelejtem. Előfordult már, hogy Lorenzonak motorcsónakkal kellett üzemanyagot hoznia, mert nem vettem fel neki a telefont. - nevette el magát kínosan, miközben átsegített a stégről a hajóra. - Azóta mindig felhív, ha kölcsönveszem és a lelkemre köti.

Arthur kikormányozta a jachtot az öbölből a nyílt vízre és amikor már kellő távolságba értünk, leállította a motort. Megkockáztatom, hogy onnan még szebbnek tűnt Monte-Carlo, mint előző este a tetőről, pedig az se volt egy mindennapi látvány.

A hajó hátsó részéről a vízbe lehetett menni, leültem oda, a lábamat belógattam a vízbe és csak azt csináltam, ami az elmúlt időszakban nagyon jól ment. Agyaltam. Vajon miért hozott magával Arthur ide? Annyira nem vagyunk jóban, hogy csak úgy elmenjünk hajókázni kettesben. És miért pont engem hozott magával? Nyakamat rá, hogy van egy csomó lány ismerőse, vagy ha nem is, de jó páran egészen biztosan ölni tudnának a lehetőségért, hogy Arthur Leclercel tölthessék egy estéjüket egy luxusjachton, Monaco partjaitól nem messze.
A merengésemből Arthur szakított ki, ahogy letelepedett mellém.

- Kérsz? Azelőtt vettem, hogy érted mentem volna. - kérdezte és felém nyújtott egy McDonald's logóval ellátott papírzacskót. - Az edzőm megengedte, hogy ma csalónapot tartsak és úgy gondoltam, hogy ezzel nem lőhetek mellé. Amúgy anya hozott volna valami paradicsomos tésztát, csak nem tudtak jönni.

- Ezzel tényleg nem lőttél mellé. - kivettem néhány szál sült krumplit és két év után először jóízűen, bűntudat nélkül ettem meg azokat.

- Jössz fürdeni?

- Igen, egy pillanat. - felálltam, a krémszínű ruhámat ledobtam a táskámhoz, felkontyoltam a hajamat és óvatosan beereszkedtem a Földközi-tenger csillogó kék vizébe. - Azta.... Úristen, ez... Ez egy kicsivel hidegebb, mint eddig érződött... - amint az egész testem vizes lett, kirázott a hideg, a levegő a tüdőmben rekedt. - Arthur, én visszamennék inkább megszárítkozni.

- Persze. Várj egy percet, segítek. - létra híján ő visszament, felém nyújtotta a jobb kezét és könnyedén kihúzott a vízből. Alkarján kidudorodtak az erek... A lendülettől majdnem nekicsapódtam a mellkasának, felpillantottam rá és csak akkor tűnt fel először az elmúlt két napban, hogy majd' másfél fejjel tornyosul fölém. Zöldes szemeit az enyémbe fúrta és a kezemet még mindig tartotta. Teljesen zavarban voltam, bár fogalmam sincs, miért. Idegesen léptem hátrébb a táskámhoz, majd magamra csavartam a törölközőmet. - Tessék, meg ne fázz. - nyújtott felém egy puha bézs plédet.

- Köszönöm. - mondtam hálásan. Visszavettem a ruhát és magam köré tekertem a plédet is. Letelepedtem az egyik bőrülésre, amit leginkább egy puha párnával fedett padhoz tudtam volna hasonlítani. Arthur leült mellém, de ezúttal már egy szürke kapucnis melegítő felső volt rajta. Magamhoz húztam a lábaimat és teljes testemmel felé fordultam.

- Nem félsz attól, hogy esetleg elmondasz nekem valamit és az a sajtóban köt ki?

- Nem. - felelte lazán, de közben az ölében lévő ujjait kezdte tördelni. Látszott rajta, hogy ideges, csak próbálja palástolni. - Azt hiszem, sőt tudom magamról, hogy elég naiv tudok lenni és néha túl gyorsan bízok meg emberekben, ami alapvetően nem rossz, de nem is a legjobb tulajdonság. Charlest verték már át, teregettek már ki a titkait a pletykalapoknak, ezért az ő bizalmát irtó nehéz megnyerni, de lekopogom, engem még nem. És nagyon remélem, így is marad.

Az egész pillanat olyan... Olyan... Nem is tudom milyen jelzővel kéne illetnem, de mindenképpen pozitívval. De természetesen, mint minden jónak ennek is vége szakadt, hála a telefonom csörgésének. A táskámhoz léptem, de mire odaértem, a készülék elhallgatot. Bianca... Mindegy, őt majd holnap reggel visszahívom, meg fogja érteni, miért hagytam figyelmen kívül. Épp lezártam volna a telefont, mikor az értesítések között megláttam egy ismeretlen számról küldött üzenetet. Ez az elmúlt időszakban sosem jelentett jót. A történtekre visszagondolva akaratlanul is egy forró könnycsepp szántotta végig az arcomat, majd hullott a telefon világító képernyőjére. Erőtlenül rogytam vissza a padra, összeszorított szemhéjakkal próbáltam magamba fojtani a kitörni készülő könnyeimet. Hangtalanul rázkódni kezdett a testem, egyre nehezebben vezzem levegőt. Halkan hallottam, amint Arthur mellettem a nevemen szólongat.

- Arina... Ari... Héé. Figyelj rám. Nézz rám, kérlek. - minden erőmet összeszedve pillantottam rá a könnyfátyol mögül. - Azaz, igen. Vegyél egy mély levegőt velem együtt. Beszív, kifúj, beszív, kifúj. Igen, ezaz. Jobban vagy? - kérdezte, de csak bólintani tudtam. Egyik kezével a hátamat kezdte simogatni, másik kezének ujjait összefűzte az enyémekkel, mire a sok sírás ellenére furcsa biszergés támadt a gyomrom tájékán. - Mi a baj?

- Semmi. - mondtam. Még mindig sírtam, de már nem olyan vigasztalhatatlanul, mint korábban.

- És azt ugye nem gondolod, hogy el is hiszem. Te mondtál nekem valamit tegnap este a tetőn és ez fordítva is igaz. Én is ugyanúgy meghallgatlak, ha valami bánt.

- Volt egy barátom még az egyetem első évében. - hüppögve kezdtem bele a történetbe, amit oly sokáig én magam sem hittem el, hogy megtörtént. - Én szerettem őt, de pár rózsaszín hónap után kezdett egyre erőszakosabb lenni és bele akart rángatni a haverjaival közös drogcsempész üzletébe. Amikor először ellentmondtam neki és közöltem vele, hogy kihagynám, ejtette a témát, de mikor már sokadjára próbált megfűzni, szóltam a testvéremnek, aki meg is verte. Fabio ezek után sem állt le. Voltak szép pillanataink, azt nem tagadom, de azoknak a varázsa mögé próbáltam elrejteni a rosszabbakat. Egyszer bedrogozva jött el hozzám a kollégiumi szobába, ahová eredetileg fiúknak tilos lett volna a belépés. Majdnem.. Arthur... Ő azon azon az estén majdnem meger... - képtelen voltam kimondani azt a szót. Egyáltalán azt is csodálom, hogy sikerült épkézláb mondatokban kifejeznem magam és nem csak hisztérikus zokogásban törtem ki, mint régebben. - Elkezdett csókolgatni, de akkor már nem éreztem ugyanazt a boldogságot, mint amikor összejöttünk, sőt, undorodtam az érintésétől. Akkor megvilágosodtam, rájöttem, hogy az az ember egy szörnyeteg. De hiába tettünk feljelentést a rendőrségen, nem lett következménye, mert az apja valami befolyásos képviselő volt a megyében. Mindannyian kissé forrófejűek vagyunk a családban, de ha rólam van szó, a bátyámat nem lehet megállítani, valószínűleg tűzbe menne értem, ha úgy adódna. Szóval ezután átjelentkeztem az itteni egyetemre. Két éve nyugtom van, de még néha mostanság is kapok tőle üzeneteket. Az a szerencsém, hogy nem tudja, hol lakom. - fejeztem be a monológom. - Idővel azért valamivel könnyebb beszélni róla, de az eset után pár hónapig pszichológushoz kellett járnom.

- Megerőszakolt téged? - kérdezte száraz hangon. Ezúttal sem válaszoltam, csupán a fejemet ingattam. - Akkor költöztél Monacoba?

- Igen. A szüleimen kívül te vagy az egyetlen, aki tudja a teljes sztorit. Még a legjobb barátnőm is csak sejti, mi történt.

- Köszönöm, hogy megbíztál bennem és ezt elmondtad nekem.
Hiszed vagy sem, de nagyon erős nő vagy, Arina. - mondta és hirtelen szoros ölelésbe vont. Fejemet a nyakába fúrtam és hagytam, hogy normalizálja a szívverésem, ami egy csörgő ébresztőórakként zakatolt mellkasomban. Abban a pillanatban olyan szintű nyugalom áradt szét bennem, amit nem sokan tudnak elérni nálam. Úgy éreztem, Arthur karjai közt végre biztonságra leltem. Bármit megadtam volna, hogy ez örökké tartson.

TikTok: hqnna.writer