Amikor felkeltem szörnyűséges fejfájás kapott el. Először azt sem tudtam hogy hol vagyok. Aztán beugrott.

A Hydra. Az a fura szérum. A fiú. A földrengés. A környezet véletlenszerű váltakozása. A sok-sok tű és orvosi eszköz.

Aztán meghallottam valamint. Egy hangot. Egy monoton duruzsoló hangot. Egy ember adja ki ezt a hangot. Nem is. Valaki beszél. Óvatosan a hang forrása felé kúsztam. Vagyis a jobb oldali fal felé. A fal tövében volt egy apró szellőző nyílás. Annak a túloldaláról jöttek a hangok.

- Ó hogy mennének el a pokol legmélyebb bugyrába és szenvednének addig míg világ a világ... - motyogta.

- Hahó! Van ott valaki? - kérdeztem kissé bizalmatlanul.

Hirtelen csend lett. Halk csoszogást majd egy sohajtást hallottam. Csendben vártam a fal tövébe ücsörögve.

- Ki vagy? - kérdezte bizonytalanul. A kísérletnél megismert srác hangja volt az.

- A 289-es alany. - mondtam savanyúan. - Te meg 288-as alany vagy. Ugye?

- Igen. - mondta. - És neked mi az igazi neved? - kérdezte.

- Mi? - lepődtem meg.

- A neved. Mi a neved? Amin szólítottak mielőtt ide kerültél.

- Kira. Kira Roberts. - mutatkoztam be. - És téged hogy hívnak?

- Kaleb. Kaleb Brown. - mutatkozott be ő is.

- Hol laktál ez előtt a hely előt? - kérdeztem csendesen.

- New Orleans-ben. - mondta.

- Jaroso. - mondtam én.

- Az meg hol van? - kérdezte kissé meglepődöten.

- Colorado államban van Denvertől két órányira kocsival. - magyaráztam miközben magam elé képzeltem a régi otthonomat.

- Értem. - monda töprengve.

- Min gondolkozol? - kérdeztem kíváncsian.

- Az előbb láttam valamit. Valamit amit eddig soha nem láttam. Egy házat. Egy tégla házat barna cserép tetővel. Az udvarán egy hinta ággyal és egy udvari étkező garnitúra. - mondta.

~ Mi a franc! ~ gondoltam. - Most elmondta hogy hogyan nézett ki a Jarosói ház hogy életben nem volt ott.

~ Mivan? ~ hallottam meg egy zavarodott hangot a fejemben.

~ Kaleb? ~ kérdeztem döbbenten. ~ Te meg mit keresel a gondolataim között? És én miért beszélek hozzád egyáltalán gondolatban? ~ bombáztam le mind magam mind Kalebet kérdésekkel.

~ Menő! ~ gondolta Kaleb.

- Mégis miért lenne ez menő? - tettem fel a kérdés immár rendesen kimondva.

Engem személy szerint zavart hogy nem vagyok egyedül a fejemben.

~ Hallottam ám miket gondolsz! ~ mondta gondolatban majd a mondat második felét ő is rendesen kimondta. - Azért menő mert... - itt egy pillanatra elgondolkodolkozott majd fojtatta - csak egyszerűen menő. - tett pontot a téma végére.

Persze én meg nem hagyhattam hogy övé legyen az utolsó szó.

- Komolyan? - kezdtem el a mondatot rendesen aztán realizáltam hogy a kamerák mindent vesznek. Így gondolatban fojtattam. ~ Neked megfelelne ha sohasem lennél egyedül a fejedben? Hogy mindig hallanál mindent amit én gondolok? ~ kérdeztem.

~ Ezt miért gondolatban kérdezted? ~ hallottam meg a zavarodott hangját a fejemben.

~ Azért kérdeztek gondolatban mert a celláink be vannak kamerázva. És több mint biztos hogy azok a kamerák a hanganyagot is veszik. ~ mondtam úgy mintha ez magától értetődő lenne.

~ Gonosz vagy! ~ gondolta durcásan. ~ Ez nem magától értetődő! ~gondolta.

Ezt követően mind a ketten fel szisszentünk. Be villant egy kép. Egy olyan kép amire biztos hogy nem kéne emlékeznem.

Villanás

A születésem utáni pár percet láttam le peregni a lelki szemeim előtt. Láttam ahogy az orvosok kiemelnek engem anyu méhéből. Fel sírtam. Aztán hallottam egy másik sírást is. Aztán mikor abba hagytam a hisztizést oldalra pillantottam. Ott volt egy másik csecsemő is rajtam kívül. Valahogy éreztem hogy ez Kaleb. Aztán hallottam ahogy az egyik orvos megszólalt.

- Vigyék a újszülött osztályra őket! - mondta.

A következő amit láttam az az volt hogy valaki kiemeli Kalebet a mellettem lévő bőlcsőből és kisétált vele az ajtón. Erre én nekiálltam kétségbeesetten sírni. Aztán megjelent egy nővér aki a kezébe vett és nekiálltam még kétségbeesettebben sírni. Aztán a nővérnek feltűnt hogy Kaleb bölcsője üres. Azonnal szalad ki a folyosóra. Olyannyira megilyedt hogy engem meg elfelejtett lerakni.

- Valaki! Gyorsan! Eltűnt egy kisbaba! - kiáltotta ilyedten.

Erre a recepcióban ülő nő felpattant és tárcsázott egy számot majd nekiállt idegesen sétálgatni fel alá. Aztán egy villanás. Újra az újszülött osztályon voltam. Valószínűleg valamivel később lehettünk időben. Hallottam ahogy a folyosón éppen az elrabolt ikertestvérévem ( fú de fura ezt így gondolatban kimondani ) eltűnése ügyében beszélgettek.

- El kéne ezt tussolni. - mondta az egyik nővér. - Az anya úgy sem tud arról hogy ikrei vannak. A másik baba meg semmire nem fog emlékezni. Az anyának meg azt mondjuk hogy csak egy egészséges kislánya született. - mondta határozottan.

- Nem hiszem hogy ez olyan jó ötlet... - kezdte el az egyik de egy másik közbe vágott.

- Muszáj lesz. Ha ez kiderülne akkor beperelnék a kórházat és az nem tenne jót a kórház hírnevének. - mondta ellenőrzést nem tűrő hangon.

- Jó. Akkor döntse el Dr. Smith. - fordultak a főnöknek kinéző orvos felé.

- Igaza van Dr. Granger-nek. Ez rosszat tenne a kórház hírnevének. A perekről nem is beszélve. El kell tussolnunk. - mondta ezzel lezárva a témát.

Villanás

A cellám padlóján feküdtem levegő után kapkodva. Éreztem hogy levert a víz és a pulzusom az egekben. Valahonnan tudtam hogy Kaleb is hasonló állapotban van az ő cellájában. Aztán hallottam ahogy hangos csattanásal kivágódott a cellám ajtaja. Több katona özönlött be rajta. Mindegyikük kezében egy csőre töltött fegyver. Most tűnt fel hogy a szoba berendezése eléggé... Nos... Repül. Amit amúgy nem igazán értettem. Hiszen az a csipp... Na álljon meg a menet. A nyakamhoz kaptam. Már nem éreztem azt az aprócska dudort ami eddig a csipp helyét jelezte. De még a hegynek sem volt semmi nyoma. Aztán eszembe jutottak a katonák így felültem a hátamat a falnak vetve. Aztán bele tenyereltem valamibe. Amikor oda pillantottam egy apró szerkezet láttam. Valószínűleg a csippet. Aztán meghallottam Kaleb hangját a fejemben.

~ Neked is kijött a nyakadból a csipp? ~ kérdezte.

~ Igen. ~ adtam neki választ mentálisan. ~ De ez egyáltalán hogy lehetséges? ~ tettem fel a millió dolláros kérdést.

~ Őszintén? Fogalmam sincs. Azt tudom hogy a képességem újra aktív. És ahogy látom neked is. ~ mondta.

~ Na szuper. Már a szemem keresztül is látsz. ~ gondoltam.

Erre éreztem hogy Kaleb mentálisan elmosolyodott. Erre persze az én óvodás énem előjött és kinyitottam a nyelvemet rá. Persze csak és kizárólagosan mentálisan.

Aztán eszembe jutottak a csőre töltött fegyverek amik még mindig nekem voltak szegezve.

Halványan elmosolyodtam. Láttam ahogy egy-két katona meglepődik. Fogadni mernék hogy az jár a fejükben hogy mégis min mosolyog ez a lány. Nos a ki nem mondott kérdésre a válasz az az hogy ezek nincsenek tisztában azzal hogy milyen erő lakozik bennem.

Lassan felálltam és felemeltem a kezemet. Aztán halk nyikorgást lehetett hallani. Először zavartan egymásra néztek aztán tűnt csak fel nekik hogy a fegyvereik csöve visszafelé van csavarodva. Néhányan meglepett hörgést hallatak. Aztán rájuk villantottam a leggonoszabb vigyoromat. Aztán egy lökéshullammal ki löktem őket az ajtón arra persze nem gondoltam hogy véletlen neki is lökhetem őket a riasztónak.

Nos. Nekem sikerült. A riasztó hangosan visított. Hallottam ahogy a szomszédos szobából ilyedten fel kiáltott valaki. A katonák most a legkevésbé sem érdekeltek. Gyorsan a szomszédos ajtó elé álltam majd egy lökés hullámmal be löktem az ajtót.

Szerencsecsomag létemre majdnem kiállítottam vele az ikertestvéremet. Meg mindig fura volt Kalebre az ikremként tekinteni. Elvégre kemény öt perce tudok erről.

No de! Az ajtó alól fájdalmas nyöszörgés hallatszott. Kaleb egy fa mögött bújkált. Aztán realizáltam hogy a szobában nem kéne semmi felé fának sem lennie. Valószínűleg káprázott a szemem mert amikor újra kinyitottam már nem volt ott semmi.
- Jól vagy? - néztem rá aggosalmasan.

- Asszem. - mondta kissé bizonytalanul.

- Láttad amit én láttam? - kérdeztem meg óvatosan.

- Mire gondolsz?

- A kórházra. - mondtam csendesen.

- Igen. - mondta miközben lassan bólintott.

- Menjünk. - mondtam majd hátat fordítottam neki.

Kaleb nem válaszolt. De hallottam ahogy elindult utánam. Vagy három sarkon keresztül mentünk csendben. Aztán láb dobogást hallottunk. Jeleztem hogy álljunk meg. Behúzódtunk egy ajtó nyílásba. Láttuk ahogy tovább rohantak a folyosón. Hátra fordultam hogy szóljak Kalebnek hogy mehetünk tovább. De mikor megfordultam lesokkoltam. Ott ált Rumlow. Pisztolyt fogva az ikrem fejéhez.

- Örülök a találkozásának! - mondta miközben félmosolyra húzódott a szája. - És tájékoztató jellegűen megemlítem hogyha használni merészeled az erőd akkor tudod mi lesz. - nyomta neki Kaleb halántékának a fegyvert.

Hallgattam. Reménykedtem hogy nem tud arról hogy Kaleb az ikrem. Egy darabig csak álltunk ott és csak farkasszemet néztünk.

- Mit kell tennem hogy megkíméld 288-at? - kérdeztem. Direkt nem mondtam ki Kaleb nevét előtte. Biztosra vettem hogy azonnal utána járna hogy kik voltak neki valaha fontosak.

- Majd meglátod. - mondta majd gonoszan felnevetett ezzel megilyesztve engem és Kalebet is.