„- Nem kell. Tu-tudom hogy mi történt akkor és ott. Tudom. - suttogtam az utolsó szót majd elöntötték a szememet a könnyek."

- Kira. Kira! Kira!!! - szólongatott Jemma. Felnéztem. Ott ált az ágyam mellet Jemma. De volt rajta valami vegyvédelmi ruha vagy mi.

- Hmm? - reagáltam nagyon értelmesen.
- Kira? Jól vagy? Mi történt? - kérdezgette Jemma.

- Aha. Meg vagyok. És amúgy minek ez a ruha? Ja és amúgy már tudom hogy miért lebegtem.

- Ennek örülök. Tessék hoztam neked egy kis karantén túlélő csomagot. - rakott be Bobi egy jó kövér zacskót a légtisztítós átadóba. Igazából fel sem tünt hogy mikor jött ide.

- És ha jól hallottam azt mondtad hogy tudod hogy miért lebegtél. Elmondanád? Mialatt eszméletlen voltál Jemmával ezen agyaltunk. - jelent meg Fitz is.

- Igen. De előtte szeretnék kikerülni ebből a dobozból! - poénkodtam el a végét.

- Na jó! Te aztán gyorsan fel fogsz épülni. Nekem egy héten keresztül semmi humor érzékem nem volt a karanténba helyezésem után. - nosztalgiázott Daisy jókedvűen.

- Amúgy miért is vagyok karanténban? Mert tudtommal nem vagyok fertőző. Mert ha az is lennék akkor azt már mondtátok volna. Ugye? - faggatóztam.

- Hát a karantén az azért van mert amikor lebegtél nekiáltál valami idegen nyelven beszélni és kék köd volt körülötted. És még nem tudjuk hogy az miért volt. Szerencsére eddig semmiféle vírust vagy fertőzést nem találtunk a szervezetedben. - mondta el a diagnózis Jemma „doktornő".

- Hát nagyon egyszerű erre a magyarázat. Hisz mondtam. Tudom hogy mi történt. - mondtam hihetetlenül nyugodtan.

- Ha elmondanád hogy mi történt akkor lehet hogy ki tudnák engedni a karanténból. - folytatta Jemma.

- Adjatok egy napot. Addig is tudna nekem valaki keríteni egy pizzát?! Éhen halok! - vigyorogtam.

- Persze! - vigyorogta Bobi. - és milyen legyen?

- Hmm... Legyen... Sonkás kukoricás. Ja és kérnék mellé egy kólát is! - adtam le a rendelést.

- Egyéb mást óhajt még őfelsége? - szállt be a hülyéskedésbe Daisy is.

- Hmm. Nem is tudom... Szerintem most ennyi elég is lesz... Elmehetnek! - tettem rá még egy lapáttal a hülyeség dombra.

- Ahogy óhajtja! - tette oda a rakás tetejére a „cseresznyét” Jemma.

Mindenki nekiállt röhögni. Szó szerint. Még May ügynök arcára is ki ült egy félmosoly szerűség. Hunter is mosolygott. Mikor sütött róla hogy utál engem. Azt hogy miért azt lehetetlen kitalálni.

- Na jó! Meghaltam! - kapkodott levegő után még mindig nevetve Daisy.

- Rólam meg ne is beszéljünk! - lihegte Bobi.

- Huh! Ez jól esett! - nyögte ki Jemma hosszas pihegés után.

- Rendben van! Most mindenki menjen a dolgára. - szólalt meg Coulson.

- Vettem! - szólalt meg Jemma és Fitz egyszerre. Ez után Jemma fogta magát és kiment a „szobámból” majd levette azt az orbitálé méretű vegyvédelmi ruhát.

- És a pizzámal mi lesz?? - kiáltottam utánuk.

- Nyugi! Nem sokára megkapod! - kiáltott vissza Bobi.

Na szuper. Most meg mit csináljak? Hívjam fel anyut? Kérdeztem meg tőle hogy ő tudott e arról hogy apu nem földi volt? De úgy jobban belegondolva... Egészen jól fogadtam mikor megtudtam hogy félig vagyok csak ember.

Vagyis félig Arrotzai vagyok. Vagy mi. De most komolyan. Ki gondolta volna hogy Kira Roberts aki majd egész eddigi életét egy egér fignyi faluban élte csak félig ember? Erre bárki úgy reagálna ha hallaná hogy: Na ne röhögtess már! És szinte biztos vagyok benne hogy én magam sem hinném el ha az elmúlt napokban nem történtek volna ilyen abszurd dolgok.

Ez alatt azt értem hogy egy matek óra után kiderül hogy a Híres Tony Stark ismerte az apámat. Aztán összejöttem Peterrel és utána egy random sikátorban valami kristálytól embertelen lettem és utána rá pár napra több földrengés is volt és mindegyiket én generáltam. Aztán a pasim ( mármint ha nevezhetem Petert a pasimnak ) odadobott a Shield karmaiba aztán kiderült hogy megtanulhatom uralni a képességemet.

Aztán utána beléptem a Shieldhez és volt egy érdekesen sikerült ügynök avató bulim. Után volt egy laza Hydra támadás egy jó adag kómás nosztalgiával vegyítve. Csak egy átlagosnak mondható hét volt. Ja persze. Savanyúan elmosolyodtam. Miért lett ilyen elcseszett az életem! De most komolyan! Az egyik pillanatról a másikra megváltozott az egész nyamvadt életem.

Már bele sem mertem gondolni hogy most mi lett volna ha az apám nem lett volna földön kívüli. Hanem mondjuk normális ember lett volna aki normális életet él a családjával. És tegyük fel hogy abban a világban is New York-ba költözünk. Vajon akkor is Eliza lenne a barátnőm? És vajon akkor is Peterben lennék szerelmes? De igazából ezeket a kérdéseket teljesen felesleges feltenni. Mivel ott van az a tényező hogy az egész csak puszta ábrándozás és gyerekes képzelgés. Mivel az apám meghalt. És nem volt ember. Igazából abban sem vagyok biztos hogy volt-e bármi ami emberi volt benne.

Aztán az zökkentett ki a gondolataim közül hogy meghallottam Bobi kiáltását miszerint itt a pizza. Ennek nagyon örültem mivel farkas éhes voltam.

- Végre! Majd' éhen halok! - játszottam meg a szerencsétlen éhezőt.

- Meg hiszem azt! Majd két óra kellet a pizza futárnak hogy ide találjon. Hiszen nem épp egy feltűnő helyen van a bázis. Nem igaz? - vigyorogta Bobi.

- Két óra? Wow. Kevesebbnek éreztem. Na mindegy. Adjad ide befelé a kajámat! Ha nem adod akkor eskü hogy olyan sorara jutsz mint azok a szerencsétlenek a gépen! - utaltam a Hydrás ügynökökre.

- Oké-oké! Adom már! - adta be Bobi a pizzámat.

- Így ni! Mostmár éhen halni sem fogok! Ebben az egyben biztos vagyok. - tettem rá a pizzámra a ketchupot.

- Na éf mit terfezel af elköferkefő órákban? - kérdezte Bobi tele szájjal.

- Hát lehet hogy egy kicsit korábban fogom majd elmondani azt hogy mi történt a gépen. - mondtam az első dolgot ami eszembe jutott. Hiszen tudtam hogy az lesz a legjobb hogy ha minél hamarabb ki adom magamból azt ami nyomja a vállamat. Úgy könnyebb lesz majd magamban lezárni ezt az egészet.