Arina Moretti
2023. április 20.

Az elmúlt hét nap viszonylag eseménymentesen telt. Ugyanúgy bejártam az egyetemre és a kávézóba, mint korábban, annyi különbséggel, hogy mióta találkoztam Arthurral és bekövetett, naponta párszor irogattunk. Nekem hamarosan kezdődik a vizsgaidőszak és az államvizsga is a nyakamon, az egyetlen hatalmas szerencsém, hogy legalább a szakdolgozatom készen van. Ma az óráim után volt szabad fél óram és elugrottam bevásárolni, mert reggel, mikor kinyitottam a hűtőt, az üresen kongott. Éppen a kenyeres pultban kerestem a szokásos rozsos zsemlémet, mikor valaki a nevemet kiabálta a hátam mögül. Megpördültem a tengelyem körül, de nem láttam senkit, úgyhogy visszafordultam a pulthoz.

- Arina! - szemforgatva fordultam vissza és meglepetten nyugtáztam, hogy Arthur Leclerc sétált felém félmosollyal az arcán. - Szia.

- Szia. - köszöntem vissza kuncogva. - Először nem tudtam, ki az, aki a bolt kellős közepén kiabálja a nevem.

- Szerettem volna valamit kérdezni. Gondoltam, hogy megírom, de most, hogy találkozunk, kihasználom a lehetőséget.

- Hallgatlak.

- Este lenne kedved eljönni velem valahová?

- Uhumm, benne vagyok, de hétig dolgozom a kávézóban, csak utána lenne jó.

- Szuper. Mi lenne, ha érted mennék, letennénk valahol a kocsit és csak úgy céltalanul sétálgatnánk?

- Részemről rendben.

- Hova menjek, a kávézóba?

- Az lenne a legjobb, elküldöm a címet üzenetben.

- Akkor hétre ott leszek érted. További jó... izé... bevásárlást! Szia.

- Szia. - köszöntem el és gyorsan folytattam a válogatást, mert tíz perc múlva kezdődik a munkaidőm.

_______

Arthur pont akkor lépett be a kávézóba, amikor véget ért a műszakom. Egy fekete pólót és egy bézs rövidnadrágot viselt. Sötétszőe haja rendezetlenül állt a faja tetején és arcán ugyanaz a féloldalas mosoly virított, mint amikor először találkoztunk a bátyja lakásában.

- Szia. Mehetünk?

- Egy pillanat. Összeszedem a cuccom és igen. Két perc és itt vagyok. - mondtam és az öltözőbe mentem.

Villámsebességgel felvettem az utcai ruhám, felkaptam a cuccom és visszamentem. Elköszöntem Biancatól, de mikor meglátta, hogy nem egyedül távozom még utánam kiabált, hogy este hívjam fel, különben átjön és személyesen kell elmondanom neki, mi történt az este. Egy fekete Alfa Romeohoz ballagtunk, ami nem messze állt a kávézótól. Arthur kinyitotta nekem az anyós ülés ajtaját és beszálltam, majd ő is beült mellém. A pár perces út alatt sokat beszélgettünk, végül Arthur lezárta az autót egy eldugottabb utcában és útnak indultunk. Elsétáltunk a híres Kaszinó előtt; már vagy jó fél órája bolyongtunk Monacoban, de a házakat elnézve elhagytuk a belvárost és a hegyen felfelé haladtunk.

- Mutathatok egy helyet? Itt van a közelben, innen pár percnyi sétára.

- Persze, menjünk.

Tényleg néhány perc múlva megálltunk egy régi, kétemeletes ház előtt. A kapun egy 'Eladó' tábla függött és néhol hiányos léckerítés választotta el a kis udvart az utcától. Arthur félre hajtotta az egyik lécet és kérdőn nézett rám.

- Jössz?

- Aha, de ez nem betörés?

- Nem, a nagyszüleim háza volt, de anya egy ideje már árulja, csak nincs rá vevő.

- Mindent értek. - feleltem és bebújtam a résen.

- Erre gyere. - intett fejével a növényfelfutó felé.

- Biztos nem fog leszakadni?

- Egészen biztosan. Pár napja voltam itt és akkor sem történt semmi.

- Jó, de te mész elöl.

- Nyújtsd a kezed, segítek. - mondta és felhúzott a kis tetőteraszra. A Nap már rég lement, az ég tiszta volt, rengeteg apró csillag ragyogott felettünk. Be lehetett látni az egész várost, az utcai lámpák kis fénypontokként világítottak a sötétben. Letelepedtünk közel egymáshoz, de azért a tisztes távolságot betartva.

- Te is versenyzel?

- Nem néztél utánam a neten?

- Nem. Nem arra az Arthur Leclercre vagyok kíváncsi, akit a média megmutat az embereknek, hanem azt az Arthurt szeretném megismerni, aki valójában vagy.

- Szóval kíváncsi vagy rám? - kérdezte felhúzott szemöldökkel. Már amennyire ki tudtam venni a vonásait a sötétben.

- Arthur. Ne forgatsd ki a szavaimat. De igen. Szóval, versenyzel?

- Igen, az F2-ben. Most lesz majd az idei negyedik futam 10 nap múlva Bakuban.

- Ha közvetítik élőben majd megnézem. Eddig még csak F1-es futamot láttam. - nevettem el magam kínosan.

Ezután csend telepedett közénk. Nem az a kínos csend, amikor feszült a levegő és senki nem mer vagy akar megszólalni, hanem az a kellemes. Nem volt szükség szavakra, csak élveztük ezt a kellemes tavaszi estét.

- Régen sokat ültünk itt a bátyáimmal, amikor kisebbek voltunk. Apa mindig mesélt nekünk és volt, hogy nyáron itt aludtunk fent hálózsákban.

- Biztos jó lehetett, ha így emlékszel vissza rá.

- Igen, imádtuk a történeteit hallgatni. - mondta alig hallhatóan maga elé.

- Hé... Mi a baj?

- Semmi. - rázta meg a fejét, mintha ezzel el akarná elkergetni minden problémáját.

- Nézd, Arthur. Tudom, hogy nem ismerjük egymást hosszú ideje, de én meghallgatlak.

- Hiányzik apa. Hat éve halt meg. Beteg volt.

- Sajnálom. - Basszus! Valószínűleg sikerült belegyalogoltam a lehető legérzékenyebb témába! Gratulálok Arina, ehhez tehetség kell!

- Nem kell. Nem tudhattad. A sajnálat meg amúgy sem hozza vissza.

Kínos csend telepedett közénk, de nem mertem megtörni. Az még kellemetlenebb lett volna.

- Mesélj valamit, hátha kevésbé érzem magam szarul. Kérlek...

- Mesélek szívesen, de mit?

- Valamit. Bármit. Mondj egy kendőzetlen igazságot magadról.

- Oké, hát legyen... Nem bírom nézni, ha valaki sír. Lehet az kisbaba, gyerek vagy felnőtt ember, de nem tudom nézni.

- Miért?

- Nem tudom. Fogalmam sincs, de egyszerűen nem megy. Talán... azt hiszem attól félek, hogy nem tudom megvigasztalni vagy nem tudok segíteni rajta és ezért inkább elmenekülök onnan. Tudom, nem a legjobb megoldás, de még nem találtam jobbat.

- Azta...

- Most mesélj te.

- Imádok úszni. Charlesnak van egy jachtja. Amikor itthon vagyunk Monacoban, akkor gyakran kihajózunk és olyankor szoktunk úszni, ha jó idő van.

Nem sokáig maradtunk a tetőn, mert kezdett egyre hűvösebb lenni és egyikünknél sem volt pulóver, ráadásul még vissza kellett sétálni az autóhoz is.

- Köszönöm ezt az estét. Nagyon jól éreztem magam veled, Arina. - mondta, amikor leparkolt az emeletes tömbház előtt. Kiszállt, kinyitotta nekem az ajtót és a kezemet fogva kisegített a kocsiból. - Holnap este kihajózunk a családommal. Csatlakozhatnál hozzánk. - vakarta meg a tarkóját, mintha zavarban lenne.

- Nem akarok belerondítani a családi hangulatba. Majd inkább máskor, ha még később is állni fog a meghívás.

- Hülyeség, nem rondítanál bele.

- Arthur, majd máskor, ha még állni fog az ajánlatod.

- De szabad a holnap estéd, igazam van?

- Igen, holnap nem dolgozom.

- Akkor jó. Öt órakor itt várlak a ház előtt. Hozz fürdőruhát. Más nem kell. - felelte és még esélyt sem hagyott, hogy ellenkezzem. Közelebb lépett és pár pillanattal később a karjai közt találtam magam. Nyugalom áradt szét az egész testemben. Az ölelése olyan érzést váltott ki belőlem, amilyet már nagyon rég nem éreztem. Évek óta. Amikor elvált tőlem, az érintése nyomán hideg futott végig a bőrömön.

- Aludj jól Arina! - hátrálni kezdett és mielőtt beült volna a kocsiba még felém küldött egy mosolyt. Egy olyan mosolyt, amitől valószínűleg a legtöbb lány a fellegek fölött érezné magát néhány méterrel.

- Jó éjt.

- Aludj jól, Arina. Holnap találkozunk.

Ezután beült, majd elhajtott a kocsival engem pedig otthagyott a járdán milliónyi gondolattal.

Felsétáltam az apartmanomba és próbáltam magam össszekaparni testileg és lelkileg is a holnapi kiruccanársa. Testileg, mert napok óta alig alszom, mellesleg egész nap talpon voltam; lelkileg azért mert találkozom Arthur családjával. S noha nem sok okom van izgulni, hiszen nem vagyok a barátnője, sőt még csak barátoknak sem mondanánk magunkat. Igen. Igen, pontosan. Csak jó ismerősök vagyunk. Azt hiszem...
   

TikTok: hqnna.writer