A terem egyik bejárata közelében ált az a rettenetes alak. És hogy mit értek az alatt hogy rettenetes? Őszintén elsőre nem bírnám megmondani.

Viszont most hogy Kalebbal össze vagyunk kapcsolódva így én is olyan gyorsan és logikusan gondolkodtam mint ő. És ezzel együtt nagyon gyors és pontos következtetéseket tudok levonni.

Na és. Az alakban az első dolog ami szemet szúrt az a szeme volt. Hogy miért? Nos. Azért mert a pupillája nem kör alakú volt mint egy normális emberének. Nem. Neki olyan volt a pupillájának a formalya mintha egy kígyóé vagy egy macskáé lenne.

A második dolog ami egyből szemben ötlő volt az az volt hogy a bőre kréta fehér. Vagy még annál és fehérebb.  Mintha hallott lenne. Vagy legalábbis valami hasonló. Mert elő embernek ilyen bőrszíne biztos hogy nincs.

A teremben nagyobb volt a csend mint egy temetőben. Vagy egy kriptában. A torkomban dobogott a szívem. És ezzel nem voltam egyedül.

Kaleb is legalább annyira félt mint én ha nem jobban. Elvégre őt senki sem képezte ki. Hiába osztozunk közös tudaton de attól még nem tudunk egyből mindent megcsinálni amit a másik.

~ Mit tippelsz? ~ kérdezte telepatikusan Kaleb.

~ Hogy mi ez az izé? Fogalmam sincs. ~ mondtam aztán hirtelen megszakadt a kapcsolat köztem és Kaleb között.

~ Te! ~ szólt hozzám egy idegen hang a tudatomban.

Össze rezzentem. Valahonnan ismerős volt a hang. De valahogy mégsem. Mármint lehet hogy ez így hülyén hangzik de valamiért De Ja Vu behatása volt az egésznek.

~ Nem hallsz?! ~ rivalt rám a hang.

~ Ki vagy te és mit akarsz? ~ vágtam hidegen hozzá a kérdésemet.

~ Tudod te azt. ~ mondta.

Elgondolkoztam. Mivel nem voltam kapcsolatban Kalebbel így nem támaszkodhattam az ő éles eszére.

Igaz nem tartott sokáig de nem is valami gyorsan sikerült össze rakom hogy ez vajon ki lehet és mit akar.

És hogy mire jutottam? Arra hogy ez valószínűleg megint egy olyan alak aki az édesapámnak köszönhetően keresett fel.

~ Látom rá jöttél. Mondjuk hogy ki az a Kaleb azt nem tudom de nem is érdekel. ~ mondta nem törődő hangon.

Ez volt az a pillanat amikor több minden is történt. Az első az volt hogy rájöttem hogy megint Azorta-iul beszéltem - pontosabban gondolkodtam - A második hogy egy hatalmas robbanás rázta meg az épületet aminek következtében egy hatalmas lyuk keletkezett a falon. A harmadik pedig az volt hogy ki tőrt a káosz.

Mindenki fejvesztve futott amerre látott és ezt még megfűszerezve egy nagy adag sikitozással.

A lyukon keresztül öt alak jött be az épületbe. Ebből kettő repült. A maradék három pedig egy hatalmas terepjáróval érkezett.

A kavarodás közepette megpillantottam Kalebet. Sokkosan ált ott ahol az eseménysorozat előtt is ált.

Olyan gyorsan futottam oda hozzá amilyen gyorsan csak tudtam. Ott aztán létre hoztam kettőnk között a kapcsolatot ezzel kizárva a fejemből azt a szarházit.

~ Kira! ~ döbbent fel és konstatálta hogy újra össze vagyunk kapcsolódva.

~ Kaleb! ~ mondtam megkönnyebbülten. ~ Hála az égnek hogy semmi bajod! Viszont most gyere! Sietnünk kell el kell tűnnünk innen! ~ mondtam és a lyuk felé kezdtem el húzni.

~ Kira várj! ~ állított le.

~ Mi a franc bajod van neked?! ~ fordultam vissza felé de közben a közös tudatunkba úszott egy arc. Wanda arca.

~ Magunkkal kell őt és az ikertestvérét is vinnünk! ~ mondta.

~ Igazad van. ~ mondtam beletörődően. Elvégre nem volt más választásom. Hiszen ha már egyszer sikerült reményt önteni Wandába akkor már lángá kell csiszolni azt a remény szikrát. ~ Menjünk! ~ mondtam és futásnak eredtünk.

A terem egyik sarkában pillantotta meg Kaleb Wanda vöröses barna haját. Mellette egy hófehér haj koronával.

- Wanda! - kiáltottam neki oda. - Gyertek!

- Mi történik?! - kérdezte kissé hisztérikusan.

- Fogalmam sincs de el kell tűnnünk innen. Ő az ikertestvéred? - kérdeztem a fehér hajú fiúra pillantva.

- Igen. Én vagyok Wanda ikre. Pietro Maximoff. - mutatkozott be.

- Én meg Kira Roberts vagyok ő pedig itt Kaleb Brown. - mutattam be magunkat.

- Mi a képességed? - kérdeztem meg.

- Gyors vagyok. Nagyon gyors. - mondta és láttam ahogy lázba jött a képessége gondolatra is. 

- Képes vagy irányítani? - néztem rá felvont szemöldökkel.

- Még jó. - mondta kissé sértődötten.

- Jó. Akkor amint azok a nyomorúságok le kerültek rólatok tűnjetek el innen. - mondtam és elő idéztem mind a két kezembe egy-egy ködgolyót.

Láttam ahogy Pietro szemében megvillant egy érzelem. Félelem? Harag? Csodálat? Féltékenység? Vagy talán mindegyik? Erre viszont sajnos nem kaptam választ.

Mind a kettejük blokkolójába bele vezettem a köd pamacsok egyikét. Hogy honnan volt hozzá elég energiám azt nem tudom. Talán egy adrenalin löket. Olyankor mindig erősebb az ember.

A két blokkoló halál pontosan egyszerre kattant egyet és esett le a nyakukról.

- Ezt meg mégis... - kezdett bele Pietro de én félbe szakítottam

- Ne! Inkább menjetek innen amíg tudtok! - parancsoltam rájuk. - Sok sikert! - mondtam.

Ekkor mind a ketten habozás nélkül felálltak és bólintottak. A következő pillanatban már csak egy kék villanását láttam és eltűntek.

- Mi a... - esett le Kaleb álla.

- Mondta hogy gyors. - vontam meg a vállam.

Erre Kaleb nem mondott semmit hiszen jogos volt amit mondtam. Én ezt pedig egy halovány mosollyal nyugtáztam.

A következő pillanatban egy nagy adag törmelék csapódott mellettünk a földbe. Idegesen léptem egyet hátra Kaleb mellé és szorítottam meg a kezét.

Ekkor hirtelen minden mintha tízszer lassabban történt volna. Egy ujján addag törmelék szakadt le a plafonból. Viszont ez úttal közvetlen felettünk.

Ezt követően azt a kezemet amivel éppen nem Kaleb kezét fogtam azzal a törmelék felé nyúltam és egy kiáltással kísérve szét robbantottam a törmeléket atomjaira.

Miután szét robbantottam a törmeléket ami az előbb még agyon akár minket lapítani erőtlenül zuhantam a földre.

- Kira! - térdelt le mellém Kaleb.

Borzasztó fájdalom járta át a testem. Mintha belülről mindenhonnan tüzes vasat nyomnának a bőrömnek.

- Kira hallasz engem? Kira! Hahó! Kérlek válaszolj! - szólongatott Kaleb viszont egyre halkabb és halkabban hallottam a hangját míg el nem halkult.

E/3 szemszög

Amint Kira össze esett Kaleb tudta hogy nagy a baj. Az előbbi két blokkoló kioldás és a törmelék szét robbantása  rendesen le amortizálta az energiáját. Aztán hirtelen egy ezüstös villanását látott ami éppen a feje felett repült el.

- Ez meg mégis ki vagy mi a franc volt?! - pattant fel az ikertestvére mellől aki számára jelenleg minden egyes szívdobbanás hatalmas teljesítmény volt.

- Hé Kapitány! Ez a tiéd! - csendült fel egy Kaleb számára nagyon ismerős hang.

Mikor a hang irányába emelte a tekintetét tartott szájjal esett le neki hogy ez a hang nem másé mint AnthonyEdward Stark-é. Aki amúgy nem mellesleg még a vasember is.

- Adjad! - hallatszott egy másik hang amiről Kaleb el sem akarta hinni hogy ténylegesen ez annak az embernek e a hangja.

A hang kazdaja nem volt más mint maga Amerika kapitány. Kaleb számára akkor és ott egy álom vált valóra. Láthatta a kedvenc hősét harc közben.

De a sors nem hagyott időt Kalebnek hogy tovább élvezze a hősök és a Hydra harcát. Ugyanis a következő pillanatban egy katona nyomta a fejét a földnek. A csizmájával.

- Maradj veszteg te kis mocsadék! - mondta a katona.

Ekkor Kaleb feje mellet egy nyílvessző hasított a talajba ami hatására Kaleb össze rándult.

- Azt mondtam hogy maradj veszteg! - ordította Kaleb arcába a katona és a fiú fejéhez tette az imént elővett pisztolyát.

- Én ne-nem akartam... - kezdett bele Kaleb de a katona ez úttal nem totojázott és ki bisztosította a fegyverét ami jelenleg egész pontosan Kaleb homlokának közepébe volt szervezve.

- Fogd be a pofádat te nyomorult mut... - mondta de aztán hirtelen valami miatt abba hagyta a beszédet.

A következő pillanatban az előbbi katona szája szélén egy apró vér patak bukkant elő.

- Nem engedem hogy bántsák a szeretteimet. Soha. - ált fel Kira a földről.

Meg kell hagyni hogy Kira eléggé abszurd látványt nyújtott. Az arcának alig volt valami színe és ehhez még ráadásnak ott voltak a szeme alatt a hatalmas sötét karikák amik jelezték hogy rettenetesen el van már fáradva. A testét kisebb-nagyobb hegek borították amiket még a kínzások alatt szerzett.

Aztán a katona egyszerűen mint egy rongy baba a földre hullott. Eddigre a padlón mindenhol halott katonák és embertelenek feküdtek. Hogy hogyan és kinek a keze által haltak meg az rejtély.

A következő pillanatban Kira egy gépfegyverrel felszerelt Hydrást vett észre aki éppen őket célozta meg.

Kira legszívesebben sikított volna de nem tehette. Így még életük valószínűleg utolsó perceiben Kaleb és Kira össze kapcsolódtak. És ez által mind a kettejük gondolatait az a tudat töltötte be hogy ha már meg kell halniuk akkor azt együtt tegyék.

Már mindkettejük húnyta le a szemét hogy gyorsan meg gondolatban el búcsúzzon mindenkitől aki valaha is jelentett a számára valamit.

A következő pillanatban meghallották hogy a csata zaja kellős közepette elindult a gépfegyver csöveinek forgása.

De hiába is számítottak a hamarosan lecsapó halálra nem következett be. Ugyanis amire fel eszméltek csak az eső szerű kopogást hallottak.

Mikor Kira ki nyitotta a szemét először nem is akart hinni neki. Viszont amikor az eső szerű zaj abba maradt és az előttünk álló ember meg fordult Kira kikerekedett szemekkel suttogva szólalt meg.

- Steve... - mondta olyan halkan hogy a csata zaja majdnem el is nyomta.

- Kira? - hallatszott fel a kapitány döbbent hangja. - Kira! - kiáltott fel mikor realizálta hogy ez itt tényleg az a Kira akinek már több mint fél éve nyoma veszett és hiába keresték gőzerővel mégsem találták erre most egy Hydra bázis kiiktatása közepette a csatatér szélén itt áll egy ismeretlen fiúval az oldalán.

Mind Kira mind Steve szíve kolibri módjára csapkodta a bordáikat. Kaleb tisztában volt Kira érzésével amik hiába telt el több mint fél még mindig olyan erősek voltak mint eddig ha nem erősebbek.

- Te... Ti... - kezdett bele de félbe szakította egy robbanás.

Steve reflex szerűen ugrott Kira elé hogy megvédje. Most hogy végre a nyomára bukkantak nem hagyhatja hogy bármi baja essen. Nem teheti.

Kaleb tátott szájjal leste a kapitány mozdulatait. Most hogy megmentette az ikertestvérét így mostmár még jobban tisztelte a háborús hőst.

Miután el ült a füst felhő amit a bomba okozott egy magas alak sétált közelebb a kis csapathoz. Kira különös nyekkeno hangot hallatott. Kaleb legszívesebben megkérdezte volna gondolatokon keresztül hogy jól van e de amint ezt megpróbálta leesett neki hogy megint valami miatt nem bír létrejönni köztük a kapcsolat.

- Végre. - szólalt meg az alak aki nem más volt mint az Azorta-i férfi akit az előbb is már láthattak az ikrek.

Kira szemszöge:

- Végre. - mondta az Azorta-i teljes nyugalommal a hangjában.

- Maga meg mégis mit akar tőlünk?! - mondtam dühösen. Elegem van már ebből a pasasból. És nem mellesleg sejtettem hogy mit akar de még a gondolatát is kizártam a fejemből annak az eshetőségnek.

- Csak tőled. És tudom hogy már tudod. - mondta a többiek számára érthetetlenül.

- Nem tudom hogy mit akar maga Kirától de bármi is legyen az én nem engedem hogy akár egy ujjal is hozzá érjen! - sziszegte Steve a fogai között.

- Nem tehetsz ellene semmit sem. - mondta a férfi nyugodtan. - Ha még meg is megpróbálod sem fogsz menni semmire.

Ekkor hirtelen megváltozott a környezet. Többé nem a teremben voltunk hanem egy dzsungelben. Egyből tudtam hogy Kaleb próbál meg nekem segíteni. Volt az a sanda gyanúm hogy mostmár pontosan tudja hogy mit akar tőlem ez az alak. És el akarja téríteni.

Mivel lassan több mint fél éve osztozunk a gondolatainkon és emlékeinken így valószínűleg az én emlékeim segítségével képes volt össze rakni a képet.

A következő pillanatban a férfi egy apró kézmozdulattal a falnak vágta mind Steve-et mind Kalebet. A falnak csalódás után egyikük sem mozdult.

Dühösen fujtatva tápászkodtam fel a földről - ahová amúgy nem tudom mikor kerültem - és mind a két kezemet ökölbe szorítottam.

- Nem engedhetem meg hogy bátsad a szeretteimet. - mondtam lassú fenyegető hanggal. - Ezért - biccentettem Steve és Kaleb felé a fejemmel - meg lakolsz. - mondtam és egy ordítás kíséretében neki ugrottam a pasasnak.

Az első ütések sikertelenek voltak. Hiába adtam bele mindent nem sikerült el talánom. És rohamosan fogy az erőm. Ha ilyen tempóban fárasztom ki magam nagyon hamar el fog dőlni ez a küzdelem. Túl hamar.

- Ez minden? - szólt hozzám a pasas miközben én a térdemre támaszkodva lihegtem.

- Szemét! - mondtam sziszegve.

- Fogalmam sincs hogy miről beszélsz. - mondta higgadtan.

- Te rohadék! - mondtam ordítva és neki rontottam egy frontális támadás keretében.

- Bolond. - mondta és egy kézmozdulattal odébb repített. - Mikor hagyod már abba a játszadozást? Már kezdem unni.

- Menj a pokolba. - morogtam.

~ Igen? Mégis miért? ~ szólt hozzám telepatikusan.

- Takarodj már el a fejemből! - mondtam a homlokomba hasító fájdalomtól sziszegve.

~ Miért tenném? ~ kérdezte még mindig a nem szokványos módon.

- AZT MONDTAM KOTRODJ! - ordítottam és az orditással együtt egy nagy adag kék köd is ki lökődött a hangommal együtt a testemből.

A rengeteg megidézett köd nem tűnt el miután ki löktem magamból. Egyszerűen csak lebegett körülöttem mint egy hatalmas pajzs. Viszont ezzel egyidejűleg viszont feltűnt hogy a pasi már nincs a fejemben.

- Nicsak! Végre mutattál is valami említésre méltót. - mondta a férfi egy csepp bosszúsággal a hangjában. Mintha bánná hogy már nem turkálhat a fejemben.

És ez még csak nem is liheg. Ellenben velem. Hiába volt egy rohamos előrelépésem az erőnlétemmel kapcsolatban mégis brutálisan ki merítet a képességem használata.

Aztán eszembe ötlött egy őrült ötlet. Az esélye hogy be fog válni közel volt a nullához. És még a használata sem kis erőfeszítésembe és energiámba fog kerülni. De ha sikerül akkor onnantól kezdve talán az én javamra fordul a mérleg nyelve. De ott van az a nagy talán hogy sikerülhet e.

Valahol mélyen tudtam hogy ez az ötlet a jelenlegi állapotomban egy hatalmas őrültség végrehajtani és másrészt lehetetlen is. De valahogy életben tudtam tartani azt a tudatot hogy sikerülhet. Hogy van még számomra remény.