Jó néhány órával később kipihenten ébredtem fel. Ezen eléggé meglepődtem ugyanis mióta itt vagyok még nem igazán sikerült eddig jól aludnom.

~ Kira! ~ hallottam meg Kaleb hangját a fejemben.

~ Igen? ~ kérdeztem. ~ Mi történt?

~ Semmi. Csak lassan hat órája durmogsz egyhuzamban. ~ mondta miközben érzékeltem hogy hatalmas vigyorra húzta a száját.

~ Jajj hagyál már! ~ mondtam és gondolatban meg löktem.

~ Hülye! ~ mondta majd kilépett mielőtt vissza vághattam volna.

- Seggfej. - motyogtam.

Aztán hirtelen kopogást hallottam. Ilyedten ugrottam egyet. Teljesen kiment a fejemből hogy nem éppen otthon vagyok és a tesómmal civakodom. Nem mintha valaha lett volna ilyen.

Ekkor kinyílt az ajtó aljában a retesz ahol a kaját szokták beadni, majd becsúsztatták a tálcát ami a szokásossal ellenben nem fura zabkásának csúfolt dolog volt hanem egy melegszendvics szerű dolog.

Mohón rávetettem magam az ételre. Igaz a kenyér egy kissé száraz volt és a sajtnak is furcsa íze volt de legalább szilárd táplálék volt.

Mikor végeztem jól lakottan nyúltam el a pricsemmen. Elgondolkozva bámultam a plafont. Valami baromi fura volt.

Egy jó ideig nem esett le hogy mi olyan fura. Majdnem fél órán keresztül törtem a fejem mire realizáltam hogy mi az ami olyan szokatlan volt.

Nem került vissza a nyakamra az a csodálatos nyakék. (értsd: képesség blokkoló nyakperec)

Gyorsan megpróbáltam használni az erőmet. Elsőre nem sikert mert nem igazán volt lehetőségem gyakorolni vele az elmúlt fél évben.

Második próbálkozásra sikerült. Azonnal Kaleb után kiáltottam. Persze csak gondolatban.

~ Kaleb!!! ~ kiáltottam.

~ Mi az? Mi történt? ~ kérdezte aggódva.

~ Ne aggódj! Jó hírem van. ~ mondtam mire még szélessebben vigyorogtam.

~ Haljam! ~ követelte.

~ Tényleg ezt akarod? ~ kezdtem el húzni az agyát.

~ Mond már! ~ könyörgött.

~ Hmmm... ~ imitáltam gondolkodást. ~ Nem is tudom....

~ A francba is Kira mond már! ~ mondta durcisan.

~ Oké! ~ röhögtem fel gondolatban. De annyira jó kedvem volt hogy az arcomon is ott ült egy hatalmas vigyor. ~ Nincs rajtam a képesség blokkoló! ~ mondtam örvendezve.

~ Mi? ~ kérdezte irigykedve.

~ Nem viccelek! ~ húztam még szélesebb vigyorra a szám.

~ Ne már! Ez nem ér! ~ durcizott be.

~ Látom nem érted a lényeget. ~ tettem a homlokomra a kezem.

~ Csak nem értem mire gondolsz. ~ mondta sértődötten.

~ Az idegeimre mész. Meg magyarázom. Oké? ~ vontam fel a szemöldököm.

~ Oké. ~ mondta mire én neki álltam kifejteni.

~ Csak gondolj bele. Tudom használni a képességem. Érted? Van esélyünk arra hogy meg lógjunk innen! ~ álltam fel idő közben a pricsemről.

A mondandómat néhány pillanat néma csönd követte majd szinte látni véltem ahogy Kaleb fejében fel kapcsolt az a bizonyos villanykörte. Na meg azt is ahogy leesik az álla.

~ Ez az! ~ bokszolt bele a levegőbe.

~ Látom leesett. ~ mondtam miközben újra vigyorra húzódott a szám. ~ Olyan hülyék vagyunk! ~ kacagtam fel. ~ képesek vagyunk ilyen elcseszett helyzetben röhögni! ~ dőltem el az „ágyamon".

Erre Kaleb is neki ált még jobban röhögni. És én is. Szinte normálisnak éreztem magam. Már amennyire egy elrabolt ember normálisnak tudja magát érezni.

Néhány perc hahotázás után mind a ketten kifulladva fetrengtünk a pricseinken.

Aztán mind a ketten egyszerre hallgattuk el. Lépteket hallottunk. De nem csak az egyikük hanem mind a ketten. Aztán mind a kettőnk ajtaja kinyílt és belépett egy-egy őr. A két Rumlow ált a két ajtóban. Nálam az idősebbik az ikremnél pedig a fiatalabbik.

- Gyerünk! - szólaltak meg egyszerre a Rumlowok.

A helyzet rettenet módon ironikus volt. Éreztem hogy Kalebnek nehezére esik vissza tartani a röhögését. Gondolatban orron pöckoltem. Erre ő abba hagyta a röhögéstől való fulladást.

Aztán mind a ketten fel lettünk állítva és elkezdtek mind a kettőnket terelni valamerre. Feltűnt hogy a komplexum ezen részén még sosem jártam.

Sejtettem hogy ugyan oda leszünk terhelve csak azt nem tudtam hogy hol lesz az az oda.

Szerencsére, nem szerencsére nem sokkal később kiderült. Egy hatalmas terembe lettünk vive ahol rengeteg ember volt.

Helyesbítek. Embertelenek és mutánsok. Vagyis hozzánk hasonlóak. Volt ott majdnem mindenféle korosztály. A legfiatalabbak talán kis kamaszok lehettek a legidősebbek pedig olyan 75-80 évesek.

Aztán feltűnt hogy egy kabin van a terem végében. Mindenki arra felé mereszgette a szemeit. Én is arra felé fordítottam a tekintetem. Éreztem hogy az ikertestvérem is így tesz.

A terem végében egy hatalmas ajtó volt. Meglepő módon lezárva.

~ Van ötleted hogy miért vagyunk itt? ~ kérdeztem meg az ikrem miközben körbe járattam a tekintetem a jelenlévő sors társainkon.

~ Áthelyezés? ~ kérdezte.

~ Lehet. ~ mondtam miközben gondolatban egy biccentéssel nyugtáztam. Aztán megintcsak bevillant az az egészen apró tényező hogy nincs rajtam a blokkoló. És nem vetnék rá mérget de volt az a sanda gyanúm hogy ki tudnám kapcsolni a blokkolókat.

Kaleb aki végighallgatta a gondolatmenetem egyből tudta hogy mit tervezek. Gyors pillantást vetett rám mintha csak a teremben nézne körül de az alatt a kis idő alatt ki tudtam olvasni a tekintetéből egy kérdést. Vajon sikerülhet?

~ Remélem... ~ mondtam magamban félig az ikremnek félig magamnak.

Gyorsan körül pillantottam. Rumlow már sehol sem volt. De úgy amúgy őr se sok. Helyesbítek. Egy sem volt a teremben.

~ Gyanús ez nekem. ~ mondta Kaleb gyanakodva. ~ Sehol egy őr? Ilyen hanyagságot nem szokott véteni a Hydra.

~ Rákérdezek. ~ mondtam de még azelőtt tudta az ikrek hogy mire gondolok mielőtt kimondtam.

- Pszt! - pisszegtem oda a mellettem álló velem egykorúnak vagy nálam egy kicsit idősebbnek tűnő lányra. - Mi történik? - kérdeztem mintha nekem sem lenne semmi gyanúm.

- Fogalmam sincs. - mondta keserűen. - Bár tudnám használni az erőmet! - mondta sóvárogva.

- Mi a képességed? - kérdeztem miközben a tudatomban érzékeltem hogy Kaleb is olyan izgatottan várja a választ mint én.

- Telekinézis és gondolatolvasás. - mondta.

~ Vagyis hasonló az enyémhez. ~ jegyeztem meg magamban.

~ Micsoda megállapítás! ~ mondta közömbösen az ikrem.

~ Ne nyafogj! Majd ha végeztünk itt majd kedvedre nyafoghatsz. De! Ne most. ~ szóltam rá Kalebre.

Erre Kaleb durcisan morgott eggyet. Hihetetlen. Néha igazán nehezemre esik kiismerni hiába pendülnek a gondolataink egy húron.

- Hé! Hahó! - kezdett el a lány halkan magamhoz téríteni.

- Hm? - pillantottam fel.

- El bambultál. - jegyezte meg. - Miért? - vonta fel a szemöldökét.

- Nézd csak! - böktem a nyakamra.

- Mit kéne néznem? - pillantott fel és le a nyakam és a szemem között fürkésző tekintettel.

- Nincsen rajtam olyan képesség blokkoló szarság! - mondtam izgatottan. Meg persze idegesen.

- Chip sincs? - nyílt ki kissé a szája.

- Nincs nincs! - mondtam suttogva.

Erre leesett a lány álla. Én és Kaleb egyszerre húztuk mosolyra a szánkat. Szerencsére az összefüggést senki nem láthatta.

- Van itt valaki ebben a porfészekben akit érdemesnek tartasz hogy magunkkal vigyünk? - kérdeztem továbbra is suttogva.

- Van. Az ikertestvérem. - mondta.

Szinte látni véltem ahogy Kaleb szeme meg villan.

~ Neked meg mi bajod?! ~ förmedtem rá.

~ Semmi. ~ mondta de tudtam hogy hazudik.

Gyilkos tekintettel néztem el az én drágalátos ikrem felé.

Ő hiába próbált másfele nézni tudtam hogy mindjárt ide néz és akkor nyert ügyem van.

A következő pillanatban a tekintetünk össze kapcsolódott.

Láttam ahogy össze rezzent. Hiába de már most megvan a nekem az idősebb testvérnek járó tisztelet.

~ Ömmm... ~ kezdett bele tétovázva.

~ Mondjad! ~ mondtam miközben felvont szemöldökkel meredtem rá.

- Kit nézel? - fordult abba az irányba a lány amerre néztem.

- Majd később meg magyarázom. Viszont most kérnék egy öt percet. Addig ha szépen kérlek figyelsz hogy senki ne kössön belém? - néztem rá kiskutya szemekkel.

- Persze. - mondta miközben bólintott.

Éreztem hogy megbízható ez a lány. Hiába volt rajta is hasonló ruha mint rajtam mégis volt benne valami amitől még így egy ilyen borzasztó öltözetben is képes volt megtartani a nőies kisugárzását.

Ellenben velem. Sajnálatos módon a hajamat az ittlétem alatt csak kétszer volt alkalmam meg mosni. Már ha az annak számít hogy kétszer is vizes dezsában végeztem. A miértje mellékes.

~ Elkezdem a blokkolód kioldását. Igyekszem csak a belső technológiát tönkre tenni hogy az álca fent maradjon. ~ mondtam Kalebnek. ~ viszont azért támaszd neki a kezed nehogy véletlenül ki oldjon és le essen. ~ intettem óvaatosságra.

~ Oké de siess! ~ mondta ideges izgatottsággal.

~ Nyugi! Most inkább hagyjál koncentrálni. Legalább is ha nem akarod hogy valami balul süljön el.

~ Oké. ~ mondta szeppenten mert pontosan tudta hogy az előbb milyen dolgok jutottak az eszembe. Mint például az hogy ha nem koncentrálok akkor lehet hogy akaratom ellenére eltöröm a nyakát. Elvégre az utóbbi időben (mármint amikor utoljára használtam) a képességeim elég szeszélyesen működtek. És mélyen reméltem hogy most sikerül rendesen kontrollálnom majd a képességeim. Hiszen a lehető legtávolabb áll tőlem az hogy bántsam a testvéremet akit hiába ismerek kis ideje jelenleg mégis ő jelenti számomra a világot.

A szemeimet össze szorítva koncentráltam. Szinte láttam a csukott szememen keresztül ahogy a kék köd elő tűnik a szemem előtt. Először egy igencsak kicsike majd egyre nagyobb és nagyobb lett míg végül el nem érte egy ököl nagyságát. Mikor a végleges méretét feltöltötte lassan lebegteti kezdtem az ikrem felé.

Logikátlanságomnak tudható be hogy az emberek bokája között lebegtettem el Kalebig a gömböt. Ott aztán fentebb emeltem és egyenesen a blokkoló felé irányítottam.

Amint a teljes gömb eltűnt a nyakperecben össze szorítottam az öklöm ezzel össze roppantva a belső elektronikát.

A másodperc töredék része alatt tört rám az iszonyatos fáradság. Az összes energiám elszállt. E miatt még a térdem is meg rogyott.

~ Kira! ~ mondta kétségbe eseten Kaleb. ~ Jól vagy? Mi történt?

- Megvagy? - jött a kérdés az előbbi lánytól is akinek még mindig nem tudom a nevét.

- Igen. - mondtam ki rendesen habár kissé kómás hangon.

- Biztos megvagy? - kérdezte a lány.

- Igen. Csak rám tört hirtelen a fáradság. - mondtam gyorsan.

- Használtad a képességed? - tette fel a kérdést a lány de jóval halkabban mint az előbb.

- Igen miért? - emeltem fel rá a tekintetem.

- Oké így már értem. - mondta majd neki álta elmagyarázni. - Nos. Mivel gondolom rég használtad a képességed és ilyen hosszú idő után egy ilyen nagy hatótávolságú dolgot létrehozni! Elképesztő. - motyogta közben magában. - Ez rengeteg energiádat szívhatta le. Pihenj egy kicsit. Az majd segít. Amúgy Wanda vagyok. Wanda Maximoff. - mutatkozott be.

- Örvendek. Csak bár ne ilyen helyzetben kéne megismerkednünk. Kira Roberts. - mutatkoztam be én is.

- Úgyszintén. És én is így gondolom. Más körülmények között lehet hogy nem egy ilyen szorult helyzetben találkoznánk. - mondta őszinte sajnálattal a hangjában.

Erőtlenül felnevettem. Igen. Lehet hogyha más körülmények között találkoznánk még bármi is lehetne. Mondjuk elmehetnénk enni valami jót.

Az is de rég volt! Csak úgy valahová beülni és enni valami kaját. Bármit. Akármit. Ó hogy én most mit nem adnak azért ha ehetnék egy keveset anyu isteni palacsintájából.

Tudtam hogy nem csak nekem futott össze a számban a nyál. Mióta Kalebbel közös a tudatunk így tisztában vagyunk azzal is hogy ki mit evett eddig életében és annak milyen íze volt.

Például Kaleb már evett egyszer polipot. Na nekem attól kifejezetten hányingerem volt. Fúj. Borzasztó íze van. Habár Kalebnek tetszett. Ezzel majd még kezdeni kell valamit. De ez egyenlőre ráér.

Na de! Vissza a valóságba. Idő közben elkezdett vissza térni az erőm. Már képes voltam stabilan állni a saját lábamon. Kissé kételkedtem hogy most már meg tudnám e idézni a ködöt vagy akár tudnám e uralni a rezgéseket.

Érzékeltem a tudatom mélyen hogy Kaleb próbál nekem át irányítani egy kis energiát. Gondolatban halvány mosolyra húztam a számat és hozzá szóltam.

~ Kaleb! Nem kell nekem energiát adnod. Plusz akkor neked nem maradna erőd. Pedig szükségünk lesz majd a képességedre. Szóval hagyd. Viszont. Ha már a képességednél tartunk. Megtennél nekem egy dolgot? ~ kérdeztem miközben az adott dologra gondoltam.

És hogy mire is gondoltam? Arra hogy igazán húzhatna egy „paravánt” körém hogy le tudják ülni egy pillanatra. Vagy kettőre.

~ Megoldható. Viszont akkor maradj egy pillanatra nyugton. ~ mondta miközben a idegesen remegő kezeimre gondolt.

~ Bocsi. A kezemmel sajnos nem tudok semmit sem kezdeni. Meg nem mellesleg nem direkt csinálom. Nem tudom hogy tudod e de épp most csináltam meg egy olyan volumenű dolgot ami elég rendesen meg csócsálta az energia készleteim. ~ mondtam az akartnál flegmábban. Aztán szégyenkezve hozzá tettem. ~ Ne haragudj. ~ mondtam és mind gondolatban mind a valóságban le sütöttem a szememet.

~ Semmi baj. Ki vagy merülve. Vettem. Egy pillanat! ~ mondta majd koncentrált. ~ Kész mondta nem egész egy perc múlva. ~ Pihenhetsz.

Félig meddig megkönnyebbülten rogytam a földre. Hiába tért vissza valamennyire az erőm attól függetlenül nem igazán voltam maxos állapotban. Mondhatni eléggé ramatyul nézhettek ki.

A hajam - ami nem mellesleg az elmúlt fél év alatt rengeteget nőt - kócosan terült szét a hátamon. A körmeim be repedezetten pihentek az ujjaim végén. Az arcomon vagy két kiló kosz volt. És kábé ez volt a helyzet a testem többi részével is. Ugyanis az edzés óta nem volt nagyon kínzásom ahol le locsolhattak volna. A nyomorult rongy ruhám a szokásosnál is hülyénben lógtak rajtam. És akkor most még elég finoman fogalmaztam.

- Biztosan megvagy? - kérdezte Wanda.

~ Meg oldod? ~ kérdezte az ikrem.

~ Meg. Le engedheted az illúziót. ~ mondtam miközben felálltam.

- Aha. Adj még egy percet és a te nyakörvedet is hatástalanítom. - mondtam.

- Az enyémet IS? Ezt hogy érted? - nézett rám érdeklődve.

- Majd meg magyarázom. De most inkább elintézem a blokkolód. - mondtam gyorsan el terelve a témát.

- Oké. Kell valamit csinálnom? - kérdezte egyre izgatottabban.

- Nem. Csak maradj nyugton. - mondtam mire ő egy apró bólintással jelezte hogy megértette.

A szememet és az ökleimet össze szorítva koncentráltam. Nem tartott sokáig amíg realizáltam hogy még egy ilyen erőfeszítést igénylő feladat és nekem annyi.

- Nem megy. - mondtam lihegve. - Elfáradtam. Még egy ilyen és nekem kampec. - mondtam.

- A francba. - motyogta Wanda. - És mikor lesz elég erőd? - kérdezte.

- Franc se tudja. - mondtam miközben kissé reményvesztetten a földre szegeztem a tekintetem.

- Ne szomorkodj. Nem a világ vége. Ráér. - mondta kedvesen habár érzékeltem hogy kissé elkeseredett.

Ekkor vetettem rá egy bocsánatkérő pillantást és halovány fél mosollyra húztam a szám sarkát.

A következő pillanatban arra lettem figyelmes hogy szépen lassan mindenki elhallgatott.

Alacsony ember lettem miatt sajnos nem láttam hogy mire ez a nagy csend. A szemem sarkából Kalebre pillanattottam. Ő volt vagy 170 centi. Hiába ő a fiatalabb attól függetlenül ő a magasabb.

A szememet le hunyva hirtelen az ő szeméből láttam mindent. Így azt is hogy mi ez a nagy csönd.

A következő pillanatban a szemem szinte kipattant a látottaktól.

Mert amit láttam az... Az a valami biztosan nem ember volt. Az valami más volt. De hogy ember nem az biztos.