Én csak álltam ott egy helyben földbe gyökerezett lábakkal. És nem azért nem bírtam mozdulni mert féltem. Nem azért nem ment mert konkrétan megéreztem a telepátián keresztül azt az ürességet ami kitöltötte az egész elméjét és megmérgezte a gondolatait.

- Na mi az? Beijedtél? - kérdezte gúnyosan.

- Igen. Jól látod. Beijedtem. - erősítettem meg szándékosan.

Erre neki állt hangosan röhögni. Olyannyira röhögött hogy úgy tűnhetett volna egy kívülálló számára mintha valami rém vicces hangzott volna el. Persze ez csak akkor lenne hihető ha nem éppen a káosz forgatagának középpontjában álltunk volna hanem mondjuk egy kávézóban vagy valami hasonló helyen.

Miután abba hagyta egy fél perccel később, így szólt:

- Akkor hajlandó vagy velem tartani anélkül hogy erőszakhoz kéne folyamodnom? - kérdezte zéró érzelemmel a hangjában.

- Veled... tartani? - kérdeztem hitetlenkedve.

- Igen. Az otthonomba. Arrotzára! - mondta.

Erre én nem mondtam semmit csak álltam ott döbbenten. Már egy pár perce ott állhattam dermedten mert a következő pillanatban felcsendült Natasha hangja a fülemben.

- Kaleb! Hallasz? Ha igen akkor mozgasd meg a csuklód!

Mivel hallottam így a csuklóm megmozdítva jeleztem neki, hogy igen, hallom.

- Oké. Akkor most kérlek nagyon figyelj rám! - kérte én pedig megértettem az utalást miszerint próbáljam meg kizárni Kirát most egy kicsit a fejemből.

A szememet lecsukva koncentráltam hogy erőszakkal ki tudjam zárni Kirát a fejemből. Nagy nehezen sikerült is. Mivel éreztem hogy ingatag a blokád amit az elmém köré húztam így a csuklóm megmozdításával jeleztem Natashának hogy mondja mert nem bírom ezt a helyzetet sokáig fenntartani.

-Jó. Oké. Akkor. Ugye végig hallottam a beszélgetés azon részét amikor nem telepatikusan kommunikáltatok. - kezdte. - És ugye így azt is hallottam ahogy azt kérte tőled hogy menjetek el arra a Arrotza bolygóra vagy hova. Na már most az az elméletem hogy ott választ találhatunk... mindenre. Szóval a többiekkel együtt arra jutottunk, hogy beléd lövünk egy biológiai nyomkövetőt ami csak akkor aktiválódik ha öt másodpercen keresztül nyomva tartod. Megpróbálom a nyakszirtedbe lőni hogy ne legyen túl nehezen elérhető viszont ne megszüntessük azt a kockázatot hogy véletlenül aktiválódik valami miatt. Ha készen állsz akkor a csuklóddal jelezd. - mondta.

Ez után kinyitottam a szemem és hagytam hogy a koncentrációm eltűnésével együtt a mentális blokádom is megszűnjön.

~ Miért blokkoltad az elméd?! ~ kért számon mentálisan Kira.

~ Blokkolni? Blokkoltam volna az elmém? ~ kérdeztem vissza úgy hogy direkt nem gondoltam az imént elhangzott dolgokra aztán megmozdítottam a csuklóm és fél másodpercen belül éreztem hogy valami a nyakamba fúródik.

~ Te most azt hiszed hogy hülyét csinálhatsz belőlem?! ~ kérdezte egyre bosszúsabban.

~ Én semmi ilyesmit nem csinálok. ~ mondtam továbbra is ártatlanul. ~ Amúgy veled megyek. Nem szükséges a felesleges agresszió. ~ mondtam gondolatban.

~ Chh. ~ reagálta.

~ Van valami gond? ~ kérdeztem alig leplezhető szórakozottsággal.

~ Menjünk! ~ terelte el a témát.

~ Nekem 8. ~ mondtam lazán.

A következő pillanatban mögöttem termett egy olyan fura katona aki az imént még káoszt okozott a tömegben és a csuklómra kattintott egy nem e világi technológiával készült karperecet.

- Ez mégis mire kell? - kérdeztem csodálkozva.

- Nem akarjuk hogy esetlegesen a képességeid használatával szökni próbálj. - jelentette ki közömbösen.

- Ahhaa... - mondtam elnyújtva amolyan kételkedően.

- Főnök! - szólalt meg egy idegen nyelven az egyik katona. Már meg sem lepődtem hogy értettem azt amit mondott hiszen Arrotzaiul beszélt.

- Mivan?! - förmedt rá Kira a palira.

- Az édesapja keresi... - mondta kissé félve.

- Agghhh... Már megint mit akarhat?! - morogta Kira.

- É-Édesapja? - döbbentem le. - H-Hé... Én szerintem lemaradtam... Mivan... - suttogtam szerintem sokkot kapva.

- Menjünk! - mondta Kira mit sem foglalkozva azzal hogy én valószínűleg sokkot kaptam. - Őt meg valaki hozza már! - mondta idegesen rám mutatva.

- Sok sikert Kaleb! - hallottam meg Natasha szavait a fülemben halkan szinte alig halhatóan.

Mivel ennek hatására össze szorult a szívem és még vetettem egy pillantást a hátam mögött lévő piactérre ahonnan már az összes bosszúálló minket figyelt.

- Egy pillanat... - mondtam majd hátra fordultam és elkiáltottam magam hogy mindegyik barátom tisztán hallja a szavaim. - Bízzatok bennem! Vissza hozom őt! - kiáltottam olyan magabiztosan amilyen magabiztosan csak tudtam. - Ígérem! - kiáltottam majd az egyik katona megragadta a karom és a többiek után ráncigált.

Ez után még jó néhány biztató szó hangzott el a fülembe suttogva:

- Hozd vissza őt kölyök! Egyszer már elveszítettük... hogy tehetnénk meg még egyszer... Számítunk rád! - mondta Tony.

- Kitartás! - suttogta Clint.

- Mindent bele Kaleb! - mondta Bruce.

- Számítok rád Kaleb... Hozd vissza Kirát... és mind a ketten épségben térjetek vissza... - hallottam meg Natashát is aki akadozva mondta mindezt el.

- Számítunk rád! - hallatszott fel a kapitány hangja is a fülemben.

Kira csapatának gépe egy sarokra parkolt a piactértől. Hogy mit ne mondjak elég király gépük volt. Egyáltalán nem hasonlított semmilyen földi repülőre,vagy űrhajóra. A gép testén sehol nem volt nyoma hegesztésnek vagy rögzítésnek. Lenyűgözőnek tartottam azt a technológiát amivel ez a gép készült. Az ottlétem alatt muszáj lesz ennek is utána járnom.

Gondolatban elbúcsúztam átmenetileg a földtől: ~ Pápá föld! Igyekszem vissza... ~ gondoltam. Szerencsére Kira nem vette észre.

- Főnök! Őt hova vigyük? - kérdezte az engem ráncigáló katona.

- Mit tudom én! - mondta idegesen Kira.

A katona szinte ijedten lépett kettőt hátra. Mivel úgy véltem hogy valószínűleg ők félnek az én ikremtől így talán én is majd ha szükséges rájuk tudok ijeszteni ezzel elérni hogy segítsenek nekem. Hm. Hasznos infó. Ezt félre teszem.

Idő közben megindultunk mi ketten a katonával. Valahová a hajó végébe vihetett mert elég sokat kutyagoltunk mire elértünk egy kis szoba jellegű helyet ahová én be lettem szerintem rakva mert zár kattanását nem hallottam az ajtó záródásával együtt. Igaz is. Ezt ki kéne derítenem hogy csak be lettem rakva vagy be lettem zárva. Nem árthat tudni.

Ezen gondolatmenet hatására gyorsan fel is pattantam a földről ahol eddig ücsörögtem. A szoba alapvetően nem volt nagy így két lépéssel az ajtónál is voltam. Először a fülemet az ajtóra tapasztva hallgatóztam hiszen fene tudja. Még az is lehet hogy őröket állítottak az ajtó elé.

Mivel semmi zajt nem hallottam beszűrődni kintről így két lehetséges opció van:

1.) Nincs őrség

2.) Az ajtó hangszigetelt

A másodiknak könnyebb utána járni. Hiszen a Hydránál már találkoztam hangszigetelt ajtóval.

A kezemet óvatosan felemeltem és kettőt koppintottam az ajtóra. Semmi.

- Aha. Szóval hangszigetelt. - mondtam ki hangosan annak a tudatában hogy nem halhatnak. - Na és akkor zárva van e ez az ajtó. lássuk csak. - mondtam majd a kezemet óvatosan a kilincsre raktam. Semmi elektrosokk és vagy hasonló. Oké.

A kilincset óvatosan lenyomtam és magam felé kezdtem el lassan az ajtót. Semmi nem akadályozott meg az ajtó kinyitásában. Vagyis ezek szerint nincs bezárva. Na ezt is jó tudni.

A következő pillanatban éreztem hogy a telefonom neki állt rezegni a zsebemben.

- Mi a... - lepődtem meg majd vettem elő a telefonom és kissé döbbenten vettem fel a telefont hogy kiderítsem hogy ki hív pont ilyenkor hiszen a szám nem szerepelt a telefonomban így csak a számot írta ki. - Igen? - szóltam bele a telefonba.

- Kaleb? Te vagy az? - hallatszott fel a telefonból egy valahonnan ismerős hang.

- I-igen. És te ki vagy? - kérdeztem kicsit döbbenten.

- Alexander. Szerintem te nem feltétlen tudod hogy én ki vagyok de én tudom hogy te ki vagy. Lehet hogy már nem is emlékszel azokra az időkre amikor a hydra fogja voltál az ikertestvéreddel Kirával együtt habár elég nehéz lehet elfelejteni azt hogy ott mennyi szörnyűséget műveltek veletek amit én szörnyen sajnálok de nem ezt akartam mondani hanem azt hogy én kísérgettem folyton Kirát az ilyen vizsgálatokra szóval lehet hogy már láttál... - mondta hadarva.

- Oké vágom hogy ki vagy, de azt nem vágom, hogy:

1.) honnan van meg neked a számom

2.) mit akarsz.

- Ja igen még az is van. Nos a számod megszerzése az érdekes egy folyamat volt de azt most nincs időm elmesélni. És hogy mit akarok az, hogy légy oly kedves és elmondod nekem, hogy miért láttalak az imént beszállni egy űrhajóba a piactér mellet?! - kérdezte kissé követelőző hangnemben.

A válaszom hallgatás volt. Nem szólaltam. Meglepődtem. De mivel úgy véltem hogy mit veszíthetek azzal hogy elmondom neki így gyorsan neki is álltam elmeséli röviden tömören a történetet.

- Na már most az a helyzet hogy jöttek a földönkívüliek akik egy agymosott Kira irányítása alatt érkeztek azzal a céllal hogy magukkal vigyenek és a saját oldalukra állítsanak a halottnak hitt apámmal együtt. Kérdés? - daráltam le.

- Azt a rohadt! - reagálta. - Oké... Első körben: MI A FENE?! Másodszor: TE MEGŐRÜLTÉL? - kattant be.

Konkrétan annyira ordított hogy a telefont messzebb kellett tartanom a fülemtől mert még a telefonon keresztül is dobhártya hasogató volt az amilyen hangon neki ált ordítani.

- Figyi... Szerintem én nem érek rá ezekre a kérdésekre választ adni hiszen bármelyik pillanatban kiléphetünk a föld légköréből és ezzel együtt a térerő hatósugarából... - kezdtem de félbe szakított.

- Hagyd bekapcsolva a mobilod és ne engedd hogy lemerüljön. Utánad megyünk! - mondta majd mire reagáltam ki is nyomta.

- Dejo. - morogtam és a zsebembe süllyesztettem a mobilom. - Na várjunk... - gondolkoztam el - Azt mondta, hogy utánam jönnek. Többes számban. Hm. Kire vagy kikre gondolhatott vajon?

Mivel néhány perc gondolkodás után inkább letettem arról hogy rájövök kiről/kikről beszélt Alexander így fejben elnapoltam a dolgot. Ez után néhány percig csendben ültem az ajtó mellet de semmi olyan dolog nem volt a fejemben amire tudtam volna a választ így már nagyon untam az agyamat és mivel nem voltam bezárva úgy döntöttem, hogy elmegyek körül nézek egy kicsit.

A folyosó üres volt. Egy árva lélek nem volt ott. Mivel a folyosót megvilágító halvány vöröses fények elég nyomasztóan hatottak így az ajtót becsukva lassan útnak indultam. A folyosóról rengeteg ajtó nyílt.

Mindegyik hasonlóan nézett ki mint az az ajtó ami az én szobámat határolta el a folyosótól. Nagy, sötét és hangszigetelt.

A lépteim többszörösen visszhangzottak az üres folyosón. A pulzusom az adrenalin hatására kicsit feljebb ment így kicsivel kevesebb feszültség nyomta a vállamat mit amennyire alapjáraton nyomta volna.

- Hé! Te mit csinálsz itt?! - hasította át a levegőt egy éles hang.