Arina Moretti

2024.04.27.

A vonatról leszállva a parkoló felé kezdtem sétálni a megvilágított, krémszínű, leginkább egy alagúthoz hasonlító vasútállomáson. Nem sokkal később azonban már fel is tűnt az alacsony, szőke hajú nő, aki boldog mosollyal közelített felém.

- Pascale!

- Arina! - vont szoros ölelésbe, ami elképesztően jól esett. Most döbbentem csak rá, mennyire hiányzott nekem ez az elmúlt időszakban. Az Arthurral töltött hónapokban nagyon megkedveltem a nőt, és azt hiszem, ez kölcsönös, hiszen a szemében könnycseppeket láttam megcsillanni. - Annyira örülök, hogy végül eljöttél. És drágám... eddig is csodaszép voltál, de most már egyenesen ragyogsz! Istenem... 

- Köszönöm. - mondtam halkan, mert nekem is gombóc nőtt a torkomban. 

Elengedett, átvette tőlem a kézipoggyászomat, amibe a másnapi ruháimat csomagoltam bele, majd nem messze parkoló fehér Fiat 500-hoz sétáltunk. A város most is gyönyörű volt, mint mindig, de tavasz lévén felpezsdült az élet és még inkább hívogató volt. A nap ezer ágra sütött, sugarai felfényesítették a krémszínű épületeket, amitől az embernek egyből jobb kedve lett. Pascale elindította az autót és  ismerős utakon végighaladva a Leclerc család háza felé mentünk.

- Arra gondoltam, - kezdte a nő, miközben a bejárati ajtót zárta ki - hogy nehogy összefussunk paparazzikkal, itthon maradnánk.

- Rendben, úgy jobb is lenne. Szerintem így is felismert egy lány a vonaton.

- Segítek felvinni a táskáidat az emeletre. Apropó... Lorenzo szobáját készítettem elő neked, úgy gondoltam, hogy az lenne a legkényelmesebb, nem mellesleg ott volt a legnagyobb tisztaság, szóval egyértelműen az övé nyert. - A bőröndömet lerakta a ruhásszekrény elé, épp távozni készült, mikor újból felém fordult. -  Az emeleti fürdőt itt találod a szomszéd helyiségben. Lent leszek a konyhában. Kérsz egy teát vagy egy koffeinmentes kávét?

- Elfogadom, köszönöm. Úgysem ittam már kávét hónapog óta. Mindjárt megyek le, csak kipakolom pár cuccom. 

Percek múltán már a konyhából nyíló fedett teraszon kortyolgattam az üvegbögréből a kellemesen forró kávémat. A napsugarak melegen simogatták az arcomat, az egész túlságosan nyugalmas volt. Pascale velem szemben foglalt helyet, kérdezgetett az elmúlt hónapok történéseiről, én pedig készségesen válaszoltam neki. Persze bizonyos részleteket kihagytam, mint például Alexet. Nem akartam, hogy esetlegesen visszajussanak a fiához. 

- Ne vedd tolakodásnak, de egyedül szeretnéd felnevelni a kicsit?

- Igen. - válaszoltam határozottan, amivel saját magamat is megleptem, hiszen eddig nem igazán élt egy konkrét jövőkép a fejemben, azt leszámítva, hogy még a szülés előtt szeretnék kivenni egy albérletet. - Meg persze ott vannak a szüleim, a nagyszüleim és a barátaim, akik eddig is végig mellettem álltak, amiért nem tudok nekik elég hálás lenni. - Bianca többször is eljött hozzám Montoggioba, sőt a barátjával, Marcellel a húsvétot is velünk töltötték. 

- És nem gondolod, hogy előbb-utóbb szüksége lenne egy apafigurára? Tényleg nenm akarok indiszkrét lenni, de... - a kérdés hallatán egy kicsit lefagytam. A fejemet enyhén megrázva próbáltam kiszakadni a pillanatnyi meglepettségből.

- Egyenlőre szerintem tökéletes lesz ez a felállás. Amúgy meg van apja, csak ő még az elején közölte, hogy nem akar részt venni a baba életéban, mert csak mindent elrontana. És, ha valaki bármit is elrontott, az ő volt. - a monológom végére a vérnyomásom már jóval magasabb volt a normálistól. - Félreértés ne essék, eszemben sincs neked kibeszélni a saját fiadat, nem akarlak kellemetlen helyzetbe hozni, de az egyetlen dolog, amiért, vagyis akiért köszönetet mondhatok Arthurnak, az a szívem alatt növekvő élet. 

- Mi van velem? - a szőke hajú nővel egyszerre kaptuk a fejünket a teraszajtó felől jövő túlontúl ismerős hang felé. 

Az ajtóban álló fiú látványától szoborrá dermedtem. A szívverésem felgyorsult, de képtelen voltam megmozdulni. Arthur széles vállán egy rövidujjú, világoszöld ing feszült, amely kiemelte a bőre halvány napbarnítottságát. A kék farmerje nem volt túl szűk, de annyira azért igen, hogy ki lehessen venni a lába kidolgozott izmait alatta. A haja most nem volt beállítva, de azért kócosnak sem nevezném. Ehhez jött még fekete napszemüvege, és úgy nézett ki, mint valami hollywoodi filmsztár. 

Mégis hogy merészelt ilyen jól kinézni? Ki engedte meg neki? 

És amúgy is, mit keres itt? Pascale megígérte, hogy nem találkozunk... 

...

Nem lett túl hosszú, de jövő héten igyekszem hozni a folytatást, hamár jön az ausztrál futamhétvége...