- Elég. - mondtam miután vagy fél perce röhögött.

- És még mindig nem esett le! - mondta továbbra is kacagva.

- Azt mondtam hogy ELÉG! - mondtam ordítva az utolsó szót.

Erre abba hagyta. Mikor rám nézett azt hittem hogy szó szerinti felnyársal a tekintetével. Idő közben feltűnt hogy a kezemet ökölbe szorítottam és megjelent körülötte a kék köd. És ennek nem feltétlenül örülök.

Kirával ellentétben nekem nem ment a köd használata. Folyton akaratom ellenére aktiválódik. Már vagy ezerszer megnéztem az ő edzéseiről készült felvételeket meg még Daisy-t is megkértem hogy segítsen de mivel a képességem merőben más mint Kiráé volt így mindig rendesen meg izzasztottam szegényt azzal hogy nyaggatam az edzésekkel kapcsolatban.

Na de. Megint el kalandoztam. Na igen. Ezt a csodás szokást is Kirától vettem át. Csakhogy jelen esetben nem feltétlenül jó hogy az én figyelmem el-el kalandozik.

A pasi szemébe néztem. Egyenesen. Nos. Nem mondanám hogy olyan jó ötlet volt. Hogy miért? Azért mert így már tudtam hogy ki is ez a fickó.

Ez az a fickó volt aki Kira halálát okozta.

- Te rohadék... - mondtam sziszegve.

- Á! Látom leesett. Mondjuk jobban bele gondolva úgy erre már nincs is szükségem. - mondta és az előbb még a kezében lévő pisztoly szerte foszlott.

Nehezemre esett hogy neki ne rontsak. Meg akartam ölni. Rohadtul nem érdekelt hogy esélyem sincs ellene. Egyedül azért nem estem neki mert nem akartam anyu szeme láttára kinyírni ezt a fickót.

- Anyu! Menekülj el innen! Szólj a csapatnak hogy siessenek ide! - mondtam a szemem sarkából anyura pillantva de a tekintetetemet továbbra is azon a rohadekon tartottam.

Ezt követően anyu gyorsan bólintott egy aprót és a parkoló felé iramodott amilyen gyorsan csak tudott.

A pasas nem állította meg. Halovány mosollyal az arcán végig figyelte ahogy anyu elhagyta a temetőt.

- Kár. - mondta kis idő múltán. - Szeretem ha van egy kis közönségem. De se baj. Jobb is lesz ha ami most következik annak nem lesz szemtanúja. - mondta és újra minden figyelmét nekem szentelte.

Idő közben én a kezembe vettem az eddig rejtve tartott késemet.

- Azzal meg mégis mit akarsz kezdeni? - nézett rám kíváncsian mint ha nem tudná hogy mire készülök pedig tudtam hogy pontosan tudja hogy mit is forgatok a fejemben. Vagy legalábbis biztosan sejtheti. - Én csak beszélni szeretnék veled. - folytatta.

- Nem tárgyalok gyilkosokkal. - mondtam olyan hangon hogy azzal magamat is meg ilyesztettem.

- Naaa! - nézett rám „durcásan". - Mégis mit tettem ami miatt ennyire utálsz?

Erre nem válaszoltam csak neki álltam pszichopata módon nevetni. E miatt kissé furcsa arckifejezés költözött a nyomorult arcára. 

- Ezt most komolyan kérdezted? - mondtam miután hirtelen abba hagytam a nevetés.

- Talán amiatt haragudtál meg rám amit vele tettem? - bökött rá a testvérem sírkővére.

- Fején találta a szöget. - mondtam miközben támadó állást vettem fel.

- Ahjjj... Még mindig nem érted... - mondta sóhajtozva.

Ebbe meg mégis mi a jó szagú pokol üthetett? Mire gondolhat az alatt hogy még mindig nem értem? Bele kavarodtam. Mégis mire akar kilyukadni?

- Sajnálatos. - mondta a fejét csóválva. - Egy ilyen srácnak mint neked már rég rá kellett volna jönnie. - mondta gonoszan.

- Mégis mire kellet volna rájönnöm? - mondtam miközben dühösen ökölbe szorítottam a kezemet.

- Ha még nem jöttél rá akkor én most hagylak is. - mondta és sarkon fordult. - Mellesleg - mondta szórakozottan - gyenge vagy. - mondta kis nyíltan.

Én döbbenten álltam és csak néztem ahogyan kisétált a temetőből és majd eltűnt a szemem elől.

Dühösen ordítottam egyet és a mellettem lévő fába bokszoltam. Miért? Miért nem sikerül kiszedni belőle akárcsak egy értelmes mondatot is?

Fogalmam sincs mennyi ideig álltam ott dühöngve a temetőben de a következő dolog ami megmaradt az az hogy dühösen futottam a torony felé a távolsággal nem törődve.

___________________________________________

Valamivel úgy kábé egy negyed órával később már a toronybeli edzőterem egyik boxzsákját püföltem.

A kezem már véres volt a sok ütéstől amikor besétált a helységbe Natasha és feltűnt neki a dolog.

- Hékás! - szólt rám. - Mégis mit csinálsz? Elment az eszed?! - mondta és hozzám futott.

Hagytam hogy megnézze a kezemimen a sérüléseket. Habár normál esetben érezném hogy fájnak most képtelen voltam rá. Képtelen voltam arra hogy bármi is érezzek a dühön és a csalódottságon kívül.

- Gyere! Ezeket le kell kezelni. Komolyan mondom néha nem vagy te normális! - mondta. Igaz mások azt hinnék hogy most sértegetni akart de én tudtam hogy igazából csak kedveskedni szeretne.

- Soha sem voltam én normális. - mondtam alig hallhatóan de nagyon úgy tűnt hogy ahhoz elég hangosan mondtam hogy a ex-kémnő meghallja.

Az edzőteremben található elsősegély dobozból előkerült egy nagy halom kötszer és némi fertőtlenítő is.

- Ez most lehet hogy egy kicsit csípni fog. - mondta figyelmeztetés képpen Natasha és egy darab fertőtlenítővel átitatott hét darabbal neki állta letörölni a vért az ökleimről.

Miután le fertőtlenítette mind a két kezem egy egy nagy adag fáslit kaptam mind a két kezemre. Meg kell hagyni borzasztóan nézehettem ki.

Még mindig a megemlékezéshez felvett ing volt rajtam. Az eredeti állapotától viszont rendre eltért mivel szinte csöpögött belőle az izzadság. A nadrágom tiszta kosz volt a cipőm állapota pedig egyenesen borzasztó volt.

- Hallottam mi történt. - mondta halkan Natasha miután végzett a kötözéssel. Láthatóan várt valami választ de mivel nekem semmi kedvem nem volt beszélni így csak csöndben ültem és meredtem magam elé. És mivel Natashának hamar feltűnt hogy nem áll szándékomban válaszolni óvatosan megkérdezte: - És mi volt? - kérdezte de utánna gyorsan hozzá tette hogy nem muszáj válaszolnom.

- Natasha. - néztem rá miközben nagyon ügyeletem rá hogy nehogy elsírjam magam. - Lehetne hogy ezt nem most beszéljünk meg? Nagyon elfáradtam és szeretnék le dőlni egy kicsit. - kértem.

- Persze. Megértem. Sokkoló lehetett az a találkozás. Menj csak nyugodtan pihenj le. Majd ha esetleg szeretnél róla beszélni akkor nyugodtan keress meg. - mondta majd gyengéden végig simított a karomon és elindult kifelé a teremből.

- Sajnálom. - mondtam mikor még éppen hogy csak nem lépett ki a teremből. - Sajnálom hogy nem voltam elég erős hogy megöljem. - mondtam miközben egy könnycsepp buggyant ki a szememből.

- Nem a te hibád. - mondta remegő hangon és elhagyta a helyiséget.

Ezt követően én is nagy nehezen felalltam és a szobám felé vettem az irányt.

___________________________________________

Mire a szobámba értem a szeméből csak úgy patakoztak a könnyek.

- MIÉRT?! - ordítottam fel dühösen. - MIÉRT?! - kérdeztem meg talán magamtól vagy talán magától az univerzumtól még egyszer ezt az egyszerű kérdést.

Ez után dühösen a falba boxoltam mit sem törődve a sérült kezembe hasító fájdalommal. Tehetetlennek érezettem magam. Egyszerűn nem tudtam hogy most mihez kéne kezdjek. Olyannyira tehetelenn éreztem magam hogy csak szimplán arra volt erőm hogy eldőljek az agyamon.

Ekkor arra lettem figyelme hogy valaki kopog. Nem válaszoltam mert most semmi kedvem nem volt ahhoz hogy bárkivel is beszélgessek.

- Kaleb! - hallottam meg egy hangot is a dörömbölés közben. - Nyisd ki az ajtót! Tudom hogy bent vagy! - dörömbölt tovább az ajtón a hang alapján Steve.

Erőtlenül álltam fel hogy ajtót nyissak. Egy pár pillanatig babraltam a zárral de végülis sikerült kinyitnom.

- Mit akarsz Steve? - kérdeztem a résnyire kinyitott ajtó mögül.

- Beszélni veled! - mondta. - Lehetőleg minél előbb!

- Jól van... - motyogtam miközben a fejemet továbbra is az ajtónak támasztottam.

- Szerintem úgy könnyebb lenne ha be engednél. - mondta kedvesen mert gondolom feltűnt neki hogy elég szar formában vagyok. Mondjuk vak az akinek nem tűnne fel hogy én jelenleg nem éppen vagyok a dolgok magaslatán.

Az ajtót végül teljesen ki nyitottam és utána pedig a szobám túlsó felébe sétáltam hogy felhúzzam a redőnyt és valamicske fény is legyen a szobában.

- És miről szeretnél beszélni? - kérdeztem miközben letelepedtem az ágyamra.

- Van egy elég vad elméletem. - kezdte el lassan. - Nagyon kicsi az esélye hogy legyen bármi valóságalapja de... - mondta de félbeszakadt a mondat.

- Milyen vad ötleted van? - kérdeztem vissza.

- Hát... Emlékszel arra a napra? - kérdezte a két évvel ezelőtt napra utalva.

- Igen. Élesen és tisztán. - mondtam egy sóhajtás kíséretében.

- Hát én is hasonlóan vagyok ezzel. - mondta. - Emlékszel még arra hogy mielőtt az a földönkívüli elmenekült az ő testével együtt? - tette fel a valószínűleg költői kérdést amire én habozás nélkül bólintottam.

- És mi van vele? - néztem kissé értetlenül.

- Előtte őt meglőtték. Hasba. - mondta.

- Igen. És? - néztem továbbra is értetlenül.

- Arra gondoltam hogy mivan ha akkor és ott mégsem halt meg csak elájult? Ha az a golyó nem végzett vele. - mondta hadarva a végét.

- Mire célzol? - kérdeztem fojtott hangon.

- Arra hogy talán mégsem halt meg. Hogy még él! - nyögte ki kis idő múltán miután azt amin valószínűleg belül egész végig vívódot. 

- De hiszen az lehetetlen! Hisz láttuk összeesni és képtelen voltam össze kapcsolódni vele! - mondtam szinte ordítva, majd fel pattantam és neki álltam a szobában fel alá sétálgatni így próbálva levezetni a feszültséget.

- Valami ilyesmi reakcióra számítottam... - mondta Steve miközben a fejét a kezeibe temette.  - Viszont van valami... - mondta egy perc csönd után - Van valami ami azt bizonyítja hogy nem halt meg. - mondta mire én abba hagytam a szobában való cirkálást.

- Mi...? -nyögtem alig halhatóan a meglepettségtől.

- Tessék. - nyújtott felém egy pendriveot.

Én mint fuldokló ember a levegőért úgy kaptam oda a pendriveért. Ezt követően remegő kézzel nyitottam fel a laptopom és illesztettem be a pendriveot. Miután megjelent az ikon remegő kézzel irányítottam oda az egeret és nyitottam meg a fájl tartalmát.

A fájl egy videót tartalmazott. A videó minősége borzasztó volt. Miután elindítottam lélegzet visszafojtva figyeltem. Egy utcai kamera felvétele volt. A felvételen egy gyárépület egy része látszott. Aztán feltűnt a kereszteződés végén egy furgon. Először nem találtam benne semmi furcsát de miután közelebb ért a pár centire lehúzott ablakon keresztül valami fehéret láttam majd a következő pillanatban egy kék villanás látszódott majd megszakadt a felvétel.

Ez után sírva borultam az asztalra. Sírtam. Nem bánatomban, nem is örömömben, sem dühömben. Egyszerűen képtelen voltam megnevezni azt az érzést ami akkor ott elhatalmasodott rajtam. Az érzés mint valami kés döfködött engem belülről. Egyszerűen nem akartam elhinni hogy ez igaz lehet.

- Steve... - szipogtam alig halhatóan - Hogyan... Mikor...?

- Tegnap találta Jarvis ezt a felvételt. Két hete vette fel egy biztonsági kamera. A vállalat akié a kamera azt hitték, hogy huligánok műve de Jarvis tudta hogy mit kell keresni így megtalálta ezt a felvételt. - mondta ő is halkan. - Neked akartam megmutatni először. Így éreztem helyesnek. - tette hozzá.

- Steve... Én... - kezdtem miközben próbáltam megtalálni a megfelelő szavakat. - Köszönöm. - mondtam miközben éreztem hogy egy újabb síráshullám kerülget.

Ez után Steve se szó se beszéd oda jött hozzám és megölelt ami hatására megint kitört belőlem a sírás. Vagy 10 percig lehettünk ott az ölelésbe burkolózva de nekem az egész egy pillanatnak tűnt. A gondolataimat csak az imént látott felvétel uralta. Egyszerűen nem tudtam hova tenni.

Miért? Miért nem keresett ha egyszer életben van? Mi történhetett?

- Menjünk. - jelentettem ki hirtelen.

- Mi? Mégis hova? - lepődött meg Steve.

- A nappaliba. - mondtam és kirántottam a laptopomból a pendriveot.

- Miért? - értetlenkedett tovább Steve.

- Ezt nekik is látniuk kell. - mondtam és már indultam volna mikor Steve megragadta a vállam így megálítva.

- Nem lehet. - mondta.

- Mi? Miért?! - kérdeztem felháborodva.

- Nem szabad hamis reményt adni nekik. - mondta majd gyorsan fojtatta mielőtt megint közbe vághattam volna. - Attól függetlenül hogy ez egy elég komoly bizonyíték nem szabad egyetlen dologba belevetni minden reményünk. Hiszen lehet hogy tényleg csak huligánok voltak. - mondta.

-  De az a kék villanás és az a fehér haj... - mondtam de Steve közbe vágott.

- Kaleb! Ne. Ne éld bele magad. - mondta.

-Jó! - vágtam rá hirtelen felindulásból. - Akkor járjunk utána. Keressünk hasonló felvételeket. Képeket. Gyűjtsünk információt. Támasszuk alá tényekkel ezt a felvételt. - mondtam elszántan.

- Rendben. - engedte el a vállam Steve. - És mit gondolsz? Hol kéne kezdenünk? - kérdezte tettre készen.

- Van egy tervem. - mondtam sejtelmesen.

___________________________________________

Sziasztok! Itt is lenne a következő rész ami hát jó sokára érkezzet. Emiatt szeretnék is bocsánatot kérni de vagy négyszer kénytelen voltam újra írni a részt mert egyszerűen nem éreztem elég jónak a munkám és mindig az a gondolat járt a fejemben hogyha már engem is untat a munkám akkor titeket ez mennyire fog majd untatni a rész. De nem is untatlak titeket tovább már mindjárt zárom szavaim de igyekszem hamarosan hozni a következő részt is. Remélem tetszett nektek a rész. ☺️ Na akkor tényleg nem szaporítom tovább a szót legyen szép napotok/estétek!
༼ つ ◕◡◕ ༽つ