-Figyelsz te egyáltalán rám, Andris?
Hanyagul terpeszkedtem egy hihetetlenül puha bőr kanapén. A fejemet hátra döntve tanulmányoztam a mennyezetet, bár már annyiszor láttam, hogy semmi újat nem nyújthatott számomra a megfigyelése. Beszívtam a szobában található jázmin illatú légfrissítő illatát, amit mostanra tiszta szívből gyűlöltem.
-Andris?
Halálunott fejjel néztem a szemüveg mögött lévő szigorú szempárba.
-Tessék? -most még udvarias voltam.
-Hallottad, amit mondtam?
-Igen.
-Biztos?
-Hallottam, viszont nem figyeltem rá.
-Szóval fogalmad sincs arról, hogy mit mondtam. -a doki egész jól kiismert.
-Halvány lila gőzöm nincs.
-Andris, mindkettőnk számára egyszerűbbek lennének ezek a heti foglalkozások, ha nem állnál ellen, hanem megpróbálnál együttműködni.
-Eljövök rájuk. Ez nem számít annak?
Dobolni kezdtem az ujjaimmal a karfán. Közben fenntartottam a szemkontaktust a dokival. Szőke haját szőrös kontyba fogta a feje tetején, divatos szemüvege, illett a ruhájához. A fehér köppenyt hanyagul viselte, mint egy dzsekit.
-Vehetjük annak, valóban, ahogy azt is, hogy szóbaállsz velem.
-Na, látja, doki? Túl sokat panaszkodik. -vigyorodtam el, mert tudtam, hogy ez felidegesíti.
-Tudom, hogy nem könnyű a helyzeted. Megértelek.
Na, ezt nem kellett volna. Tipikus sablon mondat, amit annyiszor hajtogattak, hogy már a jelentésével sincsenek tisztában.
-Faszság. -hopsz, úgy tűnik kicsúszott.
-Kérlek, a foglalkozásokon ne beszélj csúnyán! -sóhajtott fel az agyturkászom.
Nem kértem bocsánatot, ahogy szoktam.
-Nem könnyű ez a helyzet, ez teljesen érthető. -összekulcsolta az ujjait és keresztbe tette a lábait. -Édesapád meghalt a karambolban és édesanyád kómába esett. Bármelyik tinédzsert megviselné. Nincs azzal semmi gond, hogy segítségre van szükséged.
-Látja ebben téved, de nem csak maga. Nekem nincs szükségem segítségre. Jól vagyok.
-Nem, Andris, nem vagy jól.
Felhorkantam a kijelentésére.
-Az is ezt mutatja, hogy megtagadod nemcsak az én, de a családod segítségét. Arról nem is beszélve, hogy a baleset óta egyszer sem néztél be az anyukádhoz.
-Az anyám meghalt.
-Kómában van.
Dühösen megszorítottam a karfát.
-Erről nem fogok magával beszélgetni.
-Látod, ez az egyik legnagyobb baj. Nem nyílsz meg nekem.
Nem válaszoltam. Utáltam ezt a "kezelést". Mindössze azért jártam, mert a bátyám kifizette és nem keveset veszekedtünk miatta.
-Mit érzel most?
-Vérszomjat. -válaszoltam érzelemmentes hangon.
-Miért érzed ezt?
-Gondolom amiatt van, hogy szívesen kinyírnám magát. -adtam meg a választ.
A doki felsóhajtott.
-Így nem jutunk el sehová.
-Ezt bizonygatom a bátyámnak. Talán, ha együtt mondanánk meg, ő is rádöbbenne. -vetem fel.
-A baleset óta nagyon agresszív lettél...
-Ezt az egyet jól látja. -vágok közbe.
-...és senkit sem engedsz közel magadhoz.
-Ebben téved.
-Valóban?
-Valóban. -csikorgattam a fogam. Utáltam, ha ezt csinálta.
-Csaknem Kisszívem miatt mondod ezt? -döntötte félre a fejét.
-Most már két embert is szívesen elintéznék.
Lio rohadtul megbánja még, hogy locsogott.
-Szóval?
-Mi van?
-Mit érzel iránta? -árgus szemekkel figyelt és tanulmányozott.
Igyekeztem semleges képet vágni. Ez pontosan az a kérdés, amit eszemágában nem volt feltenni magamnak. Belegondolni meg pláne nem. Még abba sem akartam belegondolni, hogy mi lenne, ha egyáltalán éreznék valamit iránta. Valami...
-Tetszik neked?
Felröhögtem.
-Ha arra gondol, igen jó nő...
-Nem erre gondoltam.
-Az a maga baja.
-Vannak gyengéd érzelmeid az irányába?
-Fogalmam sincs és nem is érdekel. -ez igaz volt.
-Miért nem?
-Mert lényegtelen.
-Miért az?
Felsóhajtottam. Rohadtul elegem volt már a miértekből.
-Mert nem számítana sem neki, sem nekem.
-Kifejtenéd?
-Nem! -feleltem azonnal.
-Mi...?
-Ki ne mondja!
A doki becsukta a száját.
-De fontos neked.
Kijelentésként hangzott nem kérdésként.
-Haverok vagyunk.
A doki csendesen töprengett a hallottakon.
-Barátja van?
A szememet forgattam.
-Tehát ráhibáztam.
-És akkor mi van?! -tártam szét a karom.
-Zavar?
-Kurvára nem érdekel!
-Ne beszélj csúnyán. A nélkül is értem.
-Nem úgy tűnik.
-Féltékeny vagy?
-Kibaszottul nem! -mielőtt mondhatott volna valamit, gyorsan folytattam. -Azt hittem a tragédia feldolgozásában segít, nem párkereső tanácsadó.
A feldolgozás szónál macskakörmöket mutattam jelzésképpen.
-A feladatom, hogy jobban legyél...
-Fasza! -felpattantam a kanapéról. -Jól vagyok, így elvégezte a munkáját, és én léphetek.
-Nem vagy jól.
-Mi maga gondolatolvasó? -cukkoltam. -Majd én eldöntöm, hogy vagyok.
-Éppen ez az. Eldöntöd és úgy teszel, mintha jól lennél, pedig a valóságban nem így van.
-Ezt az egyik agytúrkász könyvében olvasta? Nagyon drámaian hangzott. -gúnyolodtam az ajtó felé tartva.
-Nem akarod, hogy a családod aggódjon miattad, ezért úgy teszel mintha...
-Á, értem. Azt hiszi ennyire törödöm mások véleményével és érzéseivel. Ezt benézte, doki. Leszarom mások véleményét!
-Én a családodról beszélek...
-A családom azt hiszi, hogy nem vagyok jól, mert én tovább léptem. Vannak gyerekek, akiknek elválnak a szülei, az enyémek meghaltak. Mások árvák. Az élet kegyetlen, ez van. -feltéptem az ajtót.
-Még nem végeztünk, Andris!
-De, kurvára végeztünk! -becsaptam magam után az ajtót.

***

Hétfő. Utálom a hétfőt. Még a fejemben visszhangzik az agyturkász kibaszott okoskodása. Direkt lassan készülök el, hátha most Rafi elhúz nélkülem, de mint általában most sincs szerencsém.
A kocsiban durcás képpel ülök, bármilyen gyerekes is legyen ez a viselkedés.
-Nem mondtad milyen volt... -hagyja köztünk csüngeni a szavakat.
-Szar és értelmetlen, mint mindig. -mordulok fel.
-Talán, ha...
-Ezt sokszor megbeszéltük. Nem akarok járni, mert nincs is szükségem rá.
-Szarka...
-Itt tegyél ki!
-Szarka, nézzd...
-Tegyél ki!
-Csak azt akarom...
-Állj meg! -mostanra már ordítottam.
A bátyám lefékezett.
-Találkozom Erikkel. -hazugság volt, de nem érdekelt. Valószínűleg Rafi is tisztában volt vele.
-Rendben. Vigyázz magadra!
Szó nélkül kiszálltam a kocsiból. Feltettem a kapucnim és elindultam az iskola irányába.
Természetesen elkéstem. Beírták. Elmondhatatlanul hidegen hagyott a dolog.
Erik tisztában volt a helyzetemmel, így nem basztatott, amiért nem tudok elég hálás lenni. Fülhallgatóval a fülemben ültem az órán. A lábam idegesen járt az asztal alatt. Hogy a picsába viseljem el ezt a napot?
Végül amellett döntöttem, hogy lebetegszem.
-Fedezlek. -Erik megpaskolta a vállam.
-Kösz, haver.
Haza húztam, ahol egész nap filmeket néztem és chipset zabáltam. Háromkor érkezett egy üzenet Rafitól.

Rafi: Lio kórházba került. Gyere ide!

Hm. Fura. Felöltöztem, hogy meglátogassam az idióta testvérem a kórházban.
Már amikor beléptem a szobájába tudtam, hogy ez Lio műve. Azért van itt, mert itt akar lenni.
Lio bárgyú vigyorral az arcán feküdt a kórházi ágyon. Rafi mellette állt és a feje vöröslött a dühtől.
-Az a szerencséd, hogy nem szóltam Alnak, mert nem akartam megijeszteni!
-Mi a felállás?
Leültem a bátyám ágya melletti székre, onnan figyeltem az eseményeket.
-Rafi szerint nincs bennem semmi felelősség. -világosított fel Lio.
-Ezt eddig is tudtuk. -vonok vállat.
-Kösz, öcskös, pont erre volt szükségem. -vágott savanyú képet a bátyám.
-Ó, ne hidd, hogy a te szénád jól áll! -idősebb bátyám ujja vádlón rám mutatott.
-Mi? -most valódi ártatlansággal kérdeztem vissza.
-Nem voltál suliban.
Bakker. Ő honnan tudta meg máris?
-Rosszul éreztem magam.
-Látod, a kisöcsém együttérez velem! -Lio színpadiasan rám mutatott, utána megdörzsölte a szíve felett. -Átérzi a fájdalmam.
Rafi fapofával pislogott egyet, majd így szólt:
-Erre majd később visszatérünk. Most azt mondd meg, hogy lehettél akkora idióta, hogy elütetted magad a haveroddal?!
Felkuncogtam, mire a bátyámtól kaptam egy megsemmisítő pillantást.
-Nem...
Sajnos, Rafi nem fejezhette be a mondatot, mivel egy pár tűsarkú kopogása beléfojtotta a szót. Mindhárman a hang tulajdonosához fordultunk. Egy csinos nővér libegett be a kórterembe, divatos rövid frizurarával és komor arccal.
-Maguk a hozzátartozók.
Mivel nem kérdésként hangzott el, Rafi nem válaszolt csak megköszörülte a torkát. Lio csillogó szemekkel mustrálta a nőt. Elvigyorodtam. Már sejtettem, hogy mit keress itt a bátyám.
-A testvérei vagyunk. Maga kicsoda? -vettem a bátorságot.
-Szállai Eszter vagyok. A testvérük ápolója...
-Bocsánat, de milyen nevet mondott az imént? -döntöttem oldalra a fejem.
-Szálllai Eszter. -ismételte.
-Ilyencs nincs. -motyogtam.
Beletúrtam a hajamba és erősen megszorítottam, mielőtt feltettem a kérdésem.
-Nincs véletlenül egy sportos, hosszú barna hajú húgod, aki gyakran dühös és legtöbbször szörnyen komor komoly, és imád a jó illatú hajával arcon csapni másokat?
Rafi felvonta a szemöldökét, mikor a jó illatú hajára tettem említést. Utólag visszagondolva azt a részt tényleg kihagyhattam volna.
-Ööö...de van, ha ugyanarra a személyre gondolunk. -jött a zavart felelet.
-Kisszívem? -Lio ezt a pillanatot választotta, hogy megszólaljon.
-Hogyan? -a nővér homlokát ráncok lepték el.
-Vivien.
-Úgy hívják. -kapta felém a fejét újra. -Ismered?
-Az osztálytársa vagyok.
-És még ki tudja mi... -villantott egy fehér fogsort Lio.
A nővér szeme elkerekedett. Dühösen felmordultam.
-Van pasija.
-Ó! -a bátyáim egyszerre jegyezték meg savanyú hangon.
-Oké. A beteg... -Iv nővére igyekezett összeszedni magát, de majdnem minden ötödik másodpercben felém pillantott.
Nem kelthettem túl jó benyomást első látásra. A bőrdzsekimet még az elején a székre hánytam, így a fekete rövid ujjú pólóm alól kilátszottak a tetoválásaim nagy része. Acélbetétes katonai bakancsos lábaimat hanyagul keresztbe tettem a bokámnál. Nem mellesleg a kórház parkolójában állt a sajátkezűleg felturbózott motorom.
Rafi hamar megunta ezt az állapotot és kifakadt.
-Igen, ő a mi csoda rossz kistestvérünk, Szarka. A nők vagy teljesen odáig vannak érte vagy ki nem állhatják.
-A barátnőim két harmada rámászott volna, az egyharmada egy kanál vízben megfojtotta volna. -vigyorodott el Lio.
-Iv inkább az utóbbi tábort erősíti. Mindössze kötöttünk pár alkut, így elviseljük egymást. -nyugtatom meg a nővért.
-Aha, értem. -nem túl meggyőző fejjel indult kifelé a nővér.
-Hé, várj! - Lio megpróbál kimászni az ágyból, hogy a nő után menjen.
-Eszedbe ne jusson! -Rafi keményen megragadja és visszaülteti Liot.
Előkapom a telóm és elmesélem a helyzetet Eriknek, míg az idősebb bátyám kiosztja a fiatalabbat. Nem sokára Al is befut, szóval kimegyek a szobából és a telefonommal elütöm az időt. Bő fél óra múlva Rafi kijön a folyosóra és neki dől a falnak. Én az ételautomata előtt nézem a kínálatot.
-Mire jutottatok?
-Szobafogság. Ápolni is otthon fogjuk.
-Pech.
Csend áll be. Tovább válogatok. Valami laktatóbbat kéne ennem, ha éhes vagyok.
-Akarsz róla beszélni?
Felpillantok a bátyámra.
-Miről?
-Megviselt a foglálkozás.
Felhördülök.
-Baromság. Elegem van, hogy folyton elemezget és azt hiszi nem vagyok jól és minden áron segíteni akar. Nincs szükségem rá!
-Szarka, ezt annyiszor végigjátszottuk már.
-Ez az! Még sem hallgatsz rám! -tárom szét a karom.
-Mindannyian járunk hozzá...
-Nekem nem kéne.
-De. A mai napot is kihagytad.
-Igen, mert felidegesített és nem bírtam nyugton végigülni a sulit.
-De, ugye, nem csináltál semmi hülyeséget?
Pontosan tudom, hogy mire gondol. Dühösen megrázom a fejem.
-Akkor jó.
Újabb csend. Makacsul bámulom az automatát. Rafi felsóhajt.
-Talán...most, hogy itt vagyunk...
Nem tetszik ez nekem.
-...akár meglátogathatnád.
Beharapom az arcom oldalát. Tudom kire gondol.
-Azóta egyszer sem...mentél be hozzá.
Ökölbe szorítom a kezem és igyekszem higgadt maradni.
-Csak nézz be hozzá egy...
-Nem. -halkan beszélek
-Szarka!
-NEM.
Rafi kis időre becsukja a szemét és ismerem annyira, hogy tudjam, most igyekszik visszanyerni a türelmét, amit én folyton feszegetek.
-Az anyád és...
-Az mondtam: NEM! -erőteljesen félbeszakítom.
-Ő...
-...halott. -fejezem be.
-Kómában van. -szorítja össze a fogát Rafi.
-Kibaszott gépek tartják életben. Sosem épül fel, mert már halott. -Rafi felé fordulok.
Olyan gyorsan mozdul a bátyám, hogy reagálni sem tudok. Behúz egyet, mire hátratántorodok. Melegség folyik a számra. Odanyúlok. Vér. Az orrom vére eleredt az erős ütéstől.
-Helyes! -hergelem magam. -Üss meg, akkor biztos neked lesz igazad.
-Talán te nem így oldod meg a problémáid? -Rafi kiabál.
-Szóval, ha te csinálod, az rendben van? -üvöltök vissza.
-Önző seggfej vagy!
-Az vagyok, de most ti vagytok azok! Képtelenek vagytok elengedni.
-Kómában van! -Rafi hangja megremegett.
-Ez gecire nem válasz arra, amit mondtam! -üvöltök rá. Az orromból továbbra is folyik a vér, de nem foglalkozom vele. -Az nem élet. Sosem akart volna így "élni". -macskakörmökkel támasztom alá a gúnyos hangnemem.
-Ha rajtad múlna, apával együtt eltemették volna! -hányja a szememre.
-Igen! -a mutatóujjammal megböktem a mellkasát. -Mert anyu imádott élni és képtelen lenne elviselni, hogy gépektől függ! Hogy nem lehet apával! Én lekapcsoltattam volna a gépekről! Az orvosok is mondták, hogy nem fog felépülni!!! -ordítottam.
-Fiúk! -Al az ajtóban figyelt minket. Szemében aggodalom ült.
-Leszavaztunk.
-Igen. A nagyiék azóta nem állnak szóba velem. -válaszolom.
-Azért...
-Te csak ne magyarázkodj! -vágok a szavába. -Mindannyian azzal jöttök, hogy nem vagyok jól, pedig TI vagytok azok, akik nincsenek jól. Az én szememben akkor, annál a balesetnél mindkét szülőm meghalt! Én már tovább léptem! Ti vagytok azok, akik görcsösen ragaszkodtok ahhoz, ami már nincs! -üvöltöm.
Rafi megragadja a pólóm és a falhoz szorít.
-Túlléptél? -hitetlenül felnevet, és az alkarját a nyakamhoz nyomja. -Szét vagy esve! Nézz magadra! Újra visszacsúszol a szarba! -ordít az arcomba.
-Elég legyen, fiúk! -Al kétségbeesve nézi a konfliktusunk.
-A baleset után elszöktél és egy másik országban kötöttél ki! Összevarrattad magad és bűnöző lettél! A legjobb haverodat is magaddal rángattad! Naponta szarrá veretted magad, szerencsejátékoztál, hogy pénzt szerez, a végén egy bankot is kiraboltál volna, ha Olivér nem kapcsol le!
-És, ha így volt?! -üvöltók vissza. -Utána jobb lett? Az intézetben szintén naponta elvertek, mert a rendőrbarátom kezeskedett értem!
Hirtelen elhallgattam. Ez utóbbit még sosem mondtam el.
-Verj meg, ha attól jobban érzed magad! A véleményemet nem változtatod meg. Ahogy a múltat sem.
-Én nem vagyok olyan, mint te. Én nem élvezem a harcot.
-Mégis te nyomsz a falnak. -mutatok rá.
Rafi morogva ellépett tőlem.
-Azt mondod jól vagy, de semmit sem változtál. Továbbra is lefelé tartasz csak lassabban.
Rafi ingerülten bevonult Lio szobájába, ahol a bátyám egyből nekiesett.
-Mi a faszt műveltetek?!
Mérgemben beleöklözöm az automatába. Az üveg megreped, az öklömbe iszonyú fájdalom csap be, de örülök neki.
Újra megragadnak a pólómnál fogva.
-Mi van már megint? -hördülök fel.
-Fejezd be ezt a viselkedést! -sziszegi nekem Olivér.
-Különben lecsuksz? -provokálom.
A falnak présel.
-Miért provokálod ki mindenkiből, hogy megüssön.
-Jellemhiba. -arcoskodom.
-Nem okozták már így is elég gondot?
-Talán nem kellett volna hazahoznod. -vetem fel.
-Az öcsém miatt tettem, aki valamilyen érthetetlen okból még mindig menthetőnek tart.
-Lehet, hogy téved.
-Lehet, hogy hagynom kellett volna, hogy ott rohadj meg. -kontrázott rá halkan Olivér.
-Talán úgy lett volna a legjobb, de te gyakran elszúrod a dolgokat, nem igaz?
A célzásom, ami arra irányult, hogy mielőtt leléptünk Erikkel, megpróbálta megállítani az öccsét, de kudarcot vallott; sikert arat. Olivér indulata elszabadul és megajándékozott egy gyomrossal, aztán ő is arcba vág.
-Ne, elég volt! -kétségbeesett hang állítja meg Olivért. -Kérem! Hagyja abba!
A könyörgés hat. Mostanra Lio is kimászott az ágyból. Rafi az ajtóban megállította. Al görcsösen tördeli az ujjait tehetetlenségében.
-Szarka! Hagyd abba, kérlek!
-Vivien, ne szólj bele a dolgukba! -Eszter megfogja a húga vállát. -Amúgy is távozniuk kell!
Ez felszólítás volt.
-Örömmel, nincs miért maradnom. -elrugaszkodom a faltól és megtörlöm az orrom. A vérzés csillapodott.
-Szarka! -Iv keresi a szemkontaktust velem, de én éppenhogy kerülöm.
-Vivien, maradj távol a fiútól! -Eszter újra a húgához nyúl és elhúzza az utamból.
-Ne mondd meg, hogy mit csináljak! -hallom Iv dühös hangját.
Pillanatokon belül hosszú ujjaik fonodtak a csuklóm köré.
-Hova mész?
-El.
-Vérzel.
-Nem érdekel.
-Engem igen.
Iv lecövekelt. A kezével szorosabban fogott. Kényszerített, hogy megálljak.
-Ellátom a sebeid.
-Nem kell.
-De! -megrántotta a karom, hogy ránézzek. -Kérlek!
Elkövettem azt a hibát, hogy belenéztem a szemébe. Aggodalom csillogott benne. Féltett. Engem.
Felhorkantam.
-Ne makacskodj, te marha! Hagyd, hogy kezelésbe vegyelek!
Nem kerülte el a figyelmem, hogy nem a segíteni szót használta.
-Ha nem hagyod kényszeríteni foglak és akkor a mai napod igazi mélypontja az lesz, mikor elver egy csaj. -fenyegetett meg. Szabad kezét csípőre tette.
Önkéntelenül elmosolyodtam.
-Ha beleegyezem, békén hagysz?
-Áll az alku.
Nem törődve a minket leső szempárokkal, hagyom elvezetni magam a makacs lány vezetésével. Aki egyenesen a női mosdóba visz.
-Hé, ez a női...
-Jé, felismered az ábrát? -gúnyolódik.
-Ha-ha!
Bevonszol és a falhoz irányít a mosdókagyló mellett.
-Csússz lejjebb, így nem érlek fel!
Engedelmeskedem. Berogyasztom a térdem és lecsúszom a fal mentén.
Iv szakszerű mozdulatokkal elállítja az orrvérzésem, majd betekeri a sérült kezem. Minden bütykömről lejött a bőr.
-Csendes vagy. -jegyzem meg.
-Mit mondjak? -durcásan a szemembe néz. -Mit akarsz, mit mondjak?
Elgondolkodom.
-Nem tudom. -és ez az igazság. -Valamit. Csak ne kelljen a saját gondolataimmal foglalkoznom.
És ne pörgessem le újra és újra a jelenetet a fejemben, teszem hozzá magamban.
-Megrázó volt. -nyögi ki.
-Én megszokottat mondanék.
-Ez nem vicces!
Megvonom a vállam.
Iv letörli a vért az arcomról és a nyakamról.
-Mit keresel itt? -nem hagy nyugodni a kérdés.
-A nővéremhez jöttem. Ő...
-Tudom. Találkoztam vele.
-Mesélte.
Benyit egy csaj és meglepődve hátrahőköl, amint meglát.
-Te fiú vagy! -mutat rám.
-Minden porcikám. -erősítem meg.
-Te nem...
-Ha pisilned kell, rajta! -szakítja félbe Iv. -A mosdók elzártak, nem látunk be.
A lány dermedten bámul Ivre.
-Döntsd el, hogy ki mész vagy be mész! -szólítja fel.
A zaklatott lány szükséglete mégsem olyan sürgős, mert a távozást választja.
Vigyorogva egyenesedem fel.
-Akkor én léptem. Kösz az ellátást, nővérke.
-Hova mész?
-El.
-Szarka.
Megállás nélkül megyek az ajtóhoz.
-Szarka!
Feltépem az ajtót és a kijárat felé indulok. Mérgesen fogom fel, hogy a dzsekim Lio szobájában hagytam. Ott is marad.
-Várj! Mit készülsz tenni? -Iv nem tágít.
-Valamit.
Megragadja a csuklóm. Mi van ma az emberekkel? Mindenki kényszert érez rá, hogy megragadjon?
-Ne zárkózz el!
Kikerülóm a témát.
-Nem lóghatnál velem.
-Nem hagyhatom, hogy valami hülyeséget csinálj.
-Dehogynem.
-Akkor másképp fogalmazok: nem akarom, hogy hülyeséget csinálj!
-És mit teszel?
-Követlek. Mindenhová.
Elmosolyodom.
-Ez elég gyenge terv.
-Majd meglátjuk.
Az első probléma már a parkolóban felmerül. Iv földbe gyökerezett lábbal bámulja a motorom.
-Ezzel jöttél?
-Igen.
-Van jogsid?
-Nem.
-Akkor...
-Mindig vannak kiskapuk. -felülök a járműre. -Jössz?
Élvezettel figyelem a tiprodását. Aprókat topog a lábaival és idegesen feszeng.
-Ez pont olyan dolog, amitől a szülők eltiltják a gyerekeiket.
-Mire gondolsz? -kérdezem kíváncsian.
-Hogy rosszfiúkkal motorozzunk.
Felnevetek.
-Először is: csak velem kell motoroznod, egy fiúval. Másodszor: ki mondta, hogy rosszfiú vagyok?
-Emlékeztesselek, hogy nem olyan régen sorolta fel a bátyád az egész bűnlajstromod?
-Ez az ő véleménye.
Felbőgetem a motort.
-Így felmerül a kérdés, hogyan követsz majd. Egy motort utól érni nem könnyű.
-Oké, oké, megteszem.
Óvatosan átemelte a lábát az ülésen.
-Ha nem akarsz lerepülni, muszáj lesz átölelned...
-Fogd be! Ne sürgess! -torkol le.
Lassan átfogja a derekam, közben lecsúszik a csípője az enyém mögé. A combja az enyém mellé szorul.
-Csak vezess lassan és...
Iv hangját elnyomja a felpörgetett motor hangja. Elindulok, mire az ölelése szorosabbá válik. Erősen belém kapaszkodik. Felnevetek. Érzem a hátamban, ahogy dühösen felmordul. Vigyorogva gyorsítok. Iv szorosan hozzám simul. Pár perc múlva viszont lazít a görcsös szorításán. Érzem, hogy ellazul.
Kerülő úton megyek. A szebb környékeken, ahol kevesebb autó jár, így nyugodtan mehetünk.
Iv hamarosan elveszi az arcát a hátamról és felkacag. Élvezi a motorozást. Jó, ezt akartam.
Haza viszem magunkat. Már az ajtót nyitom, de Iv még mindig csak bazsalyog.
-Nem akarsz mondani valamit? -kérdezem ártatlanul.
-Nem, mert azzal csak az egódat növelném.
Kuncogok.
-Élvezted.
Csend. Végül felsóhajt.
-Igen, nagyon élveztem.
Mosolyogva benyitok a lakásba.
-Nem gondoltam, hogy ide jössz.
-Pedig de.
Ledobom a kulcsot az asztalra és a fürdőbe megyek. Iv hűségesen követ.
Bent megállok és felhúzom a szemöldököm.
-A zuhany alá is követni fogsz?
Iv édesen elvörösödik, majd motyogni kezd.
-Nem...persze, hogy nem...én csak azt hittem...nem fontos...vagyis...én most...megyek.
-Addig keress valami jó filmet! -kiáltok utána.
Így tesz és mire frissen és üdén előkerülök már egy DVD-t tett a lejátszóba és pattogatott kukoricával teli tállal ül a kanapén. Lehuppanok mellé és jelzem, hogy indítsa el.
Belemarkolok a tálba, miközben megjegyzem:
-Remélem jól választottál!