Arina Moretti

2023.12.08.

- Na?

- Arina... - letelepedett elém törökülésbe és a kezeimet megfogva szólalt meg. - Arina terhes vagy.

A szemeim golflabd nagyságúra nyíltak, majd gyorsan behunytam őket. A levegő a tüdőmben rekedt, az idő még a korábbihoz képest is lelassult. Képtelen voltam felfogni a legjobb barátnőm szavait, csak magam elé meredve próbáltam feldolgozni az eseményeket. Az elmúlt hét történései pörögtek le a zsemem előtt, hol felgyorsítva, hol pedig lelassítva az idő kerekét. A szemhéjaimat felnyitva pillantottam Biancára, de a rózsaszín kádkilépő szőnyeg hirtelen sokkal éredkesebbnek tűnt, mint a Bianca ölében heverő három nyomorult műanyag teszt, mindegyiken rajta a két-két jelentőségteljes csíkkal. A szemem alatti területen megéreztem egy forró könnycseppet, amint még sok másik követett néma csendben. A bőrömet csípte a sós folyadék, a vállaim rázkódtak a sírástól, a gyomrom görcsben állt, de ezúttal nem a hányingertől, hanem attól a sokktól, amit az utóbbi húsz perc okozott.

- Pontosan nem tudom, csak sejtem, mit érezhetsz most, de mégis muszáj megkérdeznem. - szólalt meg bő fél órányi hallgatás után a bal oldalamon helyet foglaló lány. Nem sokkal azután mentünk vissza a nappaliba, hogy kiderült a tesztek eredménye. Fejemet a vállára hajtottam és úgy kortyolgattam az azóta már elhűlt teámat. Nem ment a tv, nem szólt a zene, síri csendben ültünk a rózsaszín bútoron és amíg én próbáltam eljuttatni a tudatomig, hogy mostantól 1000 fokos fordulatot fog venni az életem, addig Bianca a jelenlétével támogatott. - Szóval... Ugye elmondod Arthurnak?

- Igen. - sóhajtottam egy nagyot és úgy tűnt, minden bánatom benne volt ebben a sóhajban. - De csak azután, hogy egy orvos rámondta az áment. - hittem abban az egy ezred százalékban, hogy talán... talán csak a tesztek voltak a hibásak és ez az egész meg sem történt. Na persze, ha az ember a józan eszére hallgat, akkor tudhatná, hogy mivel három különböző tesztet csináltam meg és minegyik pozitív lett, így a tévedés esélye -szinte- egyenlő a nullával.

- Mikor akarsz orvoshoz menni?

- Minél előbb meg akarok bizonyosodni róla. Nem akarom húzni-halasztani, mert csak az agyamra megy és még ettől is bolondabb leszek. - kínomban felnevettem, pedig egyáltalán nem volt semmi vicces benne. Talán csak a helyzet szürrealitása miatt, nem tudom.

- Marcel anyukája az itteni kórház szülészeti osztályának a főorvosa. Ha gondolod, el tudom intézni és lehet, hogy már holnap mehetnél...

- Az nagyszerű lenne, megköszönném. De elkísérsz? Nem akarok egyedül menni. Én ehhez egyedül kevés vagyok... - hüppögtem, pedig már azt hittem, hogy elapadtak a könnycsatornáim.

- Ez csak természetes. Sőt, reméltem, hogy én kísérhetlek el.

...

2023.12.09.

- Szóval, ha minden igaz, akkor azt állítja, hogy várandós. Kérem, vegye le a nadrágját, hajtsa fel a pólóját, majd foglaljon helyet a vizsgálóasztalon. - mutatott a fehér kipárnázott tárgyra a doktornő, akihez Biancának sikerült időpontot kérnie még tegnap este, így a mai napra beteget jelentettem az irodában. Tisztában vagyok vele, hogy nem volt szép húzás, de nem tudhattam előre, hogy milyen lelki állapotban leszek a vizsgálat után, ahogy azt sem, hogy mennyi ideig tart, ezért jobbnak láttam, ha kiveszem ezt a napot.

Tettem, amit kért és felfeküdtem az asztalra. Mivel még meglehetősen korai szakaszban voltam, a hüvelyi ultrahang berendezéssel vizsgálzlt meg. Nem mondom, hogy a világ legkellemesebb érzése kerített hatalmába azalatt a pár perc lefolyása alatt, de úgy sejtem, lesz még ettől rosszabb is az elkövetkezendő hónapokban.

- Nos, jól gondolta. Szívből gratulálok! Nagyjából két hetes az embrió, tehát még meglehetősen az elején jár. Nézze csak, ott van. - fordította felém a fekete-fehér képernyőt és rámutatott egy szinte láthatatlan kis pontra.

- És... - kezdtem el, de végül jobbnak láttam, ha inkább nem kérdezem meg, ami egész éjszaka a fejemben motoszkált.

- Igen?

- Semmi... Vagyis, mégis hogy lehetséges ez, ha szedek fogamzásgátló tablettát?

- Ami azt illeti, az sem jelent 100%-os védelmet. - mondta, mire még az edddiginél is jobban elsápadtam. - És természetesen hagyja abba.

- Rendben. - válaszoltam a doktornőnek, de kicsit sem voltam ott fejben.

- Ha szeretné, nyomtathatok képet, bár nem sok értelme lenne, szabad szemmel nem igazán látható még.

- Szeretnék kérni képet. Minden rendben van vele?

- Igen, minden a legnagyobb rendben van. Jó helyre ágyazódott be, eddig kifogástalan a helyzet.

Örülök, hogy így látja.

Legalább Ön.

Felültem az ágyon és elkezdtem felöltözni.

- Van itt pár vitamin, amiket ajánlott minden nap szednie a gyermeke egészséges fejlődése érdekében. Az étkezései legyenek sokrétűek, tartalmasak és rendszeresek és ügyeljen, hogy minél több friss zöldséget és gyümölcsöt fogyasszon. A párjával igyekezzenek minél stresszmentesebb környezetet teremteni maga körül. Koffeint, alkoholt, nikotint és a különböző tudatmódosító szereket sem ajánlott bevinni a szervezetébe, mert ezek mind kárt tehetnek a fejlődő embrióban. Ezek mellett szexuális együttlétekkel semmi gond, sőt egyes kismamák igen kívánósak is lehetnek, mindössze az utolsó 2-3 hónapban kerülje, ha teheti. Ha bármilyen kérdés felmerül, keressen bizalommal, adok egy névjegy kártyát, azon rajta van az én elérhetőségem és a szülészeti, valamint a nőgyógyászati osztályé is. A következő vizsgálat egy hónap múlva esedékes, akkor már meghallgathatja a szívhangot is. - az asszisztense átnyújtott egy átlátszó mappát, benne a vizsgálat eredményeivel, a lebélyegzett és aláírt receptekkel és természetesen a fotóval.

- Nagyon szépen köszönöm. Mindent és azt is, hogy ilyen gyorsan fogadni tudott.

- Igazán nincs mit, ez a hivatásom. Bianca drágám, vasárnap várlak titeket ebédre a fiammal. - a mellettem álló lány csak bólintott a leendő anyósának. - Mégegyszer gratulálok, kismama!

- Köszönöm. Viszont látásra, Mrs. Doubois!

- Viszont látásra!

A fehér, fotocellás ajtón kilépve a mappát a fekete táskám mélyére süllyesztettem, majd a kórház előtti kisebb téren egymástól elbúcsúzva Bianca visszament a kávézóba, én pedig Arthur lakására indultam. Összébb húztam magamon a szövetkabátomat és a táskámból előhúzva a telefonomat írtam egy üzenetet Arthurnak, miszerint húsz percen belül ottvagyok nála. Az egyik fülemben a fülhallgatóval próbáltam kizárni a külvilágot és hagyni, hogy a kedvenc zenéim lenyugtassák háborgó gondolataimat. Minden egyes lépés, ami közelebb vitt a rám váró szerelmemhez növelte az öklömnyi görcsöt a gyomromban.

Babát várok.

Ez má biztos.

De mégis mi a francot fogok kezdeni huszonhárom évesen egy csöppséggel? - Marha jó kérdés. Arthur karrierjével játszom, te jó ég! Nem láncolhatom magamhoz egy gyerekkel... Annak ellenére sem, hogy ő is rendesen benne volt a dologban... Ehhez hasonló gondolatok kavarogtak bennem. A szemeim könnyesek lettek, akárhányszor csak rágondoltam, hogy egy élet növekszik a szívem alatt.

Alig négy hónapja dolgozok azon a munkahelyen, ahová hosszas várakozás után felvettek. Az életem áprilisban jött végre egyenesbe a hosszú, kanyargós út múltán. És végre találtam valakit, aki minden hibámmal együtt elfogad, védelmez, a tenyerén hordoz, amióta csak ismer, szeret. És akit én is viszont szeretek.

Beszaladtam az útba eső kisboltba, beledobtam a korárba egy csomagnyi csirkemell filét, egy két deciliteres főzőtejszínt és egy adag előre csomagolt gnocchit is, mert reggel indulás előtt, amikor beszéltem Arthurral, megígértem neki, hogy elkészítem neki a kedvenc tejszínes raguját, amit annyira imád. A kasszánál kifizettem a kosár tartalmát, majd a vászontáskámmal a vállamon haladtam tovább a végállomásom felé. A tömbház elé érve beütöttem a kódot az érintőképernyős billentyűzeten, majd a lifthez léptem, de amint leért és kinyílt az ajtaja meghátráltam. Jobbnak láttam, ha lépcsővel megyek, legalább annyival később érek fel.

- Ari, Kicsim!

- Szia Arthur! - borultam a nyakába mézédes csókja után. Szorosan magamhoz öleltem és hagytam, hogy az erős karjaival egy védelmező falat húzzon magunk köré. Szükségem volt rá, hogy megtartson, egyszerűen túl sok külső (és belső) hatás ért engem az elmúlt két napban, mióta nem láttam a fiút. Hiányzott. És annak ellenére is élveztem a közelségét, hogy fél órája még a pokolba kívántam azt a novemberi arab éjszakát.

- Hé, mi a baj?

Megráztam a fejem. Nem akartam válaszolni neki. Nem, még nem.

Lábával belökte az ajtót, karjait még mindig körém fonva kezdett hátrálni az előszobából a nappaliba és magával rántott a kanapéra, egyenesen az ölébe. Ragaszkodóan bújtam hozzá még közelebb, akár egy kismacska.

- Minden rendben volt az orvosnál? - kérdezett ismét.

Elemeltem a fejem a mellkasától és íriszeimet az övéibe fúrva szólaltam meg hosszas hallgatás után.

- Igen, minden rendben. Minden a legnagyobb rendben van Arthur. - ezután gyorsan elkaptam a tekintetemet. Nem akartam, hogy megtudja, mi történt háromnegyed órával korábban. Még nem éreztem, hogy eljött volna az ideje. Féltem a reakciójától. Nagyon féltem, ezért kerültem meg a normális válaszadás helyett. Bár, ha azt vesszük, nem hazudtam.

Minden a legnagyobb rendben van a babával. És velem is.

- Éhes vagy? Megvettem a hozzávalókat a raguhoz. - minél hamarabb el akartam terelni a témát az orvosról és minden másról is, ami az egészségemmel kapcsolatos.

- Persze. Korán volt a reggeli ahhoz, ráadásul edzeni is voltam, úgyhogy jöhet az ebéd. - mosolygott és követett a konyhába.

Egy serpenyőben olívaolajon megdínszteltem egy fej vöröshagymát, majd rákerült a felcsíkozott csirkemell, egy kisebb paradicsom is. Végül a tejszín, egy kis só, bors, kurkuma és hagytam, hogy a főzőlap forróságán összeérjenek az ízek. A lobogó sós-olajos vízbe beleöntöttem a gnocchit. Ezt a receptet akkor kísérleteztem ki, amikor Monacóba költöztem és magamra kellett főznöm. Arthur megterített a bárpultnál és reszelt sajtot, amit később az étel tetejére szórhatunk, majd nekiláttunk elfogyasztani az ebédünket.

- Anya kérdezte, hogy számíthat-e ránk Szenteste a vacsoránál. Nagyon beleélte magát...

- Természetesen. 25-én pedig Montoggio-ban is várnak minket ünnepelni.

- Muszáj lesz megkóstolnod anya karácsonyi menüjét, krumplipüré és konfitált kacsasült, a legeslegfinomabb házi áfonyalekvárral. Minden évben ezt csinálja, de csak karácsonykor, lehetetlen megunni.

- 25-én délután az egész család megy templomba, azt vedd számításba, mert abból nem engednek. Aztán a mise után vacsora és jön Nonna Sofia legendás vörösáfonya tortája. Az a vacsora fénypontja, de tényleg! Ha ettél már finomat...

...

Ebéd után bepakoltam a mosogatógépbe, amíg Arthur letörölte a pultot, majd nekiláttam elmosogatni a szürke serpenyőt, amit a ragu elkészítéséhez használtam. A szél által kifújt, kicsit száraz kezemet csípte a citrom illatú mosogatószer, zsenialitásomnak hála pedig egészen a könyökömig habos lettem, mindössze egy edény miatt. A telefonom csörgése ütötte meg a fülemet.

- Arthur, megnéznéd, hogy ki az, kérlek? - kérdeztem, de már a mondat befejezésekor tudtam, hogy jobb lett volna, ha csendben maradok, hiszen a telefonom a táskámban volt, akárcsak a kórházból elhozott papírok.

- Persze. - a mosogatótól láttam, ahogyan a kanapén lévő fekete táskámhoz ment, belenyúlt, kivette a telefont, de szemei elidőztek a másodperc egy töredékére a táska tartalmán. A mozdulatai, a hátának megfeszülése valószínűleg nem tűnt volna fel valakinek, aki nem ismeri, de én - akibe a hónapok alatt Arthur minden rezdülése beleivódott - igenis észrevettem. Biztos voltam benne, hogy látta az ultrahang képet. - Anyukád az, tessék. - tette a telefont a vállam és a fülem közé, amíg megtöröltem a kezeimet a habtól. Arthur nekitámaszkodott a bárpultnak, de ahelyett, hogy rá figyeltem volna, meghallottam anya meleg hangját a vonal túlsó végén.

- Arina, Kincsem!

- Szia Anya! Mi újság?

- Itthon minden rendben. Azt mondd inkább, hogy veletek mi van? Mikor jöttök Montoggioba?

- Jól vagyunk. Épp most fejeztük be az ebédet. 25-én reggel indulunk, ha minden jól megy, ebédre odaérünk majd. - A háttérből anya nevét és egy beszélgetés foszlányait hallottam, amiből arra jutottam, hogy biztosan a hotel vezetésével kapcsolatban keresi őt valamelyik alkalmazottja. - Nem akarlak feltartani, hallom, hogy dolgod van.

- Szia, majd este visszahívlak, ha hazaértem.

- Szia Anya! - elköszöntem tőle, a telefont pedig a nadrágom hátsó zsebébe süllyesztettem. Arthurra pillantottam, aki meredten bámult. Testtartása kemény volt, a tekintetében értetlenség és kíváncsiság tükröződött és rögtön bántam, hogy anyának dolga akadt. Szívesen beszélgettem volna még vele egy darabig, csak azért, hogy ne kelljen Arthurnak magyarázkodnom.

- Arina...

- Igen? - a hangulat feszült volt, a levegő szó szerint vibrált köztünk. A lélegzetvételeimen kívül az óra ketyegését hallottam.

Na meg persze a szívem gyors, ütemes kalapálását.

Du-dumm. Du-dumm. Du-dumm.

- Én nem turkáltam a táskádban, de mik azok a papírok benne? - kérdezte és tudtam, hogy nem hazudhatok neki. Megérdemli az igazságot. Ugyanannyi joga van tudni erről az igen kellemetlen helyzetről, mint nekem.

Mint egy sebtapaszt!

Gyorsan letépem a bőrömről, hátha megspórolom magunknak a felesleges köröket.

- Azok az én papírjaim, ma kaptam őket, amikor orvosnál voltam. - hátrahőkölt, de az arckifejezése mit sem változott, mióta letettem a telefont, ezért pontosítottam. - Arthur én babát várok.

A fiú kőszoborrá dermedt. Az arcáról képtelen voltam bármit is leolvasni.

- Ez bi-biztos? - kérdezte, közben mély lélegzetet véve. A hangja közel sem volt olyan magabiztos, mint szokott lenni.

- Igen. - nyeltem egy nagyot és belekortyoltam a pulton lévő üvegpoharamba. A víz kellemesen hűsítette a torkomat, miközben az agyamban egy sugárhajtású repülőt megszégyenítő gyorsasággal forogtak a fogaskerekek.

- Mikor?

- Abu Dhabi.

- És megtartod? Mármint... - A torkom égni kezdett, a mellkasom szorított, mintha ráült volna egy elefánt. Tudtam, hogy pillanatok kérdése és elsírom magamat, de a bennem felgyülemlett feszültség utat tört magának és ekkor tört ki az a bizonyos érzelmi vulkán, aminek az előrengéseit tegnap óta éreztem.

- Soha még csak meg sem fordult a fejemben, hogy elvetessem. Nem oltanék ki egy életet csak azért, mert neked nem tetszik. Egyáltalán hogy jutott eszedbe ilyen? - a hangom ereje jópár decibellel megemelkedett és magamból teljesen kikelve kiáltottam rá.

- Onnan, hogy ha megszületne mindent tönkretenne!

- Már miért is?

- Már most is pont azt csinálja! - kiáltott rám. - Nem látod, hogy miatta veszekszünk? Gyerekek vagyunk még, erre egyikünk sem áll készen! Huszonhárom évesek vagyunk, az ég szerelmére! Kockáztatom az életem minden egyes alkalommal, amikor versenyautóba ülök! Szerinted nem te jársz a fejemben minden megtett kör alatt? Nem gondolok arra, hogy mi van, ha ki sem szállok belőle élve és nélkülem kell tovább élned az életedet egy férfi karjaiban, aki nem én leszek? Azzal, hogy megtartod, csak még egy málhát raksz a nyakamba. Lesz egy gyerekem... - hangja megremegett. - ...és már a gyerekem is aggódik értem és szurkol nekem, nem csak a barátnőm. Mit gondolsz, milyen érzés ez? Örülnék, ha egy kicsit az én szemszögemből is megnéznéd. - beszéd közben egyre közelebb lépkedett hozzám, a végén pedig már ijesztően közel állt hozzám. A tenyeremet ösztönösen az alhasamra simítottam.

- Szerinted nekem célom volt huszonhárom évesen teherbe esni? Hmm? És te belegondoltál már esetleg abba, hogy milyen az én oldalam? A világ nem körülötted forog, akármennyire is úgy érzed néha.

Belenéztem abba a ragyogó zöldes szempárba. Most is csillogtak, de ezúttal egészen máshogy. Nem a vágytól, hanem dühtől. Dühös volt rám az a személy, akit teljes szívemből szeretek. És ez még nagyobbat ütött, mint a szavak, amiket az arcomba köpött.

- Csókolj meg! - suttogtam határozottan, ellentmondást nem tűrően Arthur íriszeit kémlelve. Arthur nem akadt fenn azon, hogy milyen gyorsan változott meg a hangnemem. A tarkóm köré fonta a kezét, és vadul a számra nyomta a száját. Mélyen, keményen, de egészen máshogyan mint amikor a bennem lévő csöppség belém került.

Mintha az előbbi veszekedésünk meg sem történt volna.

Mindig pontosan tudta, mire van szükségem anélkül, hogy egy szót is szóltam volna.

Minden cseppjét magamba szívtam, amennyire csak tudtam. Az ízét, az érintését, az illatát... azt kívántam, bárcsak bepalackozhatnám a pillanatot, hogy legyen, amitől majd melegséget kaphatok az elkövetkező napokban. Vagy hetekben. Hónapokban. Években...

- Lehet, jobban örültem volna, ha nem mondod el... Így minden elromlott... - suttogta, amikor elszakadt tőlem. A már halk mondat hallatán a kezem az arcán csattant.

- Ezt az egyet jól jegyezd meg, Arthur Leclerc! Amióta megtudtam, reménykedtem benne, hogy legalább csak egy kicsit örülni fogsz neki. Reménykedtem benne, hogy annak ellenére is, hogy kurvára váratlan ez a szituáció, ketten megoldjuk és szeretetben felneveljük őt. De te nem. Teljesen elzárkózol előle. Soha nem akartam és nem is fogom elpusztítani azt, amit, vagyis akit mi ketten hoztunk össze! Ő egy darab kettőnkből. Belőled és belőlem. Te is ugyanannyira sáros vagy, ezt ne feledd! Simán eldobod magadtól, mint egy darab rongyot! Pedig rohadtul nem az, Ő egy emberi lény, akiből előbb-utóbb a fiad vagy a lányod fejlődik. Egy csodálatos ember, aki majd szebbé teszi ezt a világot. Beragyogja a Földet, akkor is, ha te nem kívánsz részese lenni az életének. Rád sem ismerek... - fogalmam sincs, honnan lett hirtelen akkora bátorságom,hogy helyretegyem Arthurt, de nem hagyhattam, hogy a babámat vagy engem ígymegalázzon.

Elléptem a közeléből, a táskámhoz mentem, felnyaláboltam azt. Az előszobában belebújtam a csizmámba és sietősen feltéptem a bejárati ajtót.

A liftajtó bezáródásakor még megütötte a fülem a fehér műanyag ajtó becsapódása és egy furcsa zaj, valami összetört, de nem foglalkoztam vele.

Még a lakás irányába se néztem.

Soha többé nem akartam oda visszamenni.

TikTok: hqnna.writer