Az első dolog amit be tudtam azonosítani miután felébredtem az az volt hogy egy cellában fekszem. Lassan fel ültem majd óvatosan felálltam. A szememmel felmértem az aránytalanul kicsi „szobát„ amibe ébredtem.

Láttam egy kamerát a plafon egyik sarkában. Valami nagyon spéci cucc lehet mert ilyet még a toronyban sem láttam, pedig ott aztán nagyon kevés dolog nem található csak meg. Az első ötletem az volt hogy a kamerát ki kéne iktatni. Már nyújtottam előre a kezemet mikor meghallottam egy ismeretlen férfi hangját.

- Én a helyedben nem tenném! Van egy csipp a nyakadba ültetve. Ügyes kis szerkezet. Blokkol minden féle és fajta mutáns gént és képességet. És ráadásul távirányítós szóval ha nem akarod hogy megcsapjon az áram akkor inkább fordulj ide és beszélgessünk! - mondta mézes-mázas hangon.

Kelletlenül megfordultam. Egy szemüveges férfi ált az üveg túloldalán.
- Mondanám hogy örvendek de sajnos nem vagyok éppenséggel elragadtatva. Még mellesleg 10 pontos mutatvány. - mondtam savanyúan.
- Elnézést... De mi? - nézett rám értetlenül.

- 10 pontos mutatvány. Nem tudom hogy hogyan képes ilyen mézes-mázos hangon sértegetni.

- Sértegetni? Ugyan! Ez a fajta ajjaság messze áll tőlem. Mellesleg bocsásson meg a kellemetlenségek miatt kedves... Hogy is hívják? - kérdezte. Én már nyitottam a számat hogy válaszoljak de közbe szólt. - Tudod is mit? Mindegy. Hiszen te mostantól a 289-es alany vagy! - mondta mosolyogva.

- Ez komoly? - röhögtem fel. - Maga most komolyan azt mondta hogy valami szám lesz a nevem? Ugye ez valami rossz vicc?! - nevettem hisztérikusan.

- Nem. - lépett mellé egy másik tudós alkatú férfi is. - És most 289-es alany gyere! Elvégzünk néhány kísérletet. Rajtad. - mondta miközben gonosz vigyor húzódott az arcára.

A következő pillanatban az üveg fal egy apró része odébb csúszott. Én kedvetlenül indultam el az „ajtó” felé.

Miután kiléptem a kezemre helyeztek egy bilincset. Aztán feltűnt hogy az öltözetem megváltozott. A harci felszerelésemnek híre-hamva se volt a szobában. Helyette viszont egy rusnya zsák szérű öltözet volt rajtam. Hát ez fantasztikus.

Szokásom szerint sikerült megint el kalandozhattam ugyanis mikor fel eszméltem teljesen máshol vagyok mint az előbb. Egy hatalmas nagy terembe érkeztünk meg. A terem közepén volt kettő fura széknek kinéző dolog. A következő pillanatban egy szemlátomást velem egyidős fiút hurcoltak be a terembe. Aztán hirtelen mind a fiút mind engem oda ráncigáltak a székekhez amibe aztán bele is ültettek majd egy egy vas pántal rögzítették a végtagjainkat.

- Nicsak! - hallatszott mögülünk egy rekedtes hang. - Kiket hoztak ma nekem? - kérdezte.

- A 288-as és a 289-es alanyt. - jelentette ki.

- Hmm. Érdekes. Érdekes... - mondta elhalkuló hangon.

A gyanús mondatok után a tudós alkatú férfi elment valamiért. Addig mi a sráccal ott maradtunk.

- Te mióta vagy itt? - kérdeztem meg a srácot.

- Még új vagyok itt. Legfeljebb fél napja vagyok csak itt. És te? Mióta vagy itt? - kérdezte.

- Én is új vagyok. Úgy 15 perce vagyok újra tudhatomnál. Aztán meg ki tudja hogy mennyi időt voltam altatásban. - mondtam egy hatalmas sóhaj kíséretében. - És úgy amúgy téged miért hoztak ide?

- Mutáns vagyok. - jelentette ki és még láttam hogy mondani akar valamit de közbeszóltam.

- Embertlen. Embertelen vagy. - mondtam elenkezést nem tűrő hangon.

- Mi? - nézett értetlenül.

- Az embertelen szó kevésbé durva. A mutáns az annyira... annyira... - mondtam miközben a megfelelő szót kerestem.

- Kitaszító. - fejezte be a mondatot.

- Igen. - mondtam szomorúan.

- És te? - kérdezte.

- Mit én? - nézek furán.

- Te hogy kerültél ide? - pontosította.

- Hát én embertelen is vagyok plusz a bosszúállókkal dolgozom. - mondtam olyan hang lejtéssel mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

- Azta. - mondta döbbenten. - Te a bosszúállókkal dolgozol?

- Ja. - mondtam miközben arra gondoltam hogy a csapat vajon keres-e engem. - Amúgy valamit akartál még mondania az előbb.

- Aha. Csak hát... én... az anyukám... ő... - mondta akadozva. - elment. - szegte le a fejét.

- Jézusom. - döbbentem le. - Részvétem.
- Miről maradtam le? - érkezett meg a tudós alkatú pasi. - Mindegy is. - mondta majd a mellette lévő kis kocsiról felvett két hatalmas méretű tűt.

A mellettem ülő srác nagyot nyelt. Láttam rajta hogy nem igen teszik neki az a 10 centis tű.

- Mit akár maga azzal csinálni? - kérdeztem gyanakodva.

- Végre van valaki aki nem az életéért könyörög hanem érdeklődik az eljárás iránt! - mondtam hatalmas vigyorral a doktor. - Nos. Először is gerincvelő folyadékot fogunk vele le szívni majd be adom nektek ezt a kis csodaszert. - mondta élvezettel miközben meg lötyögtette egy apró fiola tartalmát.

- És ez a csodaszer mit csinál? - vontam fel a szemöldököm.

- Elhozza a még meg nem mutatkozott mutáns képességeiket. - mondta miközben előkészítette a tűket.

- Ácsi. Nem értem. - mondtam összezavarodva.

- Mégis mit nem értesz 289? - kérdezte.

- Egy: minek a csontvelő? Kettő: mi már alapból mutánsok vagyunk. Szóval minek az a csodaszer?

- Nos a csontvelő az tudományos vizsgálatokra kell. A mutáns mivoltatokról pedig tudunk. De a szérum előhívja az eddig fel nem tárulkozott erőtöket vagy ha el van fojtva az egyik képességetek akkor azt felszabadítja. - mondta ilyesztő élvezettel. Elég para hogy képes ilyen dologgal kapcsolatban ekkora élvezettel beszélni. Kizárt hogy ez a pasas nem szadista. - Minden érthető? - kérdezte de a választ már nem várta meg. - Nagyszerű! Kezdjük! - és már ment is a hátam mögé és belém nyomta azt a tűt.

Fel szisszentem. A tű mint kés a vajon úgy hasított át a bőrömön. Összeszorított fogakkal vártam a végét. De az csak nem akart eljönni. Már vagy öt perce bennem volt az a tű mikor végre kiszedte. De sajnos a fájdalom nem múlt el. Aztán láttam hogy elém jön és felemeli hogy én is jól lássam.

- Látja 289? Ez a maga csontvelője. - mondta majd egy rongyba csomagolta és félre tette. - És most maga következik 288! - mondta. Erre a srác arca ha lehet még jobban elfehéredett.

A doktor mögé is oda sietett majd bele bökte a tűt. A fiú szeméből egy könnycsepp gördült ki. Láttam rajta hogy retteg. Nála mintha valamivel kevesebb időbe telt volna a leszívás. Aztán végül az ő hátából is kikerült a tű.

Megkönnyebbülten sóhajtott fel. A doktor neki is megmutatta a csontvelőjét. Ellenben velem ő inkább elnézett. A doki a fejét csóválta ment az ő mintáját is becsomagolni. Aztán mind a kettőtre ragasztott egy-egy címkét és rá firkantotta a számainkat. Utána pedig elsietett a mintákkal együtt a labor túlvége felé.

Ezt az időt kihasználva felmértem a labort. A terem nagyrészét különböző műszerek foglalták el. A terem egyik sarkában pedig mintha egy műtő asztalt véltem volna látni. Legalább nyolc kamera volt a teremben. Legalábbis ezek azok amiket láttam.

Volt még egy vas ajtó is a terem túlvégében. Azt hogy az milyen célt szolgálhat arról fogalmam sincs. Aztán feltűnt a doki. A kezében két ujjabb tű. Hallottam ahogy a mellettem ülő srác száját halk nyögés hagyta el. Szegény fiú! Biztos tű fobiája van. Aztán a doki arcára hatalmas vigyor ült ki. Mostmár biztos hogy szadista. Amikor ránézett én szúrós tekintettel néztem. Erre mintha egy cseppet elment volna a kedve a vigyorgástól. Aztán mellém sétált és a vállamba nyomta a tű tartalmát. Rögtön émelyegni kezdtem. Éreztem hogy minden izmom görcsbe rándul. Majd éreztem ahogy a testem nekiállt rángatózni. Aztán éreztem egy újabb tűt. Csak ezt most a nyakamban. Pár pillanattal később abbamaradt a rángatózás.

A fejem mintha ólomból lett volna. De valahogy nagy nehezen jobbra tudtam nézni. Láttam ahogy a doki a srácnak is beadja a szérumot. Az ő teste is görcsbe rándult majd nekiállt rángatózni. A doki neki is nyomott egy tűt a nyakába. A teste ez után el ernyedt. Lassan a fejét felém fordította.

Mikor a tekintetünk össze találkozott akkor minden úgy tűnt mintha rendben lenne egészen addig amíg hatalmas fájdalom nem hasított a fejembe.

Görcsösen rángattam jobbra balra de a fájdalom csak azért sem akart megszűnni. Hallottam ahogy a szék szomszédom felkiáltott fájdalmában. Már én sem bírtam sokáig. A következő pillanatban fel sikítottam.

Hirtelen minden remegni kezdett. Tudtam hogy ez nem egy földrengés. Hanem én. Aztán feltűnt hogy más lett a környezet. Már nem a laborban voltunk hanem egy számomra ismeretlen helyen. De inkább helyeken. Ugyanis a táj folyamatosan változott. Hol itt hol ott voltunk. Csak egy dolog volt állandó. A srác, én és a székek amiben ültünk. Még a doki is eltűnt. A tájképek csak pörögtek miközben az egész terem remegett.

Aztán a következő pillanatban a szemhélyaim ólom súlyúak lettek majd lecsukodtak és elnyelt a sötétség.

⍟⎊⧗ⴵ✇✵۞ϟ४𖤍꘩ᗢ✪🕸️➳◊⩔Ⓐ