Arthur Leclerc
2023.05.24.

Az elmúlt időszakban a szabadidőm nagy részét az olasz lány társaságában töltöttem. Végre sikeresen levizsgázott, nem kellett többet tanulnia és már csak a diplomaosztóra várt.

Amióta egy hónappal ezelőtt bevallottam Neki, hogy tetszik nekem, minden este felhívtam Őt. Vagy, ha én nem kerestem, ő hívott engem. Hetente találkoztunk párszor, volt, hogy elsétáltunk a nagyszüleim házáig és éjszakába nyúlóan üldögéltünk a tetőn az élet dolgairól elmélkedve, de nem akartam rámenősnek tűnni, teret és időt akartam hagyni neki, tudván, hogy mi mindenen ment keresztül.

Azóta, hogy egy hónappal ezelőtt a tengerparton ülve minden bátorságomat összeszedve megcsókoltam, az ölelésnél nem jutottunk tovább. Nem bántam volna, ha a kapcsolatunkat - akár csak egy picivel is - előrébb mozdíthattuk volna, de nem akartam siettetni, mondván, hogy mindennek eljön majd az ideje. Egyszer. Remélhetőleg. Nem mellesleg a tavaly előtt decemberben történtek után én sem akartam beleugrani egy kapcsolatba mindössze pár hónap elteltével.

És, amikor bevallotta, hogy én sem vagyok közömbös számára, madarat lehetett volna fogatni velem. Nagy kő esett le a szívemről, mert mindaddig azt gondoltam, hogy csak az én szememben kezdett átalakulni a lénye, és Ő csak barátként tekint rám. Az után az este után napokig le sem lehetett törölni a képemről a vigyort, többen megjegyezték mind a családomból, mind a pilótatársaim közül, hogy meglepően vidám voltam.

Na persze okkal.

Az egyetlen egy dolog, aminek sikerült, az az Azeri Nagydíj volt. Félreértés ne essék, imádok versenyezni. A versenyzés az életem, de mióta felkerültem az F2-be és új csapathoz kerültem, a dolgok nem igazán akarnak összejönni. A teljesítményem messze lemarad a csapattársamétól, amíg aki legtöbbször az élen küzd, én valahol a középmezőnyben próbálom visszahozni a kerékcserekor elvesztett pozíciókat. És, bár Bakuban sikerült pontszerző helyen végeznem, a bizalmam egyre inkább meginog saját magamban. Egyre többször teszem fel a kérdést, Vajon itt van a helyem? Okkal kerültem ide vagy csak szimplán pályát tévesztettem? Apa felé terelődnek a gondolataim, aki mindig bíztatott és támogatott minket a versenyzésben és a céljaink elérésében, bármit is tűztünk ki magunk elé. Ahogy csak tudta, megteremtette a lehetőséget és az anyagi hátteret, azért, hogy mi az álmainkért küzdhessünk. És ezért nem tudok neki elég hálás lenni, hiába figyel minket Odafentről hosszú évek óta.

Az egyetlen alkalom, amikor nem kell küzdenem a démonjaimmal, az, amikor Arival vagyok. Olyankor nem gondolok semmire, csak élvezem a pillanatot, na meg persze a lány társaságát. Ő anélkül hallgat végig, hogy elítélne vagy véleményt nyilvánítana.
Elmondja az álláspontját, de nem próbál meggyőzni a saját igazáról, tiszteletben tartja az én oldalamat, és, ha kell, rávilágít dolgokra.
Egyszerűen ott van velem, támogat és felgyorsítja a szívverésem. Mert igen, az utóbbi pár hétben ahányszor csak hozzám ér, minden izmom megfeszül, a szívem hevesen ver, a testemen pedig végigfut egy valami, ami erősen arra késztet, hogy magamhoz húzzam és addig csókoljam, amíg el nem fogy a levegőnk. Eddigi életem során aligha adódott olyan helyzet, amikor annyi önuralomra lett volna szükségem, mint amióta jobban megismertem Arinát.

Ezeken gondolkoztam, amíg este a lány lakása felé kocogtam.

- Öhm... Arthur! - köszönt, amikor a kopogásomra kinyitotta az ajtót. Egy fekete rövidnadrágot és egy fehér kivágottabb trikót viselt. Tekintetem a másodperc egy töredékére a dekoltázsára tévedt, de nem akartam tahónak tűnni, így íriszeimet visszavezettem az arcára, ahol azok szinte azonnal összekapcsolódtak az övéivel. Arca fáradt volt, de mégis fényévekkel kipihentebbnek tűnt, mint amikor megismerkedtem vele.

- Szia Ari! Nem zavarok?

- Nem, nemrég értem haza a munkahelyemről, most meg sorozatot nézek.

- Beszélnünk kell... - mondtam. Félreállt az ajtóból jelezve, hogy menjek beljebb.

- Néztél már nagydíjat a helyszínről? - kezdtem bele, miután helyet foglaltunk a kanapén. Szerencsére már egyre ritkábban vett minket körül a kínos csend ahogy egyre több időt töltöttünk el a másik társaságában.

- Igen, egyszer, még jó pár évvel ezelőtt kimentünk a családommal Imolába.

- És ráérsz a hétvégén?

- Igen. De hogy jön ez ide?

- Akkor lenne kedved elkísérni engem a Monacói Nagydíjra? - a kérdésem hallatán az arca pillanatra lefagyott, de egész gyorsan kapcsolt.

- Öhm... Igen, persze. Örömmel elkísérnélek.

TikTok: hqnna.writer