Kaleb szemszöge:

Már két éve annak hogy a bosszúállókkal élek. És pontosan két éve ezen a napon vesztettem el a testvérem. Borzasztóan hiányzik.

- Kaleb itt van anyukád! A nappaliban vár! - jött ki az erkélyre Natasha.

- Mond meg neki hogy egy perc és megyek. - mondtam és vissza vezettem a tekintetem a kilátásra.

Miután ide jöttem a bosszúállókka néhány napig mindannyian csöndesen gyászoltunk. Lényegében az egész bázis abban a két napban olyan volt mint egy kísértet ház. Senki sem szólalt meg. Aztán miután sikerült valamennyire feldolgoznunk a testvérem halálát.

Megbeszéltük hogy közösen megyünk el Margaretthez az édesanyámhoz hogy közöljük vele a lánya halálát és az én létezésemnek a hírét. Fordított sorrendben.

Azóta is minden hétvégém nála töltöm de mivel azóta csatlakoztam a bosszúállókhoz így rengeteg a dolgom.

A gimit hivatalosan nem fejeztem be. Egészen pontosan az előző életemből megmaradt összes információ el lett tüntetve. Így amúgy hivatalosan majdnem egy hónapig én nem léteztem. Aztán Tony csinált nekem egy teljesen új személyazonosságot. Onnantól fogva én Kaleb Kevinson voltam.

A név az én ötletem volt. A soha nem ismert apám emlékére lettem Kevinson és a Kaleb nevet pedig a testvérem emlékének tiszteletére tartottam meg.

Az új önmagam teljesen más volt mint az előző. Szinte semmi nyoma nem volt a régi önmagamnak. Megváltoztattak a két évvel ezelőtt történtek. És én ezzel teljes mértékben tisztában vagyok és voltam. Ezzel együtt azt is tudtam hogy én Kira nélkül többé olyan nem lehetek amilyen voltam.

A szívembe markoló szomorúság miatt lassan álltam fel és indultam el a nappali felé.

A nappaliban már ott volt anyu és csak rám várt. A kezében egy hatalmas csokor virág volt. Ugyan az a fekete ruha volt rajta mint tavaly ilyenkor.

Rajtam is fekete ruha volt. Egy fekete farmer és egy fekete ing. Igen kényelmetlen volt. Világ életemben utáltam kiöltözni. Ha muszáj is volt akkor is egy ingnél és egy lakk cipőnél többre nem futotta tőlem. De a testvérem halálának évfordulója most hajlandó voltam meghozni ezt az apró áldozatot.

- Mehetünk? - kérdezte szomorúan anyu mikor oda értem mellé.

- Mehetünk. - mondtam egy apró bólintással kísérve.

Ez után mind a ketten csendesen indultunk el a lift felé ami levisz minket a garázshoz ahol anyu kocsija parkol.

A garázsba érve azonnal megpillantottam anyu kocsiját. A régebbi kék nem sokkal az után adta fel a szolgálatot hogy megismertem anyut. Az után vette a mostani piros színű autóját amit jelenleg is használ.

A kocsiba ülve az orromat rögtön meg csapta az ismerős rózsa illatú illatosító. Mindig ez az illat fogadott amikor beültem ebbe a kocsiba.

Az imént még anyunál lévő virágok az én ölemben kerültek az útra hogy ne menjenek tönkre amíg elérjük a temetőt ahová emléket állított a sírkő amihez egy üres koporsó tartozott.

Mivel Kira testét nem tudtunk eltemetni így egy üres koporsóval és egy sírkővel tisztelegtünk az emléke előtt.

A temető nem volt messze a toronytól így gyorsan oda értünk. Lassan és csöndesen mentünk végig a temetőn. Direkt a temető egyik eldugottabb sarkába temettettük el az üres koporsót.

A temetés zárt körű volt. Csak anyu, a bosszúállók és én voltunk rajta jelen. Na meg a pap aki imát mondott miután le eresztettük a sírt a földbe.

A temetőben nem voltak sokan. Legalábbis nem sok embert láttunk. Összesen csak négy ember volt a temetőben. Egy idős asszonyt, egy fiatal férfit és egy középkorú párt.

Mindannyian csendesen gyászolták az elhunyt szeretteiket. A középkorú pár éppen egy fura imát mormolt amikor el sétáltunk mellettük. Fogalmam sincs hogy milyen nyelven mondhatták. De annyi bizonyos hogy nem angolul tették.

Mikor oda értünk a testvérem sírkővéhez én mint ahogy mindig most is el olvastam a sír feliratot. Egy idézet volt az. Nem tudom honnan való de ez volt az ami a sírkő csináltatásakor először eszembe jutott amikor megkérdezték hogy mi álljon rajta.

„A halál csendes és egyszerű. Az élet nehezebb."

A temetés után minden nap elgondolkodtam azon hogy vajon honnan is származhat ez az idézet. Csomó ideig gondolkodtam rajta. Aztán az egyik napon amikor épp itt voltam Kira sírjánál ugrott be hogy honnan is van ez az idézet.

Először én magam sem akartam elhinni. De végül beláttam hogy ezt az idézetet én soha nem olvastam vagy hallottam valahol. Nem.

A mondat az Alkonyat című könyvből származik. És én azt sohasem olvastam. De még a belőle készült filmet sem láttam. Ez a mondat valószínűleg Kira tudatából maradt hátra és tört elő a tudatalattimból a sírkő készítésekor.

Ezt anyuval is megosztottam közvetlen az után hogy én is rájöttem. Amikor ezt anyu megtudta sírva fakadt. Azt mondta utána hogy az Alkonyat volt az a könyv amit Kirával mind a ketten nagyon szerettek. De ennyit a sír feliratról.

Anyu a virágcsokrot csendesen bele helyezte a sírkőhöz tartozó márvány vázába és utána leült egy padra.

Lassan le guggoltam a sír mellé és gyengéden végig húztam rajta a kezem.

~ Hiányzol. - mondtam gondolatban.

- Min gondolkozol? - kérdezte anyu csendesen.

- Hiányzik. - mondtam miközben megremegett a hangom a vissza tartott sírástól.

- Nekem is. - mondta alig hallhatóan. - Bárcsak itt lehetne! - mondta szomorúan.

- Bárcsak. - mondtam miközben oda ültem anyu mellé. - Mesélnél apuról? - kérdeztem hirtelen.

- Hogyan? - kérdezte meglepetten.

- Apuról. Kira már mesélt róla egy keveset de szeretnék róla többet tudni. Hogy milyen ember volt. Hogy milyen apa volt.

Erre anyu halványan elmosolyodott. Mintha már csak a férje emléke is boldoggá tenné őt.

- Egy csodálatos ember és apa volt. Mindig is vágyott egy fiúra. - mondta mosolyogva. - Ha tudott volna rólad akkor égen földön keresett volna. Büszke lenne rád. Elvégre egy bosszúálló vagy. Egy igazi hős. - mondta anyu miközben a vállamra helyezte a kezét.

- Anyu... - kezdtem tétovázva. - Szerinted bosszúállónak lenni azt jelenti hogy egy hős vagyok? - kérdeztem lesütött szememmel.

- Azt hiszem. - mondta bizonytalanul. - Miért kérded? - nézett rám.

- Csak úgy. - mondtam és elkaptam a tekintetem.

Eközben nekem már teljesen máshol jártak a gondolataim. Egész pontosan akörül hogy vajon ténylegesen mit is jelenthet bosszúállónak lenni.

Mert az hogy valaki bosszúálló az nem jelenti azt automatikusan hogy valaki hős. Nem. Hős abból lesz aki tesz valami hősieset. Én eddig semmi hősieset nem tettem. Hiszen még a saját testvéremet sem tudtam megmenteni.

Hirtelen egy vízcseppet éreztem koppanni a csupasz kézfejemen. A tekintetem az ég felé fordítottam és hagytam hogy rá hulljanak az egyre szaporábban eső esőcseppek.

- Csodálatos nem? - hallottam meg hirtelen egy abszolút idegen hangot.

Azonnal reagáltam. Támadó pozíciót vettem fel és az övemhez kaptam ahová egy kést rögzítettem meg indulás előtt.

- Te meg mégis ki a franc vagy?! - kérdeztem sziszegve miközben döbbenten tapasztaltam hogy az idegen épp anyu halántékjának támasztotta a pisztolyát.

Az idegen nem válaszolt csak el nevette magát. És egyre csak hangosabban és hangosabban nevetett mintha valami ngyon vicceset mondtam volna.

- Azt kérdeztem hogy te meg ki a pokol vagy?! - kérdeztem immár ordítva de a kérdésem mintha süket fülekre talált volna.

Eközben a férfi egyre csak nevetett. Akár egy pszichopata. Aztán abba hagyta a nevetést egy gyilkos tekintettel rám nézett.

- Már meg sem ismersz? - vonta fel a szemöldökét. - Ez azért sértő. Na nem baj. Majd segítek felidézni. - mondta és újra kacagni kezdett. Viszont ettől a nevetéstől megfagyot a vér az ereimben.