Hanem azért mert féltem.
Csak csúsztam és csúsztam. De valahogy nem akart vége lenni. Sokáig viaskodtam magammal hogy ki merjem e nyitni a szememet. Aztán a kíváncsiságom legyőzte a félelmet és óvatosan kinyitottam a szememet. Körül pillantottam. Már nem a városban voltam. Hanem abban a kaladparkokban amiben anno le estem a csúszkáról. De nem azon a pályán csúsztam mint akkor. Most az egyel mellete lévő felnőt pályán voltam. Láttam ahogy a fiatalabb énem elindult a csúszkán. Láttam ahogy az anyag megadja magát. És most láttam hogy ténylegesen milyen magasról is estem le akkor. Úgy szem mértékre úgy festett hogy egy laza két méter magas lehetett. Annyi biztos volt. Láttam ahogy a hat éves önmagam felsikít mikor az anyag végleg megadta magát és nekiállt zuhanni. Láttam hogy nyakra fog érkezni a fiatal énem. Aztán megpillantottam valamit aminek nem feltétlen kellet volna ott lennie. A kék ködöt amit elő tudok idézni. A kezeimre pillantottam. Ezt nem ez az énem csinálta, hanem a fiatalabb önmagam volt. Láttam a szemembe a kék fényt. Ahogy odébb repít a köd. Bele egy bokorba. Láttam ahogy zavartan pilantgattam össze-vissza majd elájultam. Mármint a 11 évvel ezelőtti énem. Behúnytam a szemem és el fordultam.
Majd megláttam magam előtt egy épület falát. Ösztönösen azt csináltam amit Nat mondott. Láb előre tolva behajlítva. Éreztem ahogy neki ütköztem a falnak. A lábammal tompítottam az ütközést valamelyst de így is rendesen megéreztem. Kipattantak a szemeim. Elnéztem balra lefelé. Ott ált Nat. Úgy vigyorgott mint a tejbetök.
- Most meg mi van? - néztem rá sértődött fejjel és összefont karral.
- Egyszerűen csak büszke vagyok rád! Hiszen sikerült! És habozás nélkül ellökted magad a tetőről! - jött oda hogy segítsen leszállni a drótról.
Nem sokkal később már le is kerültem a drótról és épp a hevederemet szedtem le magamról.
- Mehetünk? - kérdezte Nat.
- Menjünk! - mondtam de még meg igazítottam a kendőmet.

/Valamivel később/

- *¹Наталья Алинова Романова! - hallottunk meg egy hangot a hátunk mögül. - Кира Маргарет Робертс!
Megpördültünk. Egy nagy darab patkány képű pasassal találtuk szembe magunkat.
- *²Медовый! Вы пришли со мной добровольно или я должен применить насилие? - morogta oroszul.
- Ez meg mégis ki? - suttogtam oda Natnak.
- Ez egy orosz bérgyilkos. Még a kiképzésem alatt ismertem meg. Ő képezte a végzősöket. - mondta. Láttam hogy síkideg de láttam rajta hogy próbálta rejtegetni az érzéseit előlem.
-

Figyi Nat! Majd ha vissza értünk akkor tartsunk egy csajos napot. Az talán segít majd levezetni a feszültséget.
- Lehet. - sziszegte.
- *³ Замужем? - morgott fel sürgetően az orosz.
- *⁴ Извините, но нам не нравится это предложение! - hurrogtam oda neki oroszul. Ráadásul nyelvbotlás nélkül.
- *⁵ Мне жаль слышать это. - mondta de aztán egy hatalmas gonosz vigyor jelent meg az arcán. - *⁶ Что ж, у меня нет выбора, кроме как использовать силовой захват!
- Intézése vagy intézem? - néztem rá Natra.
- Tiéd a pálya. - mondta és félre ált.
Egy fél mosolyra húztam a számat majd megidéztem a kék ködöt. Láttam ahogy az orosz el tátotta a száját. Erre én felemelkedtem a földről. Pontosan az történt amire számítottam. Az orosz döbbenten ált. Látszott rajta hogy lövése sincs. Enyhén megmozdítottam a kezemet mire a pisztolya kirepült a kezéből. El kellet neki néhány másodperc mire leesett nekik hogy a pisztolya szó szerint elszállt. Miután felfogta hogy fegyver nélkül maradt támadásba lendült. Nekifutott és megpróbált megrugni. Látszott rajta hogy edzett de velem szemben jelenleg nem volt sok esélye. Egy egyszerű mozdulattal odébb sodortam. Mikor újra talpon volt láttam hogy elkezdett bepöccenni. Erre gondoltam megszivatom. A kék ködből egy apró felhőt mögé vezettem. Ott aztán mint egy kéz megböktem vele a vállát. Erre ő oda kapta a fejét de a köd már a másik vállánál volt. Ez ment jó ideig. Mikor meguntam abba hagytam a lebegést és mellé sétáltam. És amilyen erősen tudtam behúztam neki. De mintha meg sem érezte volna. Ekkor jöttem rá hogy ez egy nagyon rosz ötlet volt. Mire ez leesett már a földön hevertem. Próbáltam bele rúgni a térdébe de ő gyorsabb volt. Bele rúgott a hasamba. Erre ő pszichopata módon neki ált röhögni és újra belém rúgott. Erre én némi vért köhögtem fel. Már éppen egy újjabat rúgott volna belém mikor halk nyikkanást hallatott és elborult. Óvatosan felültem és kiköptem az undi véres trutyit a számból.
- Megvagy? - hallottam meg Nat remegő hangját.
- Megmaradok. - néztem rá az arcán vér folyt le. - És te?
- Ja ez? - próbálta letörölni az arcáról a vért. De ezzel leginkább csak elmaszálta azt. - csak jött még néhány orosz amíg te ezzel a barommal játszadoztál.
- Ezer bocsánat! - „esedeztem" bocsánatért.
- Talán most az egyszer megbocsátok. De csak most! - szállt be a hülyéskedésbe Nat.
- Köszönöm! Köszönöm! - mondtam de a végét már elröhögtem magamat. Amolyan nőiesen. Vagy nem.
Nem sokkal később már Nat is nekiállt röhögni. És ott ültünk a porban a hasunkat fogva a röhögéstől.
- Na jó! - próbálta befejezni a röhögést Nat. - Mostmár tényleg menni kéne segíteni a többieknek.
- Lehet. - vihogtam még mindig. - Amúgy! Mit csináltál az oroszal? - néztem az ájult bérgyilkosra.
- Semmi komolyat. Csak kapott egy kis elektrosokkot! - vigyorogta. De aztán az arca elkomorult. - De halált érdemelt volna.
- Nat! Ne mondj ilyet! Senki sem érdemel halált. - próbáltam kihúzni Natot a hirtelen jött búskomorságból. - Még ő sem. Most inkább zárjuk be őket valahova! - utaltam az oroszokra.
- Azt majd énintézem. - mondta Nat és elment elintézni az oroszok bezárását.
Miután eltűnt a sarkon én a kezembe temettem az arcom. Aztán eszembe jutott az a rengeteg szőlőcukor amit elraktam. Valahogy sikerült előbanyásznom a zsebemből. Gyorsan kivettem belőle eggyet és bekaptam. Miután el rágtam és lenyeltem máris jobb volt. Még néhány percen keresztül bámultam magam elé aztán vissza ért Nat.
- Mehetünk? - nézett rám.
- Hova is akartok menni? - jelent meg Tony a vasember páncéljában mellettünk.
- Máris végeztetek? - nézett Nat Tonyra.
- Lehet hogy igen lehet hogy nem! Ki tudja! - bohóckodott Tony.
- Istenem Stark! Megőrjítesz! - mondta az ég felé fordított arcal Nat.
- Mennyi ideje is vagyunk itt? - tettem fel azt a kérdést ami az elmúlt pár percben foglalkoztatott.
- Jó kérdés! - kiáltott fel Tony. - Jarvis! Mennyi ideje vagyunk itt?
- Öt órája Mr. Stark! - jelentette Jarvis.
- ÖT?! - lepődtem meg.
- Jól hallottad törpilla! - mondta Tony miközben leült mellém a földre. - Amúgy csak én vagyok éhes? - nézett végig a többieken.
- Én is így vagyok ezzel. Mindjárt éhen halok! - reagálta Clint.
- Nos akkor irány haza! - kiáltott fel Tony.
Nem sokkal később már a gépen csücsült az egész csapat. Mindenkin látszott hogy rendesen elfáradt. Rólam nem is beszélve. Én olyan szinten voltam csak fárad hogy az hihetetlen. Kómásan néztem a többieket ahogy beszélgettek. Steve épp Nattal beszélgetett valamiről míg Bruce Tonyval beszélgetett valami okosságról. És ezt honnan tudom? Onnan hogy Tony kétpercenként ordít fel hogy az atom akármicsodák nem úgy működnek. Vagy mi. Clint a pilóta fülkében ült és épp valakivel telefonált. És igazából most esett le hogy Thor - t már egy ideje nem láttam. De ezen nem agyaltam valami sokáig ugyanis a gép ütemes búgása el álmosított. És nem sokkal később már húztam is a lóbőrt.

*¹ Natalia Alinova Romanoff! Kira Margaret Roberts!
*² Drágáim! Önszántatokból velem jöttok vagy erőszakot kell alkalmaznom?
*³ Nos?
*⁴ Sajnálom de ez az ajánlat nem tetszik nekünk!
*⁵ Ezt sajnálattal hallom.
*⁶ Nos akkor nincs más választásom mint az erőszakos elfogás!